Tizenkét éve eltűnt a lányom. Tegnap éjjel egy idegen kopogott be hozzám … és minden összeomlott

AZ ELVESZETT LÁNY NYOMA .

 

 A kocsma csendje.

A Szürke Gém kocsma kávéja mindig olyan volt, mintha valaki egy régi vasaló belsejében főzte volna, de legalább forró volt és annyiba került, mint tíz éve: alig valamibe. /Hatvanegy évesen már nem kerestem az életben semmi különöset; maradtak a rutinok, a csend és az üres ház Tiszakürt szélén\./

A feleségem három éve halt meg, a lányom, Réka pedig még korábban — tizenkét éve — eltűnt. Egyik napról a másikra, mintha a föld nyelte volna el.

Kedd esténként mindig ugyanott ültem: a sarokasztalnál, ahol a kopott falborításon át lehetett hallani, ahogy kint a szél belekap a Tisza felől jövő nyirkos levegőbe. Nem akartam társaságot. Nem akartam beszélni. Csak békén hagyni a napot, míg elsötétül.

Azon az estén a csendet valami egészen más törte meg.

Az ajtó nyikorgott egyet — aztán egy erős, fagyos huzat végigszaladt a helyiségen, mintha valaki hideg kezet simított volna végig a tarkómon. Felnéztem.

Egy fiatal nő állt az ajtóban. Talán húsz lehetett, de a fáradtság és a rettegés akár harmincnak is láttathatta volna. A kabátja átázott, a haja csatakosan tapadt az arcához. A karjában egy kisfiút tartott, alig kétévest, aki hangtalanul kuporgott hozzá simulva.

A kocsma elnémult. A pult mögött a mindig morgó, ötven éve ott dolgozó Terike még a söröskorsót is félrerakta.

A nő nem nézett senkire. Csak bebotorkált és lehuppant a tőlem alig két asztallal odébb lévő fülkébe.

A gyerek szomjasan kapaszkodott belé. A nő remegő kézzel tört ketté egy vekni kenyeret, morzsákat szórt a gyerek elé. A kicsi olyan éhesen majszolta, mintha nem is emlékezne, milyen jóllakottnak lenni. De egyetlen hang sem jött ki a torkán.

„Ne haragudj, Marci…” — suttogta a nő, olyan halkan, hogy csak a közelség miatt hallottam. — „Nem bírom tovább. Közelednek.”

Megdermedtem. A levegő is megfagyott a mondat körül.

A nő hirtelen felállt. Nem adott puszit, nem simogatta meg a gyereket, csak rátette remegő kezét a kisfiú fejére.

„Várj itt. Anya dolga van.”

Azzal sarkon fordult. Elment mellettem — és amikor a szemébe néztem, olyan zöld fényt láttam bennük, amitől megfeszült bennem minden ideg. Nem is a félelem volt az, hanem… felismerés? Vagy valami, amit soha nem tudnék megmagyarázni.

Kirohant az ajtón. Egy pillanattal később már hallottam a motorját, ahogy a jeges úton felbőg és eltűnik az éjszakában.

A kisfiú ott maradt. Egy szót sem szólt; csak magához szorította a rongyos, egy szemű plüssmackóját, mintha az jelentené számára az egész világot.

Terike már vette is elő a telefonját. Tudtam, hogy a rendőrséget hívja.

Én pedig felálltam. A gyereket néztem.

„Szia, öcskös…” — kezdtem rekedten. — „Anyukád… elment?”

Nem válaszolt. A tekintetében olyan mély üresség volt, amitől elszorult a torkom.

Aztán észrevettem valamit az asztalon. Egy összegyűrt, nedves papírt, amit a nő hagyott ott. A gyerek elé volt csúsztatva, mintha nagyon fontos lenne, hogy én találjam meg.

Kibontottam.

A borítón egyetlen név állt, remegő kézírással: Ábel.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Tizenkét éve senki sem hívott így. Csak Réka.

Kibontottam a levelet.

„Biztonságban lesz nálad. Véred. Bocsáss meg, hogy nem tudtam megmenteni őt… de őt még megmenthetem.”

A kezem megremegett. A papír majdnem kiszakadt az ujjaim között.

„Mi ez az istenverte…” — sziszegtem, de a hangom elhalt, amikor a gyerekre néztem.

Most már nem csak a szemét láttam. A vonásait. A kis állát. A haját a homloka fölött.

