Embertelen ’tréfa’: terhes nőt taszítottak a tóba – az igazság napok alatt elsöpörte a hatalmukat
A JÉG ALATT.
A téli szél hideg port sodort végig a kisváros szűk utcáin, miközben Kovács Júlia összehúzta a kabátját és feljebb húzta a sálat az állán. /A város szélén fekvő tó ilyenkor, december végén, már vékony jégréteggel borult, a parti fenyők pedig ezüstös vibrálással hajladoztak a szélben\./
Júlia úgy tervezte, ez lesz az első alkalom, amikor a lányát, Barbarát, immár férjes asszonyként látja vendégségben a férj családjánál. Békés ünnepekre készült — gyertyafényre, sült almára, halk beszélgetésekre. A béke azonban már az első perctől törékeny lepkeszárnynak bizonyult.
A Szántó család, Barbara férjének rokonsága, gazdag volt. Nem olyan feltűnő módon, inkább a régről örökölt, magabiztos jólét természetességével. A hatalmas tóparti villájuk sötét fahomlokzatával és ólomkeretes ablakaival régóta a város egyik nevezetessége volt. Júlia azonban már belépéskor érezte, valami nincs rendben. A levegő feszült, tapinthatóan hideg volt, mintha a falak is visszafogott ellenségességet leheltek volna.
Szántó Bence, Barbara férje, jóképű, udvarias férfinak mutatta magát. De Júlia mindig látott benne valamit, amit mások nem — egyfajta keménységet a szemében, amely mögött ott húzódott valami sötétebb. Barbara pedig az utóbbi hónapokban csendesebb lett. Sokszor elharapta a mondat közepe felé kezdődő gondolatait, és gyakran simította meg a még alig látható, de már formálódó gömbölyű pocakját, mintha magát nyugtatná, nem a benne növekvő életet.
Most is így tett.
A nappaliban ültek, ahol Bence apja, Szántó Lajos, és annak öccse, Rudolf, már jó ideje pohárköszöntőket emelgettek. A férfiak hangja egyre harsányabbra vált, a nevetés pedig olykor túl élesre sikerült.
– Barbara, gyere ki egy percre a teraszra! – szólt Rudolf, miközben a kandalló előtt álldogált, kezében félig telt pohárral.
Barbara kissé megmerevedett. Júlia észrevette, bár a többiek nem.
– Menj csak, nem lesz semmi – súgta Bence a feleségének, de olyan hangon, amelyben fenyegetés bujkált a kedvesség mögött.
Júlia szíve összerándult.
Ahogy kimentek a teraszra, ő is utánuk indult, de még az ajtó előtt megtorpant. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a levegő sűrűsödne körülötte. Hallotta a tó felől érkező szél surrogását, a deszkák recsegését, majd Rudolf harsány hangját:
– Mutasd meg anyósodnak, milyen erős vagy! Fogadjunk, meg sem mered tenni!
– Ne bolondozzatok! – hallatszott Barbara gyenge tiltakozása. – Öt hónapos terhes vagyok… és félek is a víztől.
– Jaj, ne legyél már ilyen finnyás! – vágott közbe Lajos. – Egy kis hideg víz senkinek nem ártott még meg.
Júlia ekkor már az ajtóhoz lépett, ökölbe szorult kézzel.
– Bence, ne merd…!
De későn szólt.
Egy tompa dörrenés, egy elfojtott sikoly, majd a víz csattanó hangja hasította ketté a levegőt.
A tó jeges felszíne megnyílt, és Barbara teste szinte hangtalanul csúszott alá.
– BARBARA! – Júlia sikolya betöltötte az egész partot..
A teraszról futva rohant a stég felé, miközben a férfiak nevetve hátráltak.
– Nyugi, majd feljön – mondta Lajos, legyintve. – A nők mindig túlreagálják a dolgokat.
– Ő… terhes! És nem tud úszni! – ordította Júlia, és már ugrott is volna a vízbe, amikor Bence elé állt.
– Anyuka, ez csak játék volt. Ne csináljon jelenetet.
A víz fodrozódása azonban néma maradt. Barbara nem jött fel. A sötét felület lassan kisimult, mintha semmit sem nyelt volna el.
Júlia nem tétovázott. A jeges vízbe csapódva éles fájdalom futott végig a gerincén, mintha apró tűk százai döfnék át a bőrét. Kapkodva levegő után merült alá, de a hideg olyan hirtelen bénította meg, hogy a karjai is engedni kezdtek.
– Segítsen már valaki! – kiáltotta elgyengülten, miközben alig tartotta a fejét a víz fölött.
A férfiak azonban nem mozdultak. Csak álltak ott, kezüket zsebükbe dugva, mintha valami különös előadást néznének.
A következő másodpercek ködösek voltak. Júlia kavargó hópelyheket látott a levegőben, érezte, hogy húzza lefelé a saját ruhája súlya, aztán hirtelen valaki karja fonódott a dereka köré.
Egy idegen férfi — később derült ki, hogy a tóparton bérelt faház lakója — ugrott utánuk, és egyik karjával Barbarát, másikkal Júliát vonszolta partra.
Barbara eszméletlen volt. Légzése alig érezhető. Ajkai lilára színeződtek. A pocakját remegő kézzel takarta, mintha a test még utoljára védené a benne fejlődő életet.
Júlia térdre rogyott mellette, miközben a férfi kétségbeesetten próbálta újraéleszteni.
– Lélegezz, kislányom… kérlek, lélegezz… – suttogta Júlia, könnyei a hóra hullottak.
Bence és a család ekkor kezdtek visszasomfordálni, de tekintetükben nem volt félelem. Csak düh és fölény.
– Elég legyen ebből – mordult fel Lajos. – Maga túlreagál mindent, asszonyom.
Júlia lassan felállt. Minden sejtje remegett, de hangja jéghideg volt:
– Majd az orvosok eldöntik, mi túlzás.
Amikor megérkezett a mentő, a család már sietve távozott, mintha semmi közük sem volna semmihez.
A kórházban hosszú órák teltek el, mire a rezidens kijött hozzá.
– A lánya stabil. A baba szívhangja gyenge, de jelenleg rendben. Súlyos lehűlés, koponyazúzódás… de él. – Júlia ekkor omlott össze.
Ám a megkönnyebbülést azonnal felváltotta valami sötétebb, mélyebb érzés. Harag. Gyűlölet. És elszántság.
És ekkor küldte el azt az üzenetet:
„Testvérem… Laci… tedd, amit tenned kell.”
A telefon másodperceken belül megcsörrent.
– Mi történt, Júlia? – kérdezte Hegedűs László, az ország egyik legmakacsabb oknyomozó újságírója, aki már túl sok ember titkát fedte fel ahhoz, hogy félelem legyen benne.
– Majd elmondom mindent – felelte Júlia rekedt hangon. – Csak gyere. És segíts.
László hangja elmélyült, fenyegetően csendes lett:
– Indulok. És esküszöm, nem ússzák meg.
REPEDÉSEK A CSENDEN.
A kórház folyosója már majdnem üres volt, amikor Hegedűs László felért a belgyógyászati osztályra. A neonfény hidegen csillogott a linóleum padlón, a falak mentén műanyag székek sorakoztak. Júlia összegörnyedve ült az egyik széken, térdén gyűrött takaró, kezében félig kihűlt tea.
Ahogy meglátta a bátyját, felpattant. László mindig magasabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt – talán a tartása miatt. Kopott kabátja ujjánál kifeslett a varrás, vállán fekete oldaltáska lógott, tele jegyzetfüzetekkel, diktafonnal, dossziékkal.
– Laci… – A hangja elcsuklott, és a következő pillanatban már a vállába kapaszkodott.
László karjaival óvatosan átölelte.
– Itt vagyok. Mesélj el mindent. Elölről. Semmit ne hagyj ki.
Júlia leült, és lassan, többszöri nekifutásra elmondta, mi történt a tónál. A havas part, a stég, a férfiak nevetése. A hang, ahogy a víz felcsapott. A pillanat, amikor rájött, hogy a lánya nem jön fel.
László közben nem szakította félbe, csak néha bólintott, időnként feljegyzett egy-egy mondatot a jegyzetfüzetébe.
– Azt mondták, csak vicc volt – fejezte be Júlia halkan. – Nem kértek bocsánatot. Nem néztek rá. A saját unokájukat taszították bele a jég alá… – A hangja ismét megtört.
László szeme összeszűkült.
– És Barbara? Hogy van?
– Alszik. Az orvos azt mondta, a baba… egyelőre jól van. De azt is mondta, hogy ha perceken múlott volna, már… – Nem bírta kimondani.
László felállt.
– Beszélnem kell az orvossal. Aztán Barbarával. És azt is szeretném tudni, hogy hívják pontosan ezeket az embereket.
– Szántó Lajos. A fia, Bence. Az öccse, Rudolf. – Júlia minden név előtt összerándult. – Tudod, a Szántó Építőipari Kft., meg azok a társasházak a vasút mellett. A benzinkút, a fél város… – legyintett keserű mosollyal. – Mindenki ismeri őket.
– Én is – mondta László halkan.
Az ügyeletes orvos fáradt, de határozott hangon fogadta Lászlót az orvosi szobában.
– Nézze, a hölgy eszméletlen állapotban került be, testhőmérséklete jóval a normál alatt, a koponyáján zúzódásos sérülés, a tarkótájon. Ha valóban „játék” volt, ahogy mondja… – itt elhallgatott, és Lászlóra nézett. – Nos, akkor nagyon rosszul sikerült.
László felmutatta a diktafont.
– Felvehetem, amit mond? Nem nevesítem, ha nem szeretné, de szakvéleményre szükség lesz.
Az orvos habozott.
– Ha rendőrségi ügy lesz belőle, úgyis le kell írnom mindent – sóhajtott. – Vegye fel. De a nevemet ne említse, amíg el nem indul a hivatalos eljárás.
Amikor visszatért a folyosóra, már csak egyetlen gondolata volt: ez nem maradhat annyiban.
Barbara késő este ébredt fel. A szobában félhomály uralkodott, csak az ágy melletti lámpa sárgás fénye világította meg a falon lógó, kissé megfakult festményt – egy hóval borított mezőt, magányos úttal.
Júlia a széken ült az ágy mellett, kezében zsebkendő, mellette László állt, háttal az ablaknak, karba tett kézzel.
Barbara szeme lassan fókuszált, és amikor megpillantotta az anyját, ajkai remegni kezdtek.
– Anya… – suttogta.
Júlia azonnal fölé hajolt.
– Itt vagyok, kislányom. Itt vagyok. Minden rendben. – A hangja lágy volt, de a tekintetében feszültség villant.
Barbara automatikus mozdulattal a hasára tette a kezét.
– A baba…?
– A baba most jól van – válaszolta László, óvatosan. – Az orvos szerint figyelni kell, de erős. Mint az anyja.
Barbara ekkor vette észre Lászlót.
– Szia… Laci… – halvány mosoly suhant át az arcán, aztán elsötétült. – Nem kellett volna jönnöd.
– Dehogy nem kellett volna – vágta rá Júlia. – Téged majdnem megöltek.
Barbara arca eltorzult.
– Csak… csak vicc volt – mondta gépiesen. – Bence is mondta, hogy ők nem gondolták komolyan…
László közelebb lépett az ágyhoz.
– Barbara, figyelj rám – szólalt meg csendesen. – Nem az történt, hogy valaki véletlenül meglökött. Nem csúsztál meg. Téged beledobtak. Úgy, hogy tudták: terhes vagy, és félsz a víztől. Ha ezt te „viccnek” nevezed, akkor nagyon régen történt valami a fejedben, amit nem láttunk.
Barbara szeme megtelt könnyel.
– Nem akartak rosszat… – kezdte, de a hangja elakadt. – Ha azt mondom, hogy… hogy bántottak… ha bármit mondok… – lenyelte a könnyeit – akkor mit gondolsz, kit fognak előbb tönkretenni? Engem? Vagy anyát?
Júlia összezavarodva nézett rá.
– Hogyhogy tönkretenni? Mit beszélsz?
Barbara tekintete üres lett, ahogy a plafon felé nézett.
– Bence sokszor mondta… – suttogta. – Ha valaha „rossz színben tüntetem fel” őt vagy az apját, akkor gondoskodnak róla, hogy te soha többé ne kapj munkát, anya. Hogy a lakásodra jelzálog kerüljön. Hogy a bátyád, Laci… – pillantott fel Lászlóra – ne kapjon több megbízást, ne jelenjen meg egyetlen cikke sem. Azt mondta, ők itt mindent el tudnak intézni.
László arcán izom rándult.
– Nem ez lenne az első, hogy valaki így gondolja magát érinthetetlennek – jegyezte meg keserűen. – De hidd el, nincs az az ember, akinek ne lehetne utánajárni.
– Te nem érted… – Barbara görcsösen markolta a takarót. – Amióta hozzámentem, minden lépésem figyelik. Tudják, hova megyek, kivel találkozom. Ha később jövök haza, kérdéseket tesz fel. Ha máshoz fordulok… – Az ajkán halvány, szinte észrevehetetlen seb húzódott, mintha korábban megharapta volna.
Júlia ekkor először vette észre igazán a lánya arcán megbúvó apró részleteket: a halvány sárgás foltot a járomcsonton, a vállán húzódó kékes csíkot, amely kilátszott a kórházi hálóing nyakánál.
– Ezek… – A kérdést nem tudta befejezni.
Barbara lesütötte a szemét.
– Egyszer-egyszer elveszíti a türelmét – suttogta.
László mély levegőt vett.
– Elég volt – mondta halkan, de olyan tónusban, amitől mindketten felkapták a fejüket. – Barbara, most figyelj rám. Amit veled tesznek, az nem hiba, és nem „elvesztett türelem”. Ez rendszeres bántalmazás. Az, amit a tónál csináltak, kísérlet volt. És még ha a törvény máshogy is fogalmaz, az erkölcs szerint ez gyilkossági kísérlet. Nem fogjuk eltussolni.
Barbara ajka megremegett.
– Te nem félsz tőlük?
– Én? – László felhúzta a szemöldökét. – Hidd el, drágám, volt már dolgom olyan emberekkel, akiknek több pénzük és befolyásuk volt, mint a Szántóknak. Nem ők lesznek azok, akik elhallgattatnak. – Aztán lágyabban folytatta: – De csak akkor tudok segíteni, ha velem vagy. Ha elmondasz mindent. Nem ma. Nem ebben a minutumban. De hamarosan.
Barbara sokáig hallgatott. Aztán halkan kérdezte:
– Ha beszélek… meg tudod védeni a babámat?
A kérdés olyan őszinte és szíven ütő volt, hogy Júlia elsírta magát.
– Mi ketten együtt – mutatott felváltva magára és Lászlóra – mindent megteszünk ezért.
Aznap éjjel László a kórház melletti kis panzióban aludt, de alig hunyta le a szemét. Hajnalban már az ablaknál állt, kezében kávésbögrével, és figyelte, ahogy a kisváros fölött lassan derengeni kezd a fény.
A tó felől párás köd kúszott a fák közé. A csendet egy-egy távoli busz és a kukásautó törte meg.
Évek óta nem volt ilyen személyes egy ügye. Általában politikusok, vállalkozók, közbeszerzések mögötti mocsok után kutatott, távol tartva magától mindent, ami az érzéseit túlságosan megmozgatta. Most viszont a saját húgának a gyerekéről volt szó. Egy nőről, aki gyerekkorában a nyakába ugrott, ha meglátta, és arról ábrándozott, hogy egyszer „olyan bátor lesz, mint a Laci bácsi”.
– Na, bátorságra most szükség lesz – morogta félhangosan, és az asztalra tette a bögrét.
Elővette a laptopját, a telefonját, és munkához látott.
Reggel már a kisvárosi kávézóban ült, amelynek ablakából rálátás nyílt a főtérre. A bejárat felett koszorúkkal, fényfüzérekkel díszített fagerenda húzódott. A pult mögött egy középkorú nő kavargatta a kávét, miközben a rádióban halk karácsonyi zene szólt.
– Kávét? – kérdezte.
– Feketén, cukor nélkül. És… – László körbenézett. – A Szántó család, gondolom, ismerős név?
A nő tekintete egy pillanatra megfeszült.
– Itt mindenki ismeri őket – mondta óvatosan. – Miért kérdezi?
László elővett egy névjegykártyát, és a pultra csúsztatta.
– Újságíró vagyok. Hegedűs László. Építkezésekről, vállalkozásokról írok. Azt hallottam, sok beruházás kötődik hozzájuk a környéken.
A nő végigfutotta a szemével a kártyát, majd halkan füttyentett.
– Magáról már hallottam a hírekben. Maga volt az, aki miatt az a… – legyintett. – Mindegy. Ha róluk ír, sok meglátása lesz.
És mintha ezzel engedélyt adott volna magának, lassan beszélni kezdett. Először csak semleges dolgokról: a régi gyártelepről, amit társasházzá alakítottak, a külvárosi telekről, amit megvettek, majd többszörös áron eladtak. Aztán halkabbra fogta a hangját.
– Persze… voltak ott furcsaságok is. Az a tűz például… a régi raktárnál. Sokak szerint nem véletlen volt. De a vizsgálat eredménye valahogy „elveszett”. Meg azok az emberek, akiket feketén foglalkoztattak. Volt, aki leesett az állványról… azt mondták, ő volt az ügyetlen. – A nő vállat vont. – Én csak azt tudom, amit az emberek beszélnek. De ha maga tényleg utánajár, talán más is megszólal.
László mindent lejegyzett.
– Ismer olyan valakit, aki konkrétabban tudna mesélni? Akinek köze volt hozzájuk?
A nő körülnézett, majd odahajolt.
– Van itt egy férfi… Pista.
László bólintott.
– Köszönöm. Ez már jó kezdet.
Késő délelőtt Barbara kórházi szobájába váratlan vendég érkezett.
Az ajtó hangtalanul nyílt ki, és Bence lépett be, elegáns, drága télikabátban, sál lazán a nyakába vetve. Kezében csokor fehér liliomot tartott.
Júlia az ablaknál állt, és azonnal megfeszült.
Barbara ösztönösen a takaró alá húzta a kezét, mintha eltakarni próbálna valamit.
– Szia, édesem – mondta Bence, és mosolyogni próbált. A mosoly azonban nem ért a szeméig. – Hogy érzed magad?
– Fáradtan – válaszolta Barbara óvatosan. – Mit keresel itt?
– Hogyhogy mit? – Bence felnevetett, de hangja fémesen csengett. – A feleségem majdnem meghalt, nem jöhetnék el hozzá?
Júlia el akart szólni valamit, de összeszorította a száját. Nem volt itt az ideje összeveszni.
Bence letette a csokrot az éjjeliszekrényre, majd a szoba másik végébe lépett, mintha csak úgy, mellékesen, és halkan így szólt:
– Anyuka, lenne egy kérésem. Beszélhetnék egyedül a feleségemmel?
Júlia már nyitotta a száját, hogy nemet mondjon, de Barbara megszólalt:
– Anya… kérlek. Csak pár perc.
Júlia tudta, hogy ez rossz döntés. Mégis bólintott. Mielőtt kiment, Bencére nézett, és halk, de reszkető hangon szólt:
– Egy szóval is bántod, esküszöm, itt helyben hívom a rendőrséget.
Bence szeme megvillant.
– Én sosem bántom. Szeretem a feleségemet.
Júlia kiment, és az ajtót csak résnyire húzta be. A folyosón megpillantotta Lászlót, aki éppen akkor ért oda. Intett neki, hogy maradjon csöndben, és csak fejével az ajtó felé biccentett. László értette. Zsebéből elővette a telefonját, és elindította a hangrögzítést.
Bent a szobában Bence arca azonnal megváltozott, amint ketten maradtak. A kedves mosoly elolvadt, a szeme hideg lett.
– Mi a fenét csinálsz, Barbara? – suttogta. – Te meg akarsz minket semmisíteni?
Barbara elhúzódott tőle.
– Majdnem meghaltam – felelte. – És a gyerekünk is. Ez volt a te „játékod”. Mit gondoltál, mi lesz?
– Tudod, jól, hogy nem akartam, hogy így legyen – legyintett Bence. – Apám túltolta, Rudolf is. Te mindig ilyen teátrális vagy. Egy kicsit csobbanni a vízben, ettől még nem omlik össze a világ.
Barbara szeme elkerekedett.
– Bence, én… fulladoztam. Elvesztettem az eszméletemet. Ha az a férfi nem ugrik utánunk… – Könny szökött a szemébe. – A lányod vagy fiad most már nem élne. Te ezt nem érted?
Bence tekintete egy pillanatra megingott. Talán volt benne valami bűntudatszerű villanás. De aztán összeszorította az állkapcsát.
– Nézd – mondta halkan. – Az, ami a tónál történt, most már mindegy. A lényeg, hogy jól vagy. A baba is. Koncentráljunk erre. Ne csinálj belőle ügyet.
Barbara halkan felnevetett – egy törékeny, ideges kacaj volt.
– Te komolyan azt hiszed, hogy holnaptól csak úgy… folytatom? Mintha semmi sem történt volna?
Bence közelebb hajolt, hangja fenyegető suttogássá vált.
– Ha elmondod valakinek, hogy mi történt… ha azt állítod, hogy én bántani akartalak… akkor olyan problémáid lesznek, amikről most még fogalmad sincs. Érted?
Barbara elsápadt.
– Ez… fenyegetés?
– Ez ténymegállapítás – felelte Bence szárazon. – Apámnak ügyvédei vannak, kapcsolatai, pénze. Ha te most hisztizni kezdesz, mindannyian meg fogjuk bánni. És mielőtt azt hinnéd, hogy anyádnak vagy a kedves oknyomozó bácsinak nem tudunk ártani… gondold át még egyszer.
Barbara hangja reszketett, de mégis megkérdezte:
– Mit tudsz te anyámnak ártani?
Bence gúnyos mosollyal hátradőlt.
– A munkahelye most elég bizonytalan, nem? Szép kis iskola, de elég egy-két „panasz”, és máris felülvizsgálják a szerződését.
Barbara könnyei most már szabadon folytak.
– Miért csinálod ezt? Miért nem… miért nem kérsz csak bocsánatot, és engedsz el?
Bence szeme villant.
– Mert az enyém vagy. A feleségem, a gyerekem anyja. Az én világomban nem lépsz ki csak úgy. Nem fogod bemocskolni a nevemet.
Barbara ekkor lassan felegyenesedett az ágyban, amennyire tudott. A szemei vörösek voltak, de a hangja szokatlanul tisztán csengett.
– Az a baj, Bence, hogy te már bemocskoltad magad. Nélkülem is.
Bence arcizmai megrándultak.
– Gondold át… – súgta. – Amíg nem késő. – Aztán felegyenesedett, megigazította a kabátját, és kilépett a szobából.
A folyosón azonban szembe találta magát László tekintetével.
– Üdvözlöm, Szántó úr – mondta László tárgyilagos hangon. – Hegedűs László vagyok. Talán hallott rólam.
Bence pillantása végigfutott rajta. A légkör hirtelen megfagyott.
– A híradókban láttam önt egyszer-kétszer – felelte. – Remélem, nem hiszi, hogy beleszólhat abba, ami a családomban történik.
– Nem szólok bele – mosolygott vékonyan László. – Csak rögzítem, amit látok és hallok. Aztán mások döntenek.
Bence közelebb lépett.
– Bármit is gondol, újságíró úr, jobb, ha tudja: vannak emberek, akik nem szeretik, ha turkálnak az életükben. És néha… rosszul jár, aki nem érti a finom jelzéseket.
– Szerencsére én már régóta nem értem a „finom jelzéseket” – vont vállat László. – Papírt, tényt, hanganyagot értek. Abból meg most már… van néhány. – Zsebére ütött, ahol a telefon lapult.
Bence szeme összeszűkült. Egy pillanatra látszott rajta, hogy legszívesebben kitépné László kezéből a készüléket. De aztán uralkodott magán.
– Maga azt hiszi, győzhet – mondta hidegen. – De itt mi irányítunk. Ezt sose felejtse el.
László csendesen felelt:
– Ez a mondat általában annak a kezdete, amikor valaki bukni kezd.
Bence elfordult, és faképnél hagyta őket.
Júlia odalépett a bátyjához.
– Hallottál valamit? – kérdezte zaklatottan.
László zsebre tette a telefont.
– Eleget – felelte. – És ez még csak a kezdet.
Délután László visszament a kávézóba. A sarokasztalnál valóban ott ült egy alacsony, erősen őszülő férfi, botjára támaszkodva, előtte félig kiivott tea.
– Pista bácsi? – kérdezte László.
A férfi felnézett.
– Ismerjük egymást?
– Még nem. De szeretném, ha mesélne nekem a Szántó cégről. Azt hallottam, maga dolgozott náluk.
Pista sóhajtott, és az ajkába harapott.
– Nem akarok én bajt… – motyogta.
– Tudom – mondta László. – Senki sem akar. De néha a baj akkor is megtalál, ha hallgatunk. Ha beszél, segíthet másokon. Lehet, hogy azon a fiatal családon is, akinek a lányát a vízbe lökték.
Pista ettől a mondattól összerezzent.
– Hallottam… – mormolta. – A feleségem mondta ma reggel. A kórházban dolgozik. Azt mondta, épphogy megúszta az a kismama. – Felnézett. – Az a fiú… az a magas, elegáns… a Lajos fia… az csinálta?
– Közük volt hozzá – felelte László óvatosan. – A részletek majd kiderülnek. De ahhoz, hogy az emberek komolyan vegyék, tudniuk kell: nem ez az első eset, amikor mások élete nekik csak játék.
Pista hosszan hallgatott. Aztán felemelte a fejét, és mélyen László szemébe nézett.
– Tudja, mit jelent, ha valaki beszél ellenük?
– Igen – mondta László. – Sajnos nagyon is.
– Akkor üljön le – sóhajtott a férfi. – Elmondok mindent. Hogy hogy estem le arról az állványról. És hogy utána miért lettem „hanyag” az irataik szerint.
László leült, zsebéből elővette a diktafont, és óvatos mozdulattal az asztal közepére tette.
– Csak akkor kapcsolom be, ha maga is akarja.
Pista bólintott.
– Kapcsolja. Ideje, hogy valaki végre leírja az igazat.
Este felé, amikor Júlia egy pillanatra lement a kórházi automatához vízért, Barbara a párnája alól elővett egy apró tárgyat: egy kicsi, régi diktafont, amin még csúszkás kapcsoló volt.
Ujjai remegtek, ahogy megsimította.
Ezt az apró készüléket még azelőtt dugta el, hogy hozzáment Bencéhez. Akkoriban László viccesen azt mondta neki:
– Tartsd a zsebedben. Sosem tudni, mikor kell bizonyítani, mit mondott valaki.
Sokáig nem használta. Aztán, amikor a veszekedések durvábbak lettek, Bence szavai egyre fenyegetőbbé váltak, egyszer-egyszer bekapcsolta. Nem mert utána belehallgatni, félve attól, mit hall majd. De most, ahogy a kis készüléket markolta, tudta, szükség lesz rá.
Az ajtó kinyílt, és László lépett be.
– Anyád még sorban áll – mondta. – Hozott neked is valamit az automatából, valami iható citromos izét. – Aztán meglátta a kislány tenyerében a diktafont. – Az meg…?
Barbara felé nyújtotta.
– Azt hiszem… itt az ideje, hogy ne csak én féljek attól, ami rajta van.
László lassan átvette, és komolyan nézett az unokahúgára.
– Biztos vagy benne?
Barbara szemében félelem és elszántság keveredett.
– A gyerekem nem nőhet fel úgy, hogy azt mondom neki: „hallgass, mert gazdag emberek így akarják”. – Mély levegőt vett. – Inkább félek velük szemben, mint mellettük.
László szorosan a kezébe fogta a kis készüléket.
– Rendben – mondta halkan. – Akkor mostantól nem csak te őrzöd a titkokat. Én is.
És abban a pillanatban mindketten tudták: a Szántó család addigi életében láthatatlanul, de végleg megváltozott valami.
A HÓ ALÓL ELŐKERÜLŐ IGAZSÁG.
A kórház csendjét csak a távoli nővérpult halk gépelése törte meg, miközben László a panzió szobájában ült, és az asztalon sorakozó bizonyítékokat rendezgette. Egy kinyitott jegyzetfüzet, két hangfelvétel, Pista bácsi vallomása, és most… Barbara diktafonja, amelynek régi műanyag burkolata surrogva kattant, amikor óvatosan megmozdította.
László egy pillanatra lehunyta a szemét. Újságíróként rengeteg mocskos történetet hallott már, de ez… ez személyes volt. Ez a húga lányának életére, sőt a születendő gyermekére árnyékolt.
– Rendben – suttogta magának. – Lássuk, mit titkoltak előled ennyi évig.
Bekapcsolta a készüléket.
A hangszóró recsegve éledt fel.
– „Barbara, ha egyszer még egyszer megkérdőjelezed apám döntéseit, esküszöm, megmutatom neked, milyen az, amikor valakit tényleg félreteszünk.”.
Bence hangja volt. Hideg, éles, türelmetlen.
László ökölbe szorította a kezét.
Következett egy tompa puffanás, mintha valami a falhoz ért volna, majd Barbara halk, visszafojtott lélegzete.
– „Bence, kérlek… fáj…”.
– „Akkor ne csinálj úgy, mintha több lennél nálunk.”.
Újabb felvétel következett, dátummal, időponttal.
Pénzügyi beszélgetés. Bence és Lajos hangja váltakozott, amelyben egyértelmű utalások hangzottak el „eltüntetett papírokról”, „kapóra jövő tűzesetről”, „munkásokról, akik jobb, ha nem beszélnek”.
László jegyzetelt, figyelmesen, precízen – mint aki pontosan tudja, hogy ezek a hangok alapjaiban rengethetnek meg egy egész várost.
Aztán jött az a rész, amitől a gyomra valóban összerándult.
– „Az a terhes hiszti megőrjít. Képes volt ma is sírni a semmin.”.
– „Majd lehűti magát egyszer a tóban.”.
– Rudolf röhögése. „Addig lökjük csak, amíg még könnyű. Később már bajba kerülünk, ha hozzányúlunk.”.
– „Nem fog feljelenteni. Túl gyenge hozzá.”.
A felvétel hirtelen véget ért.
László lassan letette a diktafont, és mély levegőt vett.
– Ez több, mint amire számítottam – mondta magának. – Ez… bőven elég.
Nem csak újságcikkhez.
Nem csak ügyhöz.
Ez lezáráshoz.
KÖZBEN A KÓRHÁZBAN.
Barbara éppen a mellkasát simogatta – a pici még alig érezhető mozdulatait –, amikor Júlia visszatért.
– Hozztam neked egy kis gyümölcslevet – mondta lágyan. – Az orvos szerint fontos, hogy sokat igyál.
Barbara halványan elmosolyodott.
– Köszönöm, anya.
Egy ideig csend volt. Bár a levegő nyugodtnak tűnt, Barbara tekintetében még ott bujkált az a sok éves rettegés, amely lassan, de biztosan oldódni kezdett.
– Szerinted… – kezdte bizonytalanul –, képes leszek egyedül? Nélküle? Egy babával?
Júlia odalépett hozzá, és óvatosan megfogta a kezét.
– Drágám, te már akkor is többet bírtál, mint gondolnád, amikor még csak a gondolata sem voltál e világnak. És most végre nem vagy egyedül. Itt vagyok én. Itt van Laci. Lesznek barátok, segítők… Te most egy új életet kezdesz. És ennek az életnek nem része az erőszak.
Barbara lehunyta a szemét.
– Azt hiszem… először érzem, hogy tényleg szabad lehetek.
Júlia ekkor előrehajolt, és megcsókolta a homlokát.
– Mert az is vagy.
KÉMIAI NYOMOK A HÓBAN.
Másnap reggel László a város önkormányzati levéltárában ült. A fűtés recsegve működött, a neonlámpák pedig vibráltak a mennyezeten. Előtte több évnyi dokumentum hevert sorba rendezve: építési engedélyek, tulajdonjogi akták, elutasított panaszok, lezárt rendőrségi ügyek.
A Szántó név minden második oldalon felbukkant.
És velük együtt:
– eltűnt jegyzőkönyvek,
– megmagyarázatlan tűzesetek,
– ügyek, amelyeket „bizonyíték hiányában” zártak le,
– panaszok, amelyeket „alaptalannak” minősítettek.
Minél mélyebbre ásott, annál érthetőbbé vált Barbara félelme. Ez a család nem egyszerűen gazdag volt. Hanem befolyásos. És abban a hitben éltek, hogy örök időkre sérthetetlenek.
De most valaki a nevük mellé odatette az első karcolást.
És jött a következő.
PISTA BÁCSI VALLLOMÁSA.
Miután László találkozott vele, visszakérte a feljegyzéseket.
Pista hangja fátyolos volt, néha összefüggéstelen, de a lényeget kristálytisztán mondta el:
– A raktárnál volt az eset… tizenkét éve. Leesett az állvány. A gerenda nem volt rendesen rögzítve. Én szóltam is, de azt mondták, „ne csináljak ügyet”. Amikor leestem, eltört a csípőm… a papíron meg azt írták, részeg voltam. Én? Én sose ittam meló közben! De hát aláíratták… kellett a pénz a fiam gyógyszereire… mit tehettem volna?
László szíve összeszorult.
– És aki akkor felügyelte a munkát…?
– Lajos. Mindent ő irányított.
Ez fontos volt. Nagyon fontos.
A CIKK SZÜLETÉSE.
Három nap telt el. László szinte alig aludt, csupán a kávé és az elszántság tartotta életben. A laptopján sorra íródtak a fejezetek:
„Épületek, amelyek mögött eltűntek a jelentések.”.
„Munkások, akiket elhallgattattak.”.
„Családi hatalom, amely büntetlenül működött.”.
És végül a legfontosabb:
„Egy terhes nő a jég alá került – véletlen volt, vagy bosszú?”.
A hangfelvételek, amelyeken Bence és Lajos saját magukat buktatták le, alátámasztották a történetet. Barbara vallomása – név nélkül, de részletesen – emberi súlyt adott neki.
Júlia annyit mondott, amikor László megmutatta neki az első kész verziót:
– Ez nem csak cikk… ez az igazság.
László bólintott.
– És most ki is fog derülni.
Még azon az éjszakán elküldte több országos lapnak, tévének, online portálnak.
A VILLÁMCSAPÁS – A VÁROS FELÉBRENDETT.
Másnap délelőttre már mindenütt lángoltak a hírek:
„SZÁNTÓ-BOTRÁNY: ÚJABB HATALMAS ÜGY A KISVÁROS ÉPÍTŐIPARÁBAN”.
„BÁNTALMAZÁS, FENYEGETÉS, KORRUPCIÓ – EGY CSALÁD TÖRTÉNETE”.
„HANGFELVÉTELEK BUKTATTÁK LE A BEFOLYÁSOS SZÁNTÓKAT”.
A város főtere megtelt újságírókkal. A villa előtt rendőrautók parkoltak. Az emberek suttogva beszélték:
– Hallottad?
– A fiút kihallgatásra vitték.
– A lányt majdnem megölték…
– Ez most tényleg véget vethet nekik?
A kisváros hirtelen felébredt abból az álomból, amelyet a Szántók évek óta óvtak.
A SZÁNTÓK BUKÁSA.
A rendőrség elkobozta Bence és Lajos telefonjait, számítógépeit, papírjait. Az irodákból akták kerültek elő, amelyek régóta hiányoztak. A munkások – akik eddig reszkettek – most sorra jelentkeztek, tanúskodva arról, hogyan bánt velük a család, hogyan tűntek el a panaszaik.
Bence arroganciája hamar összeomlott, amikor meghallotta az első felvételt:
„Majd lehűti magát egyszer a tóban.”.
Az ügyészség emberei nem lassan dolgoztak: a botrány nagysága országos jelentőségű lett.
Lajos maga próbált ügyvédekkel harcolni, de a bizonyítékok tömege áthatolhatatlan falat képezett.
– Valaki árul… – mondta dühösen Bencének a fogdában.
– Nem árulás – felelte Bence, és először tűnt megtörten. – Mindent mi mondtunk ki. Ők csak meghallották.
BARBARA ÚJ ÉLETE.
Közben Barbara lassan erősödött. A gyomrában növekvő élet is határozottan jelzett, mintha érezné, hogy a vihar alábbhagyott.
Egy délután, amikor László és Júlia is bent volt mellette, Barbara így szólt:
– Elköltözöm ebből a városból, amint megszületik a baba. Szeretnék egy nyugodt helyet… új kezdetet. Ahol nem fél senki a családomtól. Vagy attól, ami volt.
Júlia megsimogatta a kezét.
– Bárhova mész, én megyek utánad.
László mosolyogva tette hozzá:
– És én is, ha kell. Bár az én lakásom elég kicsi, két embernek is szűk, nemhogy háromnak…
Barbara elnevette magát – talán hónapok óta először szívből.
– Nem kell, hogy a közelemben legyetek… csak azt szeretném, hogy tudjam, ott vagytok.
EPILÓGUS – A HÓ HULLÁSA.
Néhány hét múlva, egy hideg januári napon, Barbara a kórház folyosóján sétált Júliával. A pocakja már jól láthatóan gömbölyödött, és magabiztosan lépett.
Az ablak mellé érve leállt, és kinézett a város felett gomolygó hófátyolra.
– Tudod, anya – mondta halkan –, néha még mindig hallom a víz hangját. A jég csattanását. A hideget, amikor elsötétült minden. De valamiért… már nem félek tőle úgy, mint akkor. – A kezét a hasára tette. – Most már másért élek. Valakiért, akinek a jövője tiszta lesz.
Júlia átkarolta a vállát.
– A félelem akkor múlik el, amikor szembenézel vele. És te megtetted.
Barbara mosolygott.
– Meg mi is – tette hozzá László, aki éppen akkor ért oda. – Mert ezt a harcot együtt vívtuk meg.
Barbara rájuk nézett, és a hangja meleg volt, tele hálával:
– Köszönöm… mindkettőtöknek. Ha ti nem vagytok… ma én sem vagyok.
Júlia könnyeit törölgette.
László csak bólintott, és megszorította a vállukat.
A város felett csendesen hullott a hó. Fehér takaró borult a háztetőkre, a járdákra, a tó jegére – amely most vastag volt, biztonságos és mozdulatlan.
És a három ember, aki nemrég még félelemben élt, most együtt állt a világoskék ég alatt.
Nem győztek még le minden árnyat.
Nem kezdődött el még teljesen az új élet.
De már elindultak felé.
És néha ennyi is elég.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 09. (kedd), 08:54
