39,5 fokos lázzal aludtam el – és egy pohár hideg vízre ébredtem. “Kelj fel azonnal, egy óra múlva jönnek a vendégek!” – ordította az anyósom, aki úgy döntött, partit rendez… a mi lakásunkon. De amikor feltápászkodtam – szó szerint elzsibbadt a látványomtól... ??? Megint megfulladtam álmomban. Olyan érzés volt, mintha egy ragacsos, sötét szakadékban lebegnék. Hol forró volt, mint az olvadt szirup, hol jeges, mint egy befagyott tó. Remegés és láz váltogatták egymást. Rémálmok kavarogtak a fejemben: munkahelyi jelenetek, Excel-táblázatok, számok, amelyek oszlopról oszlopra ugráltak – és minden sorban egy újabb kudarc várt. Aztán valami betöltötte az agyam – tompa, idegesítő, süketítő ordítás… és hirtelen jégzápor. Igen, valaki szó szerint hideg vízzel öntött le. Mintha egy kampóval rántottak volna ki abból a mély, lázas álomból. Egy éles, durva hang ütötte meg a fülem: – „Még mindig alszol?!” Alig nyitottam ki a szemem. Fölöttem ott magasodott az anyósom, Ilona. Az arca feszült volt, ajkai vékony csíkká szorítva, a kezei ökölbe szorulva – pont úgy, mint mindig, amikor ítélkezni készült. A következő pillanatban viszont kitört belőle a szokásos harci kiáltás: – „Kelj már fel! Egy óra múlva jönnek a vendégek! Mindennek ragyognia kell, főzni kell, pakolni! Ne tespedj itt, mint valami díványkrumpli!” Én csak hallgattam. Erőm sem volt visszaszólni. Csak odanyúltam a takaróért, hogy letöröljem vele a hideg vizet az arcomról. A testem úgy remegett, mint egy beteg madáré. A fejem zúgott, a homlokom lángolt. – „Anyuka… 39,5 a lázam… azt sem tudom, hol vagyok…” – suttogtam. De ő csak legyintett. – „Jaj ne hisztizz! Mindenki beteg valamikor. De én még úgy is rendet raktam, takarítottam, mosogattam, főztem! Itt nem fog senki szégyenbe hozni engem a sógornőm előtt!” És akkor… valami bennem eltört. Pontosan úgy, mint amikor egy régi zárban elpattan a rugó. Éreztem, hogy valami füstöl bennem, mint egy gyufa, amit túl sokáig tartottak a lángban. De mielőtt bármit is mondhattam volna… valami megrepedt bennem. … … … ??? ? A folytatás – a fotó alatti első kommentben ??
Kelj fel azonnal, egy óra múlva itt a vendégsereg!" – ordította az anyós, aki úgy döntött, partit rendez... a menyének lakásában. De amikor Marianna felkelt, az anyós ELÁJULT a látványtól...
Marianna megint álomba zuhant. /Olyan volt, mintha egy sűrű, ragacsos masszába merülne\./
És a háttérben egy furcsa zaj… tompa, mintha víz alól hallatszana.
A következő pillanatban jéghideg víz zúdult rá – szó szerint.
Mintha valaki egy horgot akasztott volna belé, és hirtelen kirántotta volna. Azonnal felhangzott egy nyers, ideges hang:
Marianna nehezen nyitotta ki a szemét. Fölé hajolt az anyósa. Ahogy mindig, most is összeszorított szájjal, ökölbe szorított kézzel állt fölötte – egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki aggódik érte.
De már mondta is:
– "Kelj már fel végre, mondom! Egy óra múlva jönnek a vendégek! Takarítani kell, főzni, rendet rakni!"
Marianna csak nézett rá. A szemében nem volt sem harag, sem pánik – csak végtelen fáradtság. Második napja feküdt le gyengén, erőtlenül. Még a férje, László is békén hagyta – látta, hogy a felesége rosszul van.
Estére mindig 39-40 fokos láza lett. Ételt sem tudott készíteni – enni sem bírt. Csak teát kortyolgatott.
– "Vendégek? Komolyan? Nekem most is 39 fokos lázam van…" – nyögte Marianna halkan, alig hallhatóan.
– "Milyen láz? Ugyan már, ne színészkedj! Ne is próbálj elbliccelni, kislány!" – fortyant fel az anyós, Szalayné Ilona. Mint mindig, most is biztos volt benne, hogy a meny csak megjátssza magát, hogy elkerülje a feladatokat.
Ilona szerint Marianna nem volt méltó a fiához.
– "Az én fiam megérdemelt volna egy rendes nőt. Nem egy ilyen lusta, nyavalygós menyecskét, aki egész nap csak heverészik."
Marianna ezt már annyiszor hallotta, hogy szinte kívülről tudta a monológot. De most már nem volt ereje se vitatkozni, se dühöngeni. A legjobb, amit tehetett, hogy megpróbálta elkerülni az összeomlást – szó szerint.
Ilona mindig így jött: előzetes bejelentés nélkül, ajtónyitás után rögtön vádaskodással kezdett. Mintha direkt keresné, hogy mibe köthet bele. És ez alkalommal is hozott magával valami társaságot – és természetesen nem az ő lakásában, hanem Mariannáéknál akarta levezényelni a találkozót.
Ő és László nemrég vásároltak egy kis lakást, hitelből, hosszú évek takarékoskodása után.
Ilona viszont sosem értett egyet ezzel.
– "Ugyan már, mi szükség van hitelre? Jöjjetek inkább hozzám! Én úgysem használom ki a nappalit. Spóroljatok, aztán majd egyszer vesztek valamit rendesen, készpénzért."
És amikor meghallotta az árát, amit a fiatalok a lakásért fizettek, egyenesen kiakadt:
– "Ennyi pénzt egy ilyen kis lyukért? Bolondok vagytok!"
Marianna sosem felejti el azt a nézést.
Marianna próbált felkelni, de úgy érezte, mintha a saját teste ellenállna.
– "Nem megy… gyenge vagyok… fáj minden porcikám…" – suttogta, miközben lassan az ágy szélére kúszott.
Ilona persze ezt sem hagyta szó nélkül.
– "Persze! A nagy semmittevésben elfáradtál! Bezzeg az én időmben egy nő három gyereket nevelt, dolgozott, főzött, takarított, és soha nem panaszkodott!"
– "Ilona néni, kérem… én nem bírnám most…" – szólt be halkan Marianna a fürdőből, miközben hideg vízzel próbálta lehűteni magát.
Ilona eközben már a nappaliban járkált fel-alá, és telefonált.
– "Laci, fiam! Anyád vagyok, vedd fel már!" – csipogta a mobiljába, majd amikor végre sikerült elérnie a fiát, már ömlött belőle a panaszáradat.
– "Nem igaz, hogy ilyen nőt vettél el! Haldoklik, azt mondja, de közben csak fekszik, mint egy kolonc. Mi lesz a vendégekkel?!"
László a munkahelyén próbált koncentrálni a képernyőre, de már remegett a keze. Tudta, hogy anyja túlzásba viszi, de most a feleségét is féltette.
– "Anya, menj haza, kérlek. Mari beteg. Tényleg. Már tegnap is alig bírt beszélni."
– "Haza? Mikor már mindenki jön?! Micsoda szégyen lenne visszamondani! Én már kihívtam a Borikát, meg az Emeséék is úton vannak!"
Közben Marianna kijött a fürdőből. Elhaladt az anyósa mellett, de egy szót sem szólt.
Ez volt az a pillanat, amikor Ilona végre elhallgatott.
– "Mi van veled, lányom…?" – kérdezte döbbenten.
– "Semmi, csak szégyellem magam. Hogy hagyom magam így megalázni. Beteg vagyok, de még így is kevés vagyok neked. De tudod mit? Nem érdekel. Ülj le, tálalj, vendégeld meg őket. Használj, amit akarsz, vidd a lakást is, ha úgy gondolod!"
Ilona döbbenten állt. Soha nem látta ilyen megtörtnek, ilyen dühösnek és egyben ilyen őszintének ezt a lányt.
Ebben a pillanatban csengettek.
– "Na, tessék…" – sóhajtotta Marianna. – "Jöttek. A vendégek."
De Ilona nem nyitott ajtót. Csak állt, némán, mint akit fejbe vágtak.
A csengő újra megszólalt. Marianna feltápászkodott, odabotorkált az ajtóhoz, és kinyitotta. Az ajtóban egy idős házaspár állt – Ilona unokatestvérei, akikkel régen is csak ünnepekkor találkozott.
– "Szia Ilonka! Mi már itt vagyunk!" – mosolygott Borika.
De Ilona nem felelt. Marianna csak annyit mondott:
– "Jó napot kívánok. Kérem, bocsássanak meg… de most nem alkalmas az időpont. Én beteg vagyok, és a férjem sincs itthon. Talán majd máskor…"
A házaspár meglepődött, majd zavartan bólintottak és visszafordultak.
Amikor az ajtó becsukódott, Ilona végre megszólalt:
– "Mari… én… nem tudtam, hogy ennyire rosszul vagy."
– "Mert soha nem kérdezed. Csak parancsolsz. Mint egy tábornok."
Ilona leült a kanapéra, némán.
Ez volt az első nap, hogy nem volt hangos.
Este, amikor László hazaért, csend volt a lakásban. Ilona mosogatott. Marianna a kanapén feküdt, betakarva. A férje odament hozzá, megsimogatta a homlokát.
– "Látom, végre pihenhetsz..."
Marianna elmosolyodott.
Ilona pedig, a háttérből halkan megszólalt:
– "Főztem egy kis húslevest. Ha meggyógyulsz… talán majd ketten is meginhatjuk egyszer."
Marianna csak annyit felelt:
– "Köszönöm, Ilona néni. Ez most jól esett."
És ez volt az első nap, hogy valami megváltozott közöttük.
2025. április 11. (péntek), 07:52
