Egy remegő mancs mindent megváltoztatott.
Amikor a víz benyeli a világot.
Sohasem fogom elfelejteni azt a napot, amikor a Zagyva kilépett a medréből, és elnyelte Tiszaliget utcáit. /A kora reggeli eső még csak szemerkélt, de a folyó már órák óta dühöngött, mintha vissza akarna követelni mindent, amit az emberek építettek köré\./
A gátnál álltam, néztem, ahogy a barna, sodró víz örvényeket rajzol a házak között. A rádión recsegő hang szólított:
– „Marci, kell még egy ember a keleti utcákhoz! Van egy bejelentés, hogy ott még rekedt valaki.”
– „Indulok!” – válaszoltam, és már szaladtam is a csónak felé.
Tizenegy éve dolgoztam a szolnoki önkéntes mentőcsapatnál. Láttam én már sok mindent – égő háztól kezdve vízbe fordult autóig –, de valamiért ez az árvíz más volt. Talán mert túl hirtelen jött, talán mert túl sok emlékem kötődött ehhez a városhoz. Itt nőttem fel, itt tanultam biciklizni, itt csináltam először hülyeséget kamaszként. És most nézni, ahogy viszi a víz mindazt, amit ismertem… fájt.
A motor bőgött, a csónak előrehasított a jeges hullámok között. Pár utcával odébb már csak a háztetők sötét kontúrjai látszottak. A víz alatt rejtőző kapuk és kerítések láthatatlan veszélyként bújtak meg, de ismerős volt a terep – legalábbis annyira, amennyire egy víz alatti város ismerős lehet.
– „Látod azt?” – kérdezte mögülem Bence, a társam, és előremutatott.
Első pillanatban azt hittem, csak egy kidőlt kerítésfa vagy valamilyen elsodort roncs úszik. Aztán a „tárgy” feljebb mozdult, két bizonytalan lépést tett előre, és akkor megláttam.
Egy kutya volt.
Barna, szinte gesztenyevörös bundáját teljesen eláztatta a víz, izmai remegtek a hidegtől. Mellkasáig érő árban állt, mégis mozdulatlan maradt. Mintha nem is élne, csak egy szobor lenne, amit a víz elfelejtett feldönteni.
A tekintete azonban… élőbb volt mindennél, amit azon a napon láttam.
A csónak lassított, Bence a kormányra szorította a kezét.
– „Lehet, hogy támadós fajta… inkább várj, míg közelebb megyünk.”
– „Ez a kutya nem fog támadni.” – mondtam halkan, és már másztam is ki a csónak orrába. Nem tudtam megmagyarázni. Egyszerűen éreztem.
A víz jeges volt, amint beleléptem, olyan volt, mintha száz apró tű szúrna egyszerre a bőrömbe. A hullámzás nehezen tartotta meg az egyensúlyomat, de lassan, centiről centire közeledtem.
A kutya rám nézett. Nem ugatott. Nem morgott. Csak figyelt.
– „Szia, pajtás…” – suttogtam, mintha attól félnék, hogy ha hangosabban szólok, eltöröm benne azt az utolsó szálat, ami még a reményhez köti.
Kicsit előrehajoltam, kinyújtottam a kezem. A víz fodrozódásán át láttam, hogy a kutya testét remegés rázza, nem csak a hideg miatt, hanem a rettegéstől. A távolból hallottam, ahogy Bence aggódva felszisszen.
És akkor történt.
A kutya hirtelen kilépett a helyéről, és úgy rohant felém, mintha nem is vízben gázolna. Mellső lábaival rám csapott, nedves, sáros teste nekem ütközött, és úgy kapaszkodott a ruhámba, mintha attól félne, hogy ha elenged, elsodorja a világ.
Átöleltem. Szorosan. Nem érdekelt a hideg, a víz, semmi.
