Éhesen, karján újszülöttel, pénzt kért egy idegentől – amit ezután mondott neki, attól mindenkinek könnybe lábadt a szeme… ??

– Menjen Isten hírével, leányom – mondta a szülészet nővére, miközben kitárta a nehéz vasajtót.

/A hangja egyenletes volt, szinte gondoskodó – de a tekintete… az a jeges tekintet nem egy embert nézett, csak egy statisztikai adatot\./

Egy újabb lány, akit senki nem vár, se virággal, se léggömbbel.

Más szülők épp brandyvel és bonbonnal érkeztek. Neki senkije nem volt.

Katalin – így hívták a fiatal anyát – lassan kilépett az ajtón, karján egy pici, bebugyolált kislánnyal. A városban virágzott a tavasz, de benne csak a félelem nőtt. Egy taxisra várt már több mint egy órája. Az se jött.

Körülötte családok sírtak az örömtől, férfiak csókolgatták újszülöttjeiket, boldog nevetések, ölelések mindenütt. Ő csak állt ott. Egyedül.

Nem volt hova mennie.

Katalin faluról érkezett, nem ment el tanulni, hogy a nagymamájával maradjon, aki őt nevelte fel.

A szülei egy autóbalesetben haltak meg, amikor tízéves volt.

A nagymama mindig azt mondta:

– Okos vagy, kislányom. Tanulj, húzd ki magad a nyomorból.

És Katalin tényleg bekerült az egyetemre, ösztöndíjjal, ragyogó eredményekkel. Minden szépen alakult… mígnem megismerte Gábort.

Gábor idősebb volt nála, sármos, magabiztos, jó munkája volt. Katalin szinte beleszédült.

Mire észbe kapott, már együtt éltek. Ő úgy érezte, megtalálta élete szerelmét.

Csakhogy Gábor nem akart házasságról hallani.

– Ugyan már, mit számít egy papír?

Aztán jött a hír: terhes.

– Tessék?! – reagált a férfi. – Gábor… kisbabát várok. – mondta Katalin halkan. – Akkor csinálj vele valamit – válaszolta ridegen. – Dönts gyorsan.

– Nem lehet… – remegett Katalin hangja. – Negatív a Rh-faktorom, ha most… később talán nem lehet több gyerekem…

Gábor csak vállat vont: – Akkor ez már a te gondod. Én ebbe nem keveredem bele.

Ez volt az utolsó valódi beszélgetésük.

Katalin megpróbált talpon maradni. A nyolcadik hónapban Gábor anyja – Erzsébet – váratlanul felbukkant. Kétség sem fért hozzá, miért jött.

– Komolyan azt hitted, hogy az én fiam majd feleségül vesz egy senkit? Ő most a főnök lányával jár. Hamarosan esküvő. Te meg… – nézett végig rajta megvetően – hát te csak egy vidéki naiva vagy.

Katalin világa összeomlott. Aznap este olyan fájdalmak gyötörték, hogy kórházba került. Majd megszületett a kislány, Anna.

És most, három nappal később, ott állt a kórház előtt, a kezében a saját gyermeke, és senki nem várta.

Végül egy ócska, fekete taxi fékezett le előtte. A sofőr – egy középkorú, fáradt férfi – csak intett:

– Pakolja be, amit tud.

A nő alig bírta felrakni a cuccait.

A sofőr végig morgott:

– Mindenki csak késik manapság… Előre fizetni kell!

– Nincs hova mennem – suttogta Katalin, miközben a kislányához bújt. – Nincs már senkim…

A sofőr vetett rá egy pillantást a visszapillantó tükörből: – Nehéz lehet egyedül… – mondta halkan. – De néha… néha jön valaki, aki segít.

A taxi végül megállt egy régi, málladozó falú bérház előtt. A sofőr – akit Katalin még mindig csak „a bácsinak” hívott magában – leállította a motort.

– Ez lenne az a cím, amit megadtál – mondta, miközben előrehajolt. – Itt laktál a Gáborral?

