A decemberi szél végigsöpört a győri utcán, megcsavarta a színes égősorokat a kerítéseken, és hópelyheket fújt be az ablakok résein. /Odabent, a meleg konyhában, Judit éppen a mézeskalácsokat rakta át a rácsra hűlni\./
Miklós, Judit férje, az előszobából lépett be, kezében egy csomaggal. Nem volt nagy, de elegánsan volt becsomagolva: krémszínű papír, vékony ezüstszalag, és a címzett neve — „Miklós Déri” — szép, ívelt betűkkel, idegen kézírással.
Judit abbahagyta a mozdulatot, amikor meglátta.
— Ez meg honnan jött? — kérdezte.
— A postaládában volt — felelte Miklós halkan, mintha nem akarta volna, hogy Liza meghallja. — Nincs rajta feladó.
Egy pillanatra csend ereszkedett rájuk. Miklós keze enyhén remegett, miközben a csomagot forgatta, mintha valami láthatatlan súly húzná lefelé. Judit figyelte, ahogy az arcáról elszáll a szín.
— Mi az, Miklós?
A férfi nem válaszolt azonnal. Csak nézte a nevével ellátott dobozt, aztán alig hallhatóan suttogott:
— Dalma.
A név, mint egy kő a vízbe, hullámokat vetett a levegőben.
Judit nem kérdezett vissza. Tudta, ki volt Dalma. A nő, akiről Miklós évekkel ezelőtt mesélt — még az esküvőjük előtt, egy boros, hosszú éjszakán, mikor egymás múltját bogarászták. Dalma volt az, aki Miklós szívét egykor darabokra törte. Egy fiatal, hirtelen lezárt szerelem, amit az idő sem gyógyított be teljesen, csak eltemetett.
— Miért most? — kérdezte Judit óvatosan.
Miklós megrázta a fejét, és a csomagot letette a nappaliban, a karácsonyfa alá. Mintha nem is történt volna semmi.
— Hagyd — mondta halkan. — Nem fontos.
De Judit pontosan tudta, hogy ez hazugság. Mert amit a múlt hoz vissza ilyen csendben, az sosem jelentéktelen.
A karácsony reggele puha fehér takarót húzott a városra. A fák roskadoztak a friss hótól, az udvaron cinkék csipegettek az etetőnél. Odabent a Déri-ház melegében Liza ébredt elsőnek, és már pizsamában szaladt is a nappaliba, hogy megnézze, mit hozott a Jézuska.
— Anyaaa! Gyere már, tele van a fa!
Judit és Miklós egymásra mosolyogtak, és követték lányukat. A nappaliban meleg fények pislákoltak, és a fenyő alatt gondosan sorakoztak az ajándékok. Liza izgatottan bontogatni kezdte őket, minden egyes csomag után hangos „Köszönöööm!” kiáltással. Egy darabig minden olyan volt, mint máskor: nevetés, forró kakaó, illatok, játékok.
Aztán Miklós előrehajolt, és felvette a krémszínű dobozt.
Liza kíváncsian figyelt.
— Ez kinek van? — kérdezte.
— Nekem — felelte Miklós halkan.
A doboz a kezében szinte vibrált. Judit karját összefonta maga előtt, de nem szólt. A levegő megfeszült, mint vihar előtt.
Miklós lassan bontotta ki a szalagot. Nem tépte, nem sietett. Amikor felnyitotta a doboz fedelét, Judit látta, ahogy férje arca elsápad, mintha hirtelen elfelejtett volna lélegezni.
A szeme azonnal megtelt könnyel.
— Istenem… — suttogta.
A következő pillanatban már állt is fel, olyan hirtelen, hogy a doboz kicsúszott a kezéből és a földre esett.
— Apaaa? — kérdezte Liza döbbenten. — Mi van?
Miklós nem válaszolt.
A csend, ami utána maradt, nehezebb volt bármelyik ajándéknál.
Judit lehajolt, és óvatosan kihúzta a doboz tartalmát a szétszóródott papírok közül. Egy régi, kézzel faragott zenélő doboz volt benne, sötétre kopott fa, patinás zsanérok. Alatta egy levél feküdt, összehajtva.
Judit remegő kézzel bontotta ki a levelet. A papír kissé megsárgult volt, mint amit évekig őriztek egy fiók mélyén, de a tinta frissnek tűnt. A betűk finomak, nőiesek, hajszálvékony vonalakkal rajzolt szavak — mintha a kéz, amely írta, már maga is csak emlékekből állna.
„Nem tudtam, meg merjem-e tenni.
De valamikor régen azt mondtad, ez a dallam volt az a pillanat, amikor először tudtad: szeretsz.
Sosem felejtettem el, hogy ezt mondtad.
Most már nincs sok időm hátra. Az orvosok szerint hetek, talán napok.
