Évekig azt hitték, soha nem fog járni. Aztán egy nap az apa meglátta a fiát a vízben…

A város késő délutáni fényei tompán derengtek a frissen esett eső cseppjein, amelyek még ott csüngtek a platánfák ágairól. /A széles, macskaköves utcákon már alig járt valaki, a legtöbb ablak mögött vacsoraillat és tévéfény keveredett\./

A Nagymező utcában álló, régi polgári ház azonban szokatlanul csendes maradt. Olyan csend telepedett rá, amelyben az ember önkéntelenül is visszatartja a lélegzetét, mintha félne megzavarni valami láthatatlanul zajló történés hangját.

Lőrinc Bálint aznap egyedül jött haza. Sem a céges sofőr, sem az asszisztens nem kísérte el – egy hirtelen jött fáradtság, vagy talán valami mélyebb, nehezen megfogható hiány késztette arra, hogy kiszálljon a megszokott ritmusból. Úgy akart belépni a házába, mint egy egyszerű apa, aki leteszi a kabátját, megvakarja a tarkóját a hosszú nap után, és megnézi, hogy a fia vacsorázik-e már.

Amikor kitárta a kovácsoltvas kaput, az udvar megszokott kopogó hangja most valahogy tompán visszhangzott. A bejárati ajtónak már lendült a keze, amikor valami furcsa érzés átfutott rajta. Mintha túl könnyű lenne minden. Túl csöndes.

A kulcs fordult, a zár kattanása megszokottan szólalt, de amint belépett az előtérbe, Bálint megtorpant. A fényesre viaszolt parkettán esőcseppeket sodort be a szél, a kabátja alól csöpögő víz halk koppanásokban mért időt, és akkor meghallotta.

Valami ritmusos hangot. Finom csobbanást. És… nevetést?
Gyereknevetést.

Bálint szívében megfeszült valami. Nem, lehetetlen – legalábbis neki így mondták évekig. Minden orvosi jelentés, minden gyógytornász, minden szakvélemény ugyanazzal a mondattal kezdődött:

„Marci fejlődése lassú lesz. Talán egyszer feláll, de ne várjon komoly csodát.”

A csoda szót akkor valahogy mosolyogva mondták, mintha gyerekmesékhez tartozna, nem pedig kórházi dossziékhoz. Bálint pedig megtanulta úgy kezelni az egészet, mint egy veszteséges befektetést: eltemetni magában, dolgozni helyette, és nem hagyni, hogy az érzések kikezdjék.

De amit most hallott…
Az nem illett semmilyen szakvéleménybe.

Megint egy csobbanás. Egy apró, lihegős kacaj. És egy női hang – fiatal, türelmes, lágy. Dorina hangja.

„Figyelj, Marci. Lassan. Emeld a lábad, jó? Igen… nagyon ügyes vagy!”

Bálint torka kiszáradt. Valami szédítő remény és félelem egyszerre rohanta meg. Levette a cipőjét, félredobta, és hangtalanul indult a nappali felé. A sötéten pislákoló beltéri lámpák alig érintették meg a falakat, de a terasz felől vibráló fény szűrődött be.

Ahogy kilépett a teraszajtón, a levegőben enyhe klórszag keveredett a nyári alkony párájával. A kis udvari medence vizén apró hullámok futottak végig – és ott, a sekély részben, a víz derékig érő csillogásában állt a fia.

Állt.

Nem kapaszkodott a medence szélébe. Csak egy kék úszódeszkát tartott maga elé, reszkető, de elszánt kézzel. A térdei kicsit befelé fordultak, de tartotta magát. Tartotta.

Marci, aki három éve alig mert felülni magától.

A kisfiú arca kipirult, a hajába tapadt vízcseppek csillogtak, és amikor felnevetett, valami úgy tört fel Bálint mellkasából, mintha addig vasabroncs szorította volna.

Dorina a vízparton guggolt, a haja kontyba fogva, az egyik szára vizesen rátapadt a lábára. A kezével óvatosan mutatta a mozdulatot, végig követve Marci minden apró bizonytalankodását.

És akkor a kisfiú felemelte a fejét.

„Apa… nézd!”

A hang, amit Bálint már hónapok óta csak fáradt sóhajokkal és csenddel hallott együtt. Most boldogan csengett.

„Sétálok!”

Bálint térde megingott, ahogy odalépett. Letérdelt a medence mellé, és hagyta, hogy az öltöny nadrága azonnal megszívja magát vízzel.

– Marci… – suttogta. – Fiam… hát hogy…?

Dorina felnézett rá, a tekintete meglepett, de nem ijedt meg.

Csak egy pillanatra rebbent meg a szeme, majd vissza Marcihoz fordult, hogy megtámassza, amikor a fiú egy pillanatra elbillent.

– Ügyesen, lassan – mondta halkan.

Marci ismét megemelte a lábát. A víz alig fodrozódott. A küzdelem ott volt a mozdulatban – de a győzelem is.

