Titokzatos vonalkód a férjem hátán – amikor beolvastam, majdnem összeestem! Hónapok óta éreztem, hogy Tamás megváltozott. Egyre később ért haza, folyton üzleti utakra ment, és ha otthon is volt, mintha már észre sem vett volna. Pedig épp most tudtuk meg, hogy gyermekünk lesz, és én azt hittem, ez még közelebb hoz majd minket. De ő egyre távolodott… Egy este, egy hosszú út után, szinte szótlanul zuhanyozott le, majd azonnal lefeküdt aludni. Ahogy néztem, feltűnt egy furcsa jel a hátán – egy halvány, de jól kivehető vonalkód. Összeszorult a szívem. Nemrég láttam egy videót egy nőről, aki így leplezte le hűtlen párját – a szeretője titokban egy vonalkódot tetováltatott rá, hogy lebuktassa! Lehetséges, hogy Tamás is…? A kezem remegett, de elővettem a telefonomat, és beolvastam a kódot. Felkészültem a legrosszabbra. De amit a képernyőn láttam, az mindent megváltoztatott. Egy telefonszám jelent meg, alatta pedig egy rövid, dermesztő üzenet: „Hívj fel azonnal! Kevés ideje van hátra.” ⬇️? ⬇️ A teljes történet megható fordulatokat tartogat, amit az olvasók a kommentekben találhatnak meg.

Egy vonalkód a férjem hátán – amikor beolvastam, elájultam a döbbenettől

Nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű vonalkód felfedezése a férjem hátán megváltoztatja az egész életemet. /Azt hittem, hogy valami jelentéktelen dolog vagy talán egy árulás jele… de amit felfedeztem, az összetörte a szívemet\./

Már egy ideje éreztem, hogy Tamás kezd eltávolodni tőlem. Nemrég tudtam meg, hogy babát várok, és reméltem, hogy ez közelebb hoz minket egymáshoz. De nem így történt. Egyre gyakrabban dolgozott késő estig, üzleti utakra járt, és amikor otthon volt, akkor is fáradt és távolságtartó maradt.

— Tamás, beszélhetnénk ma este egy kicsit? Csak… szeretnék veled időt tölteni — próbálkoztam újra és újra.

Mindig ugyanazt a fáradt mosolyt kaptam válaszul.

— Szeretnék, de nagyon sok dolgom van mostanában, tudod…

Mindig "elfoglalt" volt. Olyan érzés volt, mintha már csak egy lakótársak lennénk, nem pedig egy szerelmespár. Esténként mellette feküdtem az ágyban, a plafont bámulva, és azon gondolkodtam, vajon szeret-e még egyáltalán?

A felfedezés

Egy este Tamás egy egész hetes üzleti út után tért haza. Még köszönni is alig volt ereje, ledobta a bőröndjét, és egyenesen a zuhanyzóba ment. Már megszoktam ezt a viselkedését, de aznap este valami rossz előérzetem volt.

Amikor mellém feküdt, és elfordult tőlem, észrevettem valamit a hátán. Egy halvány, de egyértelmű mintázatot.

Egy vonalkódot.

— Ez… egy vonalkód? — suttogtam magam elé, összeráncolt homlokkal.

Azonnal eszembe jutott egy videó, amit nemrég láttam az interneten. Egy nő arról mesélt, hogy a férje megcsalta őt, és a szeretője titokban vonalkódot tetováltatott a hátára figyelmeztetésként.

A gondolat összeszorította a torkomat. Tamás nem tenne ilyet… vagy mégis?

A kezem remegett, ahogy elővettem a telefonomat, és megnyitottam a vonalkód-leolvasó alkalmazást. Beolvastam a mintát a férjem bőrén.

A készülék csippant, és egy weboldal jelent meg.

A képernyőn egy rövid üzenet villant fel:„Hívj fel AZONNAL! Kevés ideje van hátra.

Hirdetés

”

A telefonhívás

A vér kiszaladt az arcomból. Kevés ideje van hátra? Mit jelent ez?!

Kiosontam a hálószobából, és remegő kezekkel tárcsáztam a számot.

Egy női hang szólt bele. Nyugodt, de határozott volt.

— Dr. Varga beszél. Segíthetek?

— Én… én most szkenneltem be egy vonalkódot a férjem hátán. Azt írta, hívjam fel önt… hogy kevés ideje van hátra.

A vonal másik végén csend lett.

— Ön biztosan Tamás felesége. Sajnálom, hogy így kellett megtudnia.

A lábam megroggyant, meg kellett kapaszkodnom a falban.

— Mit kellene megtudnom?! Mi ez az egész?!

— Tamás néhány hónappal ezelőtt járt nálunk. Végső stádiumú hasnyálmirigyrákja van.

Összerogytam.

Hirdetés

— Rák? — suttogtam. — Miért nem mondta el nekem?!

A doktornő mély levegőt vett.

— Azért, mert félteni akarta önt. Nem akarta elvenni a boldogságát, különösen most, hogy babát vár. Azt mondta, inkább az utolsó hónapokat szeretné önnel úgy eltölteni, hogy ne árnyékolja be a fájdalom.

Sírtam. Haragudtam rá. És közben szerettem is.

— És a vonalkód? — kérdeztem meg végül, miközben a könnyeimet törölgettem.

— Ez az én ötletem volt. Láttam, hogy mennyire fél bevallani az igazságot. Nem akartam, hogy ön is úgy veszítse el őt, mint ahogy én elvesztettem a férjemet.

A könnyeim elhomályosították a látásomat. Ő ezt nekem akarta megmondani… de nem tudta.

Az utolsó hónapok

Másnap reggel, mikor Tamás felébredt, én már ébren voltam, és néztem őt.

— Korán keltél — mormogta álmosan.

Elmosolyodtam.

— Arra gondoltam, mi lenne, ha elutaznánk ketten egy hétvégére?

Meglepődve nézett rám.

— Most? Biztos, hogy jó ötlet? Hiszen…

— Igen, most. Kettőnknek szüksége van erre.

Abban a hétvégében minden benne volt, ami mi voltunk. Kirándultunk, beszélgettünk, késő estig fent voltunk, és néztük a csillagokat. Újra szerettük egymást, mintha az idő nem számítana.

Hazaérve azt mondtam neki:

— Kezdjük el berendezni a babaszobát.

Elmosolyodott.

— Azt hittem, még van időnk.

A szívem összeszorult. De nem mutattam. Csak fogtam egy ecsetet, és együtt festettük ki a falakat, nevettünk, ahogy festékfoltok kerültek az arcunkra.

De a betegséget nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Egyre fáradtabb lett. Egy reggel már alig bírta felemelni a fejét a párnáról.

Mellé ültem, megsimogattam az arcát.

— Sajnálom… — suttogta gyengén. — Szerettem volna tovább maradni.

— Megadtál nekünk mindent, Tamás. Most pihenj.

Utolsó pillanataiban csak rám nézett, szeretettel, békével a szemében.

— Köszönöm… hogy boldoggá tettél.

És elment.

A temetés után a kezemben pihent a pocakomat simogató kezem. Egy apró rúgás…

— Tudom, hogy szeretted őt — suttogtam. — És ígérem, mesélni fogok róla neked, mindig.

Bár Tamás már nem volt mellettem, az emléke örökre itt maradt.

