Egy vékony hang a kukoricásból, ami mindent megváltoztatott
Az Alföldön, egy kis falu szélén élt egy gazda, akit mindenki csak úgy hívott: András bá. Papíron persze Bognár András volt, de a faluban senki se használta a teljes nevét. /Az a fajta ember volt, aki ritkán mosolygott nagyot, de ha mégis, akkor a szeme körüli ráncok úgy összefutottak, mintha maga a nap sütne ki az arcából\./
Aznap reggel azonban nem volt mosoly. Csak a számolgatás.
– Ha ma nem fejezem be a betakarítást, holnap már esőt mondanak – morgott magában, miközben beindította a nagy, öreg traktort. – Ha elázik a kukorica, mehetek a bankba magyarázkodni…
A motor felbőgött, a fém alkatrészek ismerős zúgással éledtek fel. András feljebb húzta a kabátját, mert a kora őszi hideg csípte az arcát. Lassan elindult az első soron végig az óriási géppel, a kukoricatarló recsegve dőlt a kerekek alatt.
Az első pár méter úgy telt, mint mindig. Zúgás, recsegés, a megszokott ritmus.
Aztán egyszer csak valami más hang is befurakodott közéjük.
Nagyon halk volt. Olyan vékony sírásféle, mintha valaki a távolból halkan elszisszene. András először azt hitte, csak a szél játszik vele.
De aztán újra hallotta.
Egy másodpercig még húzta a traktort előre, aztán hirtelen rámarkolt a fékre. A gép rándult egyet, majd megállt. A motor duruzsolása még betöltötte a levegőt, de Andrásnak már nem az járt a fejében.
– Mi a fene volt ez? – morogta, és leugrott a traktorról.
A szél belekapaszkodott a kabátjába, ahogy a tarló közé lépett. A nap még csak félénken kúszott fel az égre, a fű deres volt, a föld hideg. András forgatta a fejét, de eleinte semmit sem látott, csak a levágott szárak sorát.
Aztán jobban lehajolt, és meglátta.
Ott feküdt a földön, ügyetlenül maga alá gyűrt lábakkal, mintha még azt sem tudná, hogy léteznie kéne: egy apró őzgida. A bundája még összetapadt, mintha alig pár órája jött volna a világra. A szeme fénytelenül csillogott, a mellkasa alig emelkedett.
– Úristen… – szaladt ki András száján, pedig ő nem volt ilyeneket mondó ember.
Letérdelt mellé, ujjaival óvatosan megérintette a kis testet.
– Hé, kicsi… – dünnyögte, maga is meglepődve a hangja lágyságán. – Mit csinálsz itt egyedül?
A gida erre alig hallhatóan nyekkenni próbált, mintha válaszolna, de a hang elhalt a torkában. A szemében nem volt pánik – csak fáradtság. Olyan, mint amikor valaki már feladta.
András körbenézett. A közelben se egy őzsuta, se semmi. A traktor zúgása biztosan elriasztotta az anyját – vagy még valami rosszabb történt az éjszaka.
A férfi gyomra görcsbe rándult. Tudta, mit mondanak az öregek: „A természet dolgaiba nem avatkozunk bele.” Ezen nőtt fel ő is. Látott már madárfiókát kihűlni, elárvult kismacskát… A legtöbb gazda megvonta a vállát: „Nem lehet minden életet megmenteni.”
– Nem szabad hozzányúlni, András… – motyogta magának. – Ha az anyja visszajön, és rajtad ér, még el is hagyja… Hallottad már ezerszer.
Mégis ott térdelt a fagyos földön, és egyszerűen képtelen volt felállni.
Ahogy a kezét a gida mellkasára tette, érezte, hogy az apró szív még ver. Gyengén, de ver.
És valami megmozdult benne. Talán a fiatalabb önmaga, talán egy régi emlék, amikor még hitt abban, hogy a világon minden élet számít. Talán csak az, hogy negyven év alatt túl sokat látott már elpusztulni a szeme előtt.
– A francba… – sóhajtott nagyot. – Nem hagyhatlak itt.
Óvatosan felemelte a kis testet. A gida olyan könnyű volt, mintha semmi sem lenne benne, csak a lehelet. András a kabátja alá csúsztatta, egészen a mellkasáig húzta, hogy érezze a testmelegét.
A gida feje oldalra billent, az orra a férfi ingéhez simult.
– Na jó, kicsi, most már együtt vagyunk benne – mordult, de a hangjában már benne volt az, amit nem mert kimondani: „Nem engedem, hogy itt halj meg.”
Felkapaszkodott újra a traktorra, egy pillanatra még visszanézett a mezőre.
– A termés… – morogta. – A termés várhat. Te nem.
Megfordult, és hazafelé indult a géppel, miközben a kabátja alatt, a mellkasánál ott reszketett az élet, amiért még senki nem tudta, lesz-e holnap.
A Bognár-ház udvara nem volt nagy, de rendben tartották. A verandán muskátlik dideregtek a hidegben, a kút mellett régi lavór állt, a falon rozsdás kasza lógott. Olyan volt, mint maga a ház: egyszerű, öreg, de makacsul élő.
András befordult a traktorral az udvarra, leállította a motort. A hirtelen beálló csendben hallani lehetett a veranda recsegését, ahogy valaki kilépett.
– András? – szólalt meg egy női hang. – Miért jöttél ilyen gyorsan vissza? Valami baj van a géppel?
A felesége, Marika állt az ajtóban. Könyökig lisztes volt, biztosan tésztát gyúrt az ebédhez. Ahogy meglátta, hogy a férje a kabátját szorongatja a mellkasánál, összeráncolta a szemöldökét.
– Mi a csuda van nálad?
– Gyere, csukd be az ajtót, megfázik – mordult András.
– Ki? Te? – nevetett fel reflexből Marika, de aztán meglátta, hogy a férfi mennyire komolyan néz, és elnémult. – Jó, jó, befelé akkor.
A konyha meleg volt, a sparheltben parázs izzott, a levegőben friss kenyér tésztájának illata úszott. András óvatosan letette a kabátja alól előhúzott kis csomagot egy tiszta konyharuhára.
Marika szeme elkerekedett.
– Jézus Mária… – suttogta. – Ez egy őzgida?
– Az – bólintott András. – A tarló közepén feküdt. Hideg, mint a jég. Az anyja sehol.
Marika már mozgott is. A lisztes kezét gyorsan megmosta, előkapott egy nagyobb törölközőt, és óvatosan a gidára tette.
– Él még?
– Ver a szíve… – mondta András halkan. – De nagyon gyenge.
– Akkor még nincs veszve semmi – felelte Marika olyan hangon, amit András jól ismert. Ez az a hang volt, amikor az asszony egyszerűen nem engedte, hogy valami elbukjon.
– Nem kéne hozzányúlnunk – vakarta meg a tarkóját a férfi. – Tudod, mit mondtak mindig apámék. A természetet hagyni kell…
Marika rápillantott, az a „ne vitatkozz velem, mert úgyis én nyerek” fajta pillantás volt.
– András, ha hagynád, hogy ott maradjon, most is látnád magad előtt, ugye?
A férfi nagyot nyelt.
– Na, jó… – sóhajtott. – Mit csináljunk?
– Először is felmelegítjük – mondta Marika. – Hozd közelebb a sparhelthez, de ne túl közel, nehogy megégesse a hő. Törölközővel dörzsöljük, hogy beinduljon a vérkeringése.
Ahogy dörzsölték a gidát, a kis test először lomhán, aztán egy kicsit erősebben kezdett reszketni. Apró, elhaló hang tört fel belőle.
– Hallod? – kérdezte Marika reménykedve. – Válaszol.
– Inkább tiltakozik – morogta András, de a szája sarkában ott bujkált valami, ami nagyon hasonlított egy mosolyhoz. – Ez jó jel.
Marika a tűzhely mellől egy kisebb lábast vett elő, vizet tett fel melegedni.
– Kecsketejünk van még? – fordult a férjéhez.
– Tegnap fejtük Izabellát – bólintott András. – A hűtő aljában van egy üveg.
Marika elővette, egy kis edényben langyosra melegítette, majd egy régi cumisüveget vett elő a szekrényből.
András felhúzta a szemöldökét.
