A júliusi hőség már kora délután megült a kis zalai falu felett. A poros utcán alig mozdult a levegő, csak a diófa levelei zizegtek halkan, amikor egy-egy gyengébb szellő átfutott rajtuk. /Bálintné Rózsa lassan lépdelt hazafelé a boltból, két vászontáska húzta a karját, az egyikben liszt és cukor, a másikban tej, kenyér és egy csomag kockacukor\./
– Minek ez a sok minden egyedül… – morogta félhangosan, de közben tudta: jólesik neki, ha tele a kamra.
Amikor a háza elé ért, megtorpant. A rozsdazöld kapu előtt idegen autó állt. Túl modern volt ide, túl tiszta, túl városi.
– Ez meg kié lehet…? – szorult össze a gyomra.
A szíve hirtelen gyorsabban kezdett verni. Két éve volt már, hogy özvegy lett. Azóta minden váratlan zaj, minden idegen látvány felkavarta. Ahogy belépett az udvarra, megpillantotta a fiát.
– Márton! – szakadt fel belőle a szó, és a táskákat majdnem elejtve indult felé.
A férfi azonban nem lépett közelebb. Megállt, mintha fal választaná el őket.
– Anya… kérlek, ülj le egy percre – mondta halkan.
Rózsa keze megremegett. Leült a padra a muskátlis ablak alatt.
– Baj van? – kérdezte alig hallhatóan.
Márton nem válaszolt azonnal. Oldalra pillantott. A kerti csap mellett egy kisfiú állt, sovány, barna hajú, csupa térd és könyök, olyan gyerek, akit az ember észre sem venne, ha nem lenne a tekintetében valami túl komoly.
– Ő Ábel – mondta végül. – És… mostantól fontos része az életemnek.
Rózsa felállt. Közelebb ment.
– Szervusz, lelkem – mosolygott a fiúra. – Gyere csak beljebb, ne a napon állj.
Ábel nem mozdult. Csak a cipője orrát bámulta.
A konyhában hamar megterített. Főtt krumpli, kovászos uborka, pörkölt az előző napról. A fiú alig evett. Rózsa ezt azonnal észrevette, de nem szólt semmit.
Miután Ábel kiment az udvarra, Márton megszólalt.
– Tavaly megházasodtam – mondta ki gyorsan. – Eszter a feleségem. Ábel az ő fia.
Rózsa szíve nagyot dobbant.
– És… hol van Eszter?
– Otthon. Várandós. Nehéz neki most minden.
– Értem – bólintott az asszony. – És engem miért nem ismertem eddig?
Márton lehajtotta a fejét.
– Fél. Az előző anyósával borzasztó volt a kapcsolata. Ábel sok mindent hallott róla… rossz dolgokat.
Rózsa hosszan hallgatott.
– Akkor ezért néz úgy rám, mintha bántani akarnám – mondta végül csendesen.
– Anya… tudnál vigyázni rá nyár végéig?
Rózsa gondolkodás nélkül felelt.
– Tudok.
Az első napok nehezek voltak. Ábel nem beszélt. Nem köszönt. Nem segített. Csak figyelt.
Rózsa nem erőltetett semmit. Reggelente ugyanúgy felkelt, megetette a tyúkokat, meglocsolta a veteményt. Néha csak annyit mondott:
– Ha van kedved, jöhetsz.
Egy hét múlva a fiú kint állt mellette.
– Megfoghatom? – kérdezte a locsolót.
Innentől minden megváltozott.
Nevetés költözött a házba.
– Mindig fontos leszel – mondta Rózsa, és a fiú ezt elhitte.
Augusztus végén megérkeztek. Eszter fáradt volt, karjában egy újszülött kislány.
– Jó napot… – mondta bizonytalanul.
Rózsa odalépett.
– Isten hozott, lányom.
Ábel odaszaladt.
– Anya, Rózsa mama jó! – vágta rá.
Eszter sírva fakadt.
Két napig maradtak. A végén Eszter átölelte az idős asszonyt.
– Tévedtem. Nagyon.
– Mind tévedünk néha – felelte Rózsa mosolyogva.
Amikor elindultak, már tudták: ez a család most lett igazán egész.
És a kis zalai ház soha többé nem volt üres.
Az ősz gyorsabban érkezett, mint ahogy bárki számított rá. A szőlőlevelek hirtelen sárgára váltottak, reggelenként köd ült meg a réteken, és Rózsa egyre gyakrabban húzta magára a vastagabb kardigánt.
Márton gyakran telefonált. Rövid beszélgetések voltak ezek, többnyire este, munka után.
– Anya, bírod?– Bírom, fiam. Ne aggódj.
De az anyák ritkán mondják ki az igazat teljesen. Rózsa bírta – de nem úgy, mint korábban. Esténként sokszor csak ült az asztalnál, kezében a kötőtűvel, és azon kapta magát, hogy Ábel hangját hallja, ahogy kérdez, nevet, mesél.
December elején leesett az első hó. Vastagon, puhán borította be az udvart. Rózsa kilépett a tornácra, és hirtelen belenyilallt a felismerés: egyedül van. Nem magányos – az más –, hanem egyedül.
Másnap csörgött a telefon.
– Anya – szólalt meg Márton kissé bizonytalanul. – Arra gondoltunk… nem jönnél fel hozzánk télire?
Rózsa nem válaszolt azonnal.
– Segíthetnél a gyerekekkel – folytatta a fia. – Eszter is így gondolja.
A vonal túlsó végén csend volt. Aztán Rózsa halkan megszólalt:
– Ha valóban szükség van rám… akkor megyek.
A város zajos volt, idegen és szokatlan. Az emeletes ház liftje zúgott, a folyosón idegen szagok keveredtek. Rózsa kissé szorongva lépett be a lakásba.
– Megjött Rózsa mama! – kiáltotta Ábel, és már rohant is felé.
Az asszony letette a kabátját, és letérdelt, hogy átölelje a fiút.
– Megnőttél, lelkem – mondta, miközben a szeme megtelt könnyel.
Eszter ott állt az ajtóban, karjában a kislány, Lili. Már nem volt benne tartózkodás. Csak fáradtság és valami halk megkönnyebbülés.
– Jó, hogy itt vagy – mondta egyszerűen.
Nem volt könnyű az összeszokás. Rózsa faluról hozott rendje néha ütközött a városi ritmussal. De sosem szólt fölöslegesen. Inkább segített.
Egy este a fiú odabújt hozzá.
– Ugye nem mész el? – kérdezte halkan.
– Most már nem – felelte Rózsa. – Most már itt vagyok.
Karácsony előtt Eszter egy este leült mellé a konyhában.
– Szeretnék valamit mondani – kezdte.
Rózsa letette a kést.
– Hallgatlak.
– Féltem tőled – mondta ki Eszter őszintén. – A múltamtól féltem, és rád vetítettem. De amit Ábelért tettél… amit értünk… azt soha nem felejtem el.
Rózsa megszorította a kezét.
– Az anyaság nem vér kérdése – mondta halkan. – Hanem szívé.
Eszter sírt. Nem hangosan, csak úgy, ahogy az ember akkor sír, amikor végre elenged valamit, ami régóta nyomja.
Az ünnep csendes volt, meleg és egyszerű. Nem volt nagy ajándékozás, csak együttlét. Ábel büszkén mutatta az iskolai rajzait. Lili a fa alatt aludt. Márton a konyhában mosogatott, és néha Rózsára nézett – arra az asszonyra, aki felnevelte, majd újra megtalálta a helyét az életükben.
– Anya – mondta halkan. – Köszönöm.
Rózsa mosolygott.
– Én köszönöm, fiam. Hogy szükségetek van rám.
Az ablakon túl hullott a hó. Bent pedig meleg volt. Nem csak a fűtéstől – hanem attól, hogy ez a család megtanulta egymást elfogadni.
És Rózsa tudta: bárhol is éljen, ahol szeretet van, ott van az otthona.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek. A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 20. (szombat), 12:28