És amikor a pulóvere gallérja kicsit lecsúszott, megláttam a nyakán — ugyanott, ahol Rékának — egy kicsi, vörös anyajegyet, szinte pontosan olyan formájút, mint egy félhold.

Mintha valaki belém vágott volna. Nem bírtam levegőt venni.

A gyerek… ez a kisfiú…

A lányom gyereke volt.

Az unokám.

 A szembenállás.

Nem sokkal később rendőrautó állt meg a kocsma előtt. A hószél, mintha hangosabban süvített volna, amikor a jelzőfények kékre festették a főteret. A körzeti rendőr, Pálfi főtörzs, lassan lépett be.

„Terike azt mondta, gyerekkel van gond…” — kezdte, aztán meglátta a kisfiút, és a hangja elhalt. — „Hol az anya?”

„Elment.”
„Elmenekült?”
„Mint aki tudja, hogy üldözik.”

Pálfi kifújt egy hosszú sóhajt. „Ábel, nem tarthatod itt a gyereket. A gyermekvédelemnek kell…”

„Nem megy sehova.” — A hangom mély volt, keményebb, mint szerettem volna. — „Ez a gyerek… az enyém.”

A rendőr összehúzta a szemét.

„Ő… micsoda?”

„Az unokám.”

„Biztos vagy benne?”

A felmutatott levél és a gyerek nyakán lévő anyajegy láttán Pálfi arca elsápadt. Ismerte Rékát. Mindenki ismerte a faluban. A lány eltűnése még évekkel később is fájó seb volt a közösségben.

„Ábel…” — mondta halkan — „Ez eljárás alá tartozik. De az út járhatatlan, a gyermekvédelem meg késő estére nem küld senkit. Ha ideiglenesen magadhoz vennéd…”

„Nem ideiglenesen.”
„Ne kezdd.”
„Mondtam: nem megy sehova.”

A kisfiú — Marci, ahogy a nő szólította — ekkor felém nyúlt. A mozdulat ösztönös volt, félénk és bátortalan. De a keze megtalálta az enyémet.

Pálfi ezt látva lehajtotta a fejét.

„Rendben. De reggel jövök. És ha eltűnsz a gyerekkel, az ország minden rendőre rád indul.”

„Nem tűnök el, Pali. Öreg vagyok én már a bujkáláshoz.”

„Viszont…” — tette hozzá a rendőr, ahogy felvette a kabátját — „az anya valami elől menekült. Ha ez így van, számíts rá, hogy… aki keresi őket, lehet, utánad is jön.”

Bólintottam.

„Nem én leszek az, aki fél.”

Pedig nagyon is féltem. De most először több mint tíz év után volt valaki, akit meg kellett védenem.

 Az üres ház, ami újra megtelt.

A kisfiút hazavittem. A házban jeges hideg fogadott; hónapok óta nem emeltem feljebb a fűtést minimálisnál. Réka régi szobája zárva volt. Soha nem nyúltam hozzá. A kilincsre tenyerelve éreztem az idő súlyát.

A gyerek csendben nézett körbe. Nem sírt. Nem követelt. Csak mintha… figyelt volna. Valahonnan mélyről ismerős szemekkel.

„Gyere, Marci.” — mondtam, miközben előkutattam egy meleg plédet. — „Vacsoráról majd gondoskodom… valahogy.”

Leültettem a kanapéra, adtam neki egy szelet kalácsot, amit még hétvégén sütöttem. Óvatosan harapott bele, mintha félne, hogy elvétik tőle.

Én pedig ekkor vettem elő a hátizsákot, amit a nő a kocsmában hagyott.

Volt benne pár pelenka. Egy apró kabát. És egy keménykötésű napló. Az első oldalán két név:

„Viktória és Marci útja”

Lassan, mint aki tiltott ajtót nyit ki, belelapoztam.

A sorok kapkodóak voltak, sietve írva, sok helyen elmaszatolódva.

„Réka azt mondta, ha baj van, vigyem a fiát az apjához. Mondott egy falunevet. Tiszakürt. És egy nevet, amit nem felejthetek: Ábel. Azt mondta, ő jó ember. Az egyetlen, akihez Marci tartozhat.”

A napló utolsó oldalán ezt olvastam:

„Ma hallottuk a lövéseket. Réka hátrált. Azt kiáltotta, fussunk. Ő elcsalja. Nem mertem visszanézni. Azt hiszem… nem jött utánunk.”

Nem éreztem, ahogy a könyv kicsúszik a kezemből. Csak tompán hallottam, hogy a földre esik.

A lányom meghalt. És én erről egy idegen naplóból értesültem.

