– Menjen Isten hírével, leányom – mondta a szülészet nővére, miközben kitárta a nehéz vasajtót.
/A hangja egyenletes volt, szinte gondoskodó – de a tekintete… az a jeges tekintet nem egy embert nézett, csak egy statisztikai adatot\./
Más szülők épp brandyvel és bonbonnal érkeztek. Neki senkije nem volt.
Katalin – így hívták a fiatal anyát – lassan kilépett az ajtón, karján egy pici, bebugyolált kislánnyal. A városban virágzott a tavasz, de benne csak a félelem nőtt. Egy taxisra várt már több mint egy órája. Az se jött.
Körülötte családok sírtak az örömtől, férfiak csókolgatták újszülöttjeiket, boldog nevetések, ölelések mindenütt. Ő csak állt ott. Egyedül.
Nem volt hova mennie.
Katalin faluról érkezett, nem ment el tanulni, hogy a nagymamájával maradjon, aki őt nevelte fel.
A nagymama mindig azt mondta:
– Okos vagy, kislányom. Tanulj, húzd ki magad a nyomorból.
És Katalin tényleg bekerült az egyetemre, ösztöndíjjal, ragyogó eredményekkel. Minden szépen alakult… mígnem megismerte Gábort.
Gábor idősebb volt nála, sármos, magabiztos, jó munkája volt. Katalin szinte beleszédült.
Mire észbe kapott, már együtt éltek. Ő úgy érezte, megtalálta élete szerelmét.
Csakhogy Gábor nem akart házasságról hallani.
– Ugyan már, mit számít egy papír?
Aztán jött a hír: terhes.
– Tessék?! – reagált a férfi. – Gábor… kisbabát várok. – mondta Katalin halkan. – Akkor csinálj vele valamit – válaszolta ridegen. – Dönts gyorsan.
– Nem lehet… – remegett Katalin hangja. – Negatív a Rh-faktorom, ha most… később talán nem lehet több gyerekem…
Ez volt az utolsó valódi beszélgetésük.
Katalin megpróbált talpon maradni. A nyolcadik hónapban Gábor anyja – Erzsébet – váratlanul felbukkant. Kétség sem fért hozzá, miért jött.
– Komolyan azt hitted, hogy az én fiam majd feleségül vesz egy senkit? Ő most a főnök lányával jár. Hamarosan esküvő. Te meg… – nézett végig rajta megvetően – hát te csak egy vidéki naiva vagy.
Katalin világa összeomlott. Aznap este olyan fájdalmak gyötörték, hogy kórházba került. Majd megszületett a kislány, Anna.
És most, három nappal később, ott állt a kórház előtt, a kezében a saját gyermeke, és senki nem várta.
Végül egy ócska, fekete taxi fékezett le előtte. A sofőr – egy középkorú, fáradt férfi – csak intett:
– Pakolja be, amit tud.
A nő alig bírta felrakni a cuccait.
– Mindenki csak késik manapság… Előre fizetni kell!
– Nincs hova mennem – suttogta Katalin, miközben a kislányához bújt. – Nincs már senkim…
A sofőr vetett rá egy pillantást a visszapillantó tükörből: – Nehéz lehet egyedül… – mondta halkan. – De néha… néha jön valaki, aki segít.
A taxi végül megállt egy régi, málladozó falú bérház előtt. A sofőr – akit Katalin még mindig csak „a bácsinak” hívott magában – leállította a motort.
– Ez lenne az a cím, amit megadtál – mondta, miközben előrehajolt. – Itt laktál a Gáborral?
Katalin csak bólintott. Már rég nem remélt semmit. Talán – gondolta – talán legalább egy pár napig maradhat, amíg megoldást talál.
A nő kilépett a kocsiból, a karján Annával. Egy táskája volt. Minden vagyona. Felcsengetett.
– Ki az? – kérdezte egy rekedt, dühös hang.
– Én vagyok… Katalin – mondta halkan. – Csak beszélni szeretnék veled.
A vonal másik végén csönd. Aztán egy sóhaj:
– Gyere fel.
A lépcsőház hideg és sötét volt. Katalin felcaplatott a negyedikre. Gábor nyitotta ki az ajtót. Ugyanaz a Gábor volt – de valahogy mégis más.
