Eljátszotta az aggódó férjet, pedig a vagyonra éhezett – a feleség zseniális csapdát állított neki az utolsó percekben!
A csend mögött.
A szobában félhomály volt, csak a mennyezeti lámpa tompa, sárgás fénye vetült a falakra. /A győri kórház egyik belgyógyászati osztályán csend honolt, olyan csend, amelyben még a gondolatok is hangosabbnak tűnnek a kelleténél\./
Rebeka kinyitotta a szemét. Először csak egy színes foltot látott, aztán lassan kirajzolódott a plafon repedése, amelyet már reggel óta próbált követni, mint egy térképet, hátha eltereli a figyelmét a hasogató fájdalomról. A világ még mindig imbolygott körülötte; a szédülés úgy tapadt rá, mint egy makacs árnyék.
A folyosóról két hang érkezett. Az egyik mély, kissé rekedt, fásult hang — a főorvosé.
— A májműködése rohamosan romlik… — mondta a férfi csendesen. — Ha nem reagál a kezelésre, legfeljebb néhány napja van. Három, talán négy.
A mondat úgy hasított Rebeka tudatába, mintha valaki jeges vizet öntött volna a lelkére. Tudta, hogy rossz az állapota, de a kimondott szavak mégis kegyetlenül megütötték. Nem látta az arcokat, csak hallotta őket a vékony fal mögül.
A másik hangot azonban ezer közül is felismerte volna.
Bence.
A férje, akivel tíz éve élt együtt. Akinek hűségében, szeretetében hitt. Aki mosolyogva vitte reggelente kávét az ágyába, ha ráért. Aki most a halálhírére vár.
Rebeka résnyire nyitva hagyta a szemét, hogy figyelni tudjon, de úgy tett, mintha még mindig eszméletlen lenne.
A kilincs lenyomódott.
Bence lépett be. Szürke kabátban, gondosan beállított hajjal, kezében csokor rózsával — ahogy mindig, amikor szerepet akart játszani. A férfi odasétált az ágy mellé, leült, és gyengéden megfogta Rebeka ujjait.
Fél percig csak ült mellette, nézte az arcát, majd lassan lehajolt hozzá. A hangja alig volt több egy leheletnél:
— Végre… — suttogta. — Istenem, mennyit vártam már erre a pillanatra.
Rebeka gyomra összerándult. A lélegzete is elakadt.
— A ház… a nyaraló… a bankszámlák… — folytatta Bence szinte simogató hangon. — Végre minden az enyém lesz, ahogy megérdemlem.
A férfi mosolygott. Nem kárörvendően, inkább úgy, mint aki a megérdemelt jutalomra gondol. Mintha Rebeka életének végét valamiféle logikus, természetes folyamatként kezelné.
„Megérdemlem.”
Ez a szó ütött a legnagyobbat.
Rebeka ekkor értette meg, hogy a férje már hosszú ideje nem a társa — csak egy jól időzített örökösödés reményében él mellette. És most, hogy esély nyílt arra, hogy a vagyon hozzá kerüljön, lehullott róla minden álarc.
Bence felállt, a virágokat letette az éjjeliszekrényre, és mire kilépett a szobából, már az aggódó férj szerepét öltötte magára. A folyosón hangos, megtört hangon mondta a nővérnek:
— Nagyon kérem, figyeljenek rá. Nem tudnám elviselni, ha bármi baja lenne… Ő az életem.
Rebeka ökölbe szorította lassan erőtlen ujjait a takaró alatt. Ha tudott volna, felnevet keserűen. De most minden energiája arra kellett, hogy ne remegjen.
Az ajtó becsukódott.
A nő mélyet lélegzett, és lassan felnyitotta a szemét. Mintha a levegő is nehezebb lett volna körülötte, de a félelem helyét fokozatosan valami más vette át: elszántság.
A folyosón egy felmosó vödör koppant, s víz csorgott a kövön. Halk léptek közeledtek. Valaki énekelt magában halkan, félhangosan — bizonytalan, de kedves dallam volt.
Rebeka összeszedte a maradék erejét.
— Kisasszony… — szólalt meg halkan. — Kérem… jöjjön be egy pillanatra.
Az ajtó résnyire nyílt. Egy fiatal takarítónő dugta be a fejét. Alig lehetett több húsznál. Barna haja kontyba volt fogva, a ruhája egyszerű volt, a kezében felmosórúd. A kitűzőjén ez állt: “Ágnes”.
— Igen? Jól van? Hívjak orvost? — kérdezte azonnal.
— Nem… — Rebeka megrázta a fejét. — Beszélnünk kell. Fontos.