Katalin csak bólintott. Már rég nem remélt semmit. Talán – gondolta – talán legalább egy pár napig maradhat, amíg megoldást talál.

A nő kilépett a kocsiból, a karján Annával. Egy táskája volt. Minden vagyona. Felcsengetett.

– Ki az? – kérdezte egy rekedt, dühös hang.

– Én vagyok… Katalin – mondta halkan. – Csak beszélni szeretnék veled.

A vonal másik végén csönd. Aztán egy sóhaj:

– Gyere fel.

A lépcsőház hideg és sötét volt. Katalin felcaplatott a negyedikre. Gábor nyitotta ki az ajtót. Ugyanaz a Gábor volt – de valahogy mégis más.

– Mit keresel itt? – kérdezte nyersen.

– Csak pár percet kérek. Nincs hová mennem – felelte, miközben a babát óvatosan tartotta. – Ő a te lányod, Gábor.

– Az a TE dolgod – csattant fel. – Én megmondtam, nem kérek ebből.

És becsapta az ajtót.

Katalin ott állt, a nyikorgó folyosón. A baba mocorgott, mintha érezte volna az anya szívében dúló vihart. A nő remegett – de nem a hidegtől.

Lassan lesétált, ki az utcára. A nap már lemenőben volt, a levegő egyre hűvösebb.

Egy rozoga padra rogyott. „Mit fogok csinálni?” – gondolta. A könnyek csíptek a szemében, de nem sírt. Anna miatt. Mert már nem sírhatott.

– Anyu kitalál valamit, kicsim – suttogta.

És ekkor… egy idős férfi lépett ki a közeli kapualjból. Fehér haja volt, és meleg, barna szeme.

– Jól van, kedvesem? – kérdezte, miközben aggódva fürkészte az arcát.

– Igen... vagyis... nem igazán – válaszolta Katalin. – Nincs hol aludnunk ma éjjel.

A férfi elmosolyodott:

– Tudod, én is voltam egyszer az utcán. Akkor segített valaki nekem. Most rajtam a sor. Gyere, nálam van hely.

Katalin tétovázott.

– Idegen vagy… és nem ismersz.

– Igaz – bólintott. – De néha épp az idegenek mutatják meg, hogy még van jóság a világon. Gyere. A gyereked miatt is.

Így került Katalin és Anna János bácsi lakásába – egy szerény, de meleg, otthonos kis lakásba a negyedik emeleten. Volt ott egy régi kanapé, egy gőzölgő bögre tea, és egy mosoly, ami sokkal többet ért, mint bármilyen pénz.

János bácsi előkeresett egy régi mózeskosarat is, amiben unokája aludt régen.

– Próbáld meg kipihenni magad. Holnap majd kitalálunk valamit – mondta, miközben megigazította Katalin vállán a plédet.

És Katalin – először hetek óta – álomba sírta magát… de most nem a kétségbeesés miatt, hanem a megkönnyebbüléstől.

Másnap reggel Katalin frissen ébredt. Anna békésen szuszogott a kosárban, János bácsi pedig kávét főzött a konyhában.

– Jó reggelt! – köszönt vidáman. – Gondoltam, reggeli után elmehetnénk egy helyre. Egy ismerősöm üzemeltet egy kézimunka- és fonalboltot. Azt mondtad, tudsz horgolni és kötni, ugye?

Katalin bólintott.

– Igen… a nagymamám tanított. Gyerekként sokat segítettem neki. Tudok sapkát, zoknit, még kis takarókat is…

– Akkor itt az ideje, hogy használd! – mosolygott János bácsi.

A boltban egy kedves, ősz hajú asszony, Erzsike néni, fogadta őket.

– János barátja? Nálam mindig van hely ügyes kezeknek!

És így kezdődött.

Katalin esténként kötött, nappal gondoskodott Annáról, és egyre többen kezdtek rendelni tőle. Híre ment a kis „anya-lánya kollekciónak”, amit „Anna és anyu álomfonalai” néven árultak.