A kisfiú felemelte a fejét. Azt hiszem, az arcomra volt írva minden.

„Bácsi… sírsz?” — kérdezte halkan.

Nem tudtam megszólalni. Csak bólintottam. Végül mégis sikerült kinyögnöm:

„Hívj inkább… nagyapának. Jó?”

A fiú bólintott. Apró keze megfogta az enyémet, mintha mindig is oda tartozott volna.

A ház valahogy már nem volt üres.

 Valaki az udvaron.

Aznap éjjel nem aludtam. Nem is próbáltam. Marci a kanapén, két pokróc alatt szuszogott, én pedig a fotelban ültem vele szemben, kezemben a régi zseblámpámmal, mintha az bármit is számítana, ha arra kerülne a sor.

A kinti szél ide-oda rángatta a diófa száraz ágait, mintha kaparni próbálnák az ablak üvegét. A kazán időnként felmorajlott, aztán elcsendesedett. Régen szerettem ezt a hangot; arról szólt, hogy a ház él. Azóta inkább emlékeztetett, hogy a ház már csak annak az életnek az árnyéka, ami egyszer volt.

Hajnali kettő körül másféle zaj szűrődött be. Nem szél volt. Tompa, egyenletes zörej, ahogy a kavics ropog valami nehéz alatt.

Gumi.

Autó.

Felálltam. Nem akartam felverni a gyereket, de nem is bírtam mozdulatlanul maradni. A szívem úgy vert, mintha a bordáim között akarna kitörni.

Az ablakhoz lopakodtam, elhúztam egyetlen ujjnyit a függönyt. A kapu előtt fekete kombi állt, lámpáit lekapcsolta, de a kipufogóból fehéren gomolygott a pára. Valaki ült benne.

A sofőr kiszállt. Magas férfi volt, sötét kabátban. A mozgása nem volt kapkodó, inkább magabiztos, mint aki pontosan tudja, mit keres, és azt is, hol fogja megtalálni.

Megvártam, míg a verandáig ér. Akkor következett a kopogás.

Nem félszeg, nem bizonytalan. Három erős, követelőző ütés az ajtón.

Marci megmozdult a kanapén, álmában felnyögött. Hirtelen nem tudtam, melyik zaj miatt reszket jobban a mellkasom: a kopogás vagy a gyerek lélegzetének apró megtorpanása miatt.

„Ábel bácsi?” — hallatszott kintről. A hang mély volt, kissé érdes, de furcsán udvarias hangsúllyal. — „Tudom, hogy otthon van. Beszélnünk kell.”

Nem reagáltam.

Még nem.

A telefon a zsebemben volt. Éreztem a műanyag hűvösét, ahogy megszorítottam. Ha most hívom Pálfit, ideér tíz-tizenöt perc alatt… ha egyáltalán szolgálatban van.

A férfi újra kopogott.

„Nem vagyok az ellensége” — folytatta. — „A kislányával volt közöm. Rékával. A fia miatt jöttem.”

A név hallatán megfeszült minden izmom.

„Réka már nincs magánál, ugye?” — kérdezte a férfi. — „Csak a kisfiú. Marci.”

A gyerek felébredhetett, mert halkan megmozdult, és suttogva szólt:

„Apa?”

Az ajtó túloldalán a férfi elhallgatott. Mintha várna.

Megnyomtam a telefonon a gyorshívót. Pálfi számát.

A kijelző halvány fénye megvilágította a kezem. Féltem, hogy a férfi kintről is látja.

„Pali” — suttogtam, amikor felvette. — „Valaki itt van. Tudja Réka nevét. Tudja a gyerek nevét. Gyere.”

„Hol vagy?”
„Otthon. A kapunál, az ajtó előtt áll.”
„Tartsd zárva az ajtót. Azonnal indulok.”

Letettem. A szívem még mindig úgy dobogott, mintha futottam volna.

Az ajtó felől a férfi hangja most lágyabb lett:

„Ábel, figyeljen ide. Én vagyok Marci apja. Nem kell félnie tőlem. Kinyithatja az ajtót. Jogom van a fiamhoz.”

A szó – jogom – úgy csattant a fülemben, mint egy pofon.

Nem mozdultam. A hátamat a falnak nyomtam, a kilincstől fél méterre állva, mintha ezzel is tartanám az ajtót.

„Ha maga az apja…” — kiáltottam végül, a hangomat alig ismertem fel — „hol volt eddig? A gyerek rongyokban jön ide, egy idegen nő menekíti, a lányomról meg egy naplóban olvasom, hogy valaki rálőtt.”

Kinn csend lett. Aztán a férfi halkan, de jól érthetően válaszolt:

„Réka elvette tőlem a fiamat. Elvitte, titokban, és magukat akarta használni búvóhelynek. Nem gondolja, hogy nekem is fájt, amikor eltűntek? Nem gondolja, hogy jogom van tudni, hol van a gyerekem?”

Az ajtó fáján keresztül is éreztem, hogy közelebb hajol.

„Nyissa ki, Ábel. Nem akarok rendőrséget. Nem akarok balhét. Csak a fiamat.”

A hangja nem volt könyörgő. Inkább hideg, érvelő. Mint aki tudja, hogy előbb-utóbb úgyis eléri, amit akar — csak az út idő kérdése.

Marci ekkor teljesen felébredt. A pléd alól kibújva odalépett hozzám, a pizsamáját felhúzta a félelemtől remegő kis kezével.

„Az… az hangja… az apa hangja…” — suttogta.

Ránéztem. A tekintete riadt volt, de nem boldog. Nem az a gyerek volt ez, aki végre hallja az apja hangját, és rohanna felé. Inkább olyan, aki valami régi rosszat ismert fel.

„Szereted az apukádat?” — kérdeztem halkan.

Marci összeszorította a száját, majd alig hallhatóan azt mondta:

„Ha apa mérges, anya sír.”

Ennyi elég volt.

Megfogtam a kilincset — de csak azért, hogy belülről elfordítsam a felső zárat is. A láncot már korábban felakasztottam.

„Nem nyitok ajtót” — mondtam ki hangosan. — „Ha maga az apja, majd elmondhatja a rendőrségen. Várjon meg Pálfit.”

A férfi hangja most először vesztette el a türelmét.

„Ábel, ne játssza itt nekem a hőst. Maga egy öregember. Véletlenül lett magánál a gyerek. Jót akart, rendben, értem én. Most adja ide szépen, és mindenki hazamehet aludni.”

„A gyerek most is otthon van” — feleltem. — „És itt is marad, míg a hatóság másképp nem látja.”

Ekkor az ajtót erősen meglökte. A fa megreccsent, a kilincs megrándult.

Marci felsikoltott és mögém bújt, a kabátomat markolva.

„Nem akarom!” — kiáltotta. — „Nem akarok menni!”

Az ajtó újra remegett. A férfi most már nem színlelt udvariasságot. Eltűnt belőle minden, amit az előbb még „normális beszédnek” hívhattunk.

„Kinyitod az ajtót, öreg, vagy bemegyek magamtól!” — mordult fel. — „Nem vagy te senkim, hogy tartsd a fiamat!”

Nem gondolkodtam. A padlásfeljáró melletti sarokban ott állt a régi, agyonhasznált horgászbotom és a mellette támaszkodó fejsze, amit a téli favágáshoz használtam. A fejszét a kezembe vettem. Nem azért, hogy használjam. Csak hogy tudjam: nem vagyok teljesen védtelen.

Marci markolta a nadrágom szárát.

„Ne engedd be…” — suttogta. — „Kérlek.”

A távolban halkan, aztán egyre közelebbről felhangzott a sziréna vonítása. Előbb olyan volt, mintha valaki sírna az éjszaka közepén, aztán már tisztán felismerhetővé vált.

A férfi is meghallhatta, mert az ajtó előtt tétovázott egy pillanatra.

„Hívta a rendőröket” — mondta halkan, nem kérdésként, inkább megállapításként.

Nem válaszoltam. A gyerek lélegzete gyors volt, a mellkasa szinte zakatolt.

Az ablak felé pillantottam. A fekete kombi még a kapunál állt, a motor járt.

A férfi végül hátraléphetett, mert a léptei tompán visszhangoztak a verandán, majd a kavicson. Egy ajtónyikorgás, egy csapódás, aztán a motor felbőgött. A kocsi kivágott a kapu felől az útra, és eltűnt a kanyarban.

A sziréna közeledett. Két perc sem telt bele, és Pálfi kocsija fékezett a ház előtt. A kék villogó fényei táncoltak a nappali falán.

Kinyitottam az ajtót. A rendőr végigmérte a zárat, a láncot, az engem szorosan markoló gyereket, majd az arcomat.

„Elment” — mondtam. — „De tudja, hol lakom.”

Pálfi bólintott. Láttam a szemében, hogy érti: ez még nem ért véget. Most kezdