Lekéste a repülőt, de így találta meg élete férfiját – hihetetlen, ami a reptéren történt!
A februári reggel olyan volt, mint egy fáradt sóhaj: hideg, párás, ködbe burkolt. Emese összébb húzta a sálját, miközben a Buszpályaudvar előtti járdán toporgott. /Már harmadszor pillantott az órájára, és minden alkalommal egyre erősebben szorult össze a torka\./
A ködben azonban váratlan mozgásra lett figyelmes. Az úttest szélén egy férfi botorkált, mintha a saját lába nem engedelmeskedne neki. Egy pillanatra megingott, majd a járdaszegélyre rogyott. Emese megtorpant.
— Jól van? — kérdezte, miközben óvatosan közelebb lépett.
A férfi felpillantott. Harmincas évei végén járhatott, borostás arccal, barna kabátban, amelyről sötét foltok árulkodtak a latyakról. Fájdalom ült a szemében.
— A bokám… azt hiszem, kifordult — sziszegte. — Megcsúsztam a villamosmegállóban. Próbáltam továbbmenni, de…
Emese körbenézett. Az emberek elsiettek mellettük — mindenki sietett valahová, mindenki fázott, mindenki magával volt elfoglalva. A busz, amelyet Emesének el kellett érnie, már az utcasarkon túl gurult ki: fehér fényei erőtlenül vibráltak a ködben, aztán eltűntek.
A nő szíve kihagyott egy ütemet.
Lekéste.
De a férfit sem hagyhatta ott.
— Hívok egy taxit — mondta határozottan, bár a hangja kissé megremegett. — Kórházba kell mennie.
— Nem… nincs rá szükség. Csak a reptérre mennék. A gépem tízkor indul. — A férfi próbált felállni, sikertelenül. — A kórház megvár, de a gép nem fog.
Emese elmosolyodott — keserűen, mert közben érezte, hogy a saját helyzete is egyre szorultabb.
— Furcsa egybeesés — mondta. — Én is a reptérre tartok. Akkor együtt megyünk.
— De maga miattam már így is lekéste a buszát — tiltakozott a férfi.
— Talán így kellett lennie — vont vállat Emese. — Jöjjön, segítsen, hogy segítsek.
A férfi elnevette magát. A nevetés rövid volt és fájdalmas, de benne bujkált valami hálás melegség.
A taxi öt percen belül megérkezett. Emese karját nyújtotta, a férfi pedig ránehezedett. Ahogy beült mellé a hátsó ülésre, Emese érezte, hogy izmai feszülnek: az idő egyre fogyott, a repülőút egyre távolabb került.
A taxi elindult. A sofőr előre biccentett, és megkérdezte:
— Reptér?
— Igen, kérem. A lehető leggyorsabban — mondta Emese.
A férfi mellette mély levegőt vett, mintha össze akarná szedni a gondolatait.
— Amúgy… Ádám vagyok — nyújtotta a kezét kissé ügyetlenül.
— Emese — fogadta a nő. A neve kimondása közben valami furcsa bizonyosság futott át rajta: mintha egy különös, láthatatlan szál már összekapcsolta volna őket.
A város képei elmosódva suhantak el mellettük: panelházak, buszmegállók, kivilágított kirakatok. A taxi időnként lassítani kényszerült, amikor egy-egy csúszós útszakaszhoz értek. Emese a telefonját nézte, de a kijelzőn a percek könyörtelenül peregtek.
Ádám szeme megakadt rajta.
— Nagyon fontos lenne elérnie a járatot, igaz?
Emese széttárt karokkal sóhajtott.
— Három éve nem láttam a barátnőmet. Most dolgozik, családja lett, ritka, hogy időt tud szakítani ránk… Ez az első alkalom hónapok óta, hogy találkozhatnánk.
Ádám bólintott, és halkan megjegyezte:
— Akkor ne miattam késsen el. Amikor odaérünk, csak szálljon ki, és rohanjon. Én meg majd… valahogy elbicegek.
Emese felnevetett — fáradt, de őszinte hangon.
— Nem fogom itt hagyni.
— Miért? — csúszott ki Ádám száján akaratlanul.
— Mert nem így neveltek — mondta Emese, majd oldalra nézett, és hozzátette: — És mert így érzem helyesnek.
Ádám válasz helyett csak a kezét gyűrögette, mintha nem tudná, hogyan reagáljon.
A reptérhez érve a taxi megállt a gyorsbelépő előtt. Emese kiszállt, és már épp fizetett volna, amikor a hangosbemondó éles hangja végigfutott a terminál falain:
„Tisztelt utasaink! A Párizsba tartó 904-es járatra a beszállás lezárult.”
Emese megdermedt.
A taxiajtó még nyitva volt, hideg levegő csapta arcon. A szeme előtt elhomályosult minden: a forgóajtók, a siető emberek, a villódzó fények.
„Vége” — súgta magában.
Ádám lassan kiszállt mellé, a fájdalom rándította meg az arcát, de az ő tekintete nem volt elhomályosodva. Ő tisztán látta Emesét — és azt, mennyire összetört.
— Sajnálom — mondta halkan. — Ez miattam történt.
Emese megrázta a fejét.
— Nem. Én döntöttem úgy, hogy önnel maradok.
Ádám elmosolyodott — keserűen, de valami hálás csillanással.
— Magáról süt, hogy ilyen döntéseket nem megbánni kell… hanem becsülni.
Ám hirtelen előkapta a telefonját, és mielőtt Emese bármit kérdezhetett volna, máris tárcsázott. A hangja bár csendes volt, mégis olyan természetességgel parancsolt, amitől Emese megütközve hallgatott.
— Sziasztok, én vagyok… Igen. A gépet várassátok meg. Tudom. Igen, vállalom. Negyven perc. Köszönöm.
Letette a telefont, és a nőre nézett.
— A gépem még nem indul el nélkülem — mondta, mintha ez a világ legmagától értetődőbb dolga volna.
Emese felvonta a szemöldökét.
— Maga… ki is valójában?
Ádám elnevette magát, ezúttal őszintébben.
— Ha azt mondanám, hogy csak egy egyszerű utazó vagyok, maga úgyis látná, hogy nem teljesen igaz. — Sóhajtott. — Ádám Töröknek hívnak. A TörökAir tulajdonosa vagyok. Ma új belföldi útvonalat avatnánk Nyíregyházán. Elindulhat nélkülem is, de… nem szeretném.
Emese szája kiszáradt.
— Egy… légitársaság tulajdonosa? Maga… a saját gépét várakoztatja? Miattam?
— Nem — rázta a fejét Ádám. — Azért, mert így akarom. És mert tartozom magának. Nem is akárhogy.
Emese szíve megremegett. Keze önkéntelenül megérintette a kabátja zsebét, ahol a repülőjegy pihent — immár érvénytelenül.
— Én… ezt nem kértem.
— De megérdemli — mondta Ádám. — Túl régen nem találkoztak azzal a barátnővel. És túl rendes ahhoz, hogy elengedjem ezt így.
Majd újra tárcsázott, néhány rövid szó után letette.
— Húsz perc múlva indul egy kisebb, magán úti gép — jelenti be derűsen. — Elmennek magáért, és kiviszik Párizsba. Ma még találkozni fog Zsófival.
Emese döbbenete szinte tapintható volt.
— Ádám… ez őrültség.
— Talán — vont vállat. — De én szeretem az őrült dolgokat. És szeretem… ha a jó embereknek jó dolgok történnek.
Emese érezte, hogy elönti a melegség. Nem a VIP-folyosó hívogató fényei miatt — hanem Ádám tekintete miatt, amelyből egyszerre áradt bátorság és sebezhetőség.
Ahogy beléptek a külön váróba, Ádám egy pillanatra megállt.
— Emese… azért is szerettem volna, ha megvárnak, mert még nem volt alkalmam elmondani valamit.
A nő felnézett rá.
— Mit?
Ádám halkan, szinte félénken válaszolta:
— Hogy ön mellett… valahogy újra embernek éreztem magam. Rég nem találkoztam valakivel, aki ennyire ösztönösen jó.
A mondat ott lebegett kettejük között, mintha a köd, amely a városon lebegett, most őket is körülzárta volna — de ez a köd meleg volt, biztonságos.
Emese nem tudta, mit mondjon. Csak annyit érzett: az út, amelyről azt hitte, hogy már nem létezik, egy pillanatra újra megnyílt előtte.
És ez még csak a kezdet volt.
A VIP-váró ajtaja hangtalanul csukódott mögöttük. Odabent meleg, tompa fényű lámpák világítottak; puha fotelek, üvegfalon túli kifutópálya, néhány elegáns, visszafogott öltönyös alkalmazott. Emese ösztönösen kihúzta magát, mintha hirtelen nem érezné magát elég „ide valónak”.
Ádám észrevette ezt, és közelebb hajolva halkan megjegyezte:
— Ne feszengjen. Ez csak egy szoba… kicsit kényelmesebb, mint a többi, de ugyanúgy emberek járnak benne.
— Emberek, akiknek saját légitársaságuk van — mondta Emese félmosollyal. — Azért ez… nem mindennapi.
Ádám megvonta a vállát.
— Tudja, mennyi minden nem mindennapi az életemben? Az, hogy valaki szó nélkül feláldozza a saját útját egy idegenért, biztosan nincs a listán. Az kifejezetten ritka.
Emese elpirult, és zavartan nézett körbe. A falon fekete-fehér fotók lógtak: régi repülők, első belföldi járatok, ünneplő személyzet.
— Régóta csinálja? — kérdezte végül. — Mármint… ezt az egész repülős dolgot?
— A családom kezdte. Apám még Malév-pilóta volt, mielőtt megszűnt a cég. Utána évekig hányódtunk, aztán ő beleállt egy saját vállalkozásba. Kezdetben csak két-két kis gépünk volt, most már… több. — A hangja egyszerre volt büszke és fáradt. — Én meg belenőttem ebbe. Csak közben valahol… elveszett az, hogy mire is vágytam eredetileg.
— Mire vágyott? — kérdezte Emese óvatos kíváncsisággal.
Ádám elmosolyodott.
— Hogy legyen időm élni. — A válasz olyan természetességgel hangzott el, hogy Emese nem is tudott rá azonnal reagálni.
A pult mögött álló hostess akkor lépett hozzájuk mosolyogva.
— Török úr, már megkaptuk az értesítést. A gép húsz percen belül indulásra kész. Hozhatok valamit? Kávét, teát, vizet?
— Nekem egy kávé jó lesz, köszönöm — mondta Ádám.
Emese habozott.
— Nekem is… egy tejeskávét, ha lehet. — A hangja még mindig kissé bátortalanul csengett, mintha félne, hogy bármikor valaki odalép, és azt mondja: „Asszonyom, maga tévedésből van itt, ez nem a maga világa.”
A hostess bólintott, és elsietett.
Ádám leült az egyik fotelbe, óvatosan a sérült lábát előre nyújtva.
— Üljön le. Nem fog megharapni a szék.
— Tudom — mosolyodott el a nő, és letelepedett vele szemben. — Csak szokatlan ez az egész. Még soha nem ültem ilyen helyen. Nekem a reptér eddig azt jelentette, hogy sorban állás, rohanás, fapados beszállókapu, és izgulás, hogy a kézipoggyászom nem lesz-e „túl nagy”.
— Látom, gyakorlott utazó — jegyezte meg Ádám.
— Nem is annyira. Inkább csak párszor. Zsófi költözött ki először. Nem bírtam ki, hogy ne látogassam meg. Aztán rájöttem, hogy… néha jót tesz a léleknek kiszakadni a Népliget–Blaha–Astoria háromszögből.
Ádám felnevetett.
— Ismerős háromszög. Évekig ott laktam valahol a kettő között. Most már többnyire kocsival járok, de a villamos csilingelése még mindig hiányzik, ha külföldön vagyok.
A kávék megérkeztek. A gőzölgő csészék illata valahogy megnyugtatta Emesét. Két kézzel fogta át a porcelánt, hogy a tenyere is felmelegedjen.
— Mit dolgozik, ha megkérdezhetem? — fordult felé Ádám.
— Szövegíró vagyok egy reklámügynökségnél. Rengeteg időt töltök azzal, hogy olyan dolgokról írjak, amikben csak fél szívvel hiszek. Fogkrém, hitel, biztosítás, luxusautó… — elmosolyodott. — Néha azon gondolkodom, mikor fogok egyszer valami olyasmiről írni, amiben teljesen benne vagyok.
— Mi lenne az? — kérdezett vissza Ádám.
Emese egy pillanatra elhallgatott. Az üvegfalon túl egy reflektor fénye végigsiklott a betonnal borított kifutópályán.
— Történetek — mondta végül. — Emberekről, akik… nem tökéletesek. Akik néha rossz döntéseket hoznak, néha jókat, néha félnek, de mégis tovább mennek. Olyanokról, akiknek van szívük. — Aztán zavartan hozzáfűzte: — Bocsánat, ez így elég giccsesnek hangzik.
— Egyáltalán nem — rázta a fejét Ádám. — Sőt. Maga épp most élt át egy ilyen történetet. Csak most még nem tudja, hogyan végződik.
— Nem csak rajtam múlik — jegyezte meg Emese félhangosan.
Ádám szeme megcsillant.
— Maga szerint bármi csak egy emberen múlik?
A kérdés ott maradt köztük, mintha egy láthatatlan zongora billentyűjére tettek volna egy tenyeret: nem szólt, de mégis remegett.
Emese válasz helyett inkább belekortyolt a kávéjába. A tejhab finom, kissé édeskés volt, olyan, mint egy gyerekkori reggel – amikor még nem kellett rohanni sehova.
— Meséljen Zsófiról — törte meg a csendet Ádám. — Három éve nem látták egymást, mégis elindult hozzá, februári ködben, kifordult bokájú idegenekkel a járdán. Kell, hogy legyen valami történetük.
— Van — mosolyodott el Emese. — Egy padon kezdődött, a Margitszigeten. Tizennégy évesek voltunk. Mindketten egyszerre szaladtunk oda ugyanahhoz a szabad padhoz. Ő leült volna jobbról, én balról. Aztán egyszerre mondtuk: „Foglalod?” És azon kezdtünk nevetni, hogy ugyanarra gondoltunk. Onnantól… elválaszthatatlanok voltunk.
Egy pillanatra elkomorodott.
— Aztán az élet szépen ellopta őt tőlem. Előbb az egyetem, aztán a külföldi munka, majd a férje, a gyereke. Mindig azt mondtuk, „majd jövőre több időnk lesz”, de valahogy sosem lett.
Ádám elgondolkodva bólintott.
— És én majdnem közénk álltam.
— Nem állt közénk — nézett rá Emese őszintén. — Csak másfelé terelte a történetet. Az idő… talán még pótolható. De ha otthagyom magát ott a járdán… azt nem tudtam volna megbocsátani magamnak.
Ádám ajkán halvány, hálás mosoly futott át.
— Ha tudná, hányszor álltam már ott a saját életem járdaszegélyén, és reméltem, hogy valaki odalép, és megkérdezi: „Jól van?” — mondta halkan.
Emese ránézett. A férfi szemében fáradtság ült – nem az a mindennapi, hanem az a fajta, amelyik évek óta gyűlik, és már nyomja az ember mellkasát.
— Nincs senkije, aki megkérdezné? — csúszott ki a kérdés Emese száján.
Ádám egy pillanatra elfordította a fejét.
— Volt — felelte. — De… elengedtem. Vagy ő engedett el engem. Talán mindkettő. A munka, az állandó rohanás, a „csak még egy meeting”, „csak még egy útvonal”… Szépen megette a hétköznapjainkat. Aztán egy nap már csak azt vettem észre, hogy két idegen ül egymással szemben az asztalnál.
Elhallgatott, majd vállat vont.
— Azóta nekem maradtak a gépek. És a döntések. Meg az a különös üresség, hogy mindenki tőlem vár valamit, de ha én elesek… nincs nagyon, akihez beeshetnék.
Emese mellkasába valami puha fájdalom nyilallt.
— Lehet, hogy nem is az eséshez kell valaki — mondta halkan. — Hanem ahhoz, hogy időben megfogja a karját. Mint ma.
Ádám rámosolygott.
— Ma maga fogta meg a karomat. Szó szerint. És képletesen is.
Ekkor egy egyenruhás férfi lépett oda.
— Török úr, a gép indulásra kész. A hölgyet kikísérjük a fedélzetre. Ön jön vele, vagy…
Ádám felnézett Emesére.
Emese hirtelen bizonytalan lett.
— Nem kell jönnie — mondta gyorsan. — Már így is annyit tett értem, hogy azt sem tudom, mivel köszönhetem meg. Menjen a saját dolgára, az avatásra, a cégéhez. Én majd… felszállok, leszállok, megölelem Zsófit, és közben rá fogok gondolni, hogy maga most valahol beszédet mond egy csillogó olló mellett.
Ádám elmosolyodott, a humort értékelte.
— Persze, ezt is lehetne. — Aztán az egyenruhás felé fordult. — Megoldható, hogy én is felmenjek a gépre, csak a beszállásig? Aztán visszajövök egy másikkal Nyíregyházára.
— Természetesen, uram — bólintott a férfi. — Leszervezem.
Amint ott maradtak kettesben pár pillanatra, Ádám mély levegőt vett.
— Nem szoktam mások miatt késni. De most úgy érzem, ha csak úgy elengedném magát… valami félbe maradna bennem.
Emese érezte, hogy a torka elszorul.
— Mi maradna félbe?
— Egy történet — mondta Ádám. — Ami talán még csak most kezdődik.
A kifutópályához vezető folyosó csendes volt. Nem az a nyüzsgő, zsúfolt út, ahová beszállókártyát lobogtatva, szatyrokat csörgetve rohannak az emberek. Inkább olyan, mint egy keskeny híd két világ között: az egyik a megszokott hétköznap, a másik a „mi lett volna, ha”.
Emese lépteinek visszhangja halkan koppant a padlón. Ádám mellette bicegett, a fájós lábát kímélve.
A folyosó végén egy kis fehér gép állt. Nem volt hivalkodó, nem volt rajta aranycsík vagy óriási logó; egyszerű, kompakt, mégis elegáns.
— Ez… tényleg csak értem jött? — súgta Emese.
— Magáért és Zsófiért — javította ki Ádám. — Meg azért, hogy ne egy bűntudattal a hátában érkezzen Párizsba.
Az egyenruhás kísérő odalépett.
— Török úr, a kapitány üzeni, hogy mihelyst a hölgy felszállt, indulhatunk. Az időjárás jó, a szél kedvező.
— Köszönöm — bólintott Ádám, majd Emesére nézett. — Van még tíz percünk. Talán elég arra, hogy megígérjen nekem valamit.
— Mit? — kérdezte Emese óvatosan, de a szemében kíváncsiság csillant.
— Hogy nem fogja azt gondolni, ez az egész csak valami furcsa, egyszeri csoda, amit jobb elfelejteni, ha leszállt a gépről.
Emese felvonta a szemöldökét.
— Nem vagyok olyan, aki könnyen felejt — mondta. — Évekkel ezelőtti mondatokat is fejből tudok idézni.
— Akkor mondja ki ezt is, hogy később emlékezni tudjon rá — mosolygott Ádám. — Hogy ez a mai nap… számított.
Emese egy pillanatra becsukta a szemét. Hallotta a távoli repülőgépek zúgását, a szél susogását a hangárok között. A mellkasa még mindig szorított a korábbi rohanás, az elveszett járat, az új lehetőség miatt.
Aztán kinyitotta a szemét, és halkan, de tisztán kimondta:
— Ez a mai nap számít. Már most.
Ádám arcán valami megkönnyebbült.
— Így már könnyebb elengednem.
— Maga tényleg el fog engedni? — kérdezte Emese hirtelen.
A férfi meglepődött a kérdés őszinteségén, aztán elmosolyodott.
— Szeretném azt mondani, hogy nem — felelte. — De a valóság az, hogy most el kell engedjem. Muszáj. Várnak, számítanak rám, és… nekem is rendbe kell raknom dolgokat magamban. De ez nem ugyanaz, mint elfelejteni.
A gép lépcsője mellett megálltak. A kis motorok halkan zümmögtek, mint türelmetlen méhek.
— Emese — szólította meg Ádám. — Amikor visszajön… találkoznánk?
— Miért? — mosolygott a nő, de a hangja remegett.
— Mert régóta nem volt részem ilyen őszinte félórában — mondta Ádám. — Mert szeretném megtudni, milyen történeteket ír, ha nem fogkrémről és luxusautóról kell írnia. Mert… amikor a járdán rám nézett, nem a repülőt látta először, hanem az embert. És ez… manapság ritka.
Emese lenyelte a gombócot a torkában.
— Rendben — bólintott. — De egy feltétellel.
— Hallgatom — húzta ki magát Ádám, kicsit játékosan.
— Legközelebb nem csak kávét iszunk — mondta Emese, miközben halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. — Hanem elmeséli… hogy mire vágyik igazán. Nem a gépek, nem az útvonalak, nem az új terminálok szintjén. Hanem belül.
Ádám szeme felragyogott.
— Azt hiszem, ezt a beszélgetést várom majd egész nap — mondta halkan.
Egy pillanatig csak álltak egymás előtt. Nem illett ide nagy dráma, se filmbe illő jelenet. Csak két ember állt ott, akik véletlenül egymás mellé sodródtak, és most talán egy kicsit más emberként mentek tovább, mint ahogy reggel elindultak.
Ádám előre nyújtotta a kezét. Nem bizonytalanul, nem birtoklóan, csak úgy, mintha egy megállapodást erősítene meg.
— Vigyázzon magára, Emese.
A nő megfogta a kezét. A szorítása meleg volt, határozott.
— Maga is, Ádám. És… köszönöm. Mindent.
Nem taglalták, mit jelent a „minden”. Nem kellett.
A kísérő intett, hogy ideje beszállni. Emese fellépett az első fokra, aztán mégis visszanézett.
Ádám ott állt a lépcső lábánál, kissé ránehezedve a korlátra. A lába még mindig fájt, ezt mutatta a tartása, de a tekintete már nem volt olyan, mint a járdaszegélyen. Mintha valami apró fény bújt volna meg benne.
— Megírom — mondta hirtelen Emese.
— Mit? — kérdezte Ádám.
— A történetet — válaszolta a nő. — Magamat. Magát. A mai napot. Nem név szerint, persze… csak azt, amit ez az egész bennem jelentett. Lehet, hogy senki nem fogja elolvasni. De nekem… fontos lesz.
Ádám elmosolyodott, és egyetlen szóval felelt:
— Várni fogom.
Emese felszállt a gépre. A kabin csendes volt, a bőrülések selymesen fénylettek. Az ablakhoz ült, és bekapcsolta a biztonsági övet. A szíve még mindig hevesen vert, de már nem csak az aggodalomtól.
A gép lassan elindult, majd a kifutópálya felé gurult. Amikor felgyorsult, a háttámla finoman a hátához nyomódott. Emese kinézett az ablakon.
A föld egyre kisebb lett. Az épületek, a hangárok, a kifutópálya rajza, a terminál üvegfala. És az egyik pontnál, kicsinek látszó alak: egy férfi, aki a fájó lába ellenére is kint maradt a hidegben, hogy addig nézze a gépet, amíg az teljesen el nem tűnik a szemhatár szélén.
Emese ekkor érezte meg igazán, hogy valami megváltozott benne. Nem tudta pontosan, mi. Csak azt, hogy ez a nap — a lekésett busz, a csúszós járda, a kifordult boka, a váró csöndes fényei, és egy férfi, aki a saját gépét várakoztatta egy idegen miatt — nem fog eltűnni az emlékei közül.
Párizsban a levegő más illatú volt. Kicsit füstös, kicsit péksüteményes, kicsit zajos. Zsófi a kijáratnál állt, sötét kabátban, hatalmas sállal, amely mögül egyszerre tört fel a nevetés és a sírás, amikor meglátta Emesét.
— Te bolond! — kiáltotta. — Azt hittem, sose érsz ide! Már féltem, hogy utolsó pillanatban lemondtad!
Emese a barátnője karjába borult. Minden feszültség, félelem, hiányérzet egy pillanatra kimosódott belőle, mint amikor az ember hosszú idő után végre hazaér.
— Hidd el, ezt az utat nem lehetett volna lemondani — nevetett a könnyei mögül. — Egy egész különítmény dolgozott rajta, hogy ideérjek.
Zsófi kíváncsian felnevetett.
— Na, ezt majd este részletesen elmeséled.
És Emese tudta: el fogja. Mert ez a történet már nem csak az övé volt. Hanem kettőjüké — és valahol, messze, egy férfié, aki talán épp most száll fel egy másik gépre, hogy beszédet mondjon egy új vonal avatásán, miközben a gondolatai elkalandoznak egy ködös járdára és egy nőre, aki késett, de végül mégis időben érkezett.
Nem a géphez. Hanem önmagához. És talán valaki máshoz is.
Néhány nappal később, amikor Emese egy párizsi kávézó sarkában ült, füzetet húzott maga elé. Zsófi a pultnál volt, croissant-t rendelt, valami francia szót mondott hasraütés-szerűen, és közben a kezével hevesen gesztikulált.
Emese elővette a tollát, és az első oldal tetejére lassan, megfontoltan ezt írta:
„Az a nap, amikor lekéstem egy járatot, és ezzel valójában elindítottam egy egészen másikat.”
Majd mosolyogva, kicsit remegő kézzel elkezdte írni a történetet.
Messze, Magyarországon, egy férfi telefonja rezdült meg az öltönye zsebében. Egy rövid üzenet érkezett:
„Biztonságban megérkeztem. Köszönöm, hogy hitt bennem. Emese.”
Ádám ujjai hosszú másodpercekig pihentek a kijelző felett, mielőtt válaszolt.
„Én köszönöm, hogy emlékeztetett: néha elég egyetlen jó döntés ahhoz, hogy az ember újrakezdje az életét. Várom a kávét. És a történetet is.”
Amikor az üzenet elküldése után zsebre tette a telefont, valami egészen furcsát érzett: egy alig észrevehető, de nagyon is létező könnyedséget.
Mintha a sors — vagy nevezzük bárminek — halkan azt súgta volna:
„Nem minden, ami lekésik, vész el. Van, ami csak másik úton indul el.”
És a történetük… még csak most kezdődött igazán.
EPILÓGUS.
Tavasz volt, amikor újra találkoztak.
A tél csontig hatoló hidege már csak emlék volt, a budai hegyek fölött enyhe, mézszínű fény derengett, mintha a nap is türelmetlenül várná, mi következik. Emese a Gellért-hegy kávézójának teraszán ült, meleg teát kortyolt, és minden percben az órájára pillantott. Nem izgatottságból — inkább abból az édes, feszültség és kíváncsiság közötti állapotból, amit az ember ritkán él át, talán csak néhányszor egy életben.
Azóta, hogy visszatért Párizsból, sok minden megváltozott. A reklámügynökségnél beadta a felmondását. Nem hirtelen döntés volt — inkább valami lassú érlelődés, amely egyetlen pillanatban vált világossá: amikor a magángép ablakán át nézte a felhőket, és azt érezte, az életben nem a megfelelő buszt vagy repülőt kell elérnie, hanem saját magát.
Írni kezdett. Először csak jegyzeteket, töredékeket, apró mondatokat. Aztán oldalakat. És közben valami belül, amit rég elveszettnek hitt, újra formát öltött.
Ádám néha üzenetet küldött — nem tolakodót, nem sürgetőt. Inkább olyat, mint amikor két ember között kialakul valami csendes, bizalmi híd, amelyet nem kell állandóan karbantartani, mégsem roskad össze.
„Hogy halad a történet?”
„A bokám már majdnem olyan, mint újkorában.”
„Volt ma egy utam Debrecenbe. Az időjárás borzasztó volt, de valahogy… nem zavart.”
„A kávé meghívásom továbbra is él.”
Most pedig itt volt az idő.
A kávézó ajtaja kinyílt, és Ádám lépett ki rajta. Nem sietett. Nem bicegett már. Amint meglátta Emesét, a tekintete felragyogott — ugyanúgy, mint akkor a hangár előtt, csak most nem volt benne fájdalom.
— Remélem, nem várattam sokat — mondta, miközben helyet foglalt vele szemben.
— Épp csak annyit, hogy legyen időm izgulni — mosolyodott el Emese.
Ádám felnevetett, aztán óvatosan előhúzott a táskájából egy vékony papírköteget.
— Ezt hoztam magának. Az új útvonal tervei. Gondoltam… talán érdekli, milyen helyekre megyünk. Hátha inspirálja.
Emese meghatódva vette át.
— Maga mindig meglep — súgta.
— Maga pedig mindig visszahoz valamit belőlem, amiről azt hittem, rég elveszett — mondta Ádám csendesen. — Mióta találkoztunk, valahogy… más lett minden. Mintha egyszerűbb lenne lélegezni.
Emese félrebillentette a fejét.
— Pedig én csak lekéstem egy járatot.
— És közben elindított valamit bennem — felelte Ádám. — És magában is. Ez ritka. És értékes.
Egy rövid csend telepedett rájuk. Olyan csend, amely nem kínos — inkább otthonos, ismerős.
Aztán Emese előhúzott a táskájából egy füzetet, a borítóján halvány széljegyzetekkel, kávéfolttal, beleszáradt tollnyomokkal.
— Én is hoztam magának valamit — mondta, és odanyújtotta.
Ádám óvatosan felnyitotta. Az első oldalon ott állt az a mondat, amit Emese repülés előtt írt:
„Az a nap, amikor lekéstem egy járatot, és ezzel valójában elindítottam egy egészen másikat.”
A férfi tekintete megállapodott a sorokon.
— Ez… gyönyörű — mondta lassan.
— Ez még csak a kezdet — felelte Emese. — A történet folytatódik. Velünk… vagy nélkülem, majd kiderül. De most már nem félek attól, hogy hova vezet.
Ádám becsukta a füzetet, és a kezét Emeséére tette. Nem birtokló mozdulat volt — inkább olyan, mint amikor az ember egy könyvjelzőt helyez el egy fejezet végén, mert tudja: hamarosan tovább szeretne olvasni.
— Én is így vagyok ezzel — mondta halkan.
A város alattuk lassan esti fényekbe borult. A Dunán megcsillantak a lámpák, a villamos csilingelve kanyargott végig a rakparton. A világ egyszerűnek tűnt, mégis teli lehetőséggel.
És ott, a kávézó teraszán, két ember — akik egy csúszós járdán találkoztak egy februári reggelen — csendben, kimondatlanul tudta:
nem minden történet akkor kezdődik, amikor azt hisszük.
És nem minden találkozás ér véget azzal, hogy valaki felszáll egy gépre.
Emese lehunyta a szemét egy pillanatra, és hagyta, hogy átjárja a felismerés:
Talán mindketten épp jókor késték le azt, amit lekéstek.
Ádám pedig, miközben a dunai fényekben figyelte a nő arcát, arra gondolt:
Vannak járatok, amelyek nem a levegőben, hanem a szívben indulnak el.
A tavaszi szél megmozdította a terasz növényeit, mintha egy láthatatlan karmester intene egy új fejezet kezdetére.
És a történet — az övék — még csak ekkor, ezen a csendes, hétköznapi estén kezdett igazán kibontakozni.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 05. (péntek), 16:04