Bálint végül odanyúlt, és magához vonta a fiát. Marci kis karjai átölelték, a nedves bőr hidegen simult az arcához.

És Bálint sírt.

Nem hangosan. Nem látványosan. Csak úgy, ahogy azok sírnak, akik hosszú évekig tagadták, hogy képesek még ilyesmire.

Dorina félrenézett, hogy teret adjon, de Bálint megszólította.

– Dorina… ezt… maga csinálta vele?

A fiatal nő elpirult, látszott, hogy zavarba jött.

– Ő csinálta, Bálint – mondta végül. – Én csak… ott voltam mellette.

A férfi lehajtotta a fejét.

– Mióta? – kérdezte rekedten.

Dorina habozott.

– Két hónapja kezdtük el a vízi gyakorlást. A víz megtartja, nem esik akkorát. Ott bátrabb.

Bálint lassan bólintott, és a szíve minden dobbanása arról árulkodott, hogy valami nagyobb változás indul benne. Valami, amitől félt – és amire mégis vágyott.

– Köszönöm… – suttogta.

Dorina elmosolyodott, de a mosoly mögött halvány aggodalom bújt meg. Valami titok árnyéka.

És ez még csak a történet kezdete volt.

Dorina bement a házba törölközőkért, Marci pedig még mindig kapaszkodott az apjába, mint aki fél, hogy ha elengedi, a pillanat szertefoszlik.

– Apa… – suttogta, miközben a feje Bálint mellkasához simult. – Ugye most már büszke vagy rám?

A kérdés úgy vágott a férfi szívébe, mintha valaki belülről húzott volna végig rajta kést.

– Ezt eddig is tudnod kellett volna – felelte halkan. – De igen. Nagyon. Rettentően büszke vagyok rád.

Marci óvatosan eltávolodott tőle, hogy az arcába nézhessen.

– De eddig mindig fáradt voltál. Meg ideges. – A gyerekek könyörtelenül őszinték tudnak lenni. – És ha kérdeztem, csak azt mondtad, „most nem érek rá, kisfiam”.

Bálint szeme elsötétült. Mert igaza volt. Nem lehetett kimagyarázni. Eltalálta, ott, ahol a legjobban fáj.

– Tudom – nyelte nagyot. – És ezt sajnálom. Nagyon. – Megsimogatta a fiú vizes haját. – Lehet, hogy későn kapcsolok… de mostantól jobban próbálkozom. Megígérem.

Marci úgy nézett rá, mintha mérlegelné, mennyire hihet annak, amit hall. Aztán bólintott. A gyerekek ösztönösen szeretnek hinni.

– Akkor gyere holnap is, jó? Mikor gyakorlunk a vízben.

Bálint szájára fáradt mosoly ült.

– Holnap… – ismételte. A fejében rögtön felvillant a naptára: reggeli meeting, délutáni tárgyalás, este üzleti vacsora. – Megoldom – mondta végül. – Ha kell, alltörlök mindent.

A saját szavai lepte meg a legjobban.

Ebben a pillanatban Dorina tért vissza, két nagy, bolyhos törölközővel a karján. Vállán átvetve egy sötétkék pléd is lógott.

– Na, kis hősök – mosolygott rájuk. – Jöhet a szárazföld.

Bálint óvatosan kilépett a medence mellől, Marcit a karjában tartva. Dorina sietve terítette rájuk az egyik törölközőt, finom mozdulatokkal dörzsölte szárazra a kisfiú hátát.

Amikor véletlenül összeért a keze Bálint csuklójával, mindketten megdermedtek egy pillanatra. Dorina gyorsan elhúzta a kezét.

– Bocsánat – motyogta.

– Semmi baj – rázta a fejét Bálint. – Maga… tényleg tudja, mit csinál.

A fiatal nő elpirult, de nem válaszolt. Inkább Marcira figyelt.

– Fázol még? – kérdezte tőle.

– Nem – rázta a fejét a fiú. – Csak éhes vagyok.

– Na, az ellen tudok tenni – Dorina felnevetett. – Készítettem levest. Még meleg.

Bálint felkapta a fejét.

– Maga főzött? Ma is?

– Igen – vont vállat Dorina. – A múltkor azt mondta, hogy úgyis ritkán eszik rendes ételt. Gondoltam, ha már úgyis itt vagyok…

A férfi hirtelen rádöbbent, hogy valóban: alig emlékszik utoljára olyan napra, amikor nem szendnicset evett az íróasztalánál, vagy valamilyen éttermi gyors menüt az egyik tárgyalás között. A konyha otthon inkább dísz volt, nem használati tér.

– Köszönöm – mondta őszintén. – Ezt is.

Dorina egy pillanatra ránézett, mintha keresne valamit a tekintetében – őszinteséget, gyanakvást, határvonalat. Aztán elfordult.

– Menjünk bentre, Marci, megfázol – mondta, és a fiú felé nyújtotta a kezét.

Marci automatikusan Dorina ujjai felé nyúlt, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és inkább az apja nyakába kapaszkodott.