– „Megvagy… megvagy, kicsi barátom…”
Éreztem, ahogy a kutya feje a mellkasomra bukik. Halk, elfojtott nyüszítés szökött ki belőle – olyan hang, amelyben benne volt minden fájdalom és minden esély a túlélésre.
Valahogy sikerült feljuttatni a csónakra – nem volt könnyű, mert nem akart elengedni. Amikor Bence megpróbálta segíteni, a kutya rám szorította a mancsait, mintha attól tartana, hogy szétszakítanak tőle.
– „Hé, haver…” – mondtam neki, és finoman megsimítottam a fejét. – „Nem megyek sehová. Ígérem.”
Úgy tűnt, érti. Legalábbis valamennyire megnyugodott.
Az utat visszafelé szinte hangtalanul tettük meg. Bence még odaszólt:
– „Nem hittem volna, hogy valaha így ragaszkodik majd hozzád egy pitbull.”
– „Én se hittem volna.” – mosolyodtam el fáradtan, és közben végig simogattam a kutya hátát. – „De nézd rá… ez nem harcos. Ez egy lélekdarab.”
A partra érve újabb embereket kezdtünk kimenteni, de amíg én másokért mentem vissza a vízbe, a kutya nem volt hajlandó egy percre sem levenni rólam a szemét. Amikor végre délutánra stabilizálódott a helyzet, odalépett hozzám az állatorvos, aki a kimentett állatokat vizsgálta.
– „Ez a kutya nincs csipelve. Senki sem jelentett elveszett pitbullt a környékről.”
Lenéztem rá. A barna szempár már nem volt olyan kétségbeesett, mint reggel. De még mindig attól félt, hogy eltűnök mellőle.
– „Akkor… velem marad.” – szólaltam meg.
Az orvos elmosolyodott.
– „Úgy látom, nem nagyon engedne máshová.”
És valóban: a kutya odatette a mancsát a cipőmre. Pont úgy, ahogy később is, évekig.
Akkor még nem volt neve. Csak a tekintete volt.
De már akkor tudtam: ő sem fog engem elengedni. És én sem őt.
Akinek nem volt múltja, csak jövője.
A mentési művelet végére teljesen kimerültem. A lábam ólomként húzott, a karomat égette a hideg víz, a mellkasomban pedig olyan fáradtság ült, amit csak azok értenek, akik addig mennek, amíg már nincs mit adniuk — és mégis folytatják. Aznap estére a csapat nagy része a sportcsarnokba lett irányítva, ahol ideiglenes menedékhelyet alakítottak ki a kimenekített családoknak.
Amint beléptem, a csarnokban tompa zsongás fogadott: gyerekek sírása, felnőttek halk beszélgetései, az összetolt ágyakon matatók neszezése. A neonlámpák fáradtan pislákoltak, mintha ők is aludni szeretnének már.
A lábamhoz ekkor újra hozzádörgölődött valami.
Ott volt ő. A barna kutya. A mellkasán fehér folttal, mintha valaki egy tenyérnyi havat nyomott volna a szőrébe. Rám nézett, aztán finoman odakoppintotta a mancsát a csizmám orrához. Pont úgy, mint amikor a gyerekek megkérdezik: „Ugye itt maradsz?”
– Hát te meg hogy kerültél ide? – néztem rá meglepetten.
Az állatorvos lépett mellém vigyorogva.
– Kövessen téged? Ne viccelj. Amikor elvittük megnézni, olyan hisztit rendezett, hogy a végén inkább visszahoztuk. Úgy tűnik, eldöntötte, kié lesz.
A kutya rám nézett, aztán mellém ült, bundájából apró vízcseppek csordogáltak a kövezetre.
– És hogy hívjalak, pajtás? – kérdeztem.
A név nem szokott rögtön jönni. De ahogy néztem ezt a kócos, ázott, remegő kis jószágot, ahogy próbálja elhitetni velem, hogy ő márpedig sosem tágít mellőlem, egyszerre beugrott.