Ágnes óvatosan bement, letette a felmosót, és a beteg mellé lépett. A hangja csendes volt, kissé félős:
— Miben segíthetek?
Rebeka megfogta a kezét. A gyengesége ellenére a szorítása kemény volt, eltökélt.
— Amit most mondok… — kezdte halkan, — …ha megteszi érte, esküszöm, soha többé nem kell takarítania. Új életet kezdhet. Egy olyat, amelyben senki sem beszél le róla, hogy mire vágyjon.
Ágnes arca elfehéredett az ijedtségtől és a döbbenettől.
— Én… nem értem… Mit kell tennem?
Rebeka tekintete tiszta és éber volt. A hangja gyenge, de határozott.
— Hallgasson végig. Aztán maga dönt.
A takarítónő bólintott. Rebeka pedig elkezdte felvázolni a tervet. Egy olyan tervet, amelyben már nem szerepelt félelem. Nem szerepelt Bence. És amelyben Rebeka élete — akár véget ér néhány napon belül, akár nem — végre az ő kezébe került.
Az alku.
Rebeka egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha erőt gyűjtene. Valójában a gondolatait rendezte. Nem volt sok ideje, ezt nagyon jól tudta.
— Először is… — kezdte halkan, és újra Ágnes szemébe nézett. — Biztosnak kell lennem abban, hogy amit most mondok, köztünk marad. Nem a nővérek között, nem a folyosón, nem a férjem fülében. Csak… magánál.
Ágnes nyelt egyet. Nem nézett el, csak bólintott.
— Ígérem. — A hangja vékony volt, de őszinte.
Rebeka halványan elmosolyodott.
— Hogy hívják? — kérdezte, bár már látta a kitűzőt.
— Ágnes. Tóth Ágnes.
— Ágnes… Maga mióta dolgozik itt?
— Két éve — felelte Ágnes. — Előtte egy pékségben voltam, hajnalban jártam be. De a fizetés kevés volt, az albérlet… — megrántotta a vállát. — Itt legalább van biztos munka. Meg túlórát is adnak.
Egy pillanatra elhallgattak. Csak a folyosóról beszűrődő tompa zajok, a távoli csengő és a kórházi gépek halk pittyegése törték meg a csendet.
— Lakik valakivel? — kérdezte Rebeka váratlanul.
Ágnes meglepődött a kérdésen, de aztán lassan bólintott.
— Anyukámmal. Özvegy, beteg is… nem tud már dolgozni. A gyógyszerei sokba kerülnek. A húgom még gimnazista. — Elmosolyodott, de a mosolyában keserűség volt. — Ő fogja “kivinni” a családot, ahogy anyám mondja. Okos lány. Csak… valakinek most is fizetnie kell a villanyt.
Rebeka a plafon felé nézett. Egy pillanatra úgy tűnt, elkalandozik, de aztán újra a lányra fókuszált.
— Akkor maga pontosan érti, mit jelent az, hogy nincs választás — mondta csendesen.
Ágnes ajka megremegett, de nem szólt semmit.
— Rendben — sóhajtott Rebeka. — Akkor figyeljen. Mondani fogok magának neveket, címeket, kódokat. Nem kell most mindent megjegyeznie. A szekrényben — biccentett a feje mellett, az éjjeliszekrény felé — van egy kis notesz… ha ki tudja nyitni, tépjen ki pár lapot, és írjon. Nem fogják észrevenni.
Ágnes gyors, ideges mozdulattal kihúzta a fiókot, megtalálta a fekete, puha fedelű noteszt, kis golyóstollal együtt. Rebeka halványan elmosolyodott.
— Mindig készültem arra, hogy ha valamit nem akarok elfelejteni… legyen mibe leírni — jegyezte meg fanyarul.
A takarítónő leült az ágy mellé, jegyzetelésre kész.
— Kezdheti — mondta halkan.
Rebeka a plafonra szegezte a tekintetét, de minden szó, amit mondott, tiszta és határozott volt.
— Először is: van egy lakásom a budapesti Pozsonyi úton. A tulajdoni lapot és a hozzá tartozó szerződéseket egy páncélszekrényben tartom… egy ügyvédi irodában. Az iroda neve: Horváth és Társai Ügyvédi Iroda, a címe a Szent István körúton van, kettő percre a Nyugatitól.
Ágnes serényen írt, időnként felpillantva.
— Írja mellé: dr. Horváth András — folytatta Rebeka. — Ha bemegy hozzá… mondja azt, hogy Rebeka küldi, és mondja meg neki ezt a mondatot, szó szerint: “A levendulamező sosem felejt.” Ezt ő érteni fogja. Ez a jelszavunk… egy régi ügy kapcsán.
Ágnes szeme elkerekedett.
— Jelszava van az ügyvédjével?
— Amikor az ember sokat mozog pénz és érdekek körül, megtanul óvatosnak lenni — válaszolta Rebeka. — És én mindig is sejtettem, hogy Bence túl könnyen nyugszik meg abban, hogy minden az enyém nevemen van… Bízott benne, hogy a törvény majd egyszer mellé áll. De a törvény csak akkor melléd áll, ha időben gondolkodsz.
Egy pillanatra elhallgatott. Ágnes gyorsan befejezte a mondatot, majd kérdőn nézett.
— Hogy… hogy jönök én ebbe bele? — kérdezte óvatosan. — Értem, hogy van ügyvéd, meg lakás, meg papírok… de miért pont én?
Rebeka kimerülten, de élénken nézett rá.
— Azért, mert én nem mehetek oda. És Bence sem mehet oda helyettem. Ha megtudja, hogy miben sántikálok, mindent megtesz, hogy megakadályozzon. Maga viszont… — végigmérte Ágnest, a munkaruhát, a megtaposott cipőt, a fáradt szemet — …maga láthatatlan. Senki sem figyel oda arra, aki a padlót mossa.
Ágnes arca elvörösödött, de nem a sértéstől — hanem attól, hogy túl pontos volt a megfogalmazás.
— És… mit kell ott csinálnom? — kérdezte.
Rebeka újra lehunyta a szemét egy pillanatra, majd folytatta.
— Dr. Horváthnál letétben van több okirat. Ezeket egy előre megfogalmazott végrendelethez és alapító okirathoz kell csatolni. A végrendelet már kész. Nem Bence javára. — A hangjában keserű irónia csengett. — Egy alapítvány javára, amit évekkel ezelőtt kezdtem el kitalálni. Ez az alapítvány rákos betegek és hozzátartozóik támogatására jön létre. A neve: “Második Esély Alapítvány”.
Ágnes szeme megtelt könnyel.
— Maga… alapítványt hoz létre? A halála után?
— Nem akarom, hogy az életem munkája azok zsebében kössön ki, akik csak a végét várták. — Rebeka lassan, nehezen vett levegőt. — Én dolgoztam meg érte. Nem azért, hogy valaki megnyugodva várja a halálomat. Ha már el kell mennem, legalább legyen értelme.
Ágnes ajka remegett.
— És… én… hol vagyok ebben? — kérdezte.
Rebeka pillantása megenyhült.
— Az alapítvány alapszabályában a kuratórium tagjai között lesz egy név, amit most még senki nem ismer: Tóth Ágnes. — A neve lassan gördült le a nyelvéről. — Fizetést kap, tisztességeset. És külön, magánvagyonként is kap egy kisebb részt az ingatlanok értékesítéséből. Legálisan, lezárt, ellenőrzött folyamatként. Nincs benne törvénysértés. Csak akaraterő.
Ágnes keze megállt az írásban.
— Én… nem lehetek kuratóriumi tag — rázta meg a fejét. — Nincsen diplomám, meg… semmi ilyesmi. Nem is értek a pénzügyekhez, szerződésekhez…
— Meg lehet tanulni — vágott közbe Rebeka csendesen. — Nem azért választom magát, mert mindent tud. Hanem mert láttam, hogyan mos fel a folyosón. — Ágnes értetlenül nézett rá, ezért Rebeka folytatta: — Nem csak úgy végighúzta a felmosót.
Ágnes elvörösödött, zavartan nevetett egy kicsit.
— Mindig azt mondták, hogy túl komolyan veszem a munkát… — motyogta. — De nekem ez… nem luxus, hogy elrontsam.
Rebeka mosolya most már szinte meleg volt.
— Látja. Én ilyen emberre bíznám az életem utolsó döntését.
Néhány percig csak diktált: bankszámlaszámokat, széf-kódokat, e-mail címeket, ahol visszaigazolások várhatók. Ágnes csak írt és írt, az arca egyre koncentráltabb, egyre komolyabb lett.
Amikor Rebeka elhallgatott, a notesz lapjai szinte tele voltak szorosan írt betűkkel.
— Van még valami — szólalt meg végül a nő.
Ágnes felkapta a fejét.
— A kórházban kamerák vannak a folyosón — folytatta Rebeka. — A férjem azt hiszi, hogy amit a szobámban mondott, senki sem hallotta. Részben igaza is van. De a folyosón… amikor kimegy, mindig túl játszik. Túl hangosan beszél. Mindig van bent valami szerep.
Ágnes bólintott.
— Láttam ma is — mondta halkan. — Majdnem sírt a nővér előtt, aztán a liftajtó becsukódásakor… elrendezte a kabátját, elővette a telefonját, és mosolygott. Nem illett össze.
— A megfigyelőrendszer szerverhelyisége a földszinten van, az adminisztráció mellett — folytatta Rebeka. — Az egyik régi barátnőm itt dolgozik informatikusként, ő mesélte régebben. Van egy ismerősöm… aki ki tudja kérni a felvételeket, ha tudja, mit kell kérni és melyik napon. Maga le fog menni oda, és megjegyzi: a mai napot, a pontos időt, amikor Bence bejött és kiment. Ezek a felvételek még sokat fognak érni, ha egyszer vita lesz arról, ki kinek hogyan “kívánta a legjobbakat”.
Ágnes nagyot nyelt.
— Ez… már olyan, mint valami film — suttogta.
— Nem film — Rebeka hangja hirtelen keményebb lett. — Ez a valóság. A valóság pedig ritkán olyan látványos, mint a moziban. Inkább lassú, fullasztó, és mindig azok nyernek, akik időben lépnek. Én most lépek. Maga pedig eldöntheti, velem tart-e.
Ágnes a kezében szorongatta a noteszt. A lapok finoman zizegtek.
— Mi… mi van, ha lebukom? — kérdezte halkan. — Mi van, ha a férje megtudja, hogy segítek magának?
Rebeka csak ennyit felelt:
— Akkor azt kell mondania, hogy egy haldokló nő utolsó kívánságát teljesítette. És hogy maga csak felmosni jött.
Csend telepedett rájuk. Ágnes az ablak felé nézett: a kórházudvar távoli sarkában egy mentő állt, a sofőr cigarettázott, a téli nap halványan próbálta áttörni a szürke felhőtakarót.
A lány azt érezte, mintha két világból kellene választania: az egyik a megszokott, hideg padló, a vödör, a rongy szaga, a folyosók monoton köre. A másik valami ismeretlen, félelmetes, de… talán tisztességesebb.
— Ha nem teszi meg… — törte meg a csendet Rebeka — …Bence mindent megkap. Eladja a lakást, a nyaralót, bármit, amit lehet. Aztán… ki tudja, mire költi. De egy biztos: nem azokhoz kerül, akik igazán rászorulnak. És nem azokhoz, akik megdolgoztak érte.
Egy pillanatra elhallgatott, majd halkan hozzátette:
— Maga se kap semmit. Csak marad a felmosó, amíg bírja a dereka.
Ágnes lehunyta a szemét. Anyja arcát látta maga előtt, ahogy este a konyhában ül, a gyógyszeres dobozt nézegeti, számol, oszt, visszarendez mindent. Látta a húgát, amint a tankönyvek fölé görnyed, a fényképét, amit a szekrényre ragasztott egy budapesti egyetem épületéről, arról álmodozva, hogy egyszer ott fog állni.
Felnézett.
— Megteszem — mondta. — Mindent.
Rebeka arcán megkönnyebbülés suhant át.
— Ezt akartam hallani.
Ágnes közelebb hajolt.
— Mit csináljak először?
Rebeka gyors, lényegretörő tervet vázolt:
– most azonnal visszamegy a folyosóra, úgy tesz, mintha csak folytatná a munkát,
– aztán a műszak végén, amikor már kevesebben járkálnak, “véletlenül” betér az adminisztráció mellé, megjegyzi a szerverterem ajtaját,
– másnap a szabadságára hivatkozik (amit már hetek óta kér, de eddig mindig elhalasztottak),
– felutazik Budapestre az első reggeli vonattal, a győri állomásról.
— A jegyre… — kezdte bizonytalanul Ágnes.
Rebeka elfordította a fejét, és a párnája alá nyúlva előhúzott egy összehajtott, gyűrött borítékot. A mozdulat fájdalmas volt, a homlokán izzadságcseppek jelentek meg, de nem engedte, hogy Ágnes segítsen.
— Ezt… — nyújtotta a borítékot. — Az ágyam alatt lévő táskából vettem ki ma reggel. Nem volt erőm felkelni, de a nővér segített. Azt hitte, a telefonkeresőmet nézem. Pedig… — halvány mosollyal vállat vont — …tartottam egy kis készpénzt is.
Ágnes óvatosan átvette. A borítékban tíz-, húszezresek lapultak.
— Ez… rengeteg pénz — suttogta.
— Elég lesz vonatra, metróra… és még egy ebédre is. Nem kérem vissza — felelte Rebeka. — Tekintse előlegnek az új életére.
Ágnes szeme megtelt könnyel, de gyorsan letörölte a kezével.
— Ha… ha sikerül… — kezdte halkan — …akkor maga nyer. Ha nem…?
Rebeka egy pillanatra elnézett mellette, az ablak irányába.
— Ha nem, akkor Bence nyer. És maga marad a felmosóval. Engem pár hét múlva úgyis eltemetnek. Nekem már nincs mit veszítenem. Magának… még van.
A takarítónő lassan bólintott.
— Akkor… megyek — mondta végül.
Mielőtt kilépett volna, Rebeka még utána szólt:
— Ágnes!
A lány visszafordult.
— Ha bármikor úgy érzi, fél… jusson eszébe: maga több, mint amit ez a munkaruha mutat. Ne hagyja, hogy bárki elhitesse magával az ellenkezőjét.
Ágnes szeme újra megtelt könnyel, de most már nem a félelemtől. Inkább valamiféle remény és szorongás sajátos elegyétől.
— Vigyázok magára… amennyire tudok — mondta halkan. — És a papírokra is.
Azzal kilépett, magára hagyva Rebekát a félhomályos szobában, a monitor pittyegése, a kórházi szag és a lassan beálló fáradtság közepette.
Másnap hajnalban a győri pályaudvaron csípős hideg fogadta Ágnest. A peronon pár ember álldogált, kávés poharakkal, vastag kabátokba burkolózva. A hangosbemondó monoton hangja időnként végiggördült a levegőn, bemondva a következő vonatot Budapestre.
Ágnes kezében ott szorongott a jegy, zsebében a boríték maradéka, táskájában a notesz a gondosan leírt címekkel és nevekkel. Még mindig alig hitte el, hogy valóban megtette: dacosan kijelentette a főnővérnek, hogy egy nap szabadságot vesz ki, mert “elintéznivalója van a városban”. Senki sem kérdezett semmit. Takarítónőt bármikor találnak helyette. Ez volt a kórházi logika.
A vonat lassan beért, a fékek csikorgása visszhangzott a hideg levegőben. Ágnes felszállt, helyet keresett az ablaknál, és amikor a szerelvény megindult, látta, ahogy Győr lassan eltűnik mögötte. A házak, a gyárkémények, a régi panelek mind egyre kisebbek lettek, mintha ezzel együtt zsugorodna a régi élete is.
A szíve a torkában dobogott, de a kezét nem engedte remegni. A táskájában ott lapult egy nő bizalma, aki a halál küszöbén is jobban hitt benne, mint bárki más az életében.
Budapest zajos volt, szürkén is élénkebb, mint bármi, amit Győrben megszokott. A Nyugatinál az emberek úgy kavarogtak, mint egy nagy, zűrzavaros áradat. Ágnes próbálta követni a tömeget, de közben minden idege azzal volt elfoglalva, hogy pontosan emlékezzen Rebekától kapott utasításokra.
Szent István körút. Ügyvédi iroda. Horváth és Társai.
Amikor végül megállt az iroda ajtajában, úgy érezte, a lába gyökereket vert a járdába. Az üvegajtón túl irodai bútorok, recepciós pult, barnás színek, csend. Egy másik világ. Egy olyan világ, ahová szerinte soha az életben nem tartozott.
A kilincs hűvös volt a kezében.
— Csak felmosni jöttem — súgta maga elé gúnyosan, aztán elmosolyodott, és végül lenyomta a kilincset.
Odabent egy fiatal recepciós lány pillantott fel rá. Ágnes mély levegőt vett.
— Jó napot kívánok — szólalt meg, próbálva nem túl bizonytalanul hangzani. — Dr. Horváth Andrást keresem. Fontos ügyről van szó. Azt üzeni neki valaki, hogy… “A levendulamező sosem felejt.”
A recepciós egy pillanatra mereven nézett rá, aztán a tekintete megváltozott. Komolyabb lett. Megnyomott egy gombot a telefonján.
— Dr. Horváth? Egy hölgy keresi, azt mondja, Rebeka küldte… és azt üzeni, “a levendulamező sosem felejt”.
A válasz olyan gyorsan érkezett, hogy Ágnes megijedt.
— Azonnal kísérje fel — hallatszott a készülékből. — És senki mást ne engedjen a folyosóra.
Ágnes gyomra összeszorult.
A következő lépésével már nemcsak a saját életét, hanem Rebeka utolsó esélyét is bepecsételte.
Ami megmarad utánunk.