2025. február 07. (péntek), 17:04

Előző

Következő

Cikkajánló

Mindenegyben blog
2025. április 02. (szerda), 16:32

– Vidd a fattyadat, és tűnj el! A télre majd beköltözöl egy közös lakásba! – mordult a férj, miközben a feleségét és a gyereket kilökte a hóviharba. A hópelyhek lassan forogtak a lámpák fényében, akár táncoló művészek hófehér ruhában. Kata mozdulatlanul állt negyedik emeleti lakásának ablaka előtt, elmerülve a februári sötétségben. Minden alkalommal, amikor egy autó fényszórója végigsöpört az udvaron, a szíve hevesebben kezdett verni. Hamarosan haza kellett érkeznie Gábornak a következő üzleti útjáról. Tíz évvel ezelőtt találkoztak az egyetemi könyvtárban: ő – egy bölcsészhallgató, Gábor – egy ígéretes közgazdász. Szép románcuk volt, amely korai házassághoz és fiuk megszületéséhez vezetett. Akkor úgy tűnt, a boldogság örökké fog tartani. De az utóbbi két évben minden megváltozott. – Anyu, ugye tényleg hazajön ma apa? – szakította ki gondolataiból a hatéves Marci hangja. – Igen, kicsim – válaszolta Kata, igyekezve mosolyogni a mellkasát szorító rossz érzés ellenére. – Süssük meg a kedvenc káposztás pitéjét! – Hurrá! – kiáltotta boldogan a kisfiú. – Segítek! Hamarosan friss sütemény illata töltötte be a konyhát. Kata eszébe jutott, hogyan sietett régen Gábor haza, hogy beleszippantson ebbe az illatba. „Egy otthonnak piteillatúnak kell lennie” – mondogatta az anyja, Ilona néni, miközben megtanította az ifjú menyét sütni. Ilona néni már három éve velük élt, mióta szélütést kapott. Ez a szigorú, de jószívű asszony volt az egyetlen, aki még képes volt hatni a fiára. Bár az utóbbi időben már az ő szava sem jelentett semmit. A kulcs elfordulásának kattanása megremegtette Katát. Az ajtóban ott állt a férje – fáradt, borostás, vörös szemmel. Idegen parfüm illata lengte körül. – Kész a vacsora? – kérdezte élesen, ügyet sem vetve a fiára, aki odarohant hozzá. – Apa! – kiáltotta Marci, és a lábához próbált bújni. – Hagyjál, fáradt vagyok – lökte el magától Gábor. – Minek sütitek ezeket a pitéket megint? Ne pazaroljátok a pénzt! Kata nem válaszolt. Megtanulta már, hogy jobb hallgatni, amikor a férje ilyen állapotban van. Szótlanul terített meg, és a legszebb szelet pitét tette a férje tányérjára. Az asztalnál nyomasztó csend telepedett a levegőbe. Csak az evőeszközök halk csilingelése és Ilona néni elhaló hangja törte meg a némaságot, miközben unokájának mesélt fiatalságáról. – Hogy sikerült az üzleti út? – érdeklődött óvatosan Kata, amikor Gábor végzett az evéssel. – Jól – vágta rá röviden. – Elég a kérdésekből. – Csak szerettem volna… – Mit szerettél volna? – lökte arrébb a tányérját. – Elegem van a kérdéseidből! Csak figyelsz, ugye? Kémkedsz utánam! Marci ijedten bújt a nagymamájához. Ilona néni a fejét csóválta: – Gábor, nyugodj meg. Kata csak érdeklődött… – Te is? – mordult rá. – Mind összeesküdtetek ellenem! Ekkor megcsörrent Gábor telefonja. Kiment a folyosóra, de még a zárt ajtón keresztül is hallani lehetett egy nő csicsergő hangját. „Petra” – gondolta Kata. Már régóta tudta ezt a nevet, bár sosem látta azt a nőt, akinek a hangja most a telefonból áradt. Amikor Gábor visszatért, az arca dühbe torzult. – Elég volt! – megragadta a táskáját. – Fogd a kölyködet, és tűnj el innen! – Gábor! – kiáltott fel Ilona néni. – Térj észhez! – Hallgass, anya! Elegem van mindnyájatokból! Megragadta Kata karját, és a bejárati ajtóhoz vonszolta. Marci sírva rohant utánuk. – A télre beköltözöl egy közös lakásba! – üvöltötte a férfi, és feleségét fiával együtt a hóviharra lökte. Az utolsó dolog, amit Kata látott, Gábor eltorzult arca és Ilona néni könnyei voltak, mielőtt a fia durván félrelökte. Odakint tombolt a hóvihar. Kata erősen... – Be kell jelenteni a rendőrségen, különben úgy tűnik, mintha mi magunk loptuk volna el őt… A folytatást a linken találod a hozzászólásokban???

– Vidd a fattyadat, és tűnj el! A télre majd beköltözöl egy közös lakásba! – mordult a férj, miközben a feleségét és a gyereket kilökte a hóviharba. A hópelyhek lassan forogtak a lámpák fényében, akár táncoló művészek hófehér ruhában. Kata mozdulatlanul állt negyedik emeleti lakásának ablaka előtt, elmerülve a februári sötétségben. Minden alkalommal, amikor egy autó fényszórója végigsöpört az udvaron, a szíve hevesebben kezdett verni. Hamarosan haza kellett érkeznie Gábornak a következő üzleti útjáról. Tíz évvel ezelőtt találkoztak az egyetemi könyvtárban: ő – egy bölcsészhallgató, Gábor – egy ígéretes közgazdász. Szép románcuk volt, amely korai házassághoz és fiuk megszületéséhez vezetett. Akkor úgy tűnt, a boldogság örökké fog tartani. De az utóbbi két évben minden megváltozott. – Anyu, ugye tényleg hazajön ma apa? – szakította ki gondolataiból a hatéves Marci hangja. – Igen, kicsim – válaszolta Kata, igyekezve mosolyogni a mellkasát szorító rossz érzés ellenére. – Süssük meg a kedvenc káposztás pitéjét! – Hurrá! – kiáltotta boldogan a kisfiú. – Segítek! Hamarosan friss sütemény illata töltötte be a konyhát. Kata eszébe jutott, hogyan sietett régen Gábor haza, hogy beleszippantson ebbe az illatba. „Egy otthonnak piteillatúnak kell lennie” – mondogatta az anyja, Ilona néni, miközben megtanította az ifjú menyét sütni. Ilona néni már három éve velük élt, mióta szélütést kapott. Ez a szigorú, de jószívű asszony volt az egyetlen, aki még képes volt hatni a fiára. Bár az utóbbi időben már az ő szava sem jelentett semmit. A kulcs elfordulásának kattanása megremegtette Katát. Az ajtóban ott állt a férje – fáradt, borostás, vörös szemmel. Idegen parfüm illata lengte körül. – Kész a vacsora? – kérdezte élesen, ügyet sem vetve a fiára, aki odarohant hozzá. – Apa! – kiáltotta Marci, és a lábához próbált bújni. – Hagyjál, fáradt vagyok – lökte el magától Gábor. – Minek sütitek ezeket a pitéket megint? Ne pazaroljátok a pénzt! Kata nem válaszolt. Megtanulta már, hogy jobb hallgatni, amikor a férje ilyen állapotban van. Szótlanul terített meg, és a legszebb szelet pitét tette a férje tányérjára. Az asztalnál nyomasztó csend telepedett a levegőbe. Csak az evőeszközök halk csilingelése és Ilona néni elhaló hangja törte meg a némaságot, miközben unokájának mesélt fiatalságáról. – Hogy sikerült az üzleti út? – érdeklődött óvatosan Kata, amikor Gábor végzett az evéssel. – Jól – vágta rá röviden. – Elég a kérdésekből. – Csak szerettem volna… – Mit szerettél volna? – lökte arrébb a tányérját. – Elegem van a kérdéseidből! Csak figyelsz, ugye? Kémkedsz utánam! Marci ijedten bújt a nagymamájához. Ilona néni a fejét csóválta: – Gábor, nyugodj meg. Kata csak érdeklődött… – Te is? – mordult rá. – Mind összeesküdtetek ellenem! Ekkor megcsörrent Gábor telefonja. Kiment a folyosóra, de még a zárt ajtón keresztül is hallani lehetett egy nő csicsergő hangját. „Petra” – gondolta Kata. Már régóta tudta ezt a nevet, bár sosem látta azt a nőt, akinek a hangja most a telefonból áradt. Amikor Gábor visszatért, az arca dühbe torzult. – Elég volt! – megragadta a táskáját. – Fogd a kölyködet, és tűnj el innen! – Gábor! – kiáltott fel Ilona néni. – Térj észhez! – Hallgass, anya! Elegem van mindnyájatokból! Megragadta Kata karját, és a bejárati ajtóhoz vonszolta. Marci sírva rohant utánuk. – A télre beköltözöl egy közös lakásba! – üvöltötte a férfi, és feleségét fiával együtt a hóviharra lökte. Az utolsó dolog, amit Kata látott, Gábor eltorzult arca és Ilona néni könnyei voltak, mielőtt a fia durván félrelökte. Odakint tombolt a hóvihar. Kata erősen... – Be kell jelenteni a rendőrségen, különben úgy tűnik, mintha mi magunk loptuk volna el őt… A folytatást a linken találod a hozzászólásokban???

Vidd a fattyadat, és tűnj el innen!” – kiáltotta a férj, miközben feleségét és gyermekét kilökte a hóviharba…– Vidd a...

Mindenegyben blog
2025. április 02. (szerda)

Kislányok látogatják meg elhunyt édesapjuk sírját, hogy „megmutassák” neki az új ruháikat – ahogy ő kérte. És két dobozt találnak a nevükkel... „A születésnapomon azt szeretném, ha a kicsi lányaim a legszebben néznének ki” – mondta Dávid halkan, reménnyel teli hangon. „Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok viselni. Ígérjétek meg nekem, hogy eljöttök apához, és megmutatjátok a csinos ruháitokat, lánykák! Még ha apa nem is lehet veletek azon a napon... ígérjétek meg, hogy a legszebbek lesztek.” Ezek voltak az utolsó szavai. Egy egyszerű, szívből jövő kérés: hogy a lányai – Emma és Anna – a születésnapján látogassák meg őt. Amikor elérkezett Dávid születésnapja, a lányok felvették az új ruháikat – gondosan választották ki őket, hogy méltók legyenek apjuk kívánságához. Kézen fogva indultak el a temetőbe. Apró lépteik lassúak, de elszántak voltak. Katalin, az édesanyjuk, néhány lépéssel mögöttük haladt – figyelve őket, és csendben támogatta ezt a különleges utat. Amikor megérkeztek Dávid sírjához, a gyerekek döbbenten álltak meg: két gyönyörűen becsomagolt doboz hevert a sírkő előtt, mindkettőn ott volt a nevük, „Anna” és „Emma”, és egy-egy apró matrica a tetejükön, amelyen csak ennyi állt: „Szeretettel: Apa.” ⬇️⬇️A teljes történet megrázó fordulatokat tartogat, amit az olvasók a kommentekben találhatnak meg..

Kislányok látogatják meg elhunyt édesapjuk sírját, hogy „megmutassák” neki az új ruháikat – ahogy ő kérte. És két dobozt találnak a nevükkel... „A születésnapomon azt szeretném, ha a kicsi lányaim a legszebben néznének ki” – mondta Dávid halkan, reménnyel teli hangon. „Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok viselni. Ígérjétek meg nekem, hogy eljöttök apához, és megmutatjátok a csinos ruháitokat, lánykák! Még ha apa nem is lehet veletek azon a napon... ígérjétek meg, hogy a legszebbek lesztek.” Ezek voltak az utolsó szavai. Egy egyszerű, szívből jövő kérés: hogy a lányai – Emma és Anna – a születésnapján látogassák meg őt. Amikor elérkezett Dávid születésnapja, a lányok felvették az új ruháikat – gondosan választották ki őket, hogy méltók legyenek apjuk kívánságához. Kézen fogva indultak el a temetőbe. Apró lépteik lassúak, de elszántak voltak. Katalin, az édesanyjuk, néhány lépéssel mögöttük haladt – figyelve őket, és csendben támogatta ezt a különleges utat. Amikor megérkeztek Dávid sírjához, a gyerekek döbbenten álltak meg: két gyönyörűen becsomagolt doboz hevert a sírkő előtt, mindkettőn ott volt a nevük, „Anna” és „Emma”, és egy-egy apró matrica a tetejükön, amelyen csak ennyi állt: „Szeretettel: Apa.” ⬇️⬇️A teljes történet megrázó fordulatokat tartogat, amit az olvasók a kommentekben találhatnak meg..

Kislányok látogatják meg elhunyt édesapjuk sírját, hogy megmutassák neki az új ruháikat – ahogy kérte tőlük. A sírnál...

Mindenegyben blog
2025. április 02. (szerda), 14:09

Gábor évente egyszer látogatott el édesanyjához, a születésnapján. Több ezer kilométerre élt tőle, és ennél gyakrabban nem tudott eljönni. A feleségét, Liliát nem hozta magával – anyja nem jött ki vele, mert Lili egyszer azt mondta, hogy Gábor meddő. Az édesanyja nem volt hajlandó ezt elhinni, és mindenért Liliát hibáztatta. Hét év házasság után sem sikerült nekik gyermeket nemzeni. Amikor kivizsgáltatták magukat, kiderült, hogy Gábor valóban nem lehet apává. Mindketten elszomorodtak, de elfogadták, hogy ez a sorsuk – gyerek nélkül élni. Amikor Gábor megérkezett édesanyjához, rögtön elment a boltba bevásárolni. A pultnál egy hatéves forma kisfiú állt, és piszkos kis kezeivel aprópénzt számolt a tenyerében. Ruházata is elhanyagolt volt – koszos rövidnadrág és trikó. Gábor szíve megdobbant a látványra. A fiú emlékeztette őt saját gyerekkorára. Ugyanolyan világos, göndör hajtincsei voltak, és kék szeme. – Kisfiú, mennyi hiányzik? Hadd pótoljam ki! – Nagyon sok, 45 forint. Fagylaltot szeretnék venni... – Hogy hívnak? – Sanyika. – Tessék, Sanyika, itt van 50 forint. Vedd meg a fagyit, és siess haza, anyukád biztosan keres. – Nekem nincs anyukám, nemrég meghalt. Apám sose volt. Anyu azt mondta, jó ember volt, de még azelőtt meghalt, hogy megszülettem volna. A nagymamámmal maradtam, de ő... hát... iszik. Gábor adott neki pénzt, és a kisfiú boldogan megvette a fagyit, majd elszaladt. Gábor, miután bevásárolt, hazafelé indult, közben pedig Sanyikán gondolkodott – vajon milyen sors vár rá az életben? Hazaérve úgy döntött, megkérdezi az anyját róla: – Mama, nem ismered véletlenül azt a hatéves forma fiút, Sanyikát? A boltban találkoztam vele, nem volt elég pénze fagyira. Egészen piszkos és elhanyagolt volt... Mi történt az anyjával? ? A folytatást olvassátok a kommentekben... ??