Betyár.
Valami csibészség volt benne. Valami kóbor, szabad, de mégis szelíd lélek.
Leguggoltam.
– Mit szólsz ehhez? Betyár. Illik rád… van benne egy kis vagányság. – Felhúztam a szemöldököm. – Mi? Nem tetszik?
A kutya nyelve kibukkant, mintha mosolyogna. A farkát egyszer meglobogtatta.
– Na jó. Legyen. – megsimogattam a fejét. – Üdv a családban, Betyár.
Aznap éjjel nem engedtem, hogy a hideg csarnok betakarózott sarkában feküdjön. Hivatalosan ez ellenkezett a szabályokkal, hiszen a mentőcsapat tagjainak nem szabadott volna állatot maguk mellé venni a szállásra. De amikor megpróbáltam arrébb küldeni, Betyár úgy összekuporodott az ágyam mellett, és olyan reménytelenül nézett rám, mintha attól tartana, hogy ha elalszik, reggel már nem találná meg újra azt a biztonságos helyet, amit bennem látott.
– Jó, jó… maradj. – sóhajtottam.
Feküdni próbáltam, de a matrac alatt éreztem, ahogy Betyár időnként mocorog, sóhajt, majd halkan nyüszít, mintha a nappali eseményeket álmodná újra. Öntudatlanul is lelógattam a kezem az ágyról. Egy pillanat múlva éreztem, ahogy a meleg orra hozzáér. A mancsát újra a lábamhoz tette.
„Még itt vagy?” – ezt mondta minden mozdulata.
– Itt vagyok, Betyár. Itt vagyok.
Másnap reggel újra a vízre mentünk. Még mindig voltak lezárt, bizonytalan utcák, és néhány idős emberről tudtuk, hogy nem hagyták el a házaikat. Amikor felvettem a csizmát, Betyár úgy pattant fel, mintha azt várná, hogy vele együtt szállok vízre.
– Te maradsz – mondtam neki.
Erre ő fejét oldalra billentette, mintha értené, de nem fogadná el.
– Nem vittelek veszélybe. Várj meg itt.
„NEM!” – ezt láttam a szemében.
Bence odaszólt a csónakból:
– Ha így néz rád, te soha nem indulsz el nélküle. Ez a kutya beléd szeretett, haver.
– Ne hülyéskedj… – legyintettem. – Csak fél. Hát ki ne félne ilyen helyzetben?
Betyár a csónak pereméhez rohant, két mancsát feltette rá, és olyan sírásba kezdett, amitől még az edzett Bence is elképedt.
– Jézusom… – suttogta. – Ezt a hangot még én is megsajnáltam.
Odaléptem hozzá.
– Figyelj… csak pár óra. Megyek, segítek, aztán visszajövök. – Tenyerem a fejére tettem. – Megígérem.
A kutya úgy nézett fel rám, mintha azt mondaná: „Az ígéretek néha elsodródnak. Mint az utcák.”
Megsimítottam a füle tövét.
– De az enyém nem fog.
És elindultam.
A nap végére ismét kimerültem. A víz alacsonyabb lett, de még mindig fenyegető erővel hordta a szemetet, ágakat, háztető-darabokat. Sok embert sikerült rábeszélnünk, hogy hagyják el az otthonukat, de akadtak makacs idős nénik, akik azt mondták:
– „Én innen akkor sem megyek ki, ha úszva kell kijutnom a kamrából!”
Éreztem, hogy a nap minden perce vesz el belőlünk valamit. Erőt, hitet, emlékeket.
Amikor visszatértem a sportcsarnokba, szinte azt vártam, hogy Betyár nekem ront, csahol, ugrabugrál. De nem.
Csak ott ült.
Ott, ahol hagytam. Mint egy hűséges őrszem. A fáradtságtól remegve, de rendíthetetlenül.