Ágnes némán lépdelt a puha szőnyegen, ahogy a recepciós a folyosó végéhez kísérte. Az iroda elegáns volt: diófa bútorok, üvegajtók, finom, visszafogott illat. Olyan hely, amelyből sütött a pénz és a hatalom. Ágnes még sosem járt ilyen környezetben. Minden idegszála azt súgta, hogy nem ide való, hogy egy pillanat múlva valaki rászól: „Hölgyem, a takarítóbejárat arra van.”
De semmi ilyesmi nem történt.
A fal végén egy matt üvegajtón fekete névtábla állt:
dr. Horváth András – ügyvéd
A recepciós finoman kopogott, majd kinyitotta az ajtót.
— Parancsoljon — mondta halkan Ágnesnek, majd távozott.
Ágnes belépett.
A tágas irodában egy ötvenes évei elején járó férfi ült az íróasztal mögött. Őszülő halánték, kemény tekintet, mégis valami mély empátia a szeme mélyén. A papírjait félretolta, felállt, és körbejárta az íróasztalt.
— Tóth Ágnes? — kérdezte.
— Igen… — Ágnes kiszáradt szájjal bólintott.
— Rebeka küldte.
Nem kérdés volt. Megállapítás.
A lány csak egyetlen pillanatig tétovázott, majd bólintott.
Dr. Horváth vett egy mély levegőt, aztán az egyik szekrényhez lépett. Kulccsal zárta ki, majd előhúzott egy vastag, barna dossziét, rajta kézzel írt címke:
“V. Rebeka – végrendelet, alapítvány”
A férfi átnyújtotta a dossziét Ágnesnek.
— Ő már jó ideje készült erre — mondta halkan. — Tudta, hogy ha eljön a nap, valaki majd átveszi tőle a stafétát. Bár… — halvány, szomorú mosollyal tette hozzá — …nem hittem volna, hogy pont egy takarítónő nyeri el a bizalmát.
Ágnes nem sértődött meg. Inkább felegyenesedett, és kissé rekedt hangon felelt:
— Nem én választottam… Ő választott engem.
A férfi bólintott.
— Ebben tényleg jó volt. Érezte, ki milyen ember. Jól döntött magával kapcsolatban — mondta elismerően. — A dossziéban minden ott van, amit alá kell írnom, módosítanom kell és hitelesítenem. Maga pedig… — Dr. Horváth az íróasztal mögé mutatott egy székre.
Ágnes leült, és ahogy a férfi a papírokon dolgozott, egyszer csak azt érezte, hogy a keze remegni kezd. Lassan a combjára fektette, hogy ne látszódjon. Mégis, valahogy úgy érezte, hogy most először felnőttként ül egy szobában, nem szolgaként.
Két óra múlva a papírok aláírva, lepecsételve, lefűzve álltak az asztalon.
— Vigye ezt vissza Rebekának. Mondja meg neki, hogy minden el lett intézve — mondta Horváth.
Ágnes megköszörülte a torkát.
— És… az alapítvány? Biztos benne, hogy… én leszek az egyik vezetője?
— Biztos — bólintott az ügyvéd. — Rebeka így kérte, én pedig végrehajtom. A végrendeletben az áll: “Ágnes úgy vigyázott rám, ahogy senki sem tette. Aki ennyire komolyan veszi egy munka becsületét, annak helye van a jövőmben.”
Ágnes lesütötte a szemét. Könny csordult végig az arcán, de most nem szégyellte.
— Köszönöm… — suttogta.
— Nem nekem — mosolyodott el dr. Horváth. — Neki köszönje.
A győri kórházba visszaérve Ágnes mellkasában dübörgött a szív. A fehér folyosók most valahogy kisebbnek tűntek, a fény ridegebbnek, a csend hangosabbnak.
Amikor benyitott Rebeka szobájába, a nő felnézett rá. Még mindig sápadt volt és gyenge, de a szeme élénken csillogott.
— Sikerült? — kérdezte.
Ágnes csak bólintott, aztán letette a dossziét az éjjeliszekrényre.
— Mindent aláírt. Minden készen van. Az alapítvány, a végrendelet, a papírok… minden.
Rebeka elmosolyodott. A mosoly lassú és fájdalmas volt, mégis olyan erős, hogy Ágnes úgy érezte, a szoba megtelik melegséggel.
— Köszönöm… — Rebeka lassan megfogta a lány kezét. — Nem is tudod, mit tettél most velem.
— Maga tette… — felelte Ágnes. — Én csak segítettem.
Rebeka szeme megtelt könnyel, de gyorsan elfordult. Nem akarta, hogy Ágnes sajnálatot lásson benne.
