Pánikban rohant haza a dolgozó édesanya a lánya hívása után – a valódi ok egyszerre megdöbbentő és szívmelengető!
Lara és a „szörnyű apa” .
A hívás.
Már jócskán benne jártunk az őszben. /Az az időszak, amikor reggelre finom dér ül az autók tetejére, a villamos kerekei csikordulnak a hideg síneken, és mindenki egy kicsit fáradtabb a kelleténél\./
A neonlámpa a fejem fölött enyhén vibrált, mintha szándékosan próbálná elterelni a figyelmem a határidős jelentésről. A számítógép ventilátora egyre hangosabban búgott, a hátam merev volt a sok üléstől, és a kávém már rég kihűlt, de nem volt erőm újat főzni.
Fél tíz körül járhatott — akkor már rég otthon kellett volna lennem. A kislányom, Emma, Lara gondjaira volt bízva arra az estére, mert a férjem épp hétvégére esedékes váltásba ugrott be. Tudtam, hogy Emma és Lara ketten tökéletes párost alkotnak: az egész rokonság rajtuk szórakozik, amikor együtt bohóckodnak.
Épp ezért lepett meg annyira, amikor rezegni kezdett a telefonom.
Először azt hittem, Lara hív — esetleg Emma még egyszer puszit akart küldeni videón, vagy nem találják a kedvenc alvókáját. De a kijelzőn nem Lara neve villant fel.
Hanem Emmaé.
A szívem egy pillanatra kihagyott. Emma még csak két és fél éves volt — csak kivételesen, játékból szokott hívogatni messengeren vagy a házitelefonról, ha Lara segített neki megnyomni a gombokat.
Felvettem.
– Emma? Kicsim? – próbáltam kedves hangon szólni, bár hirtelen kiszáradt a szám. – Miért vagy még ébren? Hol van Lara?
A háttérben valami surrogás hallatszott, mintha papucsos lábak lopakodnának a parkettán. Aztán egy halk szipogás.
– Anya… én vagyok… – nyöszörgött a kislányom vékony hangja.
A gyomrom összerándult.
– Mi történt? Rosszat álmodtál? Vagy leestél valahonnan?
Hosszú másodpercek teltek el válasz nélkül. A vonal másik végén Emma úgy lélegzett, mintha futott volna — apró, kapkodó szuszogások.
– Anya… Lara a fürdőben van. Nem sok időm maradt…
A székben megmerevedtem. Valami jeges érzés futott végig rajtam, mintha valaki hideg kézzel markolta volna meg a tarkóm.
– Kevés időd… mire? Emma, ijesztgetsz. Mi baj?
A kislány sírós hangja vékonyra rezzent:
– Anya… kérlek… gyere haza… apa bánt engem…
Az arcomba tódult a vér. Majd kiürült belőle. A torkom összeszorult, mintha hirtelen nem férne át rajta levegő.
– Mi? Emma, mit mondtál? Ki bántott? Hol van apa?
– Anya… siess… kérlek… nagyon fáj…
Felálltam, a táskámat majdnem fellöktem az asztalról. Rázkódott a kezem, ahogy a kabátom után kaptam. A gondolataim összevissza cikáztak: Mi történhetett? Lara? Vagy valami baleset? Vagy…
– Kislányom, azonnal indulok. De mondd meg, mi történt veled! Apa mit csinált?
A válasz előtt Emma hallhatóan mély levegőt vett, mintha valami hatalmas traumát készülne elmesélni.
– Anya… – nyöszörögte remegő hangon. – Brokkolit adott…
Megdermedtem.
– Brokkolit? – kérdeztem lassan, hitetlenkedve.
– Igen… és… és azt mondta, meg kell ennem.
Egy pillanatig csak álltam ott a neonfény alatt, és megpróbáltam eldönteni, sírjak vagy nevessek. A bennem felgyülemlett pánik egyetlen szempillantás alatt kezdett szétfoszlani.
– Emma… kincsem… ez most komoly?
– Igen! És még meg is fürdetett! Anya, én NEM akartam fürdeni! Megborzongtam! Hideg volt! És habos! És… és azt mondta, hogy aludnom kell!
A szám elé kaptam a kezem, nehogy kitörjön belőlem a nevetés.
– Hát ez… igazán rettenetes este lehetett… – mondtam játékosan együttérző hangon. – A brokkoli után még fürdés és alvás is? Micsoda szörnyűség!
Emma nagy, sértett sóhajt hallatott, aztán valami mocorgás kezdődött a háttérben.
– Jaj… jön… jön Lara… Anya, gyorsan! Le kell tennem! Ne mondd el neki, hogy szóltam!
– Emma, én—
De már csak a sípszót hallottam.
A telefon lassan leereszkedett a kezemben. Először döbbent voltam, aztán nevetnem kellett. Tényleg nem hittem volna, hogy egy két és fél éves gyerek ennyire drámai előadással képes pánikot kelteni egy túlórázó anyában.
És mégis… ahogy a kabátomat felvettem, valami melegség öntött el belül. Emma ragaszkodása, a kis cselszövése, hogy „megmentsem”, olyan bensőséges, megható érzéssel töltött el, amit rég nem éreztem egy hosszú munkanap végén.
Az ajtót bezártam magam mögött, és miközben elindultam az esti, hűvös nagyvárosi utcákon át, csak arra tudtam gondolni:
Vajon mit fog szólni Lara, amikor megtudja, hogy Emma riasztotta a „mentőcsapatot”?
Brokkoli, a főgonosz.
A hideg este azonnal arcon csapott, ahogy kiléptem az irodaház üvegajtaján. Az utcán sietős léptekkel mentek az emberek: kabátokba bújt alakok, akik még próbálták elcsípni a következő villamost, vagy egy utolsó kiflit a közeli pékségből.
A villamos sínei mellett apró pocsolyák tükrözték vissza a lámpák fényét. Megszokott nagyvárosi kép volt, mégis valahogy szívmelengető: a késő esti hazasietés csendes, ismerős nyüzsgése.
Én viszont úgy lépkedtem a megálló felé, mintha valami titkos akcióra indulnék. A retikülben ott zörgött a kulcscsomóm, a fejem fölött végig az pörgött, milyen arcot vág majd Emma, amikor „megmentve” belépek az ajtón.
Felugrottam a villamosra, lehuppantam egy üres ülésre az ajtó mellett. Az ablakon át láttam a félig lehúzott redőnyöket, mögöttük a konyhalámpák sárgás fényét, a tévék villódzását. Valahol egy balkonról épp cigarettafüst szállt felfelé.
Eszembe jutott Emma remegő kis hangja:
„Anya… apa bánt engem…”
A szívem megint összeszorult egy kicsit, de most már egészen más okból. És ha én őszintén elhittem? Egyetlen drámai mondatra, egy remegő hangra azonnal kész voltam felállni és rohanni.
Aztán eszembe jutott, hogy apa ma este korán indult vissza a munkahelyére, és Emma valójában úgy keverte össze a dolgokat a fejében, ahogy csak a kétévesek tudják:
A villamos csilingelve fékezett, én pedig leszálltam a házunkhoz közeli megállónál. A lépcsőházban az a jellegzetes, régi házszag fogadott: kissé dohos levegő, főtt káposzta maradványai, valahonnan szűrődő tévéhang, és a szomszéd kutya halk ugatása.
Felértem a harmadikra, előhalásztam a kulcsot. Már a zárban volt, amikor rájöttem, hogy önkéntelenül is visszafogom a lélegzetem, mintha tényleg egy filmjelenet közepe felé tartanék.
„Na jó, ennyire nem lehetek befolyásolható egy kétéves melodrámájától…” – korholtam magam, de azért óvatosan, nesztelenül fordítottam el a kulcsot.
A lakásban félhomály volt. A nappaliban csak egy kislámpa égett, meleg sárgás fényben úszott tőle a kanapé és a játékokkal bombázott szőnyeg.
A tévé halkan zümmögött, valami természetfilm ment, amelyben egy narrátor unottan mesélt a hódok párzási szokásairól. Ez csakis Lara lehet. Ő volt az egyetlen, aki ilyen műsorokra képes rákanalazni a vacsorát.
A konyhából halk csörgés, pakolászás szűrődött ki.
– Lara? – szólítottam meg halkan, miközben letettem a táskámat.
– A nappaliban! – szólt vissza vidáman.
Beléptem, és az első, amit megláttam, egy csatakos, szög egyenesen álló hajú, bézs pizsamás kisgyerek volt, aki sértetten ült a kanapé sarkán, keresztbe tett karral. A haja még vizesen tapadt a homlokához, az arca kicsit piros volt a törölgetéstől, és úgy nézett rám, mint akinek eladták a legjobb barátját.
– Na, ki az, aki felhívta az anyukáját titokban? – kérdeztem, és igyekeztem nem rögtön nevetni.
Emma ajka rögtön lebiggyedt.
– Anya, azt mondtad, majd te megvédesz… – jelentette ki olyan mély drámával, amitől egy színházi rendező is elégedetten csettintett volna.
– És meg is védelek, ha valaki bánt – mondtam, odalépve hozzá, hogy megsimogassam a fejét. – De azért előbb tudnom kell, hogy ki és hogyan „bántott”.
A konyhaajtóban megjelent Lara. Egy csíkos kötény volt rajta, a haját lófarokba fogta, és egy fél mosollyal, fél szemforgatással támaszkodott neki az ajtófélfának.
– Szia, hős megmentő anya. – A hangja nyugodt volt, de a szeme sarkában nevetőráncok bújtak meg. – Hallgatlak, Dráma Hercegnő panasza ellen én már úgysem nyerhetnék.
Emma felháborodva felpattant.
– Nem vagyok Dráma Hercegnő! Lány vagyok!
– A hercegnő is lány, szívem. – felelte Lara szárazon, aztán rám nézett. – Na, elmondtad neki a brokkoli-tragédiát? Vagy azt rám bízzad?
Emma nagy lendülettel megfordult felém:
– Anya! Brokkoli volt! ZÖLD! És büdös! És undi! – ráadásul a „zöld” szót olyan megvetéssel ejtette ki, mintha valami tiltott szektáról beszélne.
– Értem. – Leültem mellé a kanapéra. – És Lara kényszerített, hogy megedd?
– Igen! Azt mondta, ha nagy leszek, majd hálás leszek érte. Én már most is nagy vagyok! – tiltakozott, miközben demonstratívan kihúzta magát.
Lara közben a kanapé háttámlájának dőlt, karba tette a kezét.
– Csak annyit mondtam, hogy kettőt harapjon bele, a többit otthagyhatja. De a kisasszony felháborodott, hogy nem ehet „csak tésztát”, mert az „az emberek eledele, nem a brokkoli”.
Nem tudtam visszatartani a nevetést.
– Tésztalények vagyunk, Emma?
– Igen! – vágta rá gondolkodás nélkül. – Én tésztalány vagyok. Te is. Apa meg palacsintafiú. Lara meg… – elgondolkodott, a szemét összeráncolta, majd győzedelmesen felkiáltott: – Lara a brokkoli boszorkány!
Ezen már Lara is felkacagott.
– Jó, ez az elnevezés sajnos elég pontos. – bólintott. – De akkor is meg kell ennem veled néha egy kis zöldséget, különben anyukád leharapja a fejem. És az sokkal rosszabb, mint a brokkoli, hidd el.
– Nem harapom le, csak… – kezdtem tiltakozni, de mindketten rám néztek olyan „persze-persze” tekintettel, hogy inkább felemeltem a kezem. – Na jó. De akkor itt és most tisztázzunk valamit.
Emma kíváncsian feljebb kúszott mellém, Lara pedig leült velünk szemben a fotel karfájára.
– Emma, amikor azt mondtad nekem telefonon, hogy „apa bánt”,… tudod, mit gondoltam?
A kislány rám meresztette a nagy, sötét szemeit.
– Hogy apa rossz lett.
– Azt gondoltam, hogy valaki tényleg bánt téged. Hogy fájdalmat okoz. Vagy csúnya dolgokat mond. Vagy megüti a kicsi tested.
Emma arca elkomolyodott, mintha hirtelen felfogná, mennyire súlyos szavakat használt.
– De nem ütött meg senki… – motyogta. – Csak… brokkolit adott. Meg a szappan csípte a szemem, amikor Lara megmosta. És mondta, hogy aludnom kell. De én nem akarok aludni, ha te nem vagy itthon.
Lara halkan felsóhajtott.
– Esküszöm, mindent úgy csináltam, ahogy megbeszéltük. Fél nyolc vacsora, aztán fürdés, aztán mese, aztán alvás. A brokkoli valószínűleg stratégiai hiba volt, elismerem, de…
– Nem hiba, csak… túl nagy falat a tésztalány civilizációnak. – vigyorogtam.
Emma elmosolyodott, de még mindig látszott rajta valami bűntudat-féle. Odabújt hozzám, a fejét a karomhoz nyomta.
– Anya… haragszol rám?
A kérdés olyan váratlan gyengédséggel érkezett, hogy rögtön megéreztem a gombócot a torkomban.
– Rád? Miért haragudnék?
– Mert elmondtam, hogy… bántottak… pedig… csak… ez a hülye brokkoli volt…
– Nem szép szó, hogy „hülye” – szólt közbe reflexből Lara, de aztán elhallgatott, mikor látta, hogy épp komolyan beszélünk.
Gyengéden felemeltem Emma állát, hogy a szemembe nézzen.
– Kincsem, egyáltalán nem haragszom rád. Nagyon büszke vagyok rád, hogy gondoltál rám, és felhívtál, amikor úgy érezted, baj van. Ez azt jelenti, hogy bízol bennem.
Emma szeme felcsillant.
– Bízom. Mindenben. Még ha… brokkoli van is. – tette hozzá, mint egy hős, aki kész bármilyen csatába vonulni, ha mellette van a parancsnok.
– Az viszont fontos, hogy megtanuljuk: nem mondjuk azt, hogy „valaki bánt”, ha valójában csak olyat kér tőlünk, amit nem szeretünk, de ami nem rossz, csak kellemetlen.
A kislány kicsit gondolkodott, aztán bólintott.
– Az olyan, mint amikor azt mondom, „meg fogok halni”, ha nem kapok csokit?
– Pontosan olyan. – bólintott Lara. – Pedig maximum duzzogsz tíz percig, aztán elfelejted.
– Szerintem tizenötig is. – húzta ki magát Emma büszkén.
Mindhárman elnevettük magunkat.
A feszültség, ami a munkahelyről egészen hazáig elkísért, lassan oldódott bennem. Ahogy ott ültünk hárman a félig rendetlen nappaliban, a kanapén és a fotel karfáján, egyszer csak valami nagyon egyszerű és nagyon szép dolognak éreztem az egészet.
Egy kis lakás egy nagy városban, egy fáradt anya, egy kötényes Lara, és egy drámai, brokkolival háborúzó tésztalány.
– Na, „áldozat”, mesélj, mennyi brokkolit kellett pontosan megenni? – kérdeztem.
Emma a plafon felé nézett, mintha emlékezetében kereste volna a pontos mennyiséget.
– Kettő… kicsi fáról kellett harapnom. De azok nagyon… nagyon… – szétnyújtotta a karját, amennyire csak tudta – NAGYNAK ÉREZTEM ŐKET.
Lara felröhögött.
– Valójában borsónyi darabokat vágtam le, de oké, érezhető az eltérés az élmény és a valóság között.
– Akkor kompromisszumot kötünk. – néztem hol az egyikre, hol a másikra. – Holnap én csinálok brokkolit, úgy, ahogy én szoktam. Fokhagymával, vajon sütve, kicsit ropogósan. És megkóstolod. Csak egy falatot. Ha az sem ízlik, egy ideig békén hagyunk. Deal?
Emma gyanakodva hunyorgott rám.
– Lesz mellé tészta?
– Lesz.
– Meg reszelt sajt?
– Az is.
– Akkor… lehet róla szó. – jelentette ki, mintha egy fontos diplomáciai egyezményt írna alá.
Lara felállt a fotel karfájáról, és nyújtózkodott egyet.
– Na, akkor ha a brokkoli-konfliktus nagyjából rendezve, a fürdés megvolt, következik az utolsó csapás: alvás.
Emma rögtön kapaszkodott belém.
– Nem akarok menni. Most jöttél haza.
Átöleltem.
– Mesélek neked egy történetet elalvás előtt. Egy bátor tésztalányról, aki szembeszállt a gonosz brokkolival. De a mesének az a szabálya, hogy csak akkor mondhatom, ha közben befekszel az ágyadba.
Emma gondolkodott, láthatóan mérlegelte a dolgot.
– És te is ott leszel?
– Ott leszek. – bólintottam.
– És Lara is jöhet? – pillantott vissza.
Lara elmosolyodott.
– Ha nem nevezel többé brokkoli boszorkánynak, akkor igen.
Emma elgondolkodott, aztán közelebb hajolt hozzá, és suttogóra fogta:
– Lehetsz… tésztatündér is. De néha akkor is csinálsz brokkolit, jó? Csak ne ilyen szörnyűt.
– Na, ezt már szeretem! – Lara felkapta a kislányt, Emma sikongatva, nevetve kapaszkodott belé. – Gyerünk, tésztalány. Indulás az ágy felé, mielőtt anyukád elalszik helyetted a kanapén.
A kislány még gyorsan hátra nézett a vállán át, miközben Lara vitte a szobája felé.
– Anya! Majd mondd el az egész történetet! A brokkolis részt is!
– Mondom. Az összes dramatikus részét. – mosolyogtam rá.
Ahogy eltűntek a gyerekszoba ajtajánál, megálltam egy pillanatra a nappali közepén.
Fáradt voltam. A jelentés még mindig nem volt kész. Tudtam, hogy holnap újra korán kell kelni, újabb rohanás, újabb e-mailek, újabb „csak még ezt gyorsan meg kéne csinálni” mondatok.
De ebben a pillanatban valahogy úgy éreztem, minden a helyén van.
Mert ha egy gyerek ennyire bízik benned, hogy téged hív, amikor „bántja” valami, akkor valamit talán mégis jól csinálsz.
A tésztalány meséje és a békekötés brokkoliföldön.
Emma szobájában halvány, csillagmintás éjszakai fény világította be a falakat. A kiságy melletti polcon sorakoztak a plüssök, egymás hegyén-hátán: ott kuporgott a nyuszi, a panda, a félszemű róka, és az a furcsa zöld dinó is, amelynek egyik lábát már háromszor visszavarrtam.
Lara leült az ágy szélére, Emma pedig nagy elánnal bebújt a takaró alá, csak a kis arca látszott ki, úgy nézett rám, mint aki egy egész tündérmese-színház kezdésére készül.
– Anya, most mondd! A tésztalányt! – kérlelte csillogó szemmel.
Leültem melléjük, és megsimítottam Emma haját, amely még mindig kissé nedves volt a fürdéstől.
– Rendben. Hol is kezdjük…
Lara vigyorogva összefűzte a karját.
– Kezdd ott, ahol a tésztalány még azt hitte, hogy a brokkoli halálos ellenség.
– Az AZ! – vágott közbe Emma, teljesen komolyan.
– Majd kiderül. – kacsintottam.
Elmeséltem hát a történetet:
A Tésztalány és a Brokkoli Boszorkány.
Egyszer volt, hol nem volt, egy nagyváros peremén, egy hangulatos kis lakásban élt egy híres harcos, akit úgy hívtak: Tésztalány Emma, a rágcsálók rettegett őre, a kifordított zoknik fejedelme, a kakaófoltok elleni csaták bajnoka.
Tésztalány kedvenc étele természetesen a tészta volt – minden mennyiségben. Ha rajta múlott volna, a világ összes ételéből óriási spagettihegyet épít.
Csakhogy… a konyha mélyén lapult egy régi ellenség.
A Brokkoli Boszorkány, aki mindenkit arra kényszerített, hogy legalább NÉHA megegye a zöldséget. Mert ő bizony hitt benne, hogy ha valaki zöldet eszik, abból erős harcos lesz, nem pedig puha tésztacsillag.
Egy este a Boszorkány – aki véletlenül pont úgy nézett ki, mint Lara – megpróbált egy apró brokkolidarabot adni Tésztalánynak.
A lány sikított. Szárnyai nem voltak, de ha lettek volna, biztosan csapkodott volna velük.
– Fúj! Zöld! Büdös! Ronda! Világvége! – kiáltotta Tésztalány.
A Boszorkány azonban türelmes volt. Felemelte mutatóujját és így szólt:
– Ne félj, kis harcos. A brokkoli nem ellenség. Csak rosszul hallottad a legendát. Ha megkóstolod, még erősebb leszel.
De Tésztalány gyanakodott. Gyanakodott ő mindenre, ami nem tészta vagy csoki.
Másnap azonban találkozott a Bölcs Alvótündérrel, akiről mindenki tudja, hogy ő Lara esti változata – amikor már fáradt, de még mindig mosolyog.
Az Alvótündér megsimogatta Tésztalány fejét és azt mondta:
– Ha egyszer bátran megkóstolsz egy brokkolit, én teljesítek egy kívánságot. De csak akkor, ha nem fintorogsz közben.
Tésztalány erre felkapta a fejét, és a szemében felcsillant a remény.
– Lehet az a kívánság… csoki?
– Lehet. – mondta a tündér.
– Tészta? – kérdezte óvatosan.
– Az is. – bólintott a tündér.
– Akkor… talán megpróbálom. De csak ha anya is látja, hogy milyen bátor vagyok!
És így történt, hogy másnap Tésztalány és a Brokkoli Boszorkány békét kötöttek. A brokkolifák továbbra is ott nőttek a tálon, de már nem ijesztgették a kis hőst.
Sőt, egyszer Tésztalány még azt is mondta:
– Hát… nem is olyan rossz ez. Lehetne mondjuk sajt is rajta.
És ettől a naptól kezdve Brokkoliföldön béke honolt.
A mesét befejezve felnéztem Emmára.
A kislány elgondolkodva rágcsálta az ujját.
– Anya… én is leszek ilyen bátor tésztalány holnap?
– Biztos vagyok benne. – mosolyogtam rá. – De ha mégsem ízlik, akkor is büszke leszek rád, mert megpróbáltad.
Lara lassan megsimogatta Emma kis lábát a takaró alatt.
– És ha nagyon nem ízlik, akkor csinálunk mellé olyan tésztát, amit szeretsz.
Emma elmosolyodott.
– Akkor… talán kibírom. De csak ha anya ott van. És te is, Lara.
– Ott leszünk. – mondtuk egyszerre.
Emma elégedetten sóhajtott, a feje lassan oldalra billent a párnáján. A szempillái le-lecsukódtak.
– Anya… – motyogta félálomban. – Holnap… csata… brokkoliföldön… de én… tésztalány… leszek…
És ezzel el is aludt.
A két kis keze kilógott a takaró alól, apró ujjai lazán pihentek, mintha a mesében még mindig valami képzeletbeli kardot tartana.
Lara és én csendben felálltunk, betakargattuk, majd kiléptünk a szobából. Halkan behúztam az ajtót.
A nappaliba visszaérve automatikusan egymásra néztünk – és egyszerre nevettünk fel.
– Szerintem te vagy a világ legfélelmetesebb brokkoliboszorkánya. – jegyeztem meg.
– Köszönöm, próbálok megfelelni a szerepnek. – felelte Lara vigyorogva. – De azt hiszem, ma sokkoltam a gyereket. Ennél rosszabb már csak az lenne, ha holnap spenótot adnék neki.
– Azt már rám hagyod. – mondtam játékosan.
Lara nagyot sóhajtott, aztán ledobta magát a kanapéra.
– Egyébként… jól vagy? A telefon után elég zaklatottnak tűntél.
Leültem mellé, a fejemet a támlának döntöttem.
– Őszintén? Rémülten futottam ki az irodából. Azt hittem, valami nagy baj van.
– Emma nagyon meggyőző tud lenni.
– Pont ez az. És mégis… valahogy hálás vagyok érte. Hogy engem hívott. Hogy bízott bennem. Hogy tudja… ha tényleg baj lenne, tényleg ott lennék.
Lara bólintott.
– És holnap ott is leszünk. Brokkoliföldön.
Nevettem.
– Kivont villával.
– És ropogós sajttal! – tette hozzá Lara, mintha egy nagy stratégiai terv része lenne.
Egy pillanatig csend volt köztünk. A lakás halk zajaival együtt valahogy minden kisimult bennem. A fények, a meleg, Emma szuszogása a szobájából, a fáradt mosoly Lara arcán – minden pontosan ott volt, ahol lennie kellett.
– Köszönöm, hogy ilyen jól vigyázol rá. – mondtam halkan.
– Ő egy csoda. De te is az vagy. – felelte.
És ebben a kedves, nyugodt fényben végre azt éreztem:
Igen. Ez így jó. Minden nap rohanás, minden este káosz, brokkoliharccal és tésztacsatákkal – de ez a mi életünk. A mi történetünk.
Aznap este, amikor lefeküdtem, Emma még álmában is motyogott valamit:
„Tészta… megmenti… a világot…”
És én mosolyogva gondoltam rá:
Lehet, hogy tényleg igaza van.