János bácsi nem csak szállást, hanem reményt is adott neki.

Egy év telt el.

Katalin már egy saját kis albérletben lakott. Anna vidám, egészséges kislány lett. Katalin üzlete virágzott – és egy új lehetőséggel bővült: varrógépet kapott Jánostól születésnapjára.

– Kislányom, az élet néha bezár egy ajtót… de kinyit egy ablakot – mondta az öreg.

És Katalin tudta: neki ez az ablak volt az igazi kapu a boldogság felé.

Mert minden fájdalom ellenére is, az igazi erő a szív mélyéről fakad. És néha… egy ismeretlen kéz adja a legnagyobb esélyt az újrakezdésre. ?

? Írd be: „TISZTELET JÁNOS BÁCSINAK!” ha te is úgy érzed, hogy a világ mégis tele van csodákkal!

2025. április 02. (szerda), 08:31

Előző

Következő

Cikkajánló

Mindenegyben blog
2025. április 02. (szerda), 16:32

– Vidd a fattyadat, és tűnj el! A télre majd beköltözöl egy közös lakásba! – mordult a férj, miközben a feleségét és a gyereket kilökte a hóviharba. A hópelyhek lassan forogtak a lámpák fényében, akár táncoló művészek hófehér ruhában. Kata mozdulatlanul állt negyedik emeleti lakásának ablaka előtt, elmerülve a februári sötétségben. Minden alkalommal, amikor egy autó fényszórója végigsöpört az udvaron, a szíve hevesebben kezdett verni. Hamarosan haza kellett érkeznie Gábornak a következő üzleti útjáról. Tíz évvel ezelőtt találkoztak az egyetemi könyvtárban: ő – egy bölcsészhallgató, Gábor – egy ígéretes közgazdász. Szép románcuk volt, amely korai házassághoz és fiuk megszületéséhez vezetett. Akkor úgy tűnt, a boldogság örökké fog tartani. De az utóbbi két évben minden megváltozott. – Anyu, ugye tényleg hazajön ma apa? – szakította ki gondolataiból a hatéves Marci hangja. – Igen, kicsim – válaszolta Kata, igyekezve mosolyogni a mellkasát szorító rossz érzés ellenére. – Süssük meg a kedvenc káposztás pitéjét! – Hurrá! – kiáltotta boldogan a kisfiú. – Segítek! Hamarosan friss sütemény illata töltötte be a konyhát. Kata eszébe jutott, hogyan sietett régen Gábor haza, hogy beleszippantson ebbe az illatba. „Egy otthonnak piteillatúnak kell lennie” – mondogatta az anyja, Ilona néni, miközben megtanította az ifjú menyét sütni. Ilona néni már három éve velük élt, mióta szélütést kapott. Ez a szigorú, de jószívű asszony volt az egyetlen, aki még képes volt hatni a fiára. Bár az utóbbi időben már az ő szava sem jelentett semmit. A kulcs elfordulásának kattanása megremegtette Katát. Az ajtóban ott állt a férje – fáradt, borostás, vörös szemmel. Idegen parfüm illata lengte körül. – Kész a vacsora? – kérdezte élesen, ügyet sem vetve a fiára, aki odarohant hozzá. – Apa! – kiáltotta Marci, és a lábához próbált bújni. – Hagyjál, fáradt vagyok – lökte el magától Gábor. – Minek sütitek ezeket a pitéket megint? Ne pazaroljátok a pénzt! Kata nem válaszolt. Megtanulta már, hogy jobb hallgatni, amikor a férje ilyen állapotban van. Szótlanul terített meg, és a legszebb szelet pitét tette a férje tányérjára. Az asztalnál nyomasztó csend telepedett a levegőbe. Csak az evőeszközök halk csilingelése és Ilona néni elhaló hangja törte meg a némaságot, miközben unokájának mesélt fiatalságáról. – Hogy sikerült az üzleti út? – érdeklődött óvatosan Kata, amikor Gábor végzett az evéssel. – Jól – vágta rá röviden. – Elég a kérdésekből. – Csak szerettem volna… – Mit szerettél volna? – lökte arrébb a tányérját. – Elegem van a kérdéseidből! Csak figyelsz, ugye? Kémkedsz utánam! Marci ijedten bújt a nagymamájához. Ilona néni a fejét csóválta: – Gábor, nyugodj meg. Kata csak érdeklődött… – Te is? – mordult rá. – Mind összeesküdtetek ellenem! Ekkor megcsörrent Gábor telefonja. Kiment a folyosóra, de még a zárt ajtón keresztül is hallani lehetett egy nő csicsergő hangját. „Petra” – gondolta Kata. Már régóta tudta ezt a nevet, bár sosem látta azt a nőt, akinek a hangja most a telefonból áradt. Amikor Gábor visszatért, az arca dühbe torzult. – Elég volt! – megragadta a táskáját. – Fogd a kölyködet, és tűnj el innen! – Gábor! – kiáltott fel Ilona néni. – Térj észhez! – Hallgass, anya! Elegem van mindnyájatokból! Megragadta Kata karját, és a bejárati ajtóhoz vonszolta. Marci sírva rohant utánuk. – A télre beköltözöl egy közös lakásba! – üvöltötte a férfi, és feleségét fiával együtt a hóviharra lökte. Az utolsó dolog, amit Kata látott, Gábor eltorzult arca és Ilona néni könnyei voltak, mielőtt a fia durván félrelökte. Odakint tombolt a hóvihar. Kata erősen... – Be kell jelenteni a rendőrségen, különben úgy tűnik, mintha mi magunk loptuk volna el őt… A folytatást a linken találod a hozzászólásokban???