– Vinni akarom magától – jelentette ki.

Dorina arcán valami különös villant át. Egy pillanatnyi öröm – hogy apa és fia közelebb kerülnek egymáshoz – és valami nagyon halvány szúrás is. Aki sokáig egyedül cipelte a terhet, azt néha megcsípi a hirtelen megosztás vágya és félelme.

– Rendben – mosolygott. – Akkor én megyek előre, felkapcsolom a lámpákat.

A nappaliban meleg fény áradt szét, a sárgás izzók barátságossá tették a magas mennyezetű teret. A polcokon könyvek, fényképek, néhány régi családi porcelán. Az egyik kép különösen szemetszúró volt: fiatal nő, hosszú barna hajjal, Bálint vállára támaszkodva, a karjukban egy pár hónapos csecsemő.

Marci.

A nő mosolya egyszerre volt szelíd és élénk. Olyan arc, amit nehéz volt elfelejteni.

A képet elnézve Dorina arca megváltozott. A tekintete elkomorult, ajka szinte észrevétlenül megremegett. Bálint, aki közben letette Marcit a kanapéra, és a fiúra terítette a plédet, épp ebben a pillanatban kapta el ezt a pillantást.

– Ismerte őt? – csúszott ki a száján a kérdés, mielőtt átgondolhatta volna.

Dorina összerezzent, mintha valami tiltott gombot nyomtak volna meg benne.

– Kit? – kérdezte, bár pontosan tudta, hogy kit.

– A feleségemet – Bálint hangja lágyabb volt, mint várta. – Fura, ahogy nézte a képet. Mintha… nem először látná.

A fiatal nő hirtelen elfordult, és a konyha felé indult.

– Hozom a levest – mondta gyorsan. – Előbb egyenek.

Bálint ösztönösen utána lépett volna, de Marci megszólalt.

– Apa, maradj itt. – A fiú hangja még vékony volt, de most komolyan csengett. – Mesélj addig valamit.

– Mit meséljek?

– Anyáról.

A levegő megdermedt.

Bálint szinte fizikailag is érezte, ahogy a mellkasára nehezednek az emlékek. Annyi hónapja – talán éve – nem mondta ki hangosan a nevét sem, hogy most szinte bűnnek hatott, ha megtenné.

– Régen… – kezdte óvatosan. – Anyukád mindig nevetett azon, ahogy én kávét főzök. Azt mondta, meg kell menteni tőlem a gépet, mielőtt felgyújtom a konyhát.

Marci halványan elmosolyodott.

– Tényleg ilyen béna vagy?

– Abszolút – bólintott Bálint. – Kérdezd meg Dorinát, egyszer látta… azóta nem enged közel a tűzhelyhez.

– Én láttam – szólalt meg ekkor Dorina a konyhaajtóból, tálcával a kezében. A szemében már nyoma sem volt az előbbi feszültségnek, mintha rutinszerűen elrejtette volna. – Marci, apád olyan kávét csinált, hogy a csészét is megijesztette.

A fiú felkacagott.

– Ezt akarom látni!

– Megígérem, majd egyszer bemutatót tartok – emelte maga elé a kezét Bálint. – Oktató jelleggel… mit ne csinálj soha.

A nevetés szétszórta a feszültséget. Egy időre.

Az este csendesen telt – legalábbis kívülről nézve. Marci jó étvággyal kanalazta a levest, és Bálint számára szinte szentségtörésnek tűnt, hogy ő maga is élvezettel evett. Nem úgy, mint aki gyorsan belapátol valamit a gyomrába, mert muszáj, hanem mint aki érzi az ízeket, a melegséget.

– Ez… nagyon finom – összegzett végül, kissé esetlenül.

– Jó étvágyuk volt, az segít – felelte Dorina.

Amikor Marci elálmosodott, Dorina önkéntelenül felállt.

– Elviszem lefeküdni – mondta.

– Majd én – vágta rá azonnal Bálint. A saját hangján lepődött meg. – Feltéve, ha nem bánja.

Dorina meglepetten nézett rá, aztán bólintott.

– Persze.

Bálint karjába vette a fiút, és ahogy felment vele a lépcsőn, minden egyes lépésnél egyre nehezebben állta meg, hogy ne gondoljon arra: hányszor nem tette ezt meg az elmúlt években. Hányszor hagyta Dorinára, a nagyszülőkre, a „majd holnap pótolom”-ra, ami aztán sosem jött el.

Marci szobája barátságos volt, tele kis autókkal, kirakókkal és puha plüssállatokkal. A falon foszforeszkáló csillagok ragyogtak halványan. Bálint óvatosan az ágyra fektette a fiút, betakarta, majd leült az ágyszélre.

– Apa… – szólalt meg félálomból Marci.

– Igen?

– Holnap is jössz a vízhez?

Bálint ránézett a telefonjára. A kijelzőn két nem fogadott hívás, három üzenet, egy emlékeztető: „Fontos prezentáció előkészítése”. Átállította lenémítottra, és letette a komódra.

– Holnap… – nézett vissza a gyerekre. – Igen. Holnap is jövök.

Marci elmosolyodott, és pár perc múlva már egyenletesen szuszogott.

Bálint csak ezután ment le újra a nappaliba. Dorina épp a tányérokat pakolta a mosogatóba. A mozdulatai gyakorlottak voltak – de valahogy túlságosan is óvatosak. Mintha minden gesztusa mögött ott lapult volna az a félelem, hogy egy rossz lépés, egy rossz mondat mindent összedönt.

– Segítsek? – kérdezte Bálint, maga is meglepve magán.

– Nem szükséges – rázta a fejét Dorina. – Mindjárt kész vagyok.

– Legalább a poharakat hadd töröljem el – nem adta fel. – Így igazságosabb.

Dorina a levegőbe nézett egy pillanatig, mintha mérlegelné, elfogadhatja-e ezt az ajánlatot. Aztán halványan bólintott.

– Ha ragaszkodik hozzá.

A következő percekben csend telepedett rájuk. Csak a víz csorgása hallatszott, meg a tányérok finom koccanása. Bálint törölgette a poharakat, és közben lopva Dorinát figyelte. Ahogy félrehajtja a fejét, amikor elgondolkodik. Ahogy kifújja a levegőt, amikor azt hiszi, senki sem figyel.

Valami motoszkált benne, ami nem hagyta nyugodni.

– Dorina… – törte meg végül a csendet. – Ma délután azt mondta, két hónapja gyakorolnak így Marcival.

– Igen – bólintott a nő.

– És nekem erről… miért nem szólt?

A kérdésben nem volt vád, inkább valami kíváncsi fájdalom.

– Mert Marci kérte – válaszolta Dorina, és lerakta az épp kezében lévő tányért. – Azt mondta, szeretné, ha egyszer csak úgy jönne haza, hogy… maga látja először. Élőben. Nem videón, nem üzenetben.

Bálint elhallgatott. Hirtelen minden korábbi döntése – „nem érek rá”, „most fontosabb a munka” – éles fényben égett.

– És maga… mit gondolt erről? – kérdezte végül.

Dorina lassan felé fordult.

– Azt, hogy igaza van.

Ez a mondat úgy csattant, mint egy pofon. Mégsem hangzott bántóan – inkább kegyetlenül őszintén.

– Maga… nem fél így beszélni velem? – próbált tréfás éllel kérdezni.

– Néha – mosolyodott el keserűen a nő. – De ha már egyszer… – Elharapta a mondat végét.

– Ha már egyszer? – akadt meg rajta Bálint. – Ha már egyszer… mit?

Dorina ajka megremegett. A keze önkéntelenül is az egyik pohár után nyúlt – amit már elmosott, mégis mintha menekülő tárgyat keresne. Aztán nagy levegőt vett.

– Ha már egyszer… megígértem valakinek, hogy őszinte leszek, ha magáról van szó.

Bálint homloka ráncba szaladt.

– Valakinek? – kérdezte óvatosan. – Kinek?

A konyha hirtelen túl kicsinek tűnt, a levegő túl sűrűnek. Dorina úgy érezte, mintha a mellkasára szíjazott volna valaki egy láthatatlan súlyt, amit eddig cipelt, de most már nem tudott tovább.

– Bálint… – nézett a férfi szemébe. – El kell mondanom valamit. És előre is elnézést kérek, mert… nem úgy érkeztem ebbe a házba, ahogy maga gondolja.

A férfi szíve kihagyott egy ütemet. Az első gondolata rögtön az volt: „Valami baj van az ügynökséggel?” De ahogy Dorina arcát figyelte, rájött, ennél mélyebbről jön ez a vallomás.

– Miről beszél? – kérdezte lassan. – Az ügynökség hozta az ön papírjait. Referenciákkal, ajánlásokkal…

– A papírok egy részét én állítottam össze – vágott a szavába Dorina, alig hallható hangon. – Úgy, hogy… hát, finoman szólva sem teljesen azokban a formákban léteztek, ahogy maga látta.

Hirtelen csönd lett. Bálint érezte, ahogy finoman megemelkedik benne a vérnyomás. A mellkasában apró dobbanások szaporázták ritmusukat.

– Hamisított? – kérdezte kiütötten.

Dorina lehajtotta a fejét.

– Nem pénzt – próbált elmosolyodni, de nem sikerült. – Csak… múltat.

A férfi egyik kezében még ott volt a konyharuha, a másikban félig áttörölt pohár. Az üveg csúszóssá vált az ujjai között.

– Miért tette? – A hangja egyszerre volt kemény és remegő. – Miért akart ide kerülni ilyen áron?

Dorina lassan felnézett. A szemeiben félelem és elszántság keveredett.

– Mert már akkor ismertem magát és Marcit… amikor maga még nem is tudta, hogy létezem – mondta halkan. – Mert… ismertem Annát. A feleségét.

A név lebegett egy pillanatra a levegőben, mint valami régen elfeledett dallam.

Bálint hátratántorodott, mintha fizikailag érte volna ütés.

– Anna…? – suttogta. – Honnan… honnan ismerte őt?

Dorina a konyhapultra támaszkodott. Látszott rajta, hogy összegyűjti minden erejét a válaszhoz.

– Sokkal régebbről, mint gondolná – mondta végül. – Még az egyetemről. Ő volt az első igazi barátnőm. És… az utolsó is, akiben feltétlenül bíztam.

Bálint torka összeszorult.

– Soha nem említette – szorította össze az ajkát. – Hogy lenne valami… Dorina nevű barátnője.

– Nem akarta terhelni magát – felelte a fiatal nő keserű mosollyal. – Ő mindig így fogalmazott. „Te elég terhet cipelsz egyedül, Bálint.” Ezt mondta.

A férfi elsápadt. Olyan mondat volt ez, amit csak nagyon kevesen ismerhettek. Pontosan így, ezekkel a szavakkal mondta neki egyszer Anna – egy veszekedés utáni csendes beszélgetésben, amikor arról volt szó, hogy mennyit dolgozik.

– Ezt… honnan tudja? – suttogta.

– Ott voltam, amikor a kórházban feküdt – mondta Dorina, és most először nem próbálta elrejteni a könnyeket. – Amikor maga hazament pihenni, mert három napja alig aludt… akkor ő beszélt hozzám. Hosszasan. És megkért valamire.

Bálint szeme megtelt könnyel.

– Mire…? – kérdezte olyan hangon, amit alig lehetett hallani.

Dorina lenyelte a gombócot a torkában.

– Azt kérte, hogy ha vele bármi történik… figyeljek magukra. Hogy valahogy… valamilyen módon a közelükben legyek. És segítsek Marcinak. Akkor is, ha maga közben… eltévedne a saját élete útvesztőiben.

A férfi nem tudott megszólalni. Csak állt, egyik kezében a pohárral, és úgy érezte, mintha minden eddigi önképe, minden gondosan felépített fal felhasadna.

– Miért… miért nem mondta ezt el rögtön? – kérdezte végül.

Dorina keserűen felnevetett.

– Mert maga akkor még azt sem akarta elfogadni, hogy bármire is szüksége van – nézett egyenesen a szemébe. – Ha odaállok magához azzal, hogy „szia, én vagyok Anna régi barátnője, megígértem, hogy vigyázok rátok”… maga kiröhög és kidob. Vagy lezárja az ajtót maga mögött, még inkább, mint eddig.

Bálint tiltakozni akart. De nem tudott. Mert tudta, hogy igaza van.

A fiatal nő folytatta:

– Az ügynökségnél láttam meg a hirdetést. Hogy családi asszisztenst keres. Tudtam, hogy magáról van szó… a cím alapján. A nevek alapján. De akkorra már annyiszor elhalasztottam, hogy megkeresem magát, hogy… féltem, ha most is hagyom, akkor örökre elveszítem az esélyt.

– Felsóhajtott. – Ezért vittem be a saját papírjaimat. És… finoman úgy alakítottam őket, hogy beleilljenek a keresett profilba.

Bálint homlokát ráncolta.

– Finoman…?

– Nem hazudtam arról, hogy dolgoztam gyerekekkel – emelte fel a kezét védekezően Dorina. – Tényleg dolgoztam. Csak… például nem pontosan azoknál a családoknál, akiket leírtam. Az egyik név fiktív volt, a másik rövidített… – Elharapta a mondatot. – Tudom, hogy ez hiba volt. Tudom, hogy becsapás. De… úgy éreztem, nincs más esélyem.

Bálint percekig nem szólt. Hallotta a falióra egyenletes ketyegését a nappaliból, a távoli autók tompa zaját az utcáról. Mégis úgy tűnt, mintha minden hang elnémult volna.

– És most…? – szólalt meg végül, jóval halkan, mint szerette volna. – Most miért mondja el?

Dorina letörölte a könnyeit.

– Mert ma este először… úgy éreztem, tényleg itt van – mondta. – Nem csak a testével, hanem… magával együtt. És úgy gondoltam, hogy nem akarok mellette és maga mögött állni egy olyan titokkal, ami bármikor a fejemre omolhat. Ha most nem mondom el… később még rosszabb lett volna.

– Vagy soha – vetette közbe Bálint.

– Soha – ismételte Dorina halkan. – De akkor… minden, amit itt csinálok, hazugságon állna. És Marci sem ezt érdemli.

A férfi lehajtotta a fejét. Hosszú percek teltek el így, mozdulatlanul. Dorina már arra készült, hogy összeszedi a bátorságát, és megkérdezi: „Csak mondja meg, mikor menjek el”. De ekkor Bálint felnézett.

A tekintete nem volt szelíd. De nem is hideg. Inkább olyan, mint aki épp most szembesül a saját felelősségével.

– Meg kellett volna kérdeznem magát… már az elején – mondta. – Kitől tanult meg ennyire jól bánni a fiammal. Ki az, aki úgy ismeri ezt a házat, hogy közben mégis idegen.

Dorina lesütötte a szemét.

– Nem ismerem teljesen – tiltakozott félhangosan. – Csak… amit Anna mesélt róla. Meg amit most látok.

Bálint elfordult, és a nappali felé indult. Nem szólt, hogy kövesse-e. Dorina mégis utána ment. Tudta, hogy innentől úgysem lehet fél szavakkal élni.

A férfi megállt a polcnál, ahol a családi fotó állt. Ujjai végigsimítottak a kép üvegén.

– Anna… miért nem mondott nekem magáról? – kérdezte inkább magának, mint Dorinának.

– Mert nem akarta, hogy bűntudata legyen – felelte a nő. – Azt mondta, ha maga tudná, hogy engem megkért erre… talán még jobban szétszakadna. Hogy így legalább nyugodtabb lesz. Hogy lesz valaki, aki kapaszkodót jelent, ha maga… túl mélyre merülne a munkába.

Bálint behunyta a szemét. A mellkasában kavargó érzések között ott volt a harag is – de nem Dorina iránt. Inkább önmaga és a sors iránt, hogy ennyi mindent csak most tud meg.

– Dorina… – fordult vissza hozzá végül. – Haragszom magára azért, amit az ügynökséggel művelt. Ezt nem tudom letagadni. De… ha mindez, amit most elmondott, igaz… akkor… – Kereste a szavakat. – Akkor magára tartozik ez a történet. Ide. Közénk.

A lány szeme elkerekedett.

– Ez… azt jelenti, hogy… maradhatok?

– Nem tudom még, mit jelent – rázta a fejét Bálint őszintén. – De azt tudom, hogy Marci bízik magában. Hogy maga segített neki megtenni az első lépéseit. És hogy… – lenyelte a gombócot a torkában – Anna kért meg erre. Nem én.

Dorina ajkán remegő mosoly jelent meg.

– Én már akkor is… – kezdte, majd elhallgatott.

– Már akkor is…? – nézett rá Bálint kérdőn.

– Semmi – rázta meg a fejét. – Csak… amikor először mesélt rólam, Anna azt mondta: „Szeretném, ha egyszer megismernéd a férjemet és a fiamat. Kár, hogy valószínűleg sosem lesz rá időnk.” – Elmosolyodott a könnyei mögött. – Úgy tűnik, az élet néha mégis rendez egy találkozást.

Hosszú csönd telepedett rájuk. A város távoli zaja beszűrődött a zárt ablakokon át, de idebent valami egészen más történt: három ember – egy apa, egy fiatal nő és egy alvó kisfiú – életének vonalai kezdtek lassan, óvatosan összefonódni.

És bár egyikük sem tudta még, hogy ebből a hálóból mi születik, annyi bizonyos volt: azon az estén nem csak Marci tett lépést előre a vízben.

Bálint is kilépett valamiből, amiben évek óta mozdulatlanul állt. És Dorina is – a háttérben maradó, bűntudattal terhelt szerepből – beljebb lépett abba az életbe, amelyet valaki más bízott rá.

A következő reggel finom fény szivárgott be a redőny résein, és a város még álmosan nyújtózkodott a hajnali zajokban. Bálint ritkán ébredt ilyen korán. Általában az ébresztő csengette fel, és ő gondolkodás nélkül nyúlt a telefonja után, hogy ellenőrizze az e-mailjeit. De most a telefon az éjjeliszekrényen maradt, néma képernyővel.

A gondolatai elsőként nem a tőzsdenyitásra, nem a prezentációkra, nem az ügynökségekre vagy befektetőkre siklottak…
Hanem Marcira. A kis fiú arcára, amikor a vízben állt.

És Dorinára. A fiatal nő arcára, amikor elmondta az igazat.

Valami megmozdult benne, amit rég elveszettnek hitt.

Mikor leért a konyhába, a levegőben friss tea illata terjengett. A teafilter még ázott a bögrében; mellette apró cetli hevert a pultra támasztva.

”Jó reggelt kívánok!
Marci még alszik. Készen áll a vízre, ha ma is szeretné folytatni vele a gyakorlást.
A reggelije a pulton.
D.”

Bálint elmosolyodott. Ritka volt, hogy csak ennyi maradjon Dorinából a reggeli órákban – általában már vidáman tevékenykedett mire ő felkelt. Ma azonban úgy tűnt, a nő tudatosan adott neki teret… hogy átgondolja a tegnapot.

Leült a konyhaasztalhoz. A teát kortyolgatva dőlt hátra, és hagyta, hogy a némaság körbeölelje. A tegnapi vallomás íze még mindig ott ült a nyelvén. Nem tudta eldönteni, hogy dühöt, hálát, megrendülést vagy zavart érez.

Talán mindegyiket egyszerre.

Egy dolog azonban biztos volt: Dorina nélkül Marci soha nem tett volna lépést. És talán ő maga sem.

Marci ébredése.

A gyerekszoba ajtaja résnyire nyitva volt. Marci az ágyban ült, kócosan, álmosan, és valami bizonytalan rajzot firkált a füzetébe.

– Jó reggelt, bajnok – lépett be Bálint.

Marci felkapta a fejét.

– Apa! – ragyogott fel. – Ezt neked rajzoltam!

A papíron két figura állt egy kék, hullámos csík fölött. Az egyik nagyobb, a másik kisebb – és mindkettőnek botladozó kis lábai voltak.

– Ez mi? – kérdezte Bálint, bár már tudta.

– Mi vagyunk a vízben – mondta Marci büszkén. – Megyek! Sétálok!

A férfi gombócot érzett a torkában. Megölelte a fiút, hosszan, szorosan. Valahogy minden érintés többet jelentett, mint eddig bármikor.

– Na, akkor készüljünk – mondta. – A víz nem vár.

Marci felnevetett.

– A víz mindig vár. Dorina mondta.

– Ez igaz – vont vállat Bálint. – De mi ne várjunk.

Vissza a vízhez.

Az udvar friss levegővel telt meg. A napfény csillogott a medence felszínén, és Dorina épp akkor lépett ki a hátsó ajtón, mikor ők odaértek. Kezében törölköző, hajában néhány kiszabadult tincs, amiket sehogy sem sikerült hátrafogni.

– Jó reggelt! – mosolygott rájuk.

– Jó reggelt – felelte Bálint kissé feszülten, de őszintén.

Dorina tekintete egy másodpercig sem kerülte az övét. Úgy nézett rá, mint aki kész elfogadni bármilyen választ – dühöt, haragot vagy megbocsátást. De egyik sem jött. Bálint csak biccentett felé, és ez valahogy több volt, mint egy sima köszönés.

– Kezdhetjük? – kérdezte a nő.

– Kezdjük – felelte Bálint.

Marci pedig már csobbanó lábakkal indult a víz felé.

A víz csendje.

Ma sokkal mélyebb volt a gyakorlás. Nem a mozgás nehézsége miatt – bár Marci még mindig bizonytalan volt –, hanem a levegő vibrálása miatt. A tegnap esti igazság kimondása nem maradt következmények nélkül: minden mozdulatban óvatosság, minden pillantásban árnyalat húzódott.

Dorina végig figyelte őket. Bálint pedig próbált minél természetesebben viselkedni, de még mindig ott lüktetett benne a kérdés:

Ki volt Dorina valójában Annának?
És miért bízta rá őket?

Amikor Marci kis pihenőt tartott, Bálint halkan megszólította:

– Tegnap… amit mondott… – kezdte, és Dorina felé fordult.

A nő nem ijedt meg. Várt.

– Szeretném tudni – mondta Bálint –, pontosan… mi volt Anna utolsó kérése.

Dorina tekintete megtelt fájdalommal, de nem fordult el. A víz tükrén halványan csillogott a napfény, és a fiatal nő hangja alig volt több suttogásnál.

– Azt mondta… – kezdte remegő hanggal –, hogy maga akkor is a fia legjobb apja lesz, ha egyszer elveszti az irányt. Mert maga nem rossz ember, csak túl sokat akar tartani a vállán.

Bálint lehunyta a szemét.

Dorina folytatta:

– Azt mondta, hogy ne ítéljem meg magát, még akkor se, ha néha zárkózott. Mert maga nem közömbös… csak fél újra megnyitni azt, amit a veszteség összezárt.

A férfi hang nélkül nyelt egyet.

– És még valamit mondott – tette hozzá Dorina.

– Mit? – kérdezte rekedten Bálint.

Dorina közelebb lépett, a víz lágy hullámokat vetett a lábánál.

– Azt kérte… – suttogta –, hogy ha egyszer a maga szeme újra fényt talál… engedjem közel magamhoz. De csak akkor, ha maga is engedi.

Bálint felkapta a fejét.

A tekintetük találkozott.

És ebben a pillanatban Bálint megértett valamit, amit eddig képtelen volt:

Nem Dorina tört be az életébe.
Anna küldte be.
És nem azért, hogy helyettesítse őt.
Hanem hogy megmentse azt az apa-fia kapcsolatot, amit a gyász és a munka lassan felőrölt.

A töréspontról az épülés felé.

Marci ekkor újra megemelte a lábát, de megcsúszott. A víz csobbant, a kis teste kibillent – és reflexből mindketten utána kaptak. Dorina érte el előbb, de azonnal továbbadta Bálintnak, mintha tudatosan akarta volna, hogy az apa legyen az, aki megtartja a fiút.

– Megvagy, kicsim – mondta Bálint, és magához emelte Marcit.

A fiú a nyakába kapaszkodott.

– Biztos, hogy jössz holnap is? – kérdezte kissé félénken.

Bálint ránézett Dorinára.
Aztán a fiára.
Végül az ég felé.

– Holnap… és azután is – felelte. – Ahányszor csak kell.

Dorina akkor mosolygott először valódi, könnyed mosollyal azóta, hogy elárulta az igazat.

A hétköznapok új rendje.

A következő napokban lassan kialakult valami új. Bálint már nem rohant el reggel, nem maradt bent késő estig, és nem fogadott el minden tárgyalást. A cégénél meglepődtek, amikor először mondta:

– Elnézést, de négykor haza kell mennem. A fiam vár.

Az asszisztense kis híján leejtette a laptopját.

Esténként pedig – és ez volt talán a legmeglepőbb számára – Dorinával beszélgetett. Nem sokat, nem hosszasan, csak apróságokról: Marci fejlődéséről, receptekről, a város zajairól, az időjárásról, de ezek a beszélgetések valahogy… gyógyítottak.

Anna történetének valódi arca.

Egy este, amikor Marci már aludt, Dorina egy borítékkal lépett oda Bálinthoz. Kezében reszketett az anyag.

– Ezt… Anna írta – mondta. – Nekem adta, az utolsó napokban. Azt mondta: „Csak akkor add oda, ha Bálint már nem csak a túlélés miatt él.” Úgy érzem… talán most jött el az idő.

A férfi kézbe vette a borítékot. A papír kissé megsárgult, az írás finoman, elegánsan dőlt benne.
A boríték elején csak ennyi állt:

„Bálintnak – ha készen áll.”

Bálint sokáig csak nézte. A mellkasában fájdalmas, mély lüktetés indult meg. Aztán lassan kibontotta.

A levél hosszú volt. Meleg, őszinte, mély sorokkal teli. Nem a búcsúé volt, hanem a szereteté, amely túl akarta élni a saját halálát.

A végén egy mondat állt, ami mindent megmagyarázott:

„Dorina ott lesz melletted, ahol én már nem tudok. Ne zárd ki őt az életedből. Ő tudni fogja, mikor kell csendben maradnia, és mikor kell megszólalnia.”

Bálint szeme peremét ellepték a könnyek.

Dorina csendben állt mögötte.

– Nem akartam beavatkozni – mondta halkan. – Csak… ott akartam lenni, ahol tényleg szükség van rám.

Bálint lassan megfordult.
A levelet gyengéden összehajtotta.

– Maga… teljesítette Anna kérését – mondta rekedten. – De arra már nem gondolt, hogy… talán én is szeretném megkérdezni, mit szeretne maga?

Dorina elsápadt a kérdéstől. Nem számított rá.

– Én… én csak segíteni akartam – hebegte.

– És most? – kérdezte Bálint, egy lépéssel közelebb lépve. – Most, hogy már nem kell hazugságot cipelnie? Hogy nincs mögötte titok?
Mit szeretne most, Dorina?

A nő ajkai megremegtek.

– Azt… hogy boldogok legyenek – mondta. – Maga és Marci.
És… – nagy levegőt vett – szeretnék része maradni ennek. Ha… ha megengedik.

Bálint szeme lassan felderült.

– Azt hiszem – mondta –, ezt nemcsak megengedjük.
Hanem szeretnénk is.

Dorina tekintete elhomályosult, de most már nem a félelemtől.

Epilógus — Átlépések.

Hetek teltek el.

Marci már biztosabban állt a vízben. Néha néhány lépést megtett kapaszkodás nélkül is, és minden alkalommal olyan öröm tört fel belőle, hogy az egész udvar megtelt nevetéssel.

Bálint már nem csak néző volt. Ott volt, tartotta, bátorította, és közben lassan megtanulta: ami egyszer összetört benne, az nem marad örökre törött.

Dorina pedig… nem került hátrébb. De nem is nyomult előrébb a kelleténél.
Pont ott állt, ahol szükség volt rá.

Egy este, mikor a nap lebukott, és a kertet arany fény öntötte el, Bálint és Marci a medence szélén ültek, lábukat a vízbe lógatva. Dorina törölközőt hozott nekik, és a háttérben mosolyogva figyelte őket.

Marci egyszer csak felkiáltott:

– Nézd, apa! Most már nem félek a víztől!

Bálint ránézett, és halkan azt felelte:

– Tudod… én sem félek már attól, amit nem látok előre.

A fiú nem értette pontosan, de megölelte az apját.

Dorina pedig, aki mögöttük állt, lehunyt szemmel hallotta, ahogy a férfi halkan hozzáteszi:

– Mert most már ketten vagytok, akik megtartanak, ha elcsúsznék.

Dorina ekkor először hitt benne igazán, hogy talán neki is lehet helye ebben az új családban.

És így lett a víz nemcsak a kisfiú gyakorlótere, hanem mindhármuk számára egy új kezdet jelképe.

Ahol mindenki megtanult újra lépni.
Kicsit bizonytalanul.
Kicsit reszketve.
De már nem egyedül.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2025. december 05. (péntek), 16:42