– Az meg honnét van még?
Marika egy pillanatra elhallgatott. A tekintete elhomályosult.
– Eltettem… – felelte halkan. – Tudod, amikor… – Nem fejezte be a mondatot.
Nem is kellett. Mindketten tudták, mire gondol. Sok évvel ezelőtt, amikor a fiuk, a kis Misi, túl korán jött a világra, aztán túl gyorsan ment is el… A cumisüveg maradt utána. Soha nem volt szívük kidobni.
A konyhában egy pillanatra nehéz lett a levegő. András lenézett a gidára, majd a feleségére. Nem mondta ki, de a gondolat ott lüktetett benne: „Most talán jó helyen van ez az üveg.”
– Na, gyere, kicsi – suttogta Marika, miközben óvatosan a gida szájához érintette a cumit. – Próbáld meg. Csak egy kortyot.
Először semmi. A gida szája mozdulatlan maradt, a feje elernyedt. Aztán egy pillanatra megmozdította a nyelvét. Mintha valami emlék villant volna fel benne arról, hogy mit kellene tennie.
Egy csepp tej lecsúszott a torkán.
– Na, még egy kicsit… – biztatta Marika.
A gida ekkor belekapaszkodott a cumiba. Gyengén, bizonytalanul, de mégis. Szívni kezdte a tejet.
András megtámasztotta a kis fejet a tenyerével.
– Nézd csak… – mondta hitetlenkedve. – Eszik.
– Élni akar – mosolyodott el Marika, és a szeme sarkában könny csillant. – Aki ennyire kapaszkodik, az nem adja fel.
– Mint te – csúszott ki András száján.
Marika ránézett, és most már biztos volt benne: a férje is emlékszik mindenre, amiről inkább hallgattak az elmúlt években.
Egy darabig csendben ültek a sparhelt mellett, csak a tűz pattogása és a gida szuszogása hallatszott.
– Fel kell hívnunk valakit – szólalt meg végül Marika. – A vadásztársaságot, vagy valami menhelyet. Nem tarthatjuk itt örökké.
– Tudom – bólintott András. – De előbb erősödjön meg. Ha most elvisszük, lehet, hogy az útba hal bele.
– Igazad van – sóhajtott Marika. – Adunk neki egy napot. Hívjuk Dézit, ő mindig minden állattal foglalkozik a környéken.
Dézi volt a falu „állatmentője”. Nem hivatalosan állatmentő, csak ilyen mindenes lélek: macskák, kutyák, sérült madarak, minden nála kötött ki, ami bajba jutott.
András elővette a régi gombos telefonját, felhívta.
– Halló? Dézi? Itt András vagyok… – kezdte.
– Szia, András bá, mi történt? – hallatszott a vidám, de kissé rekedt női hang a vonal másik végén.
– Találtam egy újszülött őzgidát a földön. Nagyon rossz állapotban volt, behoztuk a házba. Most már eszik egy keveset, de nem tudom, mi a teendő.
A vonal túloldalán egy pillanat csend lett, aztán:
– Jól tetted, hogy nem hagytad ott – mondta Dézi. – Ha újszülött, és ilyen hideg van, odakint nem élte volna túl. Most a legfontosabb, hogy melegben legyen, és kapjon tejet. Nehéz ügy, de van esélye.
– El tudod vinni valahova? – kérdezte András. – Vagy valakihez, aki ért hozzá?
– Délutánra át tudok ugrani egy ismerőssel, aki a vadmentőknél dolgozik – felelte. – Addig tartsátok melegen, ne vigyétek ki a hidegre.
– Jó – morogta András. – Várunk.
Letette a telefont, és visszaült a sparhelt mellé. A gida mostanra kicsit kipirult, a bundája kezdett megszáradni, és néha bizonytalanul mocorgott.
– Adjunk neki nevet – mondta hirtelen Marika.
– Nevet? – hökkent meg András. – Minek? El fogják vinni.
– Pont ezért – mosolygott az asszony. – Nem mehet el névtelenül. Addig is a miénk egy kicsit. Ha csak ma délutánig, akkor ma délutánig.
András a gidára nézett. A homlokán egy pici, világos folt volt, mintha valaki festékpöttyöt ejtett volna rá.