Gábor évente egyszer látogatott el édesanyjához, a születésnapján. Több ezer kilométerre élt tőle, és ennél gyakrabban nem tudott eljönni. A feleségét, Liliát nem hozta magával – anyja nem jött ki vele, mert Lili egyszer azt mondta, hogy Gábor meddő. Az édesanyja nem volt hajlandó ezt elhinni, és mindenért Liliát hibáztatta. Hét év házasság után sem sikerült nekik gyermeket nemzeni. Amikor kivizsgáltatták magukat, kiderült, hogy Gábor valóban nem lehet apává. Mindketten elszomorodtak, de elfogadták, hogy ez a sorsuk – gyerek nélkül élni. Amikor Gábor megérkezett édesanyjához, rögtön elment a boltba bevásárolni. A pultnál egy hatéves forma kisfiú állt, és piszkos kis kezeivel aprópénzt számolt a tenyerében. Ruházata is elhanyagolt volt – koszos rövidnadrág és trikó. Gábor szíve megdobbant a látványra. A fiú emlékeztette őt saját gyerekkorára. Ugyanolyan világos, göndör hajtincsei voltak, és kék szeme. – Kisfiú, mennyi hiányzik? Hadd pótoljam ki! – Nagyon sok, 45 forint. Fagylaltot szeretnék venni... – Hogy hívnak? – Sanyika. – Tessék, Sanyika, itt van 50 forint. Vedd meg a fagyit, és siess haza, anyukád biztosan keres. – Nekem nincs anyukám, nemrég meghalt. Apám sose volt. Anyu azt mondta, jó ember volt, de még azelőtt meghalt, hogy megszülettem volna. A nagymamámmal maradtam, de ő... hát... iszik. Gábor adott neki pénzt, és a kisfiú boldogan megvette a fagyit, majd elszaladt. Gábor, miután bevásárolt, hazafelé indult, közben pedig Sanyikán gondolkodott – vajon milyen sors vár rá az életben? Hazaérve úgy döntött, megkérdezi az anyját róla: – Mama, nem ismered véletlenül azt a hatéves forma fiút, Sanyikát? A boltban találkoztam vele, nem volt elég pénze fagyira. Egészen piszkos és elhanyagolt volt... Mi történt az anyjával? ? A folytatást olvassátok a kommentekben... ??

Gábor évente egyszer, a születésnapján látogatott el az édesanyjához. Több ezer kilométerre élt tőle, külföldön...

Egy vonalkód a férjem hátán – amikor beolvastam, elájultam a döbbenettől

A felfedezés

A telefonhívás

Az utolsó hónapok

Cikkajánló

Majdnem halálra fagytam nyolcévesen, amikor egy hajléktalan férfi megmentette az életemet – ma, harminc évvel később teljesen véletlenül újra találkoztam vele a budapesti metrón… és alig hittem a szememnek.

Beteg feleség

Val Kilmer megható Instagram-bejegyzést írt halála előtt – „A művészet meggyógyít engem”

A légikisasszonyok nem akarták beengedni a nagymamát a business osztályra – de amit ezután megtudtak róla, mindenkit sokkolt

Az unokám nálunk töltötte a nyarat – de amikor kinyitottam a bőröndjét, sokkolva hívtam fel a lányomat

Mindenegyben blog