Nem várok semmit. Nem kérek semmit.
Csak nem tudok elmenni ebből a világból anélkül, hogy vissza ne adnám neked azt, ami mindig is a tiéd volt.
A mi dalunkat.
— Dalma”
Judit elnyelte a könnyeit. Liza csendben közelebb lépett hozzá, és a vállára hajtotta a fejét.
— Anya… te sírsz?
— Nem, kicsim… csak… néha a szív is emlékezik.
A nő finoman megforgatta a kis kulcsot a zenélő doboz oldalán. Az első hang olyan lágyan szólalt meg, mint egy régi, halvány emlék. A zene lassan kibontakozott, egy egyszerű, tiszta dallam, amitől az ember torkában valami összeszorul.
Liza lehunyta a szemét, hallgatta, aztán megszorította anyja kezét.
— Apu… visszajön, ugye?
Judit ránézett. Egy pillanatra érezte azt az ismerős bizonytalanságot, amit minden anya próbál elrejteni a gyereke elől. De valahol legbelül biztos volt a válaszban.
— Igen, kincsem. Visszajön.
Közben Miklós a Mosoni-Duna partján ült, a téli köd úgy takarta be, mint egy régi kabát. A sétány menti fák csupasz ágai meg-megremegtek a szélben, mintha ők is emlékeznének valamire. A folyó lassan, hangtalanul mozgott, mint egy végtelen gondolat.
Miklós nem sírt. Már nem. A könnyei elfogytak valahol a fák között, ahol megállt, amikor megkapta a levelet. Most csak ült, és próbált rendet tenni magában.
Nem a szerelem fájt. Nem Dalma. Nem is a múlt. Hanem az, hogy egy ajándék, egy utolsó gesztus visszarántotta oda, ahol már évek óta nem járt. Ahol már semmi dolga nem volt.
Ez a dallam egykor mindent jelentett. Egy padot a parkban. Egy ölelést a vonatnál.
De most már más jövője volt. Egy kislány, aki papírcsillagokat ragasztott az ablakra. Egy asszony, aki türelemmel hallgatta végig a csendjeit. Egy otthon, amit együtt építettek.
Dalma levele nem a szerelmet hozta vissza.
A búcsút hozta el.
És ez a búcsú — bármennyire is fájdalmas volt — felszabadító volt.
Miklós elővette a mobilját. Felhívni nem tudta magát rávenni. De írt egy üzenetet Juditnak.
„Jól vagyok. Jövök haza. Kérlek, várjatok meg vacsorával.”
Este hét körül nyílt az ajtó. Judit már nem ült a kanapén, hanem a konyhában terített. A libasült illata betöltötte a házat, gyertyák égtek az asztalon, Liza a zongoránál játszott egy egyszerű kis dallamot, amit még az iskolában tanult.
Miklós megállt az előszobában. Nem lépett be rögtön. Nézte az otthonát, amit tizenkét éve épített fel Judittal. Minden tárgy, minden repedés ismerős volt. És mégis: most először látta őket teljes mélységükben.
A családját.
Belépett.
— Sziasztok — mondta halkan.
Liza szaladt oda elsőnek, átölelte.
— Apu! Már azt hittük, nem jössz vissza.
— Dehogyisnem — mosolygott Miklós. — Hát hol máshol lennék?
Judit nem szólt semmit, csak odalépett, és megfogta a kezét. A tekintetük találkozott — nem volt benne vád, csak egy kérdés. És Miklós válaszolt, mielőtt még kimondhatta volna:
— Nem hozzá mentem. A folyóhoz. Hogy elbúcsúzzak. Hogy elengedjem.
Judit bólintott. Nem kellett több szó.
— Meleg még a vacsora — mondta. — Ülj le.
Vacsora közben nem esett szó a dobozról. Csak az ünnepről, a hóesésről, Liza új társasjátékáról. Nevetés hangzott fel, kanalak koccantak, gyertyák csonkultak. A háttérben halk zene szólt, de senki nem figyelte igazán.
Az este végén, amikor Liza már aludt, Miklós elővette a dobozt. Kivette belőle a zenélő szerkezetet, majd egy új borítékot csúsztatott a helyére. Judit nézte, mit ír.
„Köszönöm, hogy emlékeztettél.
Köszönöm, hogy el tudtam engedni.
Legyen békéd, ott, ahol most jársz.
— Miklós”
Másnap reggel a postán adták fel, névtelen feladónak, ugyanazzal a krémszínű papírral, amit Dalma használt.
A karácsony abban az évben más volt.
Nem harsány.
Nem tökéletes.
De igazi.
És ez az igazi karácsony néha nem a csillogásban, hanem a csendben lakik. Abban a pillanatban, amikor két ember egymásra néz, és azt mondja: „Maradok.”
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 22. (hétfő), 13:29