– Vidd a fattyadat, és tűnj el! A télre majd beköltözöl egy közös lakásba! – mordult a férj, miközben a feleségét és a gyereket kilökte a hóviharba. A hópelyhek lassan forogtak a lámpák fényében, akár táncoló művészek hófehér ruhában. Kata mozdulatlanul állt negyedik emeleti lakásának ablaka előtt, elmerülve a februári sötétségben. Minden alkalommal, amikor egy autó fényszórója végigsöpört az udvaron, a szíve hevesebben kezdett verni. Hamarosan haza kellett érkeznie Gábornak a következő üzleti útjáról. Tíz évvel ezelőtt találkoztak az egyetemi könyvtárban: ő – egy bölcsészhallgató, Gábor – egy ígéretes közgazdász. Szép románcuk volt, amely korai házassághoz és fiuk megszületéséhez vezetett. Akkor úgy tűnt, a boldogság örökké fog tartani. De az utóbbi két évben minden megváltozott. – Anyu, ugye tényleg hazajön ma apa? – szakította ki gondolataiból a hatéves Marci hangja. – Igen, kicsim – válaszolta Kata, igyekezve mosolyogni a mellkasát szorító rossz érzés ellenére. – Süssük meg a kedvenc káposztás pitéjét! – Hurrá! – kiáltotta boldogan a kisfiú. – Segítek! Hamarosan friss sütemény illata töltötte be a konyhát. Kata eszébe jutott, hogyan sietett régen Gábor haza, hogy beleszippantson ebbe az illatba. „Egy otthonnak piteillatúnak kell lennie” – mondogatta az anyja, Ilona néni, miközben megtanította az ifjú menyét sütni. Ilona néni már három éve velük élt, mióta szélütést kapott. Ez a szigorú, de jószívű asszony volt az egyetlen, aki még képes volt hatni a fiára. Bár az utóbbi időben már az ő szava sem jelentett semmit. A kulcs elfordulásának kattanása megremegtette Katát. Az ajtóban ott állt a férje – fáradt, borostás, vörös szemmel. Idegen parfüm illata lengte körül. – Kész a vacsora? – kérdezte élesen, ügyet sem vetve a fiára, aki odarohant hozzá. – Apa! – kiáltotta Marci, és a lábához próbált bújni. – Hagyjál, fáradt vagyok – lökte el magától Gábor. – Minek sütitek ezeket a pitéket megint? Ne pazaroljátok a pénzt! Kata nem válaszolt. Megtanulta már, hogy jobb hallgatni, amikor a férje ilyen állapotban van. Szótlanul terített meg, és a legszebb szelet pitét tette a férje tányérjára. Az asztalnál nyomasztó csend telepedett a levegőbe. Csak az evőeszközök halk csilingelése és Ilona néni elhaló hangja törte meg a némaságot, miközben unokájának mesélt fiatalságáról. – Hogy sikerült az üzleti út? – érdeklődött óvatosan Kata, amikor Gábor végzett az evéssel. – Jól – vágta rá röviden. – Elég a kérdésekből. – Csak szerettem volna… – Mit szerettél volna? – lökte arrébb a tányérját. – Elegem van a kérdéseidből! Csak figyelsz, ugye? Kémkedsz utánam! Marci ijedten bújt a nagymamájához. Ilona néni a fejét csóválta: – Gábor, nyugodj meg. Kata csak érdeklődött… – Te is? – mordult rá. – Mind összeesküdtetek ellenem! Ekkor megcsörrent Gábor telefonja. Kiment a folyosóra, de még a zárt ajtón keresztül is hallani lehetett egy nő csicsergő hangját. „Petra” – gondolta Kata. Már régóta tudta ezt a nevet, bár sosem látta azt a nőt, akinek a hangja most a telefonból áradt. Amikor Gábor visszatért, az arca dühbe torzult. – Elég volt! – megragadta a táskáját. – Fogd a kölyködet, és tűnj el innen! – Gábor! – kiáltott fel Ilona néni. – Térj észhez! – Hallgass, anya! Elegem van mindnyájatokból! Megragadta Kata karját, és a bejárati ajtóhoz vonszolta. Marci sírva rohant utánuk. – A télre beköltözöl egy közös lakásba! – üvöltötte a férfi, és feleségét fiával együtt a hóviharra lökte. Az utolsó dolog, amit Kata látott, Gábor eltorzult arca és Ilona néni könnyei voltak, mielőtt a fia durván félrelökte. Odakint tombolt a hóvihar. Kata erősen... – Be kell jelenteni a rendőrségen, különben úgy tűnik, mintha mi magunk loptuk volna el őt… A folytatást a linken találod a hozzászólásokban???