Amint meglátott, elém rohant, de nem ugrált. Egyszerűen csak hozzám simult, a mancsát megint a lábamra tette. Ugyanúgy, ugyanoda.
– Megjöttem, látod? – súgtam.
Odapréselte a fejét a combomhoz.
És akkor jött az első pillanat, amikor rájöttem:
nem csak ő kapaszkodik belém. Én is kapaszkodom belé.
Az ár pár nap alatt visszahúzódott annyira, hogy a lakók hazamehettek. Mi még utómunkákat végeztünk: törmeléket szedni, áramtalanítani, élelmiszert vinni idős házakhoz, átvizsgálni pincéket. Betyár mindenhová követett. A csapatnál már nem kérdezték, hogy „kié ez a kutya?” – olyan természetességgel volt mellettem, mintha mindig is ott lett volna.
Egy alkalommal egy idős bácsi odaszólt:
– Szép kutya. Régóta veled van?
– Két napja – feleltem.
A bácsi felnevetett.
– Mintha ezer éve ismerne.
Betyár rám nézett akkor, mély, sötét szemével, és valami megmozdult bennem. Valami régi, elfeledett.
Talán mert nekem sem volt már senkim igazán.
Talán ezért talált rám.
Este, mikor már végeztünk a munkával, a csónakház mögött ültem és a folyót néztem.
– Hát, pajtás… – szólaltam meg halkan. – Úgy tűnik, nem akarsz innen elmenni.
A kutya felpillantott. „Nem” – mondta a tekintete.
– Én meg… talán jobban örülök ennek, mint hinnéd.
Ahogy végigsimítottam a bundáját, a lelkem egy darabja megnyugodott.
Mintha épp akkor ért volna partot egy nagyon hosszú, nagyon fárasztó út után.
És akkor döntöttem el:
Betyárt hazaviszem. Végleg.
A csendes ház új lakója.
A város lassan visszatért a medrébe, mint a folyó. Az utcákról eltűnt a víz, de a sárfoltok, a házfalakon maradt barnás csíkok, a kifakult kerítések mind azt suttogták: „Itt járt a Zagyva.”
Az emberek pakoltak, javítottak, káromkodtak, sírtak, újrakezdték.
Én pedig hazavittem Betyárt.
A házam Szolnok egyik csendes utcájában állt, nem túl messze a folyótól, de elég messze, hogy az ár idáig már ne érjen. Régi, kétszobás, vakolata itt-ott repedezett, de nekem otthon volt. Mostanáig egyedül.
Amikor a kék kisbuszunk megállt a kapu előtt, Betyár az ablakhoz tapasztotta az orrát. Érezte, hogy valami új jön. Valami más, mint a sportcsarnok zsivaja, mint a nedves matracok és a hideg beton. Ahogy kinyitottam az ajtót, szinte kirontott, aztán bizonytalanul megtorpant a kapu előtt.
– Gyere csak – bátorítottam. – Ez most már… a mi helyünk.
Kinyitottam a nyikorgó vaskaput, és ahogy beléptünk az apró előkertbe, Betyár lehajtotta a fejét, megszaglászta a nedves földet, a tuja alját, a régi biciklit, amit évek óta alig használtam. Minden új volt neki. Minden idegen – de talán benne volt a lehetőség, hogy egyszer majd ismerős lesz.
A szomszéd néni, Ica néni, a kerítésnél termett. Kezében seprű, fején kendő.
– Már megint valami mentés? – kérdezte, aztán megakadt a szeme Betyáron. – Jézus Mária, Marci, ez meg… ez a nagy, barna izé a tiéd?
– Kutya, Ica néni – mosolyodtam el. – A múlt heti árvíznél találtuk. Vagyis… ő talált meg engem.
Ica néni bizalmatlanul összehúzta a szemét.
– De hát ez pitbull, nem? Azokat tiltják is meg minden. Ezek vadak!
Hangosan felsóhajtottam.
– Nem vad ő. Csak fél. – Lenéztem Betyárra, aki eközben mögém húzódott, fejét a combomhoz nyomta. – Látja? Ha maga lenne ekkora, mint ő, és ennyire félne, maga is mögé bújna valakinek.
Ica néni nézte egy darabig a kutyát, aztán legyintett.
– Hát… csak vigyázz rá, fiam. Meg magadra is. – Az ajtó felé indult, majd visszaszólt. – Ja, és ha a postást megeszi, szólj, hogy ne jöjjön többet, mert úgyis csak csekkeket hoz.
Elnevettem magam, a feszültség egy része elszállt.
– Na, Betyár – fordultam a kutyához –, menjünk be.
A házban furcsa, üres csend volt. Sosem tűnt fel, mennyire, amíg nem lépett be valaki más is. Betyár óvatosan lépkedett a parkettán, mintha attól félne, hogy minden mozdulata tiltott. Megszaglászta a cipőket az előszobában, beledugta az orrát a kabátok alá, majd megállt a nappali küszöbén.
– Ez itt a „nappali” – magyaráztam neki, mintha értené. – Itt fogunk filmezni, lustálkodni, bámulni a semmit. – Elléptem az ablakig, széthúztam a függönyt. – Innen látod majd az utcát. Nagyon fontos dolog az utcabámulás, csak mondom.
Betyár közelebb lépett az ablakhoz, felágaskodott, két mancsa a párkányra került. Kint egy kislány haladt el rollerrel, rózsaszín sisakban. A kutya figyelte árgus szemekkel. A kislány észrevette, integetett neki.
Betyár megrezzent, mintha nem értené a mozdulat jelentését. Csak az orra rezdült, majd lassan leereszkedett.
– Majd megszokod – mondtam halkan. – Nem minden mozdulat fájdalom, hidd el.
A hálószobába vezettem. Az ágy szélén ültem, a rugók halkan megnyikordultak.
– Na, ide jövök haza minden nap. – A hangom akaratlanul is elkomorult. – Ide jövök haza… egyedül. Vagyis eddig így volt.
Betyár rám nézett. Mintha érzékelte volna a hangomban a repedést. Odaoldalgott, majd ügyetlen mozdulattal felugrott az ágyra, végiggurult a takaron, és végül valahogy úgy helyezkedett el, hogy a feje az ölemben kötött ki.
– Hé, te… – nevettem fel. – Nem beszéltünk meg semmi ilyesmit.
De a kezem máris simogatta a fejét, a bundája megnyugtató melege lassan átszivárgott a bőrömön. Valami a mellkasomban, ami napok óta szorított, mintha lazult volna egy árnyalatnyit.
– Tudod… – szólaltam meg hosszú hallgatás után. – Nemcsak te vesztettél el valamit.
Nem tudom, miért kezdtem el beszélni hozzá. Talán mert biztos voltam benne, hogy nem fog félbeszakítani, nem fog tanácsot osztani, nem fogja azt mondani, hogy „túllépsz rajta, Marci, majd az idő megoldja.”
Ő csak nézett. Vagy lehunyta a szemét, és csendben hallgatott.
– Anyám pár éve halt meg. – A szavak nehezen jöttek. – Apám már előtte lelépett… nem bírták egymást. Aztán volt… valaki. – A nevét nem mondtam ki. Nem volt rá szükség. – Ő is elment. Megunta, hogy a mentés az első, hogy én mindig megyek, ha szól a sziréna. Hogy sosem tud tervezni. Azt mondta, mellette nem vagyok jelen. Lehet, hogy igaza volt. – Sóhajtottam. – De attól még… fájt.
Betyár erre lassan felnyitotta a szemét, és a mancsát óvatosan a combomra helyezte.
– Szóval… – folytattam. – Kicsit kifogytam az emberekből, akik hazavárnak. De most már… ketten vagyunk, mi?