— Holnap… vagy talán holnapután… dr. Horváth keresni fogja a férjemet — mondta halkan. — Az értesítés miatt. Bence azt hiszi, hogy örököl. De amikor megjelenik, és azt a három mondatot elolvassa, amit az ügyvédnek írtam… ott fog összeomlani minden, amit valaha magabiztosra festett.
— Mit ír neki? — kérdezte Ágnes félve.
Rebeka arcára különös nyugalom ült ki.
— Csak ennyit: “Nem a halálodtól félek. A közönyödtől féltem volna egész életemben.”
Ágneset kirázta a hideg.
Másnap délben Bence belépett a kórház ajtaján. A nővérek háta mögött sunyin mosolygott, mintha már előre ünnepelte volna Rebeka vagyonát. A szobába sietett, de amikor benyitott, valami megváltozott. Rebeka nem a megszokott, csendes alázattal nézett rá.
Most tisztán, egyenes tekintettel.
— Bence… — kezdte Rebeka halkan, de a hangja kemény volt, mint még soha. — Talán mondanom kell valamit.
A férfi leült mellé, és megfogta a kezét — legalábbis próbálta, de Rebeka most elhúzta. Bence arca összerándult.
— Tegnap… aláírtam néhány papírt — folytatta Rebeka.
Bence szeme felvillant. Pont úgy, mint egy ragadozóé, amely megérezte a vér szagát.
— Ugye… ugye rám hagytad…? Drágám, tudod, hogy én vagyok az egyetlen, aki—
— Nem rád — vágott közbe Rebeka.
A férfi dermedten ült. A mosolya lehervadt.
— Tessék…? Mit beszélsz?
— Az egész vagyonomat… — Rebeka vett egy mély levegőt — …egy alapítványra írtam. A “Második Esély” Alapítványra.
Bence felpattant.
— Mi az, hogy ALAPÍTVÁNYRA?! — A hangja betöltötte a szobát. — Te megbolondultál? Az a pénz… az a ház… A BALATONI NYARALÓ! Minden a nevemen lett volna!
— Pont ez volt a baj — jegyezte meg Rebeka halkan.
— CSINÁLD VISSZA! — üvöltötte Bence.
Rebeka lassan a szemébe nézett.
— Nem fogom.
— Akkor… akkor feljelentelek! Érvénytelenítem! Megtámadom a végrendeletet!
— Próbáld meg — mondta Rebeka csendesen. — A kamerák rögzítik, hogyan beszélsz rólam a folyosón. A “nagyon aggódó férj” szerepe… eléggé más fényben tűnik fel, amikor a mosolyod már nem játszik szerepet.
Bence elfehéredett.
— Te… te ezt csináltad velem? — lehelte. — Te… hálátlan…
— Hálátlan? — Rebeka felnevetett, de a nevetése keserű volt. — Az ember nem lehet hálátlan olyasvalakivel szemben, aki soha semmit nem adott.
A férfi egy ideig csak állt, reszketve az indulattól. Aztán halkan, gyűlölettől fuldokolva szólalt meg:
— Remélem… hamar meghalsz.
Rebeka szomorúan bólintott.
— Ezt már tegnap is kívántad. De most legalább kimondtad.
Bence kicsapta az ajtót, és fel-alá járkált a folyosón, fuldokolva, dühösen gesztikulálva. A nővérek félve nézték. Ágnes pedig a távolból mindent látott. Látta, ahogy a férfi egy pillanatra megtántorodik, ahogy összeroppan a felismeréstől, hogy soha nem kapja meg, amiért évekig tettetett szeretetet.
Rebeka a párnára hajtotta a fejét.
A szemei lassan lecsukódtak.
A monitor pittyegése egyenletes volt — nem rosszabb, de nem is jobb. De Rebeka arca most először volt békés. Nem a fájdalom, nem a félelem, nem a reménytelenség miatt… hanem mert végre visszavette az életét attól, akinek sosem kellett volna adnia.
Három hét múlva a kórházban egy üres ágy állt Rebeka helyén. Az ágynemű tiszta, simára húzott, mintha soha senki nem feküdt volna benne.
A gyászhír rövid volt és tárgyilagos.
Ágnes ott állt az ablaknál, amikor az egyik nővér megszólalt mögötte:
— Sajnálom a kolléganőt… tudom, közel állt magához.
Ágnes nem fordult meg. Csak halkan ennyit mondott:
— Többet adott nekem, mint bárki valaha.
A nővér nem értette, de nem is kérdezett tovább.
Két hónappal később
Budapest, Szent István körút
A “Második Esély Alapítvány” első hivatalos ülését tartotta. Az elegáns tárgyalóteremben három ember ült a hosszú asztalnál.