Vidd a fattyadat, és tűnj el innen!” – kiáltotta a férj, miközben feleségét és gyermekét kilökte a hóviharba…– Vidd a...

Mindenegyben blog
2025. április 02. (szerda)

Kislányok látogatják meg elhunyt édesapjuk sírját, hogy „megmutassák” neki az új ruháikat – ahogy ő kérte. És két dobozt találnak a nevükkel... „A születésnapomon azt szeretném, ha a kicsi lányaim a legszebben néznének ki” – mondta Dávid halkan, reménnyel teli hangon. „Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok viselni. Ígérjétek meg nekem, hogy eljöttök apához, és megmutatjátok a csinos ruháitokat, lánykák! Még ha apa nem is lehet veletek azon a napon... ígérjétek meg, hogy a legszebbek lesztek.” Ezek voltak az utolsó szavai. Egy egyszerű, szívből jövő kérés: hogy a lányai – Emma és Anna – a születésnapján látogassák meg őt. Amikor elérkezett Dávid születésnapja, a lányok felvették az új ruháikat – gondosan választották ki őket, hogy méltók legyenek apjuk kívánságához. Kézen fogva indultak el a temetőbe. Apró lépteik lassúak, de elszántak voltak. Katalin, az édesanyjuk, néhány lépéssel mögöttük haladt – figyelve őket, és csendben támogatta ezt a különleges utat. Amikor megérkeztek Dávid sírjához, a gyerekek döbbenten álltak meg: két gyönyörűen becsomagolt doboz hevert a sírkő előtt, mindkettőn ott volt a nevük, „Anna” és „Emma”, és egy-egy apró matrica a tetejükön, amelyen csak ennyi állt: „Szeretettel: Apa.” ⬇️⬇️A teljes történet megrázó fordulatokat tartogat, amit az olvasók a kommentekben találhatnak meg..

