Egy rab utolsó kívánsága: még egyszer láthassa a kutyáját – de ami ezután történt, mindenkit megdöbbentett ??
Egy rab utolsó kívánsága: még egyszer láthassa a kutyáját – de ami ezután történt, mindenkit megdöbbentett ??
1. rész
Tizenkét hosszú év.Pontosan ennyit töltött a hűvös, dohos falak között a sopronkőhidai fegyház B-17-es cellájában Farkas László.
A vád szerint elvette valaki életét – ő azonban mindvégig állította, hogy ártatlan. /Eleinte tiltakozott, papírokat írt, ügyvédekhez fordult, de minden próbálkozása falakba ütközött\./
Egyetlen dolog tartotta benne a lelket: a kutyája.
Amikor a börtönigazgató, Tóth András megkérdezte, van-e utolsó kívánsága, László nem kért sem ünnepi vacsorát, sem cigarettát, sem papot, mint a legtöbb rab. Csak lehajtotta a fejét, és halkan ennyit mondott:
– Az én Betyár kutyámat szeretném még egyszer látni.
Az igazgató felvonta a szemöldökét.
Az őrök között moraj futott végig. Volt, aki gúnyosan legyintett, mások csendben bólintottak.
Az ítélet napján, mikor a cella ajtaja kinyílt, Lászlót kivitték az udvarra. A nap halványan sütött, a levegőben még ott lógott az ősz szaga. Az őrök szigorú tekintete kísérte minden mozdulatát.
Aztán kivezették a kutyát is. A póráz végét egy rendőr szorította. Betyár fülei azonnal hegyeződtek, szeme megtelt fénnyel, és abban a pillanatban, ahogy megérezte gazdája szagát, minden visszatartó erő megszűnt.
A kutya kiszabadult a szorításból, és olyan lendülettel rohant László felé, hogy az őrök dermedten álltak.
– Vigyázz! – kiáltott fel az egyik.
De a következő pillanatban már késő volt. A juhász egyetlen ugrással gazdája karjaiban landolt.
2. rész
A rab hátratántorodott, de nem törődött vele. Szorosan átölelte a kutyát, és hosszú évek után először érezte: valami még mindig az övé ebben a világban.
– Betyár… öreg barátom… – suttogta, és arcát a sűrű szőrbe fúrta.
A kutya boldogan nyüszített, ugrált, nyalogatta gazdája arcát. Mintha mind a tizenkét év hiányát akarná bepótolni egyetlen perc alatt.
Az őrök nem tudtak megszólalni.
Az igazgató mereven figyelte a jelenetet.– Ez egy veszélyes ember – mondta ridegen, de még a hangjából is érződött némi bizonytalanság.
László ekkor remegő hangon szólalt meg:– Igazgató úr… egy kérésem van még. Gondoskodjon róla. Ne hagyja, hogy menhelyre kerüljön… ő több nekem, mint család.
Az igazgató összevonta a szemöldökét.– Nem tudom…
De ekkor Betyár hangosan, szinte tiltakozóan ugatott.
László szeme megtelt könnyel.– Bocsáss meg, hogy magadra hagylak – suttogta. – Én elbuktam, de te mindig hű maradtál.
A férfi sírni kezdett. Nem szégyellte. Olyan hangosan zokogott, mint egy gyerek, miközben a kutya nyalta könnyeit, és mellkasára hajtotta a fejét.
Az őrök közül többen elfordították a tekintetüket. Nem akarták, hogy bárki lássa, könny csillog a szemükben.
3. rész
A csendet ismét az igazgató törte meg.
László szeme hálásan csillogott.– Köszönöm… ez mindennél többet ér.
Ekkor Betyár ismét nyüszíteni kezdett, és két mancsával László karját szorította, mintha soha nem akarná elengedni.
– Hát itt a vég, barátom… – mondta a férfi halkan. – De amíg élek, te maradsz az én családom.
Az őrök között feszült csend lett úrrá. Sokan úgy érezték, nem egy elítélt rab áll előttük, hanem egy megtört ember, aki egész életében csak egyetlen lényt szeretett igazán.
Betyár ugatása egyre erősebb lett, László pedig még egyszer, utoljára, olyan szorosan ölelte magához, ahogyan csak az tud, aki tudja: most búcsúzik örökre.
– Te vagy a mindenem… – suttogta. – Soha ne felejts el.
A kutya szemeiben valami különös fény csillogott. Mintha ő is tudta volna, hogy gazdája szavai véglegesek.
A történet után hetekig az őrök erről beszéltek. Volt, aki azt mondta, aznap más emberként jött ki az udvarról: mintha a kutya szeretete kimosta volna belőle a bűnt.
És bár a világ számára ő csak egy elítélt maradt, a börtön falai között mindenki tudta: az a férfi nem bűnözőként, hanem gazdaként távozott, aki utoljára még egyszer megölelhette hűséges barátját. ??
2025. szeptember 17. (szerda), 17:01