– Legyen… Pöttyös – mondta. – Vagy inkább csak Pötty.
– Pötty – ismételte Marika lágyan. – Szép név. Na, Pötty, kapaszkodj. Ma még velünk maradsz.
Délutánra a nap kicsit feljebb kúszott az égen, de a levegő még mindig csípős volt. A mezőn a kukoricatarló türelmetlenül várta, hogy befejezzék a munkát, de András gondolatai most egészen máshol jártak.
– Kiviszem egy kicsit a földre – mondta, miközben a kabátját vette. – Hadd lássa, hol találtuk. Meg aztán… nem bírok a házban ülni. Várni.
Marika egy vastag takaróba csavarta Pöttyöt, a cumisüvegbe újabb adag langyos tejet töltött.
– Vigyázz rá, mint a szemed fényére – mondta, de a hangja inkább szeretetteljes volt, mint szemrehányó.
– Tudom én – dünnyögte András, és úgy tartotta a takaróba csavart gidát, mintha üvegből lenne.
Ahogy visszaért a tarlóra, a traktor ott állt ugyanott, ahol reggel megállította. A földön még látszott a nyom, ahol letérdelt.
– Na, kicsi – mondta Pöttynek, miközben leült a mező közepén egy szárazabb darab földre. – Itt kezdtük ma, emlékszel? Bár te akkor még nem nagyon tudtad, hol vagy.
Óvatosan az ölébe fektette a gidát, elvette a takaró egy részét, hogy hozzáférjen a szájához, és a cumisüveget a pofácskája mellé tette.
– Gyere… – mormogta halkan. – Tízóraizzunk.
Pötty orra megremegett, megérezte a tej szagát. Lassan, bizonytalanul a cumi felé nyúlt a szájával, aztán egyszer csak ráharapott, és szívni kezdte. Erősebben, mint délelőtt.
– Na, ezt már szeretem – mosolyodott el András. – Látod, nem is vagy te olyan gyenge.
Egy ideig csak ültek ott kettesben: a kemény kezű gazda és a törékeny őzgida a nagy, üres mező közepén. A traktor csendben pihent mögöttük, a nap pedig óvatosan világított rájuk, mintha nem akarná megzavarni ezt a furcsa csendet.
– Tudod, kicsi… – kezdett bele András, maga sem értve, miért beszél egy állathoz. – Én nem vagyok jó az ilyen dolgokban. Se embereknél, se állatoknál. Egész életemben inkább a földhöz beszéltem, meg a gépekhez. Azok nem kértek vissza semmit.
Pötty közben szívta a tejet, néha aprókat rugdosott a kis lábával, mintha már most próbálná gyakorolni a futást. András elmosolyodott, ujjával óvatosan megérintette a lábát.
– De te… – folytatta – te valahogy idekéredzkedtél. Pont ma, pont ide. Még az se kizárt, hogy miatta nem fejezem be a betakarítást időben, aztán az eső elver mindent…
Egy pillanatra elhallgatott, aztán vállat vont.
– Na és? – legyintett. – Majd valahogy megoldjuk. Nem először csinálom.
Ahogy ezt kimondta, olyan volt, mintha egy kő gördült volna le a szívéről. Egész életében csak azt tanulta, hogy a munka az első. Hogy a termés, a pénz, a határidő a legfontosabb. Most meg itt ül a föld közepén, egy őzgidát etet, és valahogy úgy érzi, hogy minden más hirtelen lényegtelenebb lett.
A távolból egy autó hangja közeledett. András felkapta a fejét.
– Ez Dézi lesz – mondta halkan Pöttynek. – Eljönnek érted.
Az autó megállt az út szélén, két alak szállt ki. Az egyik Dézi volt, a másik egy fiatal férfi zöld mellényben, rajta jelvény: „Vadmentő Szolgálat”.
Elindultak András felé. A férfi felállt, óvatosan karjába vette Pöttyöt, a cumisüveget letette maga mellé a földre.
– Hát itt vagytok – mosolygott Dézi, ahogy közelebb értek. – Na, mutasd a kis hőst.
