Fájdalmas történetet mesélek el önöknek, amely a mi családunkban esett meg már 2 évvel ezelőtt. azóta sem tudtam feldolgozni, folyamatosan pszichológushoz járok és rengeteg gyógyszert szedek. /Nincs annál borzasztóbb, mint amikor egy édesanya elveszíti a gyermekét, márpedig nálunk így történt\./
Hirdetés
A fiam erejének teljében, 34 évesen hunyt el, a körülmények és az egész tragédia nagy valószínűséggel megelőzhető lett volna, ha komolyan veszik őt az orvosok. De csak szimulánsnak tekintették, nem törődtek vele, ez pedig az életébe került.
A fiam korábban professzionális szinten sportolt, egyesületben kajakozott, mellette rengeteget edzett és a profi sport után, amely egy komoly sérülés miatt ért véget szintén odafigyelt a rendszeres mozgásra, az egészséges táplálkozásra, nem ivott, nem dohányzott.
Hirdetés
Szinte soha sem volt beteg, orvosnál nagyon ritkán fordult meg. Azután egyik napról a másikra hirtelen rosszul kezdte érezni magát. első napokban nem tulajdonított neki jelentőséget, napi teendőit elvégezte, bejárt dolgozni, de nem volt jól. Verte a víz, időnként megszédült, nyomást érzett a mellkasában. Mivel napokon át megmaradtak a tünetek, felkereste a háziorvosát, és elmondta neki, hogy mi a problémája. Nem vették komolyan. Egyáltalán nem küldték el vizsgálatokra, csupán meghallgatta a doktor a tüdejét és tüdőgyulladásra gyanakodva gyógyszert írt fel neki.
Hirdetés
A fiam kiváltotta az orvosságot és haza ment pihenni.
További 2 napot töltött el otthon pihenéssel és a gyógyszerek szedésével, de az állapota nem, hogy javult volna, rohamosan romlott.
Hirdetés
Egyik pillanatról a másikra hányni kezdett és a tünetei a korábbinál sokkal erősebbé váltak. Ő maga hívta fel a mentőket, akik szintén nem vették komolyan, néhány tanácsot adtak szóban, majd lerakták a telefont. Kétségbeesésében engem hívott fel, hogy segítsek neki, én pedig mentem hozzá, amint tudtam. Bevallom én sem gondoltam, hogy a baj annyira komoly lehet, mint valójában volt. De aggódtam érte és nagyon rossz előérzetem volt. Nem tudom megmagyarázni miért, talán az anyai ösztön, talán más, mégis hirtelen nagy félelem fogott el.
Hirdetés
Amikor megérkeztem hozzá, nem nyitott ajtót. Ekkor még jobban megijedtem, próbáltam remegő kézzel előkeresni a kulcsot és sietni, ahogy csak lehet. Amikor benyitottam, olyan látvány tárult elém, amelyet senki sem akar átélni, pláne nem egy édesanya, a fiam ott feküdt a földön a fürdőszoba ajtóban élettelenül. Próbáltam őt újjáéleszteni, a szomszédoktól kértem, hogy hívják a mentőket. Ekkor már hamar jöttek is, ők is elkezdték az újjáélesztést, de hosszas kísérletezést követően fel kellett adniuk. A fiam 34 évesen meghalt, én pedig semmit sem tehettem.
Hirdetés
Összeroppantam, ekkor már engem kellett ellátniuk, kórházban kötöttem ki.
A boncolás súlyos, kezeletlen szívelégtelenséget állapított meg, tüdőgyulladásnak azonban nyoma sem volt, vagyis nem annak szövődménye okozta a tragédiát. Hanem az, hogy nem fordítottak rá kellő figyelmet, amikor a panaszaival orvoshoz fordult. Nem törődtek vele, csak felírtak neki valamit, aztán elküldték, majd meggyógyul magától. Ehelyett belehalt a nemtörődöm hozzáállásba, valamint abba, hogy amikor már nagy volt a baj, újra csak lerázták.
Hirdetés
Mindenki, akivel eddig beszéltem ezekről a dolgokról, azt javasolta, pereljek. Mert ez egyértelműen mulasztás volt több oldalról, ráadásul engem is tönkre tett, hiszen az én egészségem is ráment a tragédiára. Bevallom, nincs lelkierőm hozzá, és nem látom értelmét sem. Úgyis megmagyarázzák majd, miért nem lehetett volna másként semmi, kidumálják magukat, elhárítják a felelősséget.
A férjem után az egyetlen gyermekemet is elveszítettem. A kis menyasszonya szintén összeroppant az eset után, ő sem tudja feldolgozni, hogy egy egészséges sportembernek miért kellett meghalnia, miért törődtek az állapotával, miért nem vizsgálták meg rendesen. Nem ezt érdemelte. A világ legjobb gyermeke volt, mindig szívén viselte mások sorsát, rendszeresen adott vért, de amikor ő szorult volna segítségre, az egészségügy halálra ítélte. Soha nem fogom tudni megbocsátani, hogy hagyták őt meghalni, szimulánsnak tekintették, ahelyett, hogy megpróbálták volna megmenteni és meggyógyítani.
A halott anyamedve mellett találta – így lett a 400 kilós grizzly a legjobb barátjaGyerekkora óta vonzották a...
Hirdetés
Mindenegyben blog 2026. július 27. (hétfő), 08:09
Vannak pillanatok, amikor egyetlen kopogás az egész életet kettévágja. Egy nagymama számára ez a pillanat akkor érkezett el, amikor közölték vele, hogy fia és menye egy súlyos autóbalesetben életét vesztette. A tragédia után hét összetört gyermek maradt szülők nélkül. Nem volt ideje azon gondolkodni, képes lesz-e ekkora terhet egyedül elviselni. Egyszerűen magához vette mind a hét unokáját, és megfogadta, hogy soha nem hagyja őket magukra. Tíz éven keresztül dolgozott, küzdött, vigasztalt és igyekezett pótolni mindazt, amit a gyerekek elveszítettek. A házban közben lassan újra felhangzott a nevetés, bár a szülők hiánya minden családi ünnepen érezhető maradt. A gyerekek felnőttek, de egyikük sem felejtette el azt az éjszakát, amely örökre megváltoztatta az életüket. Úgy tűnt, a múlt fájdalmas titkai már soha nem kerülnek elő. Aztán egy átlagosnak induló napon minden megváltozott. A legkisebb unoka egy poros dobozt talált a pincében, amelyet valaki gondosan elrejtett egy régi szekrény mögé. Amit a doboz rejtett, arra egyikük sem volt felkészülve. A pénzkötegek, a hivatalos iratok és a bejelölt útvonalakat ábrázoló térkép egy régóta őrzött terv nyomait mutatták. A régi papírokból egyre világosabban kirajzolódott, hogy a szülők a baleset előtt eltűnésre készültek. Hamarosan egy aktív bankszámla is előkerült, amelyen nemrégiben még pénzmozgás történt. A nagymama ekkor már tudta, hogy választ kell kapniuk arra a kérdésre, amelyet mindannyian féltek kimondani. Amikor három nappal később valaki bekopogott az ajtón, a család legrosszabb sejtése valósággá vált. A találkozás azonban nem a boldog viszontlátásról, hanem elhallgatott igazságokról, elhagyott gyermekekről és elvesztegetett évekről szólt. Ez a történet megmutatja, hogy a családot nemcsak a vérségi kötelék, hanem a kitartás, az áldozatvállalás és a mindennapi jelenlét tartja össze. És arra is választ ad, mit tett a nagymama, amikor végre megtudta, mi történt valójában az unokái szüleivel. Cikk a hozzászólásoknál! ?
