A falusi nagymama hazahozott a városból egy jóképű, fiatal hajléktalant! ? A szomszédok csak suttogtak... DE MÁSNAK REGGELÉN MINDANNYIAN MEGNÉMULTAK! ??
Jolán újra a kezében tartotta a régi fényképalbumot, amelyben ott sorakoztak mindazok a képek, amelyek egykor elhunyt lánya, Vera életét örökítették meg. /Az idő által kifakított fotók féltve őrizték Vera mosolyát, mozdulatait, jellegzetes gesztusait, mintha csak attól tartottak volna, hogy az emlékek végleg eltűnnek a feledés homályában\./
Már több mint öt év telt el azóta a tragikus nap óta, amikor Vera örökre elment. A fájdalom azonban nem tompult, éppoly éles maradt, mint az első pillanatban. Jolán minden este könnyes szemmel aludt el, és nem volt olyan éjszaka, hogy a szíve ne sajgott volna a hiánytól.
A falu szélén, egy félig omladozó, régi házban élt, amely tökéletesen tükrözte Jolán lelkiállapotát is. A világ mintha megfeledkezett volna róla. Egyedül volt, és a magány csak még inkább felerősítette a szenvedését. Férje halála után nem maradt más családtagja – Vera volt az egyetlen gyermeke, rokonai pedig messze északon, Budapesten éltek, ahonnan még régen, férjével együtt költöztek délre egy jobb élet reményében.
Verát a környéken mindenki ismerte. Rendkívüli szépsége hamar feltűnt mindenkinek, a fiúk gyakran néztek utána. De Vera szíve nem a szerelemben vagy romantikában égett – minden figyelme egyetlen álomra összpontosult: Budapestre akart menni, bejutni az egyetemre, és újságíróvá válni.
Jolán büszke volt a lánya álmaira, és mindig támogatta őt a céljai elérésében.
Egy alkalommal elhozta magával a vőlegényét is, egy fiatal férfit, akivel már az esküvőjüket tervezték. Pénzt gyűjtöttek az esküvőre, Jolán is segített, amennyire csak tudott. Az élet szépnek tűnt.
Aztán a sors mindent összetört.
Arra a végzetes napra Jolán sosem tudott emlékezés nélkül sírni. Vera épp leszállt a buszról, miután meglátogatta anyját a faluban, és egy gyalogátkelőn akart átkelni az úton. Ekkor egy autó hatalmas sebességgel elütötte. A sofőr meg sem állt, hogy segítsen – otthagyta meghalni a lányt az út szélén.
Az emberek azonnal hívták a mentőket, de már késő volt. Vera sosem tért magához. Bár a sofőrt megtalálták és elítélték, Jolán nem érzett megnyugvást.
A bíróság ítélete nem adhatta vissza, ami a legfontosabb volt: a lányát. Minden nap azzal a gondolattal ébredt: miért él az a férfi szabadon, amikor az ő lánya már nincs többé? Mintha Verával együtt a boldogság, a remény és az élet értelme is elment volna.
Egyedül az emlékek, a fényképek maradtak meg, mint kötelékek a múlthoz, amely sosem térhet vissza.
Elérkezett újra a szomorú évforduló. Jolán ilyenkor mindig felutazott Budapestre, ahol Vera sírja volt. Az út körülbelül egy órát vett igénybe, de neki ez semmiség volt – gondolatai úgyis mindig Verán jártak.
Amikor a gondosan karbantartott sírhoz ért, lehalkított hangon köszönt a lányának:
– Itt vagyok, kislányom... ahogy mindig. Ne haragudj, hogy megint sírok...
A könnyek visszatarthatatlanul gördültek le az arcán. Vera fényképe a sírkőn úgy mosolygott vissza rá, mintha semmi nem változott volna. Jolán leült a hideg kőpadra, és ismét elmerült a gondolataiban.
Fel sem tűnt neki, mennyire lehűlt az idő és hogy már alkonyodik. Mikor végre felpillantott, észrevette, hogy lassan indulnia kell – a nap utolsó busza hamarosan indul.
Az állomás felé menet megpillantott egy fiatal férfit, aki egy villanyoszlop mellett ült. Ruhái szakadtak és koszosak voltak, láthatóan nem is passzoltak rá. Olyan súlyosan köhögött, hogy Jolán megijedt, menten megfullad. Nem tudta otthagyni. Odalépett hozzá, kezét a fiú homlokára tette – égett a láztól.
A fiú neve Kristóf volt. Már egy hete betegeskedett. Először csak megfázásnak indult, de napról napra rosszabb lett. Nem volt pénze gyógyszerre, senki sem segített neki – a járókelők hajléktalannak hitték, alkoholistának nézték.
Jolán habozás nélkül elsietett a legközelebbi patikába. A gyógyszerész segített neki összeválogatni, ami kell, majd Jolán egy kisboltban is bevásárolt. Nyilvánvaló volt, hogy a fiú nemcsak beteg, hanem éhes is.
Amikor visszaért, Kristóf úgy vetette magát az ételre, mintha napok óta nem evett volna. Köhögve is köszönetet mondott neki, tudta, hogy Jolán éppúgy elsétálhatott volna mellette, mint a többi ember. A nő nézte a beesett arcot, és érezte: a gyógyszer kevés lesz.
Melegség, gondoskodás is kellett. És akkor, egy hirtelen elhatározással, Jolán meghívta a fiút: jöjjön el vele a faluba. Van egy háza, gondját tudja viselni, felépülhet ott.
Kristóf megdöbbent.
– Nem fél tőlem? – kérdezte rekedten.
– Már nincs mitől félnem – felelte Jolán halkan, szomorúan elmosolyodva.
Kristóf nem tiltakozott. Elfogadta a segítséget.
„A nagymama hazavitte a faluba a városból a szép, fiatal hajléktalant” – 2. rész
Miután leszálltak a buszról, szinte csodával határos módon Jolánék előtt megállt egy ismerős lovas kocsi – Pista bácsi, a szomszéd, aki egy szénával telerakott szekéren zötykölődött hazafelé. Amint meglátta Jolánt, levette kalapját, és szélesen mosolygott:
– Nicsak, Jolán néni! Hát maga kit hozott a városból? – kérdezte nevetve. – Csak nem a vőlegénye?
Jolán fáradt mosollyal válaszolt:
Pista bácsi csak mosolygott a bajsza alatt, és intett nekik, hogy pattanjanak fel. A puha, illatos széna ölelésében zötykölődve haladtak végig a poros falusi utcán. A házakból kíváncsi tekintetek lestek rájuk, az asszonyok összesúgtak:
– Látjátok? Jolán néni hazahozott egy városi legényt! – vihogtak.
Kristóf zavartan pislogott, de Jolán csak legyintett:
– Ne törődj velük, fiam. A faluban a pletyka gyorsabban terjed, mint az influenza.
Az első hét szinte csak gyógyítással telt. Kristóf magas, sovány fiú volt, aki alig fért el a kis vaságyon, lábait a fa keret közé préselte. Jolán úgy gondoskodott róla, mintha a saját fia lenne. Hozta a gyógyszereket, főzte a gyógyteákat, és éjjeleken át virrasztott mellette.
– Ne... ne fáradjon ennyire – suttogta Kristóf egyik este, mikor magához tért egy köhögési roham után.
– Dehogynem, kisfiam. Legalább valakire ismét vigyázhatok – mondta csendesen Jolán, és megsimogatta a fiú homlokát.
Napok múltán Kristóf lassan javulni kezdett. Az arca kipirult, a szemei már nem voltak olyan üvegesek. Egyre több időt töltött ébren, és egyszer csak elmesélte a múltját:
– Árva vagyok... intézetben nőttem fel. Nem ismertem a szüleimet.
Jolán némán hallgatta, szeme se rebbent.
– Azért volt, mert... állítólag elütöttem egy lányt egy zebrán. De én... én ártatlan vagyok. Valaki más vezette az autót, de engem áldoztak fel.
Jolán szíve összeszorult. De nem szólt semmit, csak megszorította a kezét:
– Néha a világ nem igazságos. De én látom, hogy nem vagy rossz ember.
Kristóf csak lehajtotta a fejét, és halkan suttogta:
– Köszönöm. Maga az első, aki ezt mondja.
Ahogy a napok teltek, a fiú egyre jobban lett. Segített Jolánnak a kertben, megtámasztotta a rogyadozó kerítést, megjavította a csöpögő csapokat, sőt, egy nap még gulyást is főzött.
– Te tudsz főzni? – kerekedtek el Jolán szemei.
– Intézetben a konyhán dolgoztam. A varenyiki és a rakott krumpli a specialitásom – mondta mosolyogva.
A falusi asszonyok is kezdtek más szemmel nézni rá. Különösen a szomszéd kis unokája, Olgi, aki gyakran átjött Jolánhoz játszani, ragaszkodott hozzá:
– Kristóf bácsi, nekem is csinálsz majd hintát?
– Ha jó leszel, kettőt is! – nevetett Kristóf.
Ám a pletykák újra lábra kaptak, és egy nap megjelent a körzeti rendőr. A falubeliek bejelentést tettek – egy idegen férfi tartózkodik Jolán házában.
– Jó napot, Jolán néni – lépett be udvariasan a rendőr. – Tudja, mi járatban vagyok.
Jolán bólintott:
– Sejtettem. A fiú... Kristóf... nincs személyije. Épp most akartunk utánajárni.
A rendőr leült, Kristóf előjött a kamrából. Elmondta az egész történetét: hogyan dolgozott egy befolyásos üzletember fiának sofőrjeként, hogyan történt a baleset, és hogy végül őt ültették le helyette.
– Azt mondták, csak három év... végül öt lett belőle. A szabadulás után kidobtak, nem segítettek. Az apja megfenyegetett, hogy ha beszélek, úgy járok, mint az a lány...
Jolán arcából kifutott a vér. Megtántorodott, és ha a rendőr nem kapja el, elesik. Csak annyit suttogott:
– A... lány... a lányom volt.
A szoba elnémult.
Kristóf úgy sápadt el, mintha benne szakadna meg a levegő.
– Mit mondott...? Az a lány... az ön lánya volt?
Jolán összeszorított szájjal bólintott, és sírva fakadt.
Kristóf leborult elé, térden csúszott a kiságy mellé:
– Esküszöm, nem én voltam! Csak... csak elhittem, hogy ha bevállalom, segítenek. De becsaptak... és most, most... maga volt az egyetlen ember, aki hitt bennem...
Jolán némán zokogott, a szíve kettészakadt. De ahogy ránézett a fiú megtört arcára, valami különös érzés kezdte el gyógyítani a lelkét. A rendőr lassan megszólalt:
– Tudja, Jolán néni, ennek a történetnek több helyen is utánanéztem. A gazdag fiú hírhedt volt... már az új sofőrje is ül... hasonló vádak miatt.
Jolán lehunyta a szemét, majd megszorította Kristóf kezét:
– Nem tudom elfelejteni a lányom halálát... de látom, hogy te nem vagy gyilkos. Aki tönkretette az életedet, már úgyis megkapja a büntetését... Velem maradhatsz, fiam.
Kristóf zokogva hajtotta le a fejét a nő ölébe.
Ettől a naptól kezdve minden más lett.
Kristóf regisztráltatva lett Jolán házába. Segített a ház körül, egy fészerből kis műhelyt alakított ki, ahol kézzel faragott gyönyörű fadobozokat, játékokat és díszeket. A helyi vásáron hamar elkapkodták a portékáit.
Az asszonyok összesúgtak újra:
– Ez a fiú ügyes! És micsoda jóképű!
Különösen Olgi, a szomszéd unokája, nőtt fel szemmel láthatólag és egyre többször járt át Jolánékhoz segíteni. Egy nap Jolán odament Kristófhoz:
– Nézd csak, kisfiam… Olyan szépen néz rád ez az Olgi. Jól főz, dolgos, kedves. Miért nem hívod meg vacsorára?
– Félek… hogy elhagy… hogy megtudja a múltam… – suttogta Kristóf.
– Aki igazán szeret, azt nem érdekli a múlt. Gondolj családra is… ne hagyd, hogy egyedül maradjak! – simogatta meg Jolán arcát.
Kristóf akkor halkan azt mondta:
– Jó… anyu.
Ez az egy szó könnyeket csalt Jolán szemébe. Nem telt bele sok idő, Olgi egyre gyakrabban járt át, főzött, segített, mosolygott.
És végül elérkezett az esküvő.
Egyszerű falusi menyegző volt, de annál meghatóbb. Kristóf mellett ott állt Jolán, mint anyja, és a fiatal pár boldogan fogadta a falu áldását. Rövidesen gyermekük született – kisfiú, majd egy év múlva egy kislány. A ház megtelt nevetéssel, szeretettel, és Jolán – immár nagymamaként – boldogabban élt, mint az elmúlt évtizedekben bármikor.
Egy nap Kristóf remegő kézzel hozott egy újságot:
– Nézd csak, anyu…
A cikk egy tragikus balesetről szólt: a gazdag fiú – az igazi bűnös – újra ittasan vezetett, és ezúttal ő maga halt meg.
Jolán hosszasan olvasta a sorokat, majd lassan felpillantott Kristófra:
– Úgy látszik, kisfiam… van igazság a világon.
2025. április 02. (szerda), 07:47
