Életemben nem szégyelltem még magam annyira

Előre szólok... hosszú lesz.

Április végén teherbe estem. Boldogok voltunk férjemmel, mert mindketten gondolkodtunk már a gyermekvállalásban. Kb. 8 hetes terhes lehettem, mikor kiderült egy nőgyógyászati vizsgálat alkalmával. /Igyekeztem körültekintő lenni és kérdezni, amit csak lehetett, de “ki”választott nőgyógyászom \(sokéves tapasztalatából kiindulva\) nem volt bőbeszédű, mondván, hogy majd mindent megtudok szép sorjában, mire hogyan kell figyelnem\./

 

Történt egy délután a 11. hétben, hogy egy erős vérzésem lett, minek következtében egy tárgyalás kellős közepén vérben úszva a férjem vitt el orvoshoz. Akivel már történt ilyen, tudja, hogy.

.. szó szerint "megállíthatalan"a folyamat... az orvos megnézett, megnyugtatott, hogy hematómám van, szerinte feküdnöm kellene, mert a terhesség veszélyes lesz így, viszont táppénz nem sok lesz, mit akarok, döntsem el. Szerinte írassam ki magam, szigorú fekvés és pihenés javasolt, egyéként minden rendben van a picivel. A legnagyobb örömünk az volt, hogy aznap kaptam egy kis képet a babáról és hallhattam első szívverését élőben is. Volt kézzel fogható bizonyítéka babóca létezésének.

1 hétig feküdtem otthon, mikor visszarendeltek kontrollra, akkor már kezdett csillapodni a vérzés is. Aznap ért az első sokk, miszerint kiderült, a magzatom már kb. 1 hete halott! Elvetélt, ez van! Nyugodjon meg, másokkal is történt már ilyen! - közölte az orvos szenvtelenül.

Még aznap beutalt a MÁV kórházba, hogy ki kell venni a magzatot, nehogy fennálljon a fertőzés veszélye.

1 órán belül összepakoltam és a férjemmel bementem a kórházba, hogy akkor itt vagyok, jöttem, tessék szíves segíteni. A nőgyógyászom szerint kb. 15 perces az egész műtét és mehetek is haza.

Aznap közölték, hogy nincs szabad hely legalább 1 hétig, és különben is, ez nem így megy. Mondjam meg, hogy kinek a kije vagyok, miért ide jöttem, ki küldött ide, és miért pont ide. Mondtam, hogy ide tartozom területileg, ide utaltak be, ez és ez az orvos. Nézegették a papíromat, aztán hosszas fintorgás és csapkodás után közölték, hogy akkor sincs itt helyem, menjek haza, jöjjek vissza éhgyomorra másnap reggel. Férjem másnap reggel visszavitt, közel 2 órát várakoztunk türelmesen, mikor az aznapi orvos megkérdezte, hogy: Mondjam meg, hogy kinek a kije vagyok, és miért ide jöttem, és ki küldött ide, és miért pont ide? Ugyanaz a válasz, mint előző nap. Hely nincs, menjek haza, talán jövő héten jöjjek vissza, monjuk hétfőn, addigra talán az idő is mindent “elintéz”.

Így mentem haza 2. nap is, teljes feszültséggel, idegeskedéssel, hogy mit kell(ene) csinálnom, és mit nem, de arról senki nem tájékoztat, hiába kérdezek, csak várjak türelemmel.

3. nap a nagynéném (aki a Bajcsy-ban dolgozik) intézett az egyik kollégájával egy befekvést 7:00-re, menjek éhgyomorra, és mindjárt túl is esek az egészen. Jó. 3. nap reggel bejelentkeztünk a recepción, vártunk türelemmel. Kb. 3 óra várakozás és éhezés után próbáltuk megkeresni az orvost, mire közölték a nővérek, hogy a doktor úr ma nem is dolgozik, de felhívják, beszéljek vele. A doktor úr közölte, hogy ő éppen a telkén van, legyek szíves keresni valaki mást az osztályról, mondjuk dr. XY-t, ő biztos tud segíteni. Meg is találtuk a folyosón, férjem illedelmesen bemutatkozott, elmondta, hogy jártunk és, hogy őt ajánlották, hogy segítsen nekünk.

Dr. XY fennhangon elkezdett velünk ordibálni, hogy mit képzelünk mi, kinek a kije vagyunk és miért pont őt zaklatjuk ilyenekkel, és nem ér rá más betegeivel foglalkozni, és különben is neki annyi munkája van, üljünk le, majd ha valaki ráér, ránk fog nézni!

Meg mondom őszintén, életemben nem szégyelltem még magam annyira, mint akkor reggel. Minden szempár minket nézett, majd elsüllyedtem szégyenemben. Hazamentem, és annyit mondtam a férjemnek, hogy elmegyek dolgozni, talán az idő majd mindent megold. Még aznap éjszaka megindult a spontán vetélés (szerintem az elmúlt 4 nap idege gyűlt össze), kb. 3 óra szülési vajúdás után (amit ismételten senki nem mondott, hogy milyen lesz és mit kell ilyenkor tenni!), felhívta a férjem a mentőket, akik kétszeri telefonálásra sem jöttek ki, mondván, hogy oldjuk meg a bejutást valamelyik kórházba, mert ez nem sürgős eset. Értem én, de a férjem meg nem egészségügyi szakember, hogy tudná, mit kell egy össze-vissza vérző, a görcstől földön fetrengő felességgel csinálni ilyen helyzetben.

A válasz, vigye be valahova gyorsan, mert ez vetélés lesz. Köszönjük.
Beestünk éjszaka fél 12-kor a MÁV kórházba, ahol a recepción kb. fél óráig várakoztattak egy általunk kért tolószékben (mert nem gondolták, hogy szükségem van rá! – pedig látható jelei voltak annak, hogy a görcsöktől lábra állni nem tudtam, négykézláb másztam ki az autóból), mivel ügyeletes orvos valahol éppen valakit ápolt. Ok. Azalatt faggatták a férjemet, hogy miért ide jöttünk, ki küldött minket ide... no comment.

Felvittek a nőgyógyászatra, ahol újabb jó fél órát ültem a saját “piszkomban”, mivel nem tudnak velem most mit kezdeni. Majd betoltak egy szobába, ahol az orvos egyből azzal kezdte, hogy ettem-e mostanában valamit. Igen. Miért? Mert nem gondoltam, hogy most azonnal vetélni fogok. Ezért.

Férjem vetkőztetett le és tett tisztába, úgy kellett “betétet” kérnem magam alá, mert ugye a természet nem foglalkozik a körülményekkel.

Egy nővér nem jött be segíteni, mindent a férjem tett rendbe körülöttem, ezúton is ezerszer köszönöm neki, hogy férfi létére olyan dolgokat tett, amit már én nőként szégyelltem.

 

Miután “kiürültem”, amit mint mondta az orvos, meg kellett várni, kitisztítottak és befektettek egy terembe (fogalmam nem volt, hogy hol vagyok, mivel toligáltak össze-vissza és mindenhol sötét volt), infúzióra kötöttek és otthagytak. Kb. másfél óra múlva azt vettem észre, hogy az infúziós tasakban a vérem folydogál vissza, és sehol senki a három ágyas szobában (ennyit arról, hogy helyhiány van). Úgy ahogy voltam, infúzióval a kezemben felkeltem és meztelenül kimentem a folyosóra, hogy nővért keressek, mert nem gondoltam, hogy ennek így kellene maradnia. Szó szerint senkit nem találtam a nővérpultnál, a konyhában, a szobájukban, sehol. Valószínű, hogy volt valahol hívógomb, de gratulálok annak, aki ilyen helyzetben ezt észreveszi. .. bementem a szobámba, kihúztam a branült, elmentem wc-re, és remegve vártam a reggelt, hogy minél előbb hazamehessek.

Az orvos, aki ellenőrzött, meg is sértődött, hogy miért nem vagyok hajlandó legalább 1 napot bent feküdni, mert akkor ők most ezt nem tudják hogy elszámolni! Köszönöm, tényleg jól esnek ezek a szavak. Délután bementem az orvosomhoz és közöltem, hogy adja ki a táppénzes papíromat, holnap vissza akarok menni dolgozni. Ott meg az asszisztens förmedt rám, hogy ez nem így működik. Miért nem telefonáltam, hogy én időközben elvetéltem (éjszaka 1:00-kor??), mert most neki erre a kórházi napra egy másik papírt kell kitöltenie és most akkor neki ez plusz munka...

Ezek után annyit szeretnék megkérdezni, hogy miért és mire is fizetek TB-t? Miért is kell eltartanom ezt az egész bandát közpénzből? Miért kell hallgatnom minden egyes alkalommal, hogy kinek a kije vagyok és miért ide jöttem??? Miért is akarnak ezek az emberek, ilyen mentalitással ebben a szakmában dolgozni?

Megjegyezném, ha én így viselkednék egyszer is a munkahelyemen vagy az ügyfelekkel, már rég ki lennék rúgva. .. nem közös megegyezéssel... fegyelmivel.

Eny
 

Forrás: praxis.blog.hu

2015. augusztus 25. (kedd), 22:13