A kutya nem válaszolt. Csak vett egy mély levegőt, és még közelebb húzódott.
Abban a pillanatban éreztem először, hogy ez a ház már nem üres. Hogy minden fal, minden bútor, minden nyikorgó deszka tanúja lesz valami újnak.
Nekem ő, neki én lettem az „otthon”.
Már jócskán este volt, amikor lefeküdtem. A villanyt lekapcsoltam, csak a kinti lámpa fénye szűrődött be a függöny résein át. Az ágy mellett egy kis szőnyeget terítettem le. Oda mutattam.
– Na, ott az ágyad, Betyár. Az enyém itt. – Megveregettem a matracot. – Kutyának lent, embernek fent. Így szokás.
Betyár egy pillanatig úgy tett, mintha komolyan elgondolkodna a hallottakon. Leugrott az ágyról, körbeszaglászta a szőnyeget, forgott rajta kétszer, majd lefeküdt. Hosszú percekig mozdulatlan maradtam, hallgattam a levegővételét. A házban sokáig nem volt ilyen hang. Csak a hűtő zümmögése, a csövek halk csobogása.
Talán már el is szenderedtem, amikor éreztem, hogy valami hozzáér a lábfejemhez. Először azt hittem, csak a takaró gyűrődött meg, de aztán…
Az ágyról lelógó lábamhoz egy meleg, nehéz mancs simult.
Lassan lenéztem. A homályban kivehető volt Betyár alakja. A szőnyegen feküdt, de egyik mellső lábát előrenyújtotta, pont elég hosszú volt, hogy elérje a lábamat. Nem mozgott. Csak tartotta.
Mintha azt mondaná:
„Ha el is alszol, tudjam, hogy itt vagy. Hogy nem tűnsz el újra.”
A torkom összeszorult.
– Itt vagyok… – suttogtam a sötétnek. – Nem megyek sehová.
Önkéntelenül is megmozdítottam a lábamat, finoman viszonoztam az érintést.
És hosszú idő óta először aludtam el úgy, hogy nem a hiányt számolgattam magamban, hanem azt, ami megmaradt. Azt, ami új.
Egy mancs a lábamon, egy lélegzet a sötétben.
Egy élet, ami akkor kezdődött el igazán.
Napok teltek így, majd hetek. Betyár lassan a ház ritmusához igazodott. Tudta, mikor indulok műszakba, mikor térek haza, mikor kerül elő a póráz.
Az első séta az utcában kisebb esemény volt. Ica néni a kerítés mögül figyelte, karba tett kézzel. Kicsit arrébb egy apuka fogta kézen a kislányt, akit korábban az ablakból láttunk, rollerezés közben.
– Anya azt mondta, a pitbullok veszélyesek – szólalt meg hangosan a kislány, mintha biztosra akarna menni, hogy mindenki hallja. – De ez… ez kedvesnek tűnik.
Az apuka zavartan köhintett.
– Nem minden kutya egyforma, Dorka. – Aztán felém fordult. – Nem zavarja, ha megsimogatja?
Betyár felnézett rám. A tekintetében ott volt a kérdés: „Biztonságos ez? Nem visznek el tőled?”
– Csak óvatosan – mosolyogtam. – Ő is új még itt.
Leguggoltam, a kezem a mellkasára tettem, hogy érezze, mellette vagyok. Dorka lassan közelebb lépett, kicsi ujjai bizonytalanul nyúltak a barna bunda felé. Betyár mozdulatlan maradt. Az orráról halkan szusszant egyet, mintha azt mondaná: „Jól van, legyen.”
Dorka megérintette.
– Puha! – kiáltotta. – És meleg!
A nevetése megtöltötte az utcát. Ica néni is elmosolyodott a kerítés túloldalán.
– Lehet, hogy nem is olyan rossz ez a kutya – morogta maga elé. – Bár még mindig tartom, hogy ha a postást megeszi, legalább a csekkekkel kevesebb dolgunk lesz.