Epilógus – Békekötés Brokkoliföld Határán.
Másnap reggel Emma különös csöndben ült a konyhaasztalnál. A haja kócosan meredt minden irányba, pizsamája gyűrötten lógott rajta, és úgy nézett a tányérjára, mintha világuralmi terveket szövögetne.
A tányéron ott feküdt pár apró, vajon pirított brokkoli-darab – olyan minik, amilyenhez képest bármelyik bolygó törpebolygónak minősülne.
Lara a pultnál állt, kávéval a kezében, várakozó arccal. Én pedig a tűzhelynél ügyködtem, és pontosan annyira próbáltam reménykedni, mint amennyire nem mertem reménykedni.
Emma lesandított a zöld falatokra.
Majd fel rám.
– Anya… ez most az a… az a mese szerinti brokkoli? Vagy a boszorkányos?
Lara felnevetett.
– Hivatalos nevén: Béke-Brokkoli. A diplomáciai verzió.
Emma elgondolkodva megszagolta.
– Nem… büdös. – jelentette ki kissé csalódottan. Mintha a brokkoli büdössége erősítené az ellenségesség érzését, és hiányolta volna a drámai töltetet.
– Megkóstolod? – kérdeztem.
A kislány kihúzta magát, mint egy parancsnok, aki nehéz döntést készül meghozni.
– De ha nem szeretem… akkor nincs harag. Én tésztalány maradok.
– Ígérem. – bólintottam.
Emma vett egy darabot. A szájához emelte. Kicsit hunyorgott.
Aztán beleharapott.
Mi ketten Laraval olyan feszült figyelemmel néztük, mintha kulináris olimpiai döntőt bírálnánk.
Emma lassan, komótosan rágott. Aztán letette a villát.
– Hát… – kezdte kimérten, mint aki életfilozófiai döntést hoz. – Ez…
Feszült csend.
– Ez… nem is rossz.
Úgy pattantam fel a székről, hogy majdnem feldöntöttem a teáskannát.
– Emma! Ez csodás! Ez fantasztikus! Ez…
– Anya… – szólt közbe Emma türelmesen. – Csak azt mondtam, nem rossz. Nem azt, hogy a tésztánál jobb.
Lara a kávéjába fulladt a nevetéstől.
Emma elégedetten felszegte a fejét.
– A tészta marad a főnök. A brokkoli meg… a segéd.
A család békeszerződést kötött brokkoliföld és tésztakirályság között.
A délután meglepetése.
Ebéd után Emma rajzolt valamit. Nagyon koncentrált. A nyelve is kilógott hozzá, ami nála mindig azt jelentette, hogy komoly mű készül.
Végül átnyújtotta nekünk:
– Ez a békekötés.
A rajzon három figura állt egymás mellett:
- Tésztalány Emma, akinek a haja spagettiből készült.
- Én, széles mosollyal.
- Lara, aki egy nagy zöld koronát viselt.
Fölé pedig nagy betűkkel írta:
„Brokoli boszorkányból lett tésztatündér.”
Lara a szívéhez kapta.
– Ez életem legnagyobb kitüntetése.
Este, amikor Emmát lefektettük, már nem volt benne félelem vagy dráma, csak egy megnyugtató sóhaj:
– Anya… ma nem hívlak fel. Már tudom… hogy nincs baj. A brokkoli… csak zöldség. Én meg… tésztalány. És ez így jó.
A beszéde elmosódott, mert közben már félig elaludt, a szavai összefolytak az álmával.
Leültünk Lara mellé a nappaliban, a kanapéra. A lakás békés volt, halk, szuszogós.
– Jól csináltuk. – mondta Lara halkan.
– Nem tudom, kicsoda most igazán a hős… Emma, te, vagy a brokkoli. – feleltem nevetve.
– Szerintem a tészta. – vonta meg a vállát Lara. – A tészta mindig győz.
Igaza volt.
És azon az estén, amikor már minden elcsendesedett, arra gondoltam:
Ha minden konfliktus így oldódna meg – humorral, türelemmel, egy kis mesével és rengeteg szeretettel –, sokkal könnyebb lenne a világ.
És talán tényleg:
a tészta megmentheti a világot.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 10. (szerda), 16:26