Dr. Horváth András.
Egy idős onkológus professzor.
És Tóth Ágnes — új blúzban, új kabátban… új életben.
Előttük irathalmok, projektvázlatok, támogatási igények.
Horváth mosolyogva fordult Ágnes felé.
— Mivel kezdenénk, elnök asszony?
Ágnes a papírokra nézett, majd Rebeka fényképére, amit a táskájába rejtett. A nő mosolya most is erőt adott neki.
— Kezdjük azokkal… akiknek a legnagyobb szükségük van ránk — mondta.
A hangja biztos volt. A keze nem remegett.
Az életben ritkán győz a bosszú.
De néha… előfordul, hogy a méltóság győz helyette.
És olyankor mindenki pontosan azt kapja, amit érdemel.
Rebeka végre nyugalmat.
Bence üres kezeket.
Ágnes pedig — talán először életében — egy valódi második esélyt.
EPILÓGUS – A levendulamező emlékezik.
A tavasz lassan kúszott be a városba. A fák ágain apró, zöld rügyek pihentek, mintha még ők sem tudnák, hogy elég bátrak-e kinyílni. A Duna partján emberek sétáltak; kutyák futottak, gyerekek kacagtak, biciklik csilingeltek. Az élet olyan természetességgel folyt körülöttük, mintha a világ sosem ismerte volna a veszteséget.
Ágnes a rakpart szélén állt, kezében egy kis papírdobozzal. A doboz fedelén gondosan megírt név állt:
Varga Rebeka
Nem volt benne hamu. Nem volt por, nem volt ereklye. Csak egy apró csokor szárított levendula — Rebeka kedvence. A nő megkérte előre az ügyvédet, hogy ezt adja át Ágnesnek, ha már nem lehet ott.
„A levendula megőriz valamit belőlem. Azt, amit nem vitt el a betegség.”
A papírdoboz súlytalan volt, mégis nehéz.
Ágnes lassan a víz fölé hajolt, és egyetlen mozdulattal kiborította a tartalmát. A szél felkapta a levendulát, körbeforgatta, majd finoman a folyó felszínére engedte. A kis lila szirmok táncoltak a hullámokon, mint apró üzenetek, amelyeket a víz messzire visz.
A lány elsuttogott egy mondatot:
— Köszönöm, hogy hitt bennem, amikor még én sem hittem magamban.
A hangja halk volt, de tiszta. A víznek mondta, de valójában Rebekának. Annak a nőnek, aki egy kórházi ágyon fekve többet tett érte, mint bárki valaha.
Később, ahogy az alapítvány irodája felé tartott, a tavaszi nap fényesen ráesett az épületek falára. A járdán emberek siettek el mellette, mindegyik egy saját élet, saját fájdalom, saját örömök.
Ágnes a táskájában kotorászott, elővette a jegyzetfüzetet, amelyet még akkor kapott Rebekától. A lapok már kissé gyűröttek voltak, pontosan olyanok, mint ő maga is valaha. De most… valami új is volt bennük. A teleírt margók, a gondosan aláhúzott mondatok azt jelezték, hogy ez a füzet már nem csak emlék: útmutatás is.
A bejárat üvegajtaja előtt megállt egy pillanatra. A saját nevét látta a táblán:
Tóth Ágnes – kuratóriumi tag
Finoman odasuttogta:
— Ezt neked köszönhetem, Rebeka.
És amikor belépett, nem a takarítónő, aki mosolyogva, félénken húzódik a falhoz, hanem egy nő lépett be, aki tudta: helye van ott, ahol ül.
Valahol messze, egy győri kórház kertjében levendulabokrok illatoztak a késő tavaszi szélben. A nővérek mindig azt mondták, hogy Rebeka kedvenc virága valahogy azóta erősebben, édesebben illatozik, mióta ő nincs velük.
— Mintha emlékezne valamire — mondta az egyik nővér.
— Nem valamire — felelte a másik. — Valakire.
És akik elhaladtak mellette, érezték az illatot, és bár nem ismerték a történetet, mégis úgy érezték, a levegő egy pillanatra megpuhul. Mintha a remény is megszólalna egy halk sóhajban.
Mert vannak emberek, akik nem hagynak hátra romot, zajt vagy káoszt.
Ők nem a hangjukban, nem a dühükben, nem a távozásuk fájdalmában élnek tovább.
Hanem abban a csendes, finom illatban, amely megmarad utánuk.
Ezt hívják úgy: emberi méltóság.
És amíg valaki lélegzik, aki továbbviszi őket — addig a levendulamező valóban soha nem felejt.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 10. (szerda), 16:19
