Halottnak hitték az esküvőjén összeesett nőt - egy debreceni asszisztens, aki visszahozta a halálból
„Aki visszatért a csendből”.
Az éjszaka olyan lassan hömpölygött végig a debreceni Megyei Kórház udvarán, mintha minden lépése nyomot hagyna a hideg kövön. /A bonctermi folyosón a neonlámpák halovány fénye vibrált, s minden vibrálásnál úgy tűnt, a falak is összerezzennek\./
Kata, a fiatal kórházi asszisztens, némán állt a frissen behozott test mellett. A férfiak, akik néhány perce hozták be, már elmentek, a csarnok lassan kiürült. A takarító kocsija még ott állt a sarokban, de maga a takarítónő már rég végzett.
A hordágyon egy fiatal nő feküdt — az arcát egy vékony, áttetsző lepellel takarták le, de a kontúrjai így is kivehetőek voltak. Katát valami furcsa késztetés hajtotta arra, hogy közelebb lépjen. Nem a szakmai kötelesség, sokkal inkább valami megmagyarázhatatlan vonzás.
A leplet lassan lebbentette fel.
A fiatal nő arca békés volt, szinte álmodónak tűnt. A bőre nem halotti fakóságot mutatott, hanem valami halvány, meleg árnyalatot. Olyan volt, mint aki épp most hunyta le a szemét, mert elege lett a nappalból.
Kata nem bírt megszólalni.
A mellkasa szorított, mintha valami súly rátelepedett volna. Már látott testeket; sokat. Hideg, üres, élettelen arcokat. Ez azonban nem olyan volt.
— Valami nem stimmel — szólalt meg halkan mögötte Zsuzsa, az idősebb boncmester-asszisztens, aki épp visszatért a papírjaiért.
Kata összerezzent.
— Mire gondolsz?
Zsuzsa közelebb hajolt, és összeráncolta a homlokát.
— Azt mondták, mérgezés. De nézd a bőrét… és a kezeit. Ez nem így néz ki, amikor valaki órák óta halott.
Kata lenézett a nő kezére. Finom ujjak voltak, rózsaszínek, nem kékesek, nem merevek.
— Olyan, mintha még élne — bukott ki belőle.
Zsuzsa fújt egyet.
— Ne engedd, hogy a képzeleted bolondot csináljon belőled. Ma fáradt vagy. Mindannyian azok vagyunk.
Azzal el is indult kifelé. A folyosó lenyelte a lépteit.
Kata azonban nem mozdult.
Valami ott maradt a levegőben. Egy kérés? Egy rezdülés? Egy szinte beléhatoló fuvallat?
És akkor meghallotta.
Nem hang volt. Inkább gondolat. Egyetlen szó:
„Segíts…”
Kata úgy kapta fel a fejét, mintha valaki a nevét kiáltotta volna.
— Mi a…? — suttogta önmagának. — Kezd megártani ez a hely.
Mégis, valami arra kényszerítette, hogy újra a nő arcára nézzen.
És ekkor látta meg.
A mellkas… aprót emelkedett. Alig észrevehetően. Aztán még egyszer, kicsit határozottabban.
Kata érezte, hogy a vér kiszalad az arcából. Az ujja remegve indult a nyak felé, hogy kitapintsa a pulzust.
A bőr meleg volt.
És… ott volt. Egy gyenge, de határozott lüktetés.
— Úristen… — zihálta. — Te él… te ÉLSZ!
Felpattant, futott a folyosón.
— Zsuzsa! Doktor úr! Valaki! Gyertek gyorsan!
Semmi.
A késő esti műszak megmaradt tagjai épp adminisztráltak vagy már átöltöztek. Kata visszarohant, előrántotta a sürgősségi táskát, és úgy cselekedett, ahogy a tanfolyamon tanulta — bár a keze remegett.
— Gyerünk… kérlek… ne add fel! — zihálta, miközben szabaddá tette a légutakat.
A nő teste rándult egyet. Aztán még egyszer. Egy halk nyögés kiszabadult a torkából, mintha valami hosszú, mély álomból zuhanna vissza a világba.
A folyosó végén ekkor megjelent a boncmester, Béla, aki egész életében ritkán lepődött meg. Most mégis földbe gyökerezett lábbal meredt a jelenetre.
— Kata… mit tettél te…?
— Nem én! — kiáltotta Kata. — Ő… Ő él! Nézd meg!
Béla odalépett, percekig vizsgált, majd káromkodott egy cifrát.
— Szent ég… gyere, hívjuk fel az ügyeletes orvost! Azonnal!
A kórház néhány perc alatt zűrzavaros hangzavarrá változott. Orvosok rohantak, csatlakoztatták a gépeket, adtak infúziót, rögzítettek adatokat. Senki sem értette, hogyan kerülhetett egy élő nő a boncterembe.
Kata a fal mellett állt, karja remegett, torka kiszáradt.
Az ügyeletes főorvos, dr. Kelemen, megcsóválta a fejét.
— A mérgezés nagyon mély kómába taszíthatott. A pulzusa extrém gyenge lehetett… De ha maga nem figyel… most halott lenne.
Kata képtelen volt megszólalni.
A fiatal nő — akit a papírok szerint Rebekának hívtak — meleg fényt kapott az arcára a gépek kék LED-jeiből. Élő volt. Tényleg élő.
A kinti udvaron közben még ott állt a temetésre készülő menet autókkal, fekete ruhákkal, koszorúkkal.
Kata mindezt csak a távolból nézte, az emeleti ablak mögül. A szeme megtelt könnyel. Nem tudta, miért. Talán mert megértette: élet és halál néha csak egyetlen, hajszálvékony lélegzetnyire van egymástól.
Később, amikor visszament rendet rakni, valami apróság különös fényt vetett az egyik fémasztalon. Egy medál volt az: finom ezüst, a közepén apró vésett virág. Hátoldalán megkopott betűk:
„R. t. L.”
Kata ujja végigsimította a hideg fémet.
— Vajon mit rejtesz? — suttogta.
Béla ekkor lépett be.
— Kata… készülj fel. A rendőrség ki akar majd kérdezni. Ez az ügy nagyon bűzlik. Ritka méreg volt. Valaki… talán szándékosan keverte ilyen helyzetbe azt a lányt.
Kata elsápadt.
— Én csak… megéreztem, hogy él.
— Tudom. De nem biztos, hogy mások is így fogják gondolni.
Kérdések, amelyek nem hagynak aludni.
Aznap éjjel Kata alig talált haza.
A debreceni panelházak sora egyformán magasodott az ég felé, a lámpák hunyorogtak, a buszmegállóban csak egy kóbor macska kaparta a havat a szemetes mellett. A levegő fémes volt és hideg, mintha még az is emlékezne a boncterem szagára.
A negyedik emeleti lakás ajtaját kulccsal nyitotta. Bent csönd fogadta, csak a hűtő halkan zümmögött. Kata lerúgta a cipőjét, lenyomta a villanykapcsolót, de a fény szinte bántotta a szemét.
A fürdőszobai tükörben hosszan nézte magát: sápadt arc, karikás szemek, összefogott, kócos haj.
Ez lenne az, aki ma este visszahozott valakit a halál torkából? – kérdezte magában keserű mosollyal.
Az ágyra dőlt, de a szemhéja mögött újra és újra felvillant ugyanaz a kép: Rebeka mellkasának alig észrevehető emelkedése. A pillanat, amikor először kitapintotta a pulzust. A vőlegény térdre esése a hordágy mellett. A "segíts" szó, ami talán csak a saját túlpörgött agyának játéka volt – de akkor is, túlságosan valóságosnak tűnt.
Hajnal felé végre elnyomta az álom, de nyugtalan, kusza képeket hozott. Hosszú, hideg folyosókon futott, ajtók csapódtak be előtte, valaki utána nyúlt, de sosem látta az arcát.
Másnap délután, a műszak kezdete előtt egy órával csörgött a telefonja. Ismeretlen szám.
— Igen? Itt Mihály Kata — szólt bele.
Egy száraz, hivatalos férfihang válaszolt:
— Itt Majoros százados beszél a rendőrségről. Szeretnénk pár kérdést feltenni a tegnap esti esettel kapcsolatban. Be tudna fáradni a kapitányságra még ma?
Kata gyomra összerándult.
— Természetesen… Munkába megyek, de előtte be tudok menni.
— Minél előbb, annál jobb, kisasszony. Köszönöm.
A vonal megszakadt.
Kata egy darabig csak a sötét kijelzőt nézte. Nem volt törvénytelen, amit tett… nem? Megmentett egy életet. Ennek jónak kéne lennie. Mégis úgy érezte magát, mintha hirtelen vádlottá vált volna egy ismeretlen bűnben.
A kapitányság szürke épülete nem volt messze a kórháztól. A folyosók itt is hasonlóak voltak: kopott padló, fluoreszkáló fény, semmitmondó ajtótáblák. Egy fiatal, szemüveges rendőr vezette be egy szobába, ahol egy asztal, két szék és egy számítógép fogadta.
Majoros százados középkorú férfi volt, gondosan vasalt ingben, kissé kopaszodó fejtetővel, és olyan tekintettel, amitől az ember hirtelen az összes gyerekkori csínyére visszaemlékezett.
— Foglaljon helyet, kisasszony — intett.
Kata leült. A keze önkéntelenül az ölébe kulcsolódott.
— Mihály Kata, huszonhat éves, kórházi asszisztens, igaz? — kérdezte a férfi, miközben rápillantott egy mappára.
— Igen.
— Tegnap esti műszak. Boncterem. Egy nő holttestét szállították be, név szerint Oláh Rebeka. A halál okaként előzetesen mérgezést jelöltek meg. Eddig stimmel?
— Igen — bólintott Kata.
— Na most. — Majoros hátradőlt. — Az orvosi jelentések szerint maga volt az, aki elsőként észlelte, hogy az illető még életben van. Ez önmagában… nos, szokatlan. Elmesélné részletesen, pontosan hogyan történt?
Kata mély levegőt vett, és elmesélte.
— Tehát, ha jól értem — szűrte le végül —, nem kapott semmilyen egyértelmű utasítást arra, hogy vizsgálja meg, valóban halott-e?
— Nem — rázta meg a fejét Kata. — A papírok szerint halottként hozták. Egyszerűen… nem tudom. Valami… furcsa érzésem volt.
— Milyen érzés? — szűkítette össze a szemét a férfi.
Kata tétovázott. Ha azt mondom, mintha megszólított volna valaki, bolondnak néz.
Végül így fogalmazott:
— Olyan… mintha nem hagyta volna nyugodni a lelkiismeretem, hogy ránézés nélkül elhiggyem, hogy valóban halott. Nem tudtam otthagyni.
Majoros nem kommentálta. Ujjai ritmusosan doboltak a tollon.
— A boncteremben találtak egy ezüst medált — folytatta. — Ezt ön adta át az egyik kollégájának?
Kata biccentett.
— Igen. Az egyik asztalon volt. Gondoltam, Rebeka személyes tárgyai közé tartozhatott.
— Látott már hasonló ékszert korábban? — kérdezte a százados.
— Nem. Csak a feliratot olvastam el hátul: „R. t. L.” Nem tudom, mit jelent.
Majoros arcán alig észrevehető árnyék suhant át.
— Van valami sejtése arról, ki akarta megmérgezni a nőt?
— Nincs. Csak annyit tudok, hogy aznap esküvője lett volna. A menetet láttam az udvaron… — hangja elcsuklott. — Én… én csak meg akartam menteni.
A férfi egy pillanatig hallgatott, aztán halkan megszólalt:
— Nézze, Mihály kisasszony, nem azért vagyunk itt, hogy magát hibáztassuk azért, mert életben tartott valakit. De a tény az, hogy ritka, nehezen beszerezhető méreg került a szervezetébe. Olyan, amivel… általában nem véletlenül találkozik az ember. Akik ilyenhez jutnak, általában tudják, mit csinálnak. Azt is, mennyi ideig kell hatnia, hogyan lassul a pulzus, a légzés. Ha valaki… túl sokat tud ezekről a dolgokról… — jelentőségteljesen ránézett —, az bizony felkelti az érdeklődésünket.
Kata szeme elkerekedett.
— Azt akarja mondani… hogy szerintük én…?
— Azt mondom, hogy egy ilyen ügyben mindenkire ránézünk, aki kulcsszereplő. És maga az. Maga volt az, aki visszahozta. És ez szokatlan. De nem bűn. Csak… kérdéseket vet fel.
Kata lehajtotta a fejét. A torkában gombóc nőtt.
— Esküszöm, semmi közöm ahhoz, ami történt. Én…
— Ezt nem is vitatom — emelte fel a kezét Majoros. — De lehet, hogy valaki másnak viszont nagyon nem tetszik, hogy maga közbelépett. Ezt értse meg. Figyeljen jobban magára mostanában.
Kata összerándult.
— Ezt… hogy érti?
— Úgy, ahogy mondom. Egy ilyen történetben sose tudni, ki mitől érezheti magát fenyegetve. Ha bármi szokatlant észlel, jelentse.
Az interjú ezzel tulajdonképpen véget ért. De Kata a kórház felé sétálva úgy érezte, mintha nem egy rövid kihallgatáson esett volna át, hanem mintha valaki hosszú percekig szorította volna a torkát.
A kórház intenzív osztályán a levegő sűrűbb volt, mint máshol. Tele gépek pittyegésével, altatószer szagával, munkaruhák surrogásával. Rebekát egy elkülönített kórteremben tartották, csövek, infúziók, monitorok között.
Kata az üvegajtó mögül figyelte. A nő szeme csukva volt, de arcán ugyanaz a furcsán békés, mégis törékeny vonás húzódott, amit a boncteremben látott.
— Ha megint megszólalsz a fejemben, most már rendesen válaszolok — gondolta keserű mosollyal.
— Maga az? — szólalt meg mögötte egy halk férfihang.
Kata megfordult. A hang gazdája magas, vékony, sápadt fiatal férfi volt, sötétkabátban. Arca remegve próbált mosolyt erőltetni magára, de a szeme vörös volt a sírástól.
— Én… Mihály Kata — mutatkozott be halkan.
— Tudom — bólintott a férfi. — Azt mondták… maga… maga vette észre, hogy Rebeka még él.
— Csak annyit tettem, amit bárki más is… — kezdte, de a férfi közbevágott.
— Nem. Nem bárki más. Ha bárki más lett volna ott, lehet, hogy… — elharapta a mondatot. Mély levegőt vett. — Bálint Dániel vagyok. A vőlegénye.
A név ismerősen csengett. Kata emlékezett, hogy ezt mondták az orvosok.
— Hogy… hogy van? — nézett be újra Rebekára.
— Az orvosok szerint stabil — felelte Dániel, tekintetét a nőn tartva. — A méreg lassan ürül, a szíve bírja. Azt mondják… idő kell. De… — ajka megremegett. — De él. Maga miatt.
Kata érezte, hogy ismét felkúszik rá a feszengés, amikor a férfi előhúzott a kabátzsebéből egy vékony, fehér borítékot.
— Nézze, én… A szüleim is, meg az enyéim is… szerették volna, ha… — nyújtotta felé.
Kata azonnal megrázta a fejét.
— Nem. Nem fogadhatok el semmit.
— Ugyan már, legalább…
— Tényleg nem. Én fizetést kapok azért, amit csinálok. Ráadásul… — zavartan elnevette magát — amúgy is majdnem elájultam a félelemtől. Ez nem hősies tett volt, csak… ösztön.
Dániel néhány pillanatig tanulmányozta az arcát, aztán lassan visszasüllyesztette a borítékot a zsebébe.
— Akkor legalább hadd mondjam el, mi történt aznap — szólalt meg végül. — Nem tudom, segít-e bármit, de… egyszerűen ki kell mondanom hangosan, különben megbolondulok.
Kata bólintott. Nem azért, mert úgy érezte, joga van belelátni mások életébe, hanem mert észrevette: a férfi tekintetének peremén ott ül a pánik.
— A polgári esküvő után… — kezdte Dániel —, a nagytemplom előtti lépcsőn még fényképezkedtünk. Mindenki nevetett, Rebeka csipkéből készült ruhája szinte világított. Aztán átmentünk a rendezvényházba a Vekeri-tó mellett. A vacsoránál pohárköszöntő következett. — Elhallgatott. — Rebeka gyerekkori barátnője, Lilla, külön is mondott pár szót.
A név, Lilla, úgy hasított Kata agyába, mintha valahol korábban már hallotta volna. De biztos nem.
— Régen nagyon jóban voltak — folytatta Dániel. — Együtt jártak gimnáziumba, együtt álmodtak meg mindent. Aztán összevesztek egy fiún, teljesen ostoba dolgokon… hosszú évekig nem beszéltek. Pár hónapja kereste meg múltból a semmiből Lilla Rebekát. Kiderült, hogy Pestre költözött, aztán visszajött ide, Debrecenbe. Olyan volt, mintha mindent jóvá akarna tenni. Segített az esküvőszervezésben, tortát intézett, dekorációt… és azt mondta, életében nem örült még annyira semminek, mint annak, hogy Rebeka férjhez megy.
Kata összefonta a karját maga előtt. Nem a hideg miatt.
— A köszöntő után Rebeka… furcsán kezdte érezni magát. Először azt hitte, csak az idegesség, mert alig evett egész nap. Aztán elsápadt, szédült… — Dániel hangja elcsuklott. — A pohara félig volt pezsgővel. Azt mondták később, abban találták meg a mérget.
Néhány másodpercig csak a gépek halk pittyegése szólt köztük.
— Mit gondol… Lilla tette? — kérdezte óvatosan Kata.
Dániel ajka megfeszült.
— A rendőrség ezt sejti. Aznap ő intézte a pezsgőket. És… — előkotort valamit a másik zsebéből. Egy fényképet. Rebeka és egy másik fiatal nő állt rajta, tizenhét-tizennyolc évesen, karjuk egymás vállán, az egyikük kezében az a bizonyos medál: az ezüst, vésett virágos. — Ezt a medált még gimnáziumban vették egymásnak. Olyan „örök barátság” jellegű. A hátuljára az volt vésve: „R. t. L.”, vagyis „Rebeka to Lilla”. Legalábbis így emlékszem. Most meg… azt mondják, a medál Rebekánál volt, amikor összeesett. És… — itt megtorpant. — maga is ezt mondta, ugye? Hogy ott találta a boncteremben?
Kata bólintott, majd halkan hozzáfűzte:
— A felirat nagyon megmaradt bennem. Ugyanezt láttam.
Dániel a fotóra nézett, aztán megint a kórterem üvegére.
— Nem értem. Ha Lilla akarta bántani, miért hordta volna a medált? Ha Rebeka, akkor miért került vissza hozzá…? Az egész…
— … olyan, mint egy rossz álom — fejezte be helyette Kata.
Mindketten hallgattak kicsit. Aztán Kata halkan megszólalt:
— A rendőrség szerint vigyáznom kell. Azt mondták, lehet, hogy valakinek nem tetszik, hogy Rebeka életben maradt. Nem gondolja, hogy…
Nem fejezte be. Dániel arcára olyan fájdalom ült ki, hogy Kata megbánta a mondatot.
— Nem tudom, mit gondoljak — suttogta a férfi. — Csak azt tudom, hogy ha maga nincs, talán már temettük volna… Nem érdemli meg, hogy bárki is bántsa azért, mert cselekedett.
Kata halványan elmosolyodott.
— Maga se.
Dániel elnézett, mintha zavarba jött volna. Végül csak ennyit mondott:
— Ha bármiben… úgy értem, ha bármikor úgy érzi, bajban van… — átnyúlt, és átnyújtott egy névjegykártyát. — Ez a számom. Nem tudok sokat tenni, de legalább… meghallgatom.
Kata zsebre vágta a kártyát. Nem volt ereje tiltakozni.
Aznap este, amikor a műszak után hazaért, a lépcsőház üres volt. A harmadikon egy ajtó mögül gyereknevetés szűrődött ki, valaki vacsorát melegített, hagyma illata keveredett a mosószerrel. Minden átlagos volt. Talán túlságosan is.
A postaláda előtt automatikusan megállt. A megszokott reklámszórólapok és számlák között azonban most egy sima, fehér boríték feküdt. Nem volt rajta bélyeg, sem feladó, sem címzett. Csak az ő neve, fekete tollal, nagy, esetlen betűkkel: Kata.
A gyomra megint összerándult. Lassan kinyitotta.
Belül egyetlen összehajtott papírdarab volt.
Nagy, nyomtatott betűkkel csak ennyi állt rajta:
„Jobb lett volna, ha hagyod aludni.”
Kata ujjai elernyedtek. A papír a földre hullott. A lépcsőház hirtelen túl csendesnek tűnt.
Valaki tudta, mit tett.
Valaki nem örült annak, hogy Rebeka még él.
És abban a csendben, odafentről, a boncterem rideg neonfényű világa helyett most a saját lépcsőháza tűnt a legijesztőbb helynek a világon.
A bűn súlya, a csend súlya.
Kata azon az éjszakán nem hívta a rendőrséget.
Órákig ült az ágy szélén a cetlivel a kezében, és csak nézte a betűket. Jobb lett volna, ha hagyod aludni. Ez fenyegetés? Figyelmeztetés? Vagy torz módon… könyörgés?
Végül fogott egy borítékot, beletette a cetlit, és másnap reggel, mielőtt munkába indult, bedugta a táskájába. Nem tudott úgy tenni, mintha nem létezne. De még nem állt készen arra, hogy elismerje: fél.
A boncterem előtti folyosón Béla a szokásos megadó nyugalommal támaszkodott a falnak, kávéspohárral a kezében.
— Arcod alapján vagy szerelmes, vagy baj van — jegyezte meg, amikor meglátta Katát.
— Inkább a második — fújta ki a levegőt Kata, és átadta a borítékot. — Ezt tegnap találtam a postaládámban.
Béla kibontotta, átfutotta, aztán csak ennyit mondott:
— Szép írás. Kár, hogy ekkora marhaságot tartalmaz.
— Vicces — húzta el a száját Kata. — Mit csináljak vele?
— Menj be vele Majoroshoz. De előtte csinálok róla egy másolatot. Ha valaki ilyeneket dobál a postaládába, az vagy idióta, vagy veszélyes. Vagy mindkettő.
Néhány órával később Kata ismét a rendőrségen ült.
Majoros százados ezúttal nem hideg gyanakvással, inkább fáradt komolysággal nézett rá.
— Ezt kapta tegnap? — kérdezte.
— Igen. Nem volt rajta bélyeg. Szerintem valaki a házban… vagy a közelben dobta be.
Majoros bólintott.
— Jó helyre hozta. Megvizsgáljuk. Bár nem ígérek csodát: ilyen cetlit bárki tud írni. De legalább tudjuk, hogy valakinek feltűnt az ön szerepe. — Kis szünet után hozzátette: — Közben nekünk is lett néhány új információnk.
Kata szíve kihagyott egy ütemet.
— Mi… milyen információ?
— A méreg eredetéről. Egy nagyon speciális készítmény, laboratóriumi körülmények között készült, legális kutatási célokra, de a feketepiacon is forgalmazzák. Úgy tűnik, hogy valaki… gyógyszerészeti körökben járatos ember szerezhette meg. Az egyik szál egy bizonyos Varga Lillához vezet. Gondolom, ismerős a név.
Kata visszaemlékezett Dániel szavaira.
Lilla. Gyerekkori barátnő. Rejtélyes kibékülés. A pezsgők…
— Ő intézte az esküvői italokat — mondta halkan.
— Pontosan. Patikában dolgozott, mielőtt elbocsátották volna. Hivatalosan adminisztratív okokból. Nem hivatalosan… gyanús készletfogyások miatt. Már keressük, de egyelőre nem találjuk. A telefonja ki van kapcsolva, a lakásán nem nyit ajtót.
— A medált… — szólalt meg Kata bizonytalanul. — Az a fotó, amit Dániel mutatott… Lillánál volt, régen. De Rebekánál találták meg. Ez fontos lehet?
— Mindent begyűjtöttünk, a medált is — felelte Majoros. — A felirat több mindent jelenthet. „Rebeka to Lilla”. Vagy „R. és L.”. Barátság, szerelem, megszállottság… majd kiderül.
Kata idegesen fészkelődött.
— A cetli miatt… — kezdte. — Azt mondta, figyeljek magamra. Most akkor… féljek?
Majoros elnézett az ablak felé, ahol a tél fakó fénye szűrődött be.
— A félelem nem segít. Az éberség annál inkább. Mondja, van valakije, akihez ilyenkor fordulhat? Család?
— Anyám külföldön dolgozik ápolónőként, apám… már régen nincs velünk. Nagymamám vidéken él, de nem akarom őt megijeszteni. — Megvonta a vállát. — Igazából… csak a munkám van.
— És most már… van egy ember, akinek az élete magához kötődik — jegyezte meg Majoros halkan. — Ez sokak szemében vagy áldás, vagy teher. Vagy mindkettő. Mi a magunk részéről igyekszünk figyelni. Ha van biztonsági kamera a lépcsőházában, bekérjük a felvételeket. Addig is, ha lehet, ne egyedül járjon késő este.
Kata szemébe könny szökött, de lenyelte.
— Köszönöm.
A következő napok egyszerre voltak szürreálisan hétköznapi és fájdalmasan feszültek.
Reggel műszak, délután adminisztráció, este fáradt hazamenetel a panelrengetegben. Az intenzíven Rebeka állapota lassan javult: a gépek adatai egyre stabilabb számokat mutattak, a nő bőre is visszanyert valamennyit régi színéből. A nővérek néha félhangosan arról beszélgettek, milyen csoda, hogy valaki a boncteremből kerül vissza az életbe.
— Ez most már a te legendád lesz — mondta egyszer Zsuzsa, miközben gumikesztyűt vett fel. — Évekig fognak róla beszélni. „Az a lány, aki visszaszólította a haláltól az esküvője napján elvérzett menyasszonyt.” Nem rossz cím, mi?
— Nem én szólítottam vissza — tiltakozott Kata. — Csak… észrevettem.
— Néha ez a minden — vont vállat Zsuzsa.
Esténként Kata a lépcsőházban automatikusan a postaládára pillantott. Újabb üzenet nem érkezett. Mégsem volt békéje. Néha úgy érezte, mintha valaki figyelné, amikor kilép az utcára. Egy fekete kapucnis alak a buszmegállóban, egy túl sokáig rámeredő tekintet a közért előtt… lehet, hogy csak a képzelgése szült mindent, de nem tudott szabadulni a gondolattól: valakinek tényleg jobb lett volna, ha Rebeka meghal.
Egy hét telt el. Csikorgó, ködös, szürke hét. Aztán egy pénteki napon, amikor Kata épp a boncterem előtti asztalra pakolta ki a munkához szükséges eszközöket, Béla telefonja jelzett. A férfi ráncolt homlokkal vette fel.
— Igen? Igen, itt vagyok. Aha… Igen, a kórházban… Értem… Hm. Világos. Köszönöm, hogy szólt.
Letette, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
— Mi történt? — kérdezte Kata.
Béla ráemelte a tekintetét. Most először látta rajta, hogy valami tényleg megrázta.
— Megtalálták azt a nőt. Varga Lillát.
— Hol? — bukott ki Katából.
— A lakásában. Már napok óta nem jelentkezett a munkahelyén, a szomszédok szóltak, hogy furcsa szag terjeng. A rendőrség betörte az ajtót. — Kis szünetet tartott. — Ugyanazzal a méreggel végzett magával, amivel Rebekát próbálta megölni.
Kata torka elszorult.
— Akkor… biztos, hogy ő volt?
— Úgy fest. Állítólag a hálószobájában találtak egy poharat, benne a maradék folyadékkal, az asztalon pedig egy papírt. Egyetlen szóval.
— Mit írt? — suttogta Kata.
Béla vállat vont, de a hangja komor volt.
— „Késő.” Csak ennyit.
A szó úgy vágódott Kata fejébe, mint egy nehéz kő. Késő. Késő meggondolni magát. Késő jóvátenni. Késő visszahozni azt, akit majdnem elvett.
Aznap délután Majoros is felkereste a kórházban. A boncterem előtti folyosón álltak, a neonfény sápadt karikát rajzolt a szemük alá.
— A vizsgálat megerősítette, amit sejteni lehetett — kezdte a százados. — Lilla ugyanazzal a méreggel végzett magával, amit Rebekába juttatott. A lakásán mérgezett kapszulák, jegyzetek, internetes keresések… Minden arra utal, hogy előre kitervelt tettet hajtott végre. Féltékenységből, megszállottságból… nevezzük, aminek akarjuk.
Kata lehajtotta a fejét.
— A cetli… tőle volt? — kérdezte.
— Valószínűleg igen. A kézírás egyezik bizonyos jegyezeteivel. Feltehetően úgy érezte, maga „megzavarta” a tervét. Lehet, hogy magát akarta ijesztgetni. Lehet, hogy… komolyabban gondolta. Ezt már sosem tudjuk meg.
— Ön szerint… — habozott Kata —… megbánta, amit tett?
Majoros hosszan nézett maga elé, mielőtt válaszolt volna.
— Aki saját kezével vet véget az életének, sokféle okból teszi. Van, aki menekül a felelősség elől. Van, aki már nem bírja a bűn súlyát. Van, aki úgy érzi, nincs több út. Az, hogy Lilla mit érzett… talán benne volt abban az egy szóban. „Késő.” Késő visszafordulni, késő bocsánatot kérni, késő őszintének lenni. — Kis mosolyféle csúszott a szája szélére. — Maga viszont nagyon is jókor lépett közbe. Valakinek nem volt késő.
Kata tétován bólintott. A mellkasában még mindig ott zihált valami furcsa szorítás, de egy apró, alig észrevehető megkönnyebbülés-féle is elvegyült vele.
— Lilla ügye lezárul, jogi értelemben — folytatta Majoros. — De azoknak, akik szerették vagy gyűlölték, ez még sokáig nem lesz lezárt fejezet. Dánielnek sem, Rebekának sem. Magának sem.
— Sosem gondoltam volna, hogy valaha… ilyen történet részese leszek — mondta halkan Kata. — Én csak… takarítani akartam, rendet rakni. Most meg…
— Most meg életet mentett — vágott közbe Majoros. — És kapott egy levelet, ami emlékezteti rá, hogy a világban vannak olyanok is, akik ezt problémának látják. Fogja fel úgy: szembenézett azzal, amitől mindenki fél. Nem a halottakkal. Hanem az élők sötétebb arcával.
Eltelt még egy hét. A tél lassan engedett, az utak mellett olvadt hókupacokban koszos jégdarabok csillogtak. A kórház udvarán a fák kopasz ágaira néhány veréb húzódott.
Kata épp felmosott az intenzív folyosón, amikor egy különös, recsegő hang szólalt meg az osztály hangszórójából.
— Betegünk, Oláh Rebeka… — kezdte egy nővér izgatott hangja, amitől mindenki megállt egy pillanatra. — …most ébred. Kérjük a hozzátartozókat és az érintett személyzetet, hogy…
A mondat végét elnyelte a hirtelen megélénkülő mozgás. Az orvosok, nővérek sietve indultak a kórterem felé. Kata keze megállt a felmosónyélen. A szíve úgy vert, mintha újra ott állna a boncteremben, a hordágy mellett.
Nem ment be. Nem volt rá jogosultsága. Nem is akart tolakodni.
Csak megállt az intenzív folyosó közepén, és hallgatta, ahogy a monitorok pittyegése más ritmust vesz fel, ahogy valaki halkan megszólal a kórteremben, ahogy a levegő megtelik visszafojtott lélegzetekkel.
Pár perc múlva az osztály üvegajtaján át meglátta Dánielt. A férfi az ágy mellett állt, arcát elöntötték a könnyek. Rebeka halványan mosolygott, ajka megmozdult. Kata nem hallotta, mit mond, csak látta, ahogy a szájáról le lehet olvasni:
— Dániel… hol voltál…?
Aztán egy nővér kisietett, és sietősen telefonált valahova, izgatott mosollyal.
Kata érezte, hogy elmosolyodik. Nem szélesen, nem látványosan — csak úgy, magának.
Ahogy visszatolta a felmosókocsit a folyosón, a fejében lassan összeállt valami. Nem nagy, világmegváltó gondolat. Csak egy halk felismerés.
Aznap éjjel ketten születtek újra.
Rebeka, aki visszakapta az esélyt arra, hogy befejezze a félbehagyott mondatokat, az elhalasztott esküvőt, a meg nem élt napokat.
És ő, Kata, aki rájött: amitől egész életében félt, az nem a halottak némasága, hanem az élők hangos bűnei voltak.
Amikor az új asszisztensek érkeztek a kórházba — ijedt szemű, vékony hangú lányok, akik még tartottak a boncterem küszöbétől is —, Kata mindig leült melléjük egy kávéval.
— Ne a fekvőktől féljetek — mondta nekik ilyenkor mosolyogva. — Ők már nem fognak bántani. Attól féljetek kicsit, aki még járkál, mosolyog, és közben olyan dolgokra képes, amire álmunkban sem gondolnánk. A halál csöndes. Az élők csinálják a zajt.
És amikor este hazament, már nem rezzent össze minden apró lépcsőházi hangra. Persze, néha még mindig hátranézett az utcán, ha túl sokáig érezte magán egy idegen tekintetét. De már nem a fenyegető cetlik jutottak eszébe, hanem az a törékeny, mégis makacs élet, amelynek egyszer tanúja és őrzője lett.
Egy nap, jóval később, amikor a tavasz már tényleg megérkezett, és a kórházi parkban ibolya bukkant elő a fű közül, levelet kapott. Ezúttal ajánlott küldemény volt, rajta a feladó neve: Oláh Rebeka.
Keze kicsit megremegett, amikor kibontotta.
A borítékban egy rövid, gyöngybetűs levél és egy apró csomag lapult. A levélben csak ennyi állt:
„Kedves Kata!
Nem emlékszem mindenre abból az éjszakából. De arra igen, hogy valaki nem engedte, hogy elsüllyedjek.
Tudom, hogy maga volt.L. miatt sok mindent kell még feldolgoznom. De azt már most tudom, hogy ha maga nem figyel, ma már csak egy dátum lennék egy kődarabon.
Van nálam valami, amit vissza szeretnék adni. Már nem akarom hordani. Már nem akarok senkihez bilincselt múlthoz tartozni.
Kérem, tegye oda, ahol magának a legjobb: egy fiókba, a táskájába, a kukába, mindegy. De tudja, hogy ezzel együtt egy darab hálát is kap.
Rebeka.”
A kis csomagban az ezüst medál lapult, a vésett virággal. Hátulján a jól ismert felirat: „R. t. L.”
Kata ujja végigsimított rajta. Már nem érezte hidegnek. Csak nehéznek. Egy történet súlyának, ami az övé is lett, akarata ellenére.
Felállt, kilépett az erkélyre, és lenézett a kórház felé, amelynek teteje a távolban fehéren derengett. A szél halkan mozgatta a kezében lógó medált.
— Tudod mit… — suttogta, bár nem tudta, kihez beszél. Rebekához, Lillához, önmagához? — Én már csak az élőkre figyelek. A halottaknak békét kívánok. Magamnak meg… néha egy kis csendet.
A medált nem dobta el. Fogott egy kis dobozt a szekrényből, beletette, és a legalsó fiók mélyére süllyesztette.
Nem azért, hogy elrejtse, hanem hogy emlékeztesse:
volt egyszer egy éjszaka, amikor egy boncterem csendjében valaki mégis levegőt vett.
És ő, egy fiatal kórházi asszisztens Debrecenben, elhitte, hogy amit érez, az nem csak képzelet. Hanem az élet makacs, halk, de nagyon is valóságos kopogtatása a halál ajtaján.
EPILÓGUS – A fény, amely visszamarad.
A Vekeri-tó partján lassan tavaszi szél simított végig a víz felszínén. A nád zizegett, a fákon még alig volt levél, de a budai nagyszínpadra emlékeztető faépítmény mellett már virágzó krókuszok szúrták át a nedves földet. A környék általában csendes volt, főleg hétköznap délután, amikor csak néhány sétáló járt erre. Most is alig volt valaki.
Kata egy kőpados résznél ült, magában, kabátját összehúzva. A víz mozgását nézte, mintha a tó tükrében többet látna a felszínnél. A kezében egy könyv feküdt, de csak jelzőnek használta; olvasni képtelen lett volna. Mellette a táskában ott lapult Rebeka kis doboza — a medálé, amelyet egyszer már el akart felejteni, de végül úgy döntött, nem törli ki a történetet, amelyet átélt.
A telefonja puhán rezdült meg a zsebben.
Dániel üzenete érkezett:
„Beszélhetek veled pár percre? Itt vagyok a parkolóban.”
Kata elcsukódó mosollyal nézett a kijelzőre. Nem találkoztak gyakran — Dániel a gyógyuló Rebekára figyelt, ő pedig dolgozott, túlórázott, küzdött a saját árnyaival. De néha mégis keresztezték egymás útját. Nem szerelem volt ez… sokkal inkább két egymással rokon lélek néma kapcsolata, akik tudják: egyszer mindketten ugyanannak a sötét folyosónak az ajtaja mögött álltak, ahol eldől, ki marad, ki megy tovább.
— Persze — írta vissza. — Gyere.
Pár perccel később Dániel megjelent a tó melletti ösvényen. Fáradt volt, de már nem úgy, mint az első napokban. A szemében újra fény csillogott — olyan fény, amely csak annak jár, aki visszakapta azt, akit már elengedett volna.
— Bocsánat, hogy csak így rád török — mondta, amikor leült mellé. — De ma… ma valami különleges történt.
Kata félrebillentette a fejét.
— Meséld.
— Rebeka ma először sétált ki velem a kórház kertjébe. Nem sokat, pár lépést csak… de megfogta a kezem, és azt mondta: „Szeretnék ott sétálni majd, ahol elestem.” — Dániel elmosolyodott. — Azt hiszem, ezzel nem a szó szerinti esésre gondolt. Inkább a kapcsolatra, ami tönkrement köztük és Lilla között.
Kata bólintott. Lassan szólt:
— Talán meg akar békélni vele. Még ha már nem is teheti szóban.
— Pontosan. És ezt… neked szeretné megköszönni. Kért, hogy adjam át. — Dániel előkotort egy borítékot, de Kata azonnal nemet intett.
— Ne mondjátok, hogy hálásak. Én csak azt tettem, ami… helyes volt.
— Nem pénz. — Dániel mosolygott. — Csak egy levél. Egy nagyon rövid.
Kata kelletlenül, de átvette.
A boríték könnyű volt.
A kézírás ismerős. Rebeka gyöngybetűi.
Reszkető ujjal bontotta fel, és olvasni kezdte:
„Kata,
Ma először éreztem azt, hogy nem félek többé a csendtől.
A csend nem a halálé — hanem azoké, akik megtanulnak újra élni.Ha egyszer visszatérek a tóhoz, szeretném, ha te is ott lennél.
Nem azért, mert tartoznék bármit — hanem azért, mert veled kezdődött a második életem.R.”
Kata nagyot nyelt. A tó felől fuvallat érkezett, felkapott néhány száraz levelet, és továbbvitte őket a víz felé. A nap lemenőben volt, narancssárga fényt szőve a fák közé.
— Gyönyörű — mondta halkan.
— Az — felelte Dániel, aztán oldalra pillantott. — Tudod… szerintem most már elengedheted a félelmet. Lilla története véget ért. Rebeka élete újraindult. A tiéd pedig… nos, nem vagyok filozófus, de szerintem még csak most kezdődik.
Kata felnevetett, halk, megkönnyebbült hangon.
— A sajátom? De hát mit tettem én? Csak felmostam a padlót, és közben észrevettem valamit, amit más nem…
— Pont ez az — vágott közbe Dániel. — Hogy te láttad. Más meg nem. A világ úgy ment tovább körülötted, mintha Rebeka már nem is létezne. De te megálltál. Mert valami benned azt mondta: „nézd meg még egyszer”. Ez mindent megváltoztatott.
Kata a tóra nézett.
A víz felszíne mintha tükörként villant volna, és egy pillanatra megérezte: valóban más ember lett. A félelem, amely hetek óta szorította, már nem volt éles. Csak egy maradék árnyék, ami lassan oldódik a fényben.
— Néha még mindig arra gondolok… — szólalt meg lassan —, hogy mi lett volna, ha akkor este nem maradok bent egy perccel tovább. Ha a lepel fenn marad, ha nem hajolok közelebb… Vannak ilyen pillanatok, tudod? Aprók, jelentéktelennek tűnnek, de egész sorsokat döntenek el.
Dániel bólintott.
— Vannak. De már megtörténtek. És most itt ülünk. Ez a fontos.
Egy ideig hallgattak. A tó hullámai csöndesen csapódtak a stéghez, a fák ágai között madár röppent át. A levegőben ott volt a tavasz ígérete — valami egészen új, tiszta, még formálatlan.
Végül Kata lassan becsukta Rebeka levelét, és gondosan visszatette a borítékba.
— A medált… — kezdte halkan. — Megtartom. Nem azért, mert az enyém. Hanem mert emlékeztet arra, hogy néha a legsötétebb történetekből lesz a legtisztább fény.
Dániel mosolya most már békés volt.
— Azt hiszem… te voltál annak a fénynek az első lámpása.
Kata elpirult, és inkább a vizet nézte. A napkorong épp leért a fák mögé.
— Tudod, mit mondok minden új dolgozónak? — kérdezte.
— Mit? — nézett rá kíváncsian Dániel.
Kata felemelte a tekintetét.
— Hogy ne féljenek a halottaktól. Ők már nem hoznak ránk bajt. Az élőktől viszont legyen bennük egészséges tartás — mert ők néha olyasmit tesznek, amit el sem tudunk képzelni. De ha nagyon figyelünk… mégis megmenthetünk valakit.
Dániel lassan bólintott.
— És magadat is.
A szavai egyszerűek voltak, mégis könnyek szöktek Kata szemébe. Nem a fájdalomtól, hanem valami mély, tiszta felismeréstől: talán tényleg így van. Talán ő is megmenekült attól a félelemtől, amit aznap este a boncterem csendjébe zárt.
Felálltak. A szél lágyan belekapott a kabátjukba. Dániel intett, Kata pedig még egyszer visszanézett a tóra.
A víz tükrén ekkor éppen egy vékony napsugár csillant meg — halvány, de makacs fény.
Pont olyan, mint egy leheletnyi életjelzés a csendben.
Kata elmosolyodott.
Aznap este végleg megértette: vannak történetek, amelyek nem érnek véget a halálnál — mert valaki időben meghallotta a túl halk dobbanást.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket
2025. december 10. (szerda), 16:54
