Egy idős nő ártatlan árusításnak tűnő tevékenysége komoly bűncselekményhez vezetett
A piros kendős asszony .
A piac sarka.
A nyári nap forrón táncolt a macskaköveken. /A kőbányai főtér szinte izzott a déli fényben, a járókelők árnyék után kutattak, a buszmegállóban pedig még a galambok is a reklámtáblák mögé húzódtak\./
A sarkon, ahol a piac melletti mellékutca kezdődött, egy alacsony, hajlott hátú asszony üldögélt egy kopott kis hokedlin. Előtte egy faládában paradicsom, uborka, paprika és répa sorakozott, gondosan elrendezve.
A vállán piros kendő, a kezében fonott kosár. A neve Szabó Margit volt, de a környéken csak Margó néninek hívták.
Az emberek megszokták, hogy a piacon néha feltűnik egy-egy „engedély nélküli” árus. Az árak alacsonyabbak, a portékák frissek, és legtöbben elfordították a fejüket – nem ártott az senkinek.
De az utóbbi hónapokban a városi önkormányzat szigorított: új rendelet tiltotta az utcai árusítást engedély nélkül. A közterület-felügyelet pedig rendszeresen küldött járőröket, hogy rendet tartsanak.
Aznap is két fiatal rendőr kapott bejelentést.
– Na, megint valami néni a répákkal – morogta az egyik, Kiss Bálint őrmester, miközben beültek a szolgálati Skodába.
– Ugyan már, Bálint, lehet, hogy csak valaki félreértett valamit – próbálta csillapítani társa, Tóth Levente. – Ha tényleg csak egy idős asszony, nem fogjuk megbüntetni.
A főtérre érve kiszálltak, és már messziről meglátták Margó nénit. A nő épp egy idős férfival beszélgetett, aki két paprikát válogatott.
A férfi fizetett, Margó néni mosolyogva hajolt meg, majd a rendőrök észrevétlenül odaértek.
– Jó napot kívánunk – szólalt meg Levente udvariasan. – Közterületi ellenőrzés. A nevét, kérem.
Az asszony kissé megdermedt, majd lassan felnézett.
– Szabó Margit vagyok… tessék, itt a személyim, fiam.
A hangja reszketett, de a szeme tiszta volt.
– Margit néni, tudja, hogy nem szabad így árusítani az utcán? – kérdezte Bálint kissé szigorúbban.
– Tudom én, tudom… csak hát – sóhajtott mélyen – nyugdíjból nem él meg az ember. A fiam beteg, már évek óta ágyhoz kötött. Ezeket a zöldségeket én ültettem, én gondoztam, hát gondoltam, legalább egy kis pénzt keresek vele.
A két rendőr összenézett. Levente arca elkomolyodott.
– Nézze, Margit néni, mi értjük. De ha valaki följelenti, nekünk ki kell mennünk. Mások is próbálnak engedély nélkül árulni, és… hát, a szabály az szabály.
– Persze, persze, csak mostanában… – motyogta az asszony, majd elharapta a mondat végét.
A hangulat elcsendesedett. A levegő forró volt, csak a távoli villamos csilingelése törte meg a csendet.
Levente végül megsajnálta.
– Nézze, Margit néni, legyen ez most figyelmeztetés. De holnap ne jöjjön ide, jó? Különben a kollégák már nem lesznek ilyen elnézőek.
Az asszony hálásan bólintott.
– Áldjon meg benneteket az ég, fiaim.
Bálint elmosolyodott, és lehajolt, hogy megnézze a portékát.
– Milyen szép paradicsomai vannak! Friss, illatos… – mondta, majd ujjával megérintett egyet.
A bőre alatt apró, alig látható pontokat vett észre. Szúrta valami. Mintha egy tűnyom lett volna.
– Ez meg micsoda? – vonta fel a szemöldökét.
– Semmi, fiam, csak a rovarok – felelte gyorsan Margó néni, és már nyúlt volna, hogy visszategye a ládába.
De Bálint félrehúzta a kezét.
– Nem, várjon csak. Ezek furcsa nyomok. Nézze, Lévó! – intett társának.
Levente is lehajolt, és közelebb hajolva megvizsgálta a zöldségeket. Mindegyiken apró, tűszerű lyukak.
– Margit néni, mi ez? – kérdezte most már határozottan.
Az asszony tekintete ide-oda rebbent. A szája remegett.
– Semmi… csak hibásak… dobjam ki őket, jó?
– Nem, kérem, maradjon nyugodtan. – Bálint elővette a rádióját. – Központ, itt 27-02. Kérnénk egy helyszíni szemlebizottságot a főtér sarkára. Gyanús anyagot találtunk.
Margó néni ekkor halkan felsikoltott.
– Ne! Ne hívjatok senkit! Nem tudjátok, mit tesztek!
A két rendőr megdermedt. A hangjában nem félelem, hanem kétségbeesett pánik volt.
Bálint komoran nézett rá.
– Asszonyom… mit fecskendezett a zöldségekbe?
Az idős nő összeesett a széken, és reszketve suttogta:
– Nem akartam… a fiam kérte… én csak segítettem neki…
A piacon eközben a bámészkodók lassan gyűlni kezdtek. A nap perzselte az aszfaltot, a feszültség a levegőben vibrált.
Bálint és Levente egymásra néztek.
– Tartóztassuk le. – mondta Bálint komoran. – Most.
A titok a házban.
A főtér perzselt, az emberek szétszéledtek, amikor a helyszínelők fehér kesztyűben, csöndes rutinnal körbevették a ládát. Margó néni meg-megránduló vállal ült a hokedlin, mintha minden rezdülésével ki akarna szakadni a világból. A piros kendője halványan izzott a napban, mintha saját fénye volna.
– Asszonyom, jöjjön velünk, kérem – mondta Levente halkan, és ujjával intett a járőrkocsinak.
– A fiam… – lehelte a nő. – Haza kell mennem, különben… ő… nem maradhat egyedül.
Bálint egy röpke pillanatig habozott, aztán intett a központ felé:
– Cím?
– Ihász utca harminchárom, kettes – felelte Margó néni, és lehunyta a szemét.
A kocsi a Kőbányai piac mögötti utcákon át zötykölődött. A város melege gomolygott a házak között, a nyitott ablakokból rántott hagyma és vasalt ruha szaga keveredett. A ház sarkán egy régi plakát hirdette: „Őszi Vásár a Liget téren” – maradék múltidő a nyár derekán.
A lépcsőházban rozsdás korlát, a falakon zöldes festék. A csengők közt ceruzával írt nevek: Szabó, Papp, Bognár. Az egyik ajtó mögül zongorázás bömbölt ügyetlen hangon: valaki gyakorolt. A kettes lakás bejáratánál a lábtörlőn megkopott betűk: ISTEN HOZTA.
– Gergő! – szólt be Margó néni, ahogy a kulcs nyikordulva fordult.
Odabent félhomály. A redőny félig lehúzva, a levegő nehéz, állott. A konyhában mosatlan csészék, félbehagyott teafilter, a gáztűzhely felett megsárgult csempe. A szobában egy ágy, fölötte feszület. Az ágyon egy sovány, szögletes arcú férfi feküdt, az egyik lába sínben. Arcán megkeményedett barázdák, de a szeme – az élénk. Túl élénk.
– Jó napot – biccentett Levente. – Tóth őrmester és Kiss őrmester.
– Szabó Gergely – mondta a férfi szinte túl nyugodtan. – Baj van anyuval?
– Nem velem… – nyögte Margó néni, a hokedlihez hasonló kis sámlira rogyva. – Én csak segítettem.
Bálint körbenézett. A sarokban egy összecsukható asztal, felette polcokon üvegek, flakonok – ártalmatlannak tűnő háztartási holmi vegyesen, de a rendjük túlságosan katonás volt. A konyha felé vezető ajtófélfán alig látható, apró feketés pöttyök. Mint a piac sarkán látott paradicsomok bőrén.
– Uraim, van engedélyük itt keresgélni? – kérdezte Gergely száraz udvariassággal. – Ha nincs, ne tegye be a lábát oda, ahová nem kell.
– Gergő! – csattant fel Margó néni, és inkább könyörgés, mint dorgálás csengett a hangjában. – Fejezd be!
Levente felmutatta a szolgálati igazolványt, közben a rádióba beszélt. Házkutatási határozat gyorsított eljárásban – a piaci leletek nyomán már intézték is. A várakozás ideje egészen valószínűtlenül hosszúra nyúlt: perceknek tűnt, pedig csak néhány másodperc volt. Gergely a mennyezetet bámulta, mintha ott lenne egy rés, amelyen át kijuthatna. Margó néni a kendő sarkát gyűrögette.
Amikor megérkeztek a kollégák, a hivatalos hangok sűrű hálója ereszkedett a lakásra: jegyzőkönyv, nyombiztosítás, lefoglalás. Nagy Eszter százados, a bűnügyi technikus, előbb csak végignézett mindenen, és olyan tekintettel mutatott rá egy sötét sarokra, mintha oda volt írva a válasz.
A kamra ajtajában dohos szag csapott ki, ám mögötte nem polcok recsegtek, hanem egy régi konyhaasztal, amelyet leterítettek viaszosvászonnal. Az asztalon alátétek, fecnik, feljegyzések – és szemérmes lezserséggel félrehúzott konyharuhák, alatta tiltott dolgok körvonalai. Semmi sem kiáltott, de minden suttogott.
– Szabó úr – szólalt meg Eszter, türelmesen –, kérem, maradjon az ágyán. Nem szeretnénk, ha bármiben kárt tenne vagy eltűnne bármi.
– Nem tudok én eltűnni – húzta föl a vállát Gergely, és megkocogtatta a sínbe fogott lábát. – Ez a láb itt tart.
Bálint az asztal széléhez hajolt, és egy jegyzetet olvasott: dátumok, összegek, egy-egy keresztnév – „Sanyi”, „Tibi”, „Zs.” – és mögöttük számok, mintha kis bolt könyvelése volna.
– Anyu csak vitt pár szem zöldséget a piacra – tört ki Gergelyből –, mert a nyugdíj… és a gyógyszer… tudja, mennyibe kerül a fájdalomcsillapító?
– Nem a zöldségek az ügy lényege – mondta Levente halkan. – Hanem ami bennük volt.
– Bennük… – morogta Gergely, és hangjában ingerült dac lüktetett. – Ha az ember körül szétesik a világ, néha a héj mögé rejti, amije van. Aki keres, talál. Aki nem, az megeszi és továbbmegy.
– Gergő! – Margó néni felzokogott, és két kézzel kapaszkodott a kendőbe, mintha abba kapaszkodva tudná megállítani az időt. – Nem így akartuk. Én nem így…
Eszter odafordult az asszonyhoz. – Margit néni, megmondom őszintén: ha most mindent elmond, amiről tud, az segíthet. Nem ígérek csodát, de a bíróságok értékelik az őszinteséget és az együttműködést. Kihez vitték ezeket? Ki adta a feladatot?
Az asszony szeme lassan homályból fénybe fordult, mint amikor a felhők közül kibújik a nap.
– Nem mi találtuk ki – suttogta. – Én takarítottam régen a Puskás Ferenc utcai műhelyben, tudja, az autószerelőé… ott dolgozott Varga Sándor. Mindig adott aprót, ha látta, hogy kevés nálunk. Aztán, amikor tavaly Gergő elesett azon a rossz lépcsőn, és hazahoztuk, Sanyi jött, és hozott egy szatyor… egy szatyrot. Azt mondta: „Margit néni, maga ügyes kertész, tele a balkon ládákkal. Ha megkérném…” – elakadt a hangja. – Én meg bólogattam, mert azt hittem, csak gyógynövények, kivonatok… semmi bűn.
– Varga Sándor kereskedett azzal, ami a zöldségekben volt? – kérdezte Levente, miközben Eszter jelentést küldött a központnak.
– Én… nem tudom. Csak vittem, amit adott. A piacon mindig akadt valaki, aki kérdezett, és mondtak jelszót is, nevettek is néha rajta, valami buta versike… – a szeme megtelt könnyel. – Aztán egyre több lett. Azt mondta Sanyi, ha nem visszük, bajuk esik azoknak, akik… akik tartoztak neki.
– Kik tartoztak?
– Nem tudom, fiam – rázta a fejét Margó néni. – Csak azt tudtam, hogy ha nemet mondok, Gergőt bántják. És ő már így is… – tekintete az ágyban fekvő fiára siklott.
Gergely eddig hallgatott, most felült. – Elég legyen. Nem könyöradomány volt, hanem üzlet. Én meg belementem. Mert elegem volt abból, hogy a világ olyan, mint egy rosszul kiégett neoncső: pislog, de nem ad fényt.
– Akkor is, Gergő – felelte Bálint csendesen –, amit csináltatok, veszélyes másokra. Lehet, hogy valaki bele is halt volna. Nem mondjuk el, mit találtunk pontosan – ez nem az a pillanat –, de súlyos dolog.
A következő órákban a lakást zsákok, dobozok, lefoglalt papírok áradata lepte el.
– Margit, lelkem, mi lesz veletek? – kérdezte, de nem várt választ.
Az őrsön hűvös volt és tiszta. A neonfény nem érdeklődve, hanem hivatalból világított. A kihallgatóban Levente és Eszter ültek a nővel szemben. Bálint az üveg mögül figyelte a jelenetet, karját összefonta, mintha abban tartaná a belefáradt szíve súlyát.
– Mondjon el mindent Sándorról – kérte Eszter. – Hol találkoztak, mikor adta át a… csomagokat, kiket látott körülötte. Minden részlet számít.
A szavak lassan jöttek, de jöttek. A Liget téri pékség előtti pad. A Népliget sarka, a büfé mögött. A Kőbányai út rozsdaízű hídja alatti graffitis fal. Nevek, arcok, szokások: egy férfi, aki mindig szürke ballont hordott nyáron is; egy nő, aki a körmét festette, míg beszélt; egy fiatal, aki folyton kacarászott, mintha mindent viccnek tartana. A jegyzőkönyv betűi teltek, mint a szeder, és ugyanolyan sötéten ragadtak.
Végül, amikor a nap már sárga csíkokban ült rá a városra, Eszter letette a tollat.
– Segített nekünk, Margit néni. Nem tudunk csodát tenni – ismételte meg a korábbi mondatot –, de amit elmondott, az fontos.
– Nem csodát kérek én, csak… – az asszony a kendője szélével törölte meg az arcát. – Csak engedjék meg, hogy néha láthassam Gergőt. És hogy ne fájjon neki minden nap úgy, mint most.
Bálint akkor először megköszörülte a torkát, mintha saját hangja is engedélyt kérne kijönni.
– Megteszünk mindent az emberi oldalért, amit a jog enged. És utána sem hagyjuk magukra. Ez nem ígéret – tette hozzá –, ez szándék.
A papírok zárósora után sötétedett. A város türelmetlenül felkapcsolta a lámpákat, a villamos újra csilingelt, mintha semmi sem történt volna. De Margó néni fejében ekkor kezdődött igazán a zaj: az emlékek kavalkádja, a vétkek mértéke és a remény bizonytalansága közt kattogott minden, mint egy régi falióra, amelyik sosem áll meg, csak néha előrébb jár.
Az éjjel közepén Bözsi néni csengetett az Ihász utcában. A lakás üres volt és lezárva, de a szomszéd kulcsot kapott attól a bizonyos régi időtől fogva, amikor még más gondok voltak. A petúniát letette az ablakpárkányra.
– Isten hozott, vagy Isten veled – motyogta. – Ezen a házon csak ez a két mondat működik.
A város fölött a hold bámészkodva ült a tetőkön, mint egy fáradt biztonsági őr. És a főtéren a macskakövek kihűltek.
Az ítélet és a tavasz.
Az ősz előbb az eperfák levelein kezdődött el, aztán a napok rendjén.
Margó nénit előzetesbe vették, aztán enyhébb kényszerintézkedésre bocsátották: lakhelyelhagyási tilalom, rendszeres jelentkezés. Nem volt hova mennie amúgy sem. A kihallgatások folytatódtak, és a Varga Sándorhoz vezető szálak közül több is elpattant, de néhányat ügyesen összecsomóztak az ügyészek és a nyomozók. A Liget tér sarkán, egy novemberi délutánon több férfit fogtak el; a hírek között megbújó hírben csak annyi állt: „Sikeres rajtaütés tiltott szerek terjesztőin.” Név nélkül, arc nélkül. A város így felejt: névtelen győzelmek, névtelen bűnök.
Gergelyt kórházi felügyelet mellett helyezték el; fájdalmai csillapodtak, de a tekintete még sokáig olyan maradt, mint egy elhagyott telken felejtett ablak: néha még visszaverte a fényt, de az üvege karcos volt. Margó néni egy ideig nem láthatta, aztán engedélyezték a találkozásokat. A nő az első alkalommal egy szeget szorongatott a zsebében – régi babona, hogy aki szeget visz a találkozóra, az odaszögezi a reményt a világ falára.
– Hát szervusz, anyu – mosolygott Gergely sápadtan.
– Szervusz, fiam – mondta a nő. – Hoztam neked… – és aztán elakadt, mert rájött, hogy mit is hozhatna. Mézet? Kenyeret? A régiek szerint az anyai szó a legjobb ennivaló. – Hoztam a történeteinket – mondta végül. – Hogy ne egyedül egyél a csöndből.
A bírósági tárgyalás tél elejére esett. A bíró komoly nő volt, a szemében nem ridegség, hanem fáradt igazság égett. A vádlottak padján többen ültek: Varga Sándor, összezárt ajkakkal; még ketten, akik nem merték felemelni a fejüket; és Margó néni, piros kendő nélkül – a kendőt ugyanis le kellett venni az épületbe lépve. A haja vékony fonatokban simult a koponyájára, és úgy ült ott, mint aki tudja, hogy a világ többé nem kér tőle semmit, csak az igazságot.
A tanúk közül többen a piaci kofák voltak. Egyikük, Benedek Ilona, különösképp megrendítette a hallgatóságot, amikor így szólt:
– Mind láttuk, hogy Margit néni szorong; mind láttuk, hogy valami nincs rendben. De a mi dolgunk a mérleg, nem? Nem a bírálat. Mégis itt vagyok, mert azt is láttam, hogy a fiúkat, a fiatalokat… valami elragadta. És ha ez a valami ott lapult a paradicsomban, akkor el kellett vágni a szárát.
A bíró végül hosszú magyarázat után hozott ítéletet. Varga Sándor és társai súlyos, letöltendő büntetést kaptak. Margó néninek – figyelembe véve életkorát, együttműködését, és hogy másokat nem haszonlesésből, hanem fenyegetettségből segített – felfüggesztett szabadságvesztést és közérdekű munkát szabtak ki, továbbá elterelést írtak elő pszichoszociális támogatással.
Az ítélet után a folyosón alig volt hang. Margó néni a falra nézett, ahol egy régi városkép függött. A képen a Duna kék és szabályos volt, mintha az élet is az volna. Odaállt mellé Bálint.
– Vége nincs – mondta. – De ez egy olyan pont, ami után lehet menni tovább.
– Tudja, fiam – felelte az asszony –, gyerekkoromban a nagymamám azt mondta: nem a megbotlás a baj, hanem ha utána nem nézel le a lábad elé. Most le fogok nézni.
A közérdekű munkát a Kőbányai Idősek Otthonában kellett letölteni. Az első napon az udvart seperte. A gereblye foga bele-beleakadt a kavicsba, mint egy rossz emlék. A második napon a konyhán segített, a harmadikon pedig olvasott a többieknek. Felolvasott Mikszáthot, és közben elcsuklott, ahol a szereplők elcsuklottak; nevetett, ahol a mondatok csavarosak voltak. A negyedik napon megérkezett hozzá Kertész Júlia, egy szociális munkás, akinek a mosolya nem volt cukros: inkább olyan volt, mint a friss levegő.
– Margit néni, együtt szeretném megnézni, hogyan tudunk visszatérni az életbe. Úgy, hogy ne a bűnből, hanem a tudásból érkezzen – mondta.
– Én már öreg vagyok, kislányom – legyintett az asszony.
– A paradicsompalánta is öreg a maghoz képest – mosolygott Júlia –, mégis az ad nekünk ebédet.
Az Ihász utcai lakás felszabadult a zár alól, de minden sarokban árnyék maradt. Bözsi néni segített kipakolni a fölöslegest, kidobni a múlt kátyúit: a viaszosvásznat, a papírfecniktől megdagadt fiókot, a rossz szagokat. A helyükön tisztaság maradt, és egy tál gyümölcs, amit Júlia hozott: alma, körte, narancs. Semmi paradicsom. Az még várhat.
A tél közepén Levente benyitott egy délután a piacra. A kofák sálba burkolóztak, a levegőben fahéj és pára keveredett. Margó néni a hivatalos asztalok között sétált. Nem árult, csak segített. Szólt valakit, hol olcsóbb a burgonya; másnak bevásárlólistát írt le nagy, kerek betűkkel. Az emberek előbb zavartan nézték, aztán lassan bólintottak: a város így bocsát meg, apránként.
– Hogy van, Margit néni? – kérdezte Levente.
– Mint egy csöndes kút – felelte. – Nem látszik, mennyi van benne, de ha valaki vizet húz, nem hiába teszi. És a fiam… – megállt. – A fiam csinálja a tornát, és kevesebbet morog. Néha még nevet is. Júlia elintézte, hogy legyen munkaterápiája. Fa apróságokat készít: madáretetőt. Azt mondta, ha kész, hozz nekem egyet a konyhai ablakba.
Levente bólintott. – Ha kész, én is rendelek egyet. Két galambnak.
– A galambok mindent megesznek – csipkelődött Margó néni, és a szája sarkában akkora derű ült meg, amekkorát már régen nem látott senki.
A tavasz lassan érkezett. Előbb csak a háztetők peremén olvadt meg a jég, aztán a házfalak tövében bukkant elő az első csalán, majd a piacra érkeztek az újhagymák. A Kőbányai Idősek Otthona kertjében Júlia közösségi ágyásokat nyitott: mindenki ültethetett valamit. Margó néni a paradicsomot választotta, de most esküvel: tisztán, szelíden, úgy, ahogy a nagymamája tanította. Mellé cédulát tűzött: „A türelem paradicsoma.”
Egy vasárnap délután Bálint és Levente – szolgálaton kívül – elmentek az Ihász utcába. Gergely ott állt az ablakban, és az asztalon sorakoztak a madáretetők, gondosan csiszolva, vékonyan lakkozva. Nem volt bennük semmi különös, mégis mindegyik más volt: egyiknek szélesebb volt a tetőcske, a másiknak hosszabb a pálcája, a harmadiknak jókedvűen félrecsúszott az ablaka.
– Nem hittem, hogy maga jön – mondta Gergely Leventének. – Aki letartóztat, ritkán rendel madáretetőt.
– Az ember nem a letartóztatás – felelte Levente. – Az csak egy pillanat. Amit utána csinál, abban lakik.
Bálint közben az ablakhoz lépett. A szemközti ház tetején két galamb szedegette a morzsát. A város zajai puhán hullámoztak fel: villamos, gyereknevetés, egy távoli kutya ugatása.
– Adnál nekünk kettőt? – kérdezte végül.
– Persze – bólintott Gergely. – Egyet anyunak, egyet nektek.
Aznap este Margó néni a közösségi kert mellett állt. Júlia a földet gereblyézte. A nap, amely már nem volt zord, finoman rásütött a piros kendőre.
– Tudod, Júlia – szólalt meg –, van, amikor mindent elvesznek tőled. A nevedet is. Én olyan voltam, mint egy árnyék. De most… – végigsimított a paradicsom palántáin. – Most megint van nevem: az vagyok, aki ültet. Aki nem rejt el semmit a héj alá.
– A föld emlékezik – felelte Júlia. – De megbocsát is. Csak dolgozni kell rajta.
A piacon, hónapokkal később, kis tábla jelent meg az egyik asztalon: „Közösségi kert termése – adományért.” A ládában paradicsomok sorakoztak, pirosra érve, sűrű húsúra. Az emberek megálltak, olvastak, és nem kerestek szúrásnyomokat. Margó néni ott állt mellettük, és néha olyan finoman mosolyogott, hogy a mosoly inkább volt hála, mint öröm.
Egy délelőtt Bözsi néni is odaért.
– Na, Margit, lelkem, ezek a paradicsomok… mintha visszahozták volna a nyarat.
– A nyár nem jön vissza – felelte az asszony. – De a fény igen. És olyan, mint régen, csak az ember szeme közben tanult látni.
A Kőbányai főtéren ekkor újra felharsant a villamos csilingelése. A macskaköveken árnyékok és lábak léptek, a város ment tovább, mert az a dolga. A piros kendős asszony pedig felnézett a tér szélére, ahol egyszer, régen, egy hokedlin ült, és azt hitte, a világ összeomlik. Most ugyanott állt, de már tudta: a világ nem omlik össze – csak néha a szívünk, és akkor kézzel vissza kell rakni a darabokat.
Amikor este bezárták a sátorponyvákat, odalépett hozzá Levente.
– Megnéztem a közösségi kertet – mondta. – Terveznek egy kis pergolát is.
– Jó lesz annak a felfutó bab – mosolygott Margó néni. – És jó lesz megállni alatta.
– A fiáról hírt kaptam: az orvos szerint a lába javul. És a lelke?
– A lelket a kert gyógyítja – felelte, aztán félrebillentette a fejét. – Meg a munka. Meg az, ha valaki rendel tőle madáretetőt.
– Rendeltem már kettőt – nevetett Levente. – De titokban még szerzek egyet Bálint feleségének is.
– Akkor majd én titokban díszítem neki – csillogott fel az asszony szeme. – Piros bogyókat festek rá. De csak kívül. Belül hagyom üresen. Az ürességben fér el a mag, és abból lesz a jövő.
A nap lassan bukott le a háztetők mögött, és a város aranyporos lett. A piros kendőn átvilágított a fény, s Margó néni úgy állt ott, mint valaki, aki sokat tévedt, mégis megtalálta az utat: nem a régihez, hanem a továbbhoz. Tudta, hogy az ítélet nem törli el azt, ami volt, de utat nyit ahhoz, ami lehet. És ebben a résnyi nyílásban – mint a paradicsom héján a természet rendes, gyönyörű pórusai – friss levegő járt.
A főtéren megint csilingelt a villamos. Egy kisfiú megállt az asztal előtt, és a paradicsomok fölé hajolt.
– Néni, ezek a legszebbek – mondta. – Lehet egyet?
– Persze, aranyom – felelte Margó néni, és a kezébe tett egyet. – De ígérd meg, hogy magot félreteszel belőle.
– Miért?
– Mert a jó dolgoknak az a dolguk, hogy folytatódjanak.
A kisfiú bólintott, és elrohant. A piros kendős asszony pedig ránézett a maradék paradicsomra, és halkan, alig hallhatóan ezt mondta:
– Folytatódunk.
A város meghallgatta. Nem tapsolt, nem szólt hozzá. Csak engedte, hogy folytatódjanak. És ez, minden ítéletnél, minden bűnnél, minden javításnál nagyobb dolog: a továbblépés engedélye, amit néha mi adunk magunknak, néha pedig mások csendje ad meg.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 11. (kedd), 15:41