Nevettünk. Betyár körbenézett, mintha nem értené, mi olyan vicces.
De abban a pillanatban már nem volt „árvízi talált kutya”. Ebben az utcában lett belőle „Betyár, a szomszéd kutyája”.
És belőlem „Marci, akit most már valaki hazavár”.
Lassan visszazökkentem a megszokott ügyeleti rendbe. Napközben mentés, éjszaka ügyelet vagy pihenés – amikor épp akadt. A különbség csak az volt, hogy most már minden műszak végén siettem haza. Tudtam, hogy a kapu mögött valaki ül, figyeli az utcát, hegyezi a fülét, és hallgatja, mikor csikordul a kulcs a zárban.
Egyszer, egy hosszú, kimerítő nap után, amikor egy front miatt sorra érkeztek a balesetesek, este kilenckor estem be az ajtón. Az eső egész nap verte a várost, a szirénák szinte megállás nélkül üvöltöttek. Bent a kocsiban egy pillanatra rám tört valami furcsa fullasztó érzés: mintha újra a gáton állnék, a víz a mellkasomig érne, és a város lassan alámerülne.
Szívem hevesen vert, a légzésem kapkodó lett. A kezem remegett a kormányon.
„Nem most, Marci. Nem most, nem itt. Embered vagy, felelősséged van.” – mondogattam magamnak. Sikerült visszanyelnem a pánikot, végigcsinálni a műszakot, de a mellkasomban ott maradt egy kődarab.
Amikor hazaértem, Betyár már az ajtóban állt. Mintha érezte volna messziről, hogy valami nincs rendben. Nem ugrott rám, nem kezdett pörögni, mint máskor.
Csak odalépett, és óvatosan megérintette az orrával a kezemet.
Akkor engedtem ki az első reszketeg sóhajt.
– Nem volt jó nap, hé… – mondtam rekedt hangon. – Nem volt jó nap.
Leültem a nappaliban, a fotel szélére rogytam. A fejem a tenyerembe temettem, a torkomban valami furcsa, kemény csomó nőtt. A mellkasomat szorította a gondolat: „Mi van, ha legközelebb nem tudunk mindenkit kihozni? Mi van, ha egyszer mi sem jövünk vissza?”
Éreztem, ahogy valami meleg nehezedik a térdemre.
Betyár fejét az ölembe tette, és lassan, türelmesen odanyomta magát. A testéből áradó meleg, a szabályos, mély légzés olyan volt, mint valami erős, csendes horgony a fejem fölött tomboló viharban.
A kezem önkéntelenül is a bundájára siklott.
Simogattam. Egyik mozdulat a másik után, mint valami ritmus, amihez igazodni tudok. A légzésem lassan az övéhez igazodott. Belégzés, kilégzés. Az ő mellkasa emelkedett-süllyedt, az enyém próbált utána menni.
Nem szólt semmit – persze, nem is tudott volna. De ha tudott volna is, azt hiszem, akkor sem beszél. Nem kellettek szavak.
Csak egy kutya, aki ott van.
Néha ennyi elég ahhoz, hogy az ember ne süllyedjen el.
Hosszú percek teltek így. Talán órák is. És egyszer csak azt vettem észre, hogy a mellkasomban a kődarab kisebbre zsugorodott. Nem tűnt el, de már nem nyomta annyira a bordáimat.
– Köszönöm, Betyár – mondtam végül halkan. – Tudod… azt hiszik, én mentettelek meg a vízből. De egyre inkább úgy érzem, fordítva van.
A kutya kicsit megmozdult, az egyik mancsát lassan a bokámra tette.
Pont úgy, mint akkor, azon az első napon, amikor azt mondta:
„Ne hagyj itt.”
Most úgy éreztem, azt mondja:
„Én se hagylak itt.”
És valahogy elhittem neki.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 17. (hétfő), 08:21