Kislányok látogatják meg elhunyt édesapjuk sírját, hogy „megmutassák” neki az új ruháikat – ahogy ő kérte. És két dobozt találnak a nevükkel... „A születésnapomon azt szeretném, ha a kicsi lányaim a legszebben néznének ki” – mondta Dávid halkan, reménnyel teli hangon. „Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok viselni. Ígérjétek meg nekem, hogy eljöttök apához, és megmutatjátok a csinos ruháitokat, lánykák! Még ha apa nem is lehet veletek azon a napon... ígérjétek meg, hogy a legszebbek lesztek.” Ezek voltak az utolsó szavai. Egy egyszerű, szívből jövő kérés: hogy a lányai – Emma és Anna – a születésnapján látogassák meg őt. Amikor elérkezett Dávid születésnapja, a lányok felvették az új ruháikat – gondosan választották ki őket, hogy méltók legyenek apjuk kívánságához. Kézen fogva indultak el a temetőbe. Apró lépteik lassúak, de elszántak voltak. Katalin, az édesanyjuk, néhány lépéssel mögöttük haladt – figyelve őket, és csendben támogatta ezt a különleges utat. Amikor megérkeztek Dávid sírjához, a gyerekek döbbenten álltak meg: két gyönyörűen becsomagolt doboz hevert a sírkő előtt, mindkettőn ott volt a nevük, „Anna” és „Emma”, és egy-egy apró matrica a tetejükön, amelyen csak ennyi állt: „Szeretettel: Apa.” ⬇️⬇️A teljes történet megrázó fordulatokat tartogat, amit az olvasók a kommentekben találhatnak meg..

Kislányok látogatják meg elhunyt édesapjuk sírját, hogy megmutassák neki az új ruháikat – ahogy kérte tőlük. A sírnál...

Mindenegyben blog
2025. április 02. (szerda), 14:09

Gábor évente egyszer látogatott el édesanyjához, a születésnapján. Több ezer kilométerre élt tőle, és ennél gyakrabban nem tudott eljönni. A feleségét, Liliát nem hozta magával – anyja nem jött ki vele, mert Lili egyszer azt mondta, hogy Gábor meddő. Az édesanyja nem volt hajlandó ezt elhinni, és mindenért Liliát hibáztatta. Hét év házasság után sem sikerült nekik gyermeket nemzeni. Amikor kivizsgáltatták magukat, kiderült, hogy Gábor valóban nem lehet apává. Mindketten elszomorodtak, de elfogadták, hogy ez a sorsuk – gyerek nélkül élni. Amikor Gábor megérkezett édesanyjához, rögtön elment a boltba bevásárolni. A pultnál egy hatéves forma kisfiú állt, és piszkos kis kezeivel aprópénzt számolt a tenyerében. Ruházata is elhanyagolt volt – koszos rövidnadrág és trikó. Gábor szíve megdobbant a látványra. A fiú emlékeztette őt saját gyerekkorára. Ugyanolyan világos, göndör hajtincsei voltak, és kék szeme. – Kisfiú, mennyi hiányzik? Hadd pótoljam ki! – Nagyon sok, 45 forint. Fagylaltot szeretnék venni... – Hogy hívnak? – Sanyika. – Tessék, Sanyika, itt van 50 forint. Vedd meg a fagyit, és siess haza, anyukád biztosan keres. – Nekem nincs anyukám, nemrég meghalt. Apám sose volt. Anyu azt mondta, jó ember volt, de még azelőtt meghalt, hogy megszülettem volna. A nagymamámmal maradtam, de ő... hát... iszik. Gábor adott neki pénzt, és a kisfiú boldogan megvette a fagyit, majd elszaladt. Gábor, miután bevásárolt, hazafelé indult, közben pedig Sanyikán gondolkodott – vajon milyen sors vár rá az életben? Hazaérve úgy döntött, megkérdezi az anyját róla: – Mama, nem ismered véletlenül azt a hatéves forma fiút, Sanyikát? A boltban találkoztam vele, nem volt elég pénze fagyira. Egészen piszkos és elhanyagolt volt... Mi történt az anyjával? ? A folytatást olvassátok a kommentekben... ??

