Egy nő véletlenül meglátott egy megfagyott férfit a hóban…
A nő véletlenül meglátott egy megfagyott férfit a hóban, és amikor megállt, hogy segítsen, ELÁLLT A SZAVA attól, amit látott…
A tél kegyetlenül csapott le az országra. /A vastag hótakaró mindent betakart, a szél süvített az éjszakában, és a hőmérséklet olyan mélyre süllyedt, hogy az ember lélegzete is azonnal párává fagyott a levegőben\./
Kata fáradtan vezette az autóját az elhagyatott országúton, ahol a közvilágítás szinte semmit sem segített az éjszakai sötétség ellen. Az ablaktörlők serényen dolgoztak, de a hóesés annyira sűrű volt, hogy alig látott valamit maga előtt.
Egyszer csak valami furcsa foltot vett észre az út mentén, nem messze az árok szélétől. Ösztönösen rálépett a fékre, az autó kissé megcsúszott, mielőtt megállt.
Egy ember feküdt a hóban.
Kata egy pillanatig döbbenten meredt rá, majd szinte automatikusan cselekedett. Kikapcsolta a biztonsági övét, feltépte az ajtót, és azonnal kiugrott a hidegbe. A jeges szél élesen csapott az arcába, de nem törődött vele. A csizmája mélyen belesüppedt a hóba, ahogy odasietett a mozdulatlan alakhoz.
– Uram! – kiáltotta remegő hangon, miközben letérdelt mellé. – Jól van?!
Nem kapott választ. A férfi mozdulatlanul feküdt, teste elkékült a hidegtől, az ajkai szinte lilák voltak. Kata remegő kezekkel megérintette a csuklóját. Hideg volt, mint a jég… De még élt.
Egy röpke pillanatig habozott, mielőtt jobban az arcába nézett – és abban a másodpercben elállt a lélegzete.
A férfi arca ismerős volt. Túl ismerős.
Mintha a világ egy pillanatra megállt volna körülötte, a szíve egyetlen dobbanásra kihagyott.
Ez nem lehet igaz…
Kata ajkai hangtalanul formáltak egy nevet, de a hangja cserben hagyta.
– Levente… – suttogta végül.
A keze a szája elé kapott, a szemei megteltek könnyekkel. Nem lehetett tévedés. Ez a férfi… az ő bátyja volt. Az a Levente, aki több mint tíz éve eltűnt, és akiről mindenki azt hitte, hogy halott!
Kata teste remegett – nemcsak a hidegtől, hanem a sokktól is.
A keze remegett, ahogy megrázta a vállát.
– Levente! Hallasz engem? – kiáltotta kétségbeesetten.
Semmi válasz. Csak a gyenge, alig érezhető légzése bizonyította, hogy még életben van.
Kata nem habozott tovább. Lerángatta magáról a kabátját, és a bátyja kihűlt testére terítette, majd előkapta a telefonját és remegő ujjaival azonnal tárcsázta a segélyhívót.
– Itt egy férfi… a hóban… alig él… megfagyott! – hadarta, a pánik eluralkodott rajta.
– Hölgyem, nyugodjon meg, mondja meg a pontos helyzetét! – szólt bele a diszpécser nyugodt, de határozott hangon.
Kata gyorsan elmondta, hol vannak, majd letette a telefont.
Nem hagyhatta, hogy Levente így feküdjön tovább. A hó egyre sűrűbben hullott körülöttük, a szél metszőn süvített, mintha az időjárás maga is az életük ellen dolgozott volna.
Nem volt könnyű, de valahogy sikerült Leventét annyira megmozdítania, hogy fél térdre emelve tartsa.
– Kitartasz, ugye? – motyogta Kata, mintha a testvére hallaná. – Nem hagyhatsz itt megint!
Percek teltek el, amik örökkévalóságnak tűntek. Végül a távolban felhangzottak a szirénák. Kata soha életében nem érzett ekkora megkönnyebbülést.
A mentősök gyorsan cselekedtek.
– Súlyos hipotermia – állapította meg az egyik mentős. – De még él.
Kata a könnyeit törölgetve bólintott.
– Kérem, mentsék meg!
Az orvos megnyugtatóan ránézett.
– Megpróbáljuk.
A mentőautóban Kata Levente keze után nyúlt, és erősen szorította, mintha az érintésével életben tarthatná. Nem engedhette el.
Később, a kórházban…
Leventét azonnal az intenzív osztályra vitték. Kata órákon át ült a folyosón, mozdulatlanul, a hideg még mindig átjárta a testét.
Végül egy orvos jött ki hozzá.
– Meg fog élni? – kérdezte Kata azonnal, a szíve a torkában dobogott.
A doktor bólintott.
– Igen, bár súlyos hipotermiája volt, és még idő kell a teljes felépüléshez. De szerencséje volt, hogy időben rátalált.
Kata megkönnyebbülve sóhajtott fel, majd a könnyeit letörölve megkérdezte:
– Mikor láthatom?
– Most is bemehet, de lehet, hogy még nincs magánál.
Kata azonnal bement.
A kórteremben a testvére ott feküdt az ágyon, infúzióra kötve, arcán sápadt árnyalat ült. De lélegzett. Élt.
Kata leült mellé, és óvatosan megérintette a kezét.
Percek teltek el némán, majd váratlanul Levente szempillái megrebbentek. Lassan, nehézkesen kinyitotta a szemét.
Kata érezte, hogy a torkában gombóc nő.
Levente üres tekintettel nézett rá.
– Ki… vagy te? – suttogta halkan.
Kata szíve megszakadt.
– A húgod vagyok… Kata.
Levente tekintete zavartan siklott végig rajta, majd elfordította a fejét az ablak felé.
Hosszú csend telepedett a szobára, mielőtt végre megszólalt:
– Valahol voltam… ahová nem akarok visszamenni.
Kata remegő lélegzettel hallgatta.
– Mi történt veled, Levente? Miért tűntél el?
A férfi egy hosszú pillanatig csendben maradt, mintha fontolóra venné, mit mondhat el.
Végül lehunyta a szemét, és alig hallhatóan suttogta:
– Az igazság… sokkal rosszabb annál, mint amit el tudsz képzelni.
(Vége… vagy inkább csak a kezdet?)
2025. március 04. (kedd), 19:16