– Mit keresel itt? – kérdezte nyersen.
– Csak pár percet kérek. Nincs hová mennem – felelte, miközben a babát óvatosan tartotta. – Ő a te lányod, Gábor.
– Az a TE dolgod – csattant fel. – Én megmondtam, nem kérek ebből.
És becsapta az ajtót.
Katalin ott állt, a nyikorgó folyosón. A baba mocorgott, mintha érezte volna az anya szívében dúló vihart. A nő remegett – de nem a hidegtől.
Lassan lesétált, ki az utcára. A nap már lemenőben volt, a levegő egyre hűvösebb.
Egy rozoga padra rogyott. „Mit fogok csinálni?” – gondolta. A könnyek csíptek a szemében, de nem sírt. Anna miatt. Mert már nem sírhatott.
– Anyu kitalál valamit, kicsim – suttogta.
És ekkor… egy idős férfi lépett ki a közeli kapualjból. Fehér haja volt, és meleg, barna szeme.
– Jól van, kedvesem? – kérdezte, miközben aggódva fürkészte az arcát.
– Igen... vagyis... nem igazán – válaszolta Katalin. – Nincs hol aludnunk ma éjjel.
A férfi elmosolyodott:
– Tudod, én is voltam egyszer az utcán. Akkor segített valaki nekem. Most rajtam a sor. Gyere, nálam van hely.
Katalin tétovázott.
– Idegen vagy… és nem ismersz.
– Igaz – bólintott. – De néha épp az idegenek mutatják meg, hogy még van jóság a világon. Gyere. A gyereked miatt is.
Így került Katalin és Anna János bácsi lakásába – egy szerény, de meleg, otthonos kis lakásba a negyedik emeleten. Volt ott egy régi kanapé, egy gőzölgő bögre tea, és egy mosoly, ami sokkal többet ért, mint bármilyen pénz.
János bácsi előkeresett egy régi mózeskosarat is, amiben unokája aludt régen.
– Próbáld meg kipihenni magad. Holnap majd kitalálunk valamit – mondta, miközben megigazította Katalin vállán a plédet.
És Katalin – először hetek óta – álomba sírta magát… de most nem a kétségbeesés miatt, hanem a megkönnyebbüléstől.
Másnap reggel Katalin frissen ébredt. Anna békésen szuszogott a kosárban, János bácsi pedig kávét főzött a konyhában.
– Jó reggelt! – köszönt vidáman. – Gondoltam, reggeli után elmehetnénk egy helyre. Egy ismerősöm üzemeltet egy kézimunka- és fonalboltot. Azt mondtad, tudsz horgolni és kötni, ugye?
Katalin bólintott.
– Igen… a nagymamám tanított. Gyerekként sokat segítettem neki. Tudok sapkát, zoknit, még kis takarókat is…
– Akkor itt az ideje, hogy használd! – mosolygott János bácsi.
A boltban egy kedves, ősz hajú asszony, Erzsike néni, fogadta őket.
– János barátja? Nálam mindig van hely ügyes kezeknek!
És így kezdődött.
Katalin esténként kötött, nappal gondoskodott Annáról, és egyre többen kezdtek rendelni tőle. Híre ment a kis „anya-lánya kollekciónak”, amit „Anna és anyu álomfonalai” néven árultak.
János bácsi nem csak szállást, hanem reményt is adott neki.
Egy év telt el.
Katalin már egy saját kis albérletben lakott. Anna vidám, egészséges kislány lett. Katalin üzlete virágzott – és egy új lehetőséggel bővült: varrógépet kapott Jánostól születésnapjára.
– Kislányom, az élet néha bezár egy ajtót… de kinyit egy ablakot – mondta az öreg.
És Katalin tudta: neki ez az ablak volt az igazi kapu a boldogság felé.
Mert minden fájdalom ellenére is, az igazi erő a szív mélyéről fakad. És néha… egy ismeretlen kéz adja a legnagyobb esélyt az újrakezdésre. ?
? Írd be: „TISZTELET JÁNOS BÁCSINAK!” ha te is úgy érzed, hogy a világ mégis tele van csodákkal!
2025. április 02. (szerda), 08:31