Gábor évente egyszer látogatott el édesanyjához, a születésnapján. Több ezer kilométerre élt tőle, és ennél gyakrabban nem tudott eljönni. A feleségét, Liliát nem hozta magával – anyja nem jött ki vele, mert Lili egyszer azt mondta, hogy Gábor meddő. Az édesanyja nem volt hajlandó ezt elhinni, és mindenért Liliát hibáztatta. Hét év házasság után sem sikerült nekik gyermeket nemzeni. Amikor kivizsgáltatták magukat, kiderült, hogy Gábor valóban nem lehet apává. Mindketten elszomorodtak, de elfogadták, hogy ez a sorsuk – gyerek nélkül élni. Amikor Gábor megérkezett édesanyjához, rögtön elment a boltba bevásárolni. A pultnál egy hatéves forma kisfiú állt, és piszkos kis kezeivel aprópénzt számolt a tenyerében. Ruházata is elhanyagolt volt – koszos rövidnadrág és trikó. Gábor szíve megdobbant a látványra. A fiú emlékeztette őt saját gyerekkorára. Ugyanolyan világos, göndör hajtincsei voltak, és kék szeme. – Kisfiú, mennyi hiányzik? Hadd pótoljam ki! – Nagyon sok, 45 forint. Fagylaltot szeretnék venni... – Hogy hívnak? – Sanyika. – Tessék, Sanyika, itt van 50 forint. Vedd meg a fagyit, és siess haza, anyukád biztosan keres. – Nekem nincs anyukám, nemrég meghalt. Apám sose volt. Anyu azt mondta, jó ember volt, de még azelőtt meghalt, hogy megszülettem volna. A nagymamámmal maradtam, de ő... hát... iszik. Gábor adott neki pénzt, és a kisfiú boldogan megvette a fagyit, majd elszaladt. Gábor, miután bevásárolt, hazafelé indult, közben pedig Sanyikán gondolkodott – vajon milyen sors vár rá az életben? Hazaérve úgy döntött, megkérdezi az anyját róla: – Mama, nem ismered véletlenül azt a hatéves forma fiút, Sanyikát? A boltban találkoztam vele, nem volt elég pénze fagyira. Egészen piszkos és elhanyagolt volt... Mi történt az anyjával? ? A folytatást olvassátok a kommentekben... ??

Gábor évente egyszer, a születésnapján látogatott el az édesanyjához. Több ezer kilométerre élt tőle, külföldön...

Éhesen, karján újszülöttel, pénzt kért egy idegentől – amit ezután mondott neki, attól mindenkinek könnybe lábadt a szeme… ??

Éhesen, karján újszülöttel, pénzt kért egy idegentől – amit ezután mondott neki, attól mindenkinek könnybe lábadt a szeme… ??

Cikkajánló

Val Kilmer megható Instagram-bejegyzést írt halála előtt – „A művészet meggyógyít engem”

A légikisasszonyok nem akarták beengedni a nagymamát a business osztályra – de amit ezután megtudtak róla, mindenkit sokkolt

Az unokám nálunk töltötte a nyarat – de amikor kinyitottam a bőröndjét, sokkolva hívtam fel a lányomat

A falusi nagymama hazahozott a városból egy jóképű, fiatal hajléktalant! ? A szomszédok csak suttogtak... DE MÁSNAK REGGELÉN MINDANNYIAN MEGNÉMULTAK! ??

?? Sokkoló felvétel mutatja, ahogy egy hatalmas aranysas megpróbál elrepülni egy 8 éves kislánnyal... ?? Videó a hozzászólásokban ?

Mindenegyben blog