Az 5 éves fiam beteg volt, így otthon hagytam az új férjemmel – néhány órával később pánikban hívott fel: „Anya… az új apa furán viselkedik!”
„Anya… az új apa felébredt… de furán viselkedik” – Az 5 éves kisfiam hívása után pánikszerűen rohantam haza
Évekig csak Máté és én voltunk. Az apja, Gábor, lassan eltűnt az életünkből, amikor Máté még alig volt egyéves. /Innentől kezdve egyedül neveltem a fiamat\./
Azt hittem, nem is kell más. A kis családunk teljes volt így.
Aztán jött az a szürke, esős csütörtök. Éppen hazafelé zötykölődtem a metrón egy brutálisan hosszú műszak után – nővérként dolgoztam a kórházban, kétszeres váltásban. A lábaim már nem is fájtak, csak zsibbadtak, és a szemem alatt sötét karikák állandósultak, mint egy hűséges albérlő.
A metrón egy kedves férfi átadta a helyét.
Ahogy leültem, észrevettem, hogy Dan Brown – A Da Vinci-kód című könyvét olvassa. Az egyik kedvencem volt. Nem tudtam megállni, hogy ne szólítsam meg.
– Ez egy nagyon jó könyv – mondtam.
Felnézett, mosolygott. Meleg, barna szemei voltak.
– Tényleg? Te is szereted Dan Brownt?
– Imádom. Te hol tartasz benne?
A férfi neve Tamás volt.
– Nincs kedved beülni egy kávéra? Ismerek egy könyvesbolt kávézót nem messze innen.
– Hát… sajnos nem – feleltem. – Mennem kell az oviba, elhozni a fiamat.
Mosolyogva mondta:
– Hozd el őt is. Komolyan. Nagyon szívesen megismerném.
Volt valami Tamásban, valami őszinte és nyugodt, ami miatt azt válaszoltam: „Rendben.”
Este, miközben Tamás forró csokit ivott Mátéval a kávézóban, és türelmesen hallgatta a négyévesem dinoszauruszos történeteit, valami felolvadt bennem. Olyan része a lelkemnek, amiről nem is tudtam, hogy megdermedt.
A kapcsolatunk gyorsan virágzott. Tamás sosem próbálta helyettesíteni Máté apját, inkább saját, különleges helyet talált magának az életünkben. Egy évvel a találkozásunk után összeházasodtunk – kis, meghitt esküvő volt, Máté vitte a gyűrűt.
De nem sokkal az esküvő után jött az, amire senki nem számított.
Egy keddi reggelen Máté belázasodott. Épp olyan műszakom volt, amit nem tudtam kihagyni, de Tamás azt mondta, majd ő marad otthon vele.
– Én sem érzem magam valami jól – mondta. – Úgyhogy maradok. Te csak menj és ments életeket, Szupernővér. Mi itt tartjuk a frontot.
– De ha romlana a helyzet, akár csak kicsit is, hívj! Esküszöl? – kérdeztem, miközben a derekamra tettem a kezem, „nővéri szigor” üzemmódba kapcsolva.
– Esküszöm – mondta játékosan, és salutált is hozzá. Aztán megcsókolt. – Minden rendben lesz.
A műszakom közepén csörgött a telefonom.
Máté hívott.
– Szia, kincsem. Minden rendben? Jobban vagy?
– Anya… én jól vagyok… de álmos vagyok még… az új apa felébredt… de furán viselkedik.
Megdermedtem.
– Felébredt? Hogy érted?
– Olyan, mintha… mint egy robot lenne. Nem mozog, nem beszél, csak fekszik. Fura a szeme.
A vér is meghűlt bennem.
– Maradj ott, Máté! Azonnal indulok haza!
Megpróbáltam Tamást hívni, de nem vette fel. Kértem a főnökömet, hogy küldjön be valakit helyettem, aztán szinte száguldva hajtottam haza a kocsival. Az ápolói ruhám hozzám tapadt, a kezeim remegtek, ahogy a pánik kezdett úrrá lenni rajtam.
A lakótelep csendes utcái elmosódtak a könnyes szemem előtt. Mikor hazaértem, nem törődtem parkolással, csak kiszálltam, és rohantam be.
Csend volt. Nyugtalanító, természetellenes csend.
– Tamás? Máté? – kiáltottam.
A nappaliban megláttam Mátét, aki ijedten, nagy szemekkel nézett rám. Az egyik kezében ott volt a plüss dinoszaurusza.
– Anya… az új apa… nem tud felállni – suttogta, és a hálószoba felé mutatott.
Futottam. Az ágyban Tamás feküdt az oldalán, verejtékben úszva. A bőre fehér volt, a szeme nyitva, de üvegesen bámult a semmibe. A telefonja a földön hevert, képernyőjén egy félig megírt üzenet:
„Hirtelen jött a láz. Valami nem stimmel…”
A homloka forró volt, szinte égetett. Az éjjeliszekrényen bontatlan gyógyszeres doboz és egy pohár víz állt – érintetlenül.
– Tamás? Hallasz? – kérdeztem kétségbeesetten, finoman rázva.
Az ajkai mozogtak, de nem jött ki hang. A szemei lassan, gépiesen pislogtak. Akkor értettem meg, mit látott Máté: olyan volt, mint egy robot.
Tárcsáztam a 112-t.
Miközben a mentőre vártam, egy hideg borogatást tettem Tamás homlokára, a másik kezemmel Mátét próbáltam nyugtatni, aki a sarokban gubbasztott, didergő plüssállattal.
– Mi baja az új apának? – kérdezte félénken.
– Nagyon beteg, kicsim. De a mentők már úton vannak.
A mentők perceken belül megérkeztek. Két férfi és egy nő ugrott ki a mentőautóból, határozottan, de nem kapkodva. Az egyikük, egy középkorú, szemüveges mentős, odafordult hozzám:
– Ön hívta a segélyhívót? Hol van a beteg?
– Itt bent, a hálószobában – mutattam remegő kézzel. – A férjem... Tamás… valami nincs rendben vele. Lázasan feküdt, nem beszél, nem reagál, és olyan... mintha nem lenne önmaga.
A mentősök gyorsan átvizsgálták Tamást. Vérnyomás, pupillareflex, láz. A női mentős rögtön kiszúrta az el nem kezdett gyógyszert a szekrényen.
– Mikor vették észre az állapotromlást? – kérdezte.
– A fiam hívott fel nemrég. Egyedül voltak otthon. Azt mondta, „az új apa furán viselkedik”. Azonnal rohantam haza.
– A kisfiú? Ő jól van?
– Igen, ő is lázas volt ma reggel, de most úgy tűnik, jobban van. Őt is megnéznék?
– Természetesen – bólintott a mentős, és közben intett a másik kollégájának. – Még most, útközben is.
Tamást hordágyra fektették, óvatosan, de gyors mozdulatokkal. Az arca sápadt volt, az ajkai kékes színűek, és ahogy kigurították a folyosón, Máté csendben odasomfordált hozzám, és megszorította a kezem.
– Jól lesz az új apa? – kérdezte halkan.
– Az orvosok mindent megtesznek érte, édesem – mondtam, miközben egy takarót terítettem a vállára. – És tudod mit? Szerintem te mentetted meg őt azzal, hogy felhívtál.
A mentő után autóval követtem őket a kórházba. Máté a hátsó ülésen ült, szorosan ölelve a kis zöld dinoszauruszát, amit kétéves kora óta magával hurcolt mindenhová.
A kórházban a kollégáim, akik akkor épp műszakban voltak, azonnal segítettek. A gyerekorvos megvizsgálta Mátét, amíg én Tamás mellé kerültem az intenzív osztályon. Úgy nézett ki, mintha egy nehéz álomba zuhant volna, az arcán verejték, a testén szenzorok és infúziók.
Egy idősebb orvos, őszes hajú, szelíd tekintetű férfi lépett mellém.
– Judit vagyok, Tamás felesége – mondtam automatikusan, még mielőtt megkérdezhette volna.
– Dr. Csernák vagyok – bólintott. – Judit, az ön férje tünetei nem egyeznek meg egy hagyományos vírusfertőzéssel. Őszintén szólva, a laboreredmények alapján… mérgezésre gyanakszunk.
– Mérgezésre? – kérdeztem döbbenten. – De hogyan? Nem evett semmi furcsát, nem változtatott az étrendjén…
Aztán, mint derült égből a villám, beugrott a válasz.
– A tea! – kaptam a szám elé a kezem. – Napok óta iszik valami fura gyógynövényes teát. Egy kollégája, az az… Evan... adta neki. Azt mondta, segít jobban aludni.
– Tudna hozni belőle mintát?
– Igen. Az otthon van. A szagától megőrültem… olyan volt, mint borsmenta, de valami keserűbb… olyan bizarr, nyomasztó illat.
– Ez sokat segítene a laborvizsgálatokban – mondta az orvos, és rögtön utasította az egyik nővért, hogy előkészítsék a toxikológiai vizsgálatot.
Aznap este hazavittem Mátét, aki lázcsillapítót kapott, és úgy tűnt, máris jobban van. Miután lefektettem, visszamentem a konyhába, ahol megtaláltam a teás dobozt. A címke olvashatatlan volt, és az illata még mindig émelyítően átható. Visszavittem a kórházba, ahol az ügyeletes laboros átvette.
Két nap telt el.
A laboreredmények megérkeztek.
Dr. Csernák ismét félrehívott.
– Judit… a tea, amit a férje ivott, digitálisz kivonatot tartalmazott. Ez egy mérgező növény, a magyar nevén gyűszűvirág. Nagy adagban súlyos szívritmuszavart, látási zavarokat, zavartságot és akár veseelégtelenséget is okozhat.
– Akkor ez… szándékos mérgezés volt?
– Nagy valószínűséggel igen. És értesítenünk kell a rendőrséget.
Egyetértettem. Teljes mértékben.
A rendőrség gyorsan nyomozásba kezdett, és hamarosan Tamás munkahelyi környezetét is átvizsgálták. Kiderült, hogy Evan – az a csendes, visszahúzódó férfi, akit Tamás csak futólag emlegetett – adta neki a teát.
Néhány nappal később egy nyomozó, név szerint András, leült velem a kórházi büfében.
– Judit, elég sok mindent találtunk Evan lakásán. Különösen a számítógépe volt... beszédes.
– Mire gondol?
– Elég sok fényképet találtunk. Tamásról. A munkahelyén, a parkolóban, különféle eseményeken… mintha éveken át figyelte volna.
– Nem lehet… nem lehet, hogy csak baráti érdeklődés volt?
– Nos... – nézett rám András komoran –, úgy tűnik, Evan megszállottan rajongott a férje iránt. De amikor Tamás megházasodott… nos, elvesztette az irányítást.
Tamás állapota az intenzíven stabilizálódott, de a szervezete lassan regenerálódott. A veséi megsínylették a mérgezést, és még hosszú hetekig szigorú megfigyelés alatt tartották.
Egy hónappal később hazatérhetett, de minden teát, gyógynövényt, táplálékkiegészítőt kidobtunk. A kamrát gyakorlatilag újratöltöttem.
Máté kezdetben távolságtartó volt, de később már leült Tamás mellé, és olvasott neki meséket. Az egyik alkalommal, miközben épp egy dinoszauruszos könyvet lapozgatott, azt mondta:
– Anya, én orvos leszek. Mint te. Hogy meg tudjam menteni az új apát legközelebb is.
Hat hónappal később Tamás már újra dolgozott – nem teljes állásban, de napról napra erősebb lett. Evan ellen gyilkossági kísérlet miatt vádat emeltek, a bíróság előtt kellett tanúskodnunk.
Máté azóta figyel minden apró részletet az embereken: hogyan esznek, hogyan beszélnek, milyen furán viselkednek. Azt hiszem, ha nem lesz belőle orvos… akkor zseniális nyomozó lesz.
2025. április 11. (péntek), 13:32