– Még kérsz? – súgta András a gidának, mielőtt átadta volna. – Mert most jó kezekbe kerülsz, remélem.
A vadmentős óvatosan átvette Pöttyöt.
– Szép kis példány – mondta, miközben megvizsgálta. – Tényleg nagyon fiatal. De látszik rajta, hogy már kapott meleget meg tejet. Ha magára hagyják, az első éjszakát sem élte volna túl. Maga mentette meg.
– Én csak… nem tudtam ott hagyni – vont vállat András, zavarban. – Nem vagyok én semmilyen hős.
– A hősök általában pont ezt mondják – mosolygott Dézi. – Hogy „csak azt tettem, amit kellett”.
– És most mi lesz vele? – kérdezte Marika, aki időközben utánuk jött az udvar felől. Csendben állt meg András mellett, mintha végig ott lett volna vele a mezőn is.
– Elvisszük a központba – felelte a vadmentős. – Lesz még pár nehéz napja, de jó esélye van rá, hogy megerősödik. Ha eléri azt a kort és súlyt, amikor már tud magáról gondoskodni, visszaengedjük az erdőbe.
– Vissza… az erdőbe – ismételte lassan András.
Eddig bele sem gondolt, hogy ez a kis lény egyszer majd szabadon fog futni. Hogy lesznek napok, amikor már nem emlékszik rá, ki tartotta a kezében azon az első hideg reggelen.
– Ha szeretnének, kaphatnak róla majd hírt – tette hozzá a férfi. – Néha szoktunk küldeni képeket azokról az állatokról, akiket így találnak. Megjegyezzük a helyet is, ahol fellelték. Ki tudja, talán egyszer arra sétálnak, és látják a csapatban.
– Itt találtuk, a tábla közepén – mondta András, és hirtelen nagyon büszkének érezte magát. – És a neve Pötty.
– Pötty? – mosolygott Dézi. – Szép név. Akkor így is rögzítem.
Ahogy a kocsihoz indultak a gidával, András lépett egyet utánuk.
– Várjanak… – szólalt meg. – Csak egy pillanatra.
Odament Pöttyhöz, és a kezét finoman a fejére tette. A gida szeme egy pillanatra a szemébe nézett. Nem tudta, képzelődik-e, de mintha lett volna benne egy szikrányi hála.
– Na, kicsi… – suttogta. – Innen már nélkülem mész tovább. De ha egyszer meglátlak az erdő szélén szaladgálni, tudni fogom, hogy te vagy az.
A vadmentős bólintott, beszállt a kocsiba, Dézi is elhelyezkedett mellette. Az autó ajtaja becsukódott, a motor felbőgött, és lassan elindultak vissza az országút felé.
Marika csendben állt András mellett.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
András csak nézte a távolodó autót, aztán lassan bólintott.
– Azt hiszem, igen – felelte. – Furcsa… Mintha ma nem a kukoricát arattam volna, hanem valami egészen mást.
– Mit? – nézett rá az asszony.
András elmosolyodott. Most már őszintén, nagyot, úgy, hogy minden ránc belevonódott az arcába.
– Talán… – mondta – a saját szívem keménységét.
Marika halkan felnevetett, aztán megfogta a férje kezét.
– Menjünk, mielőtt még tényleg elveri az eső a termést – mondta. – De most már tudjuk: néha megéri megállítani a traktort egy vékony hang kedvéért.
– Igen – bólintott András. – Mert nem mindennap adódik, hogy az ember egy kis őzgidát talál… és közben egy darab saját magára is rátalál.
Visszasétáltak a traktorhoz. A masina újra felbőgött, a munka folytatódott. A mező ugyanaz volt, mint reggel. Az élet mégsem egészen.
Valahol, egy autó csomagtartójában, egy takaróba bugyolálva egy apró őzgida aludt, a homlokán kis pöttyel, a rendszer szélén, de immár nem egyedül.
És ha egyszer, évekkel később, valaki látott az erdő szélén egy különösen bátor, éber tekintetű őzet, ki tudja – talán épp ő volt az. Pötty, akinek az életét egy makacs, földszagú, de nagy szívű magyar gazda egyszer úgy döntött, nem hagyja veszni.
2025. november 14. (péntek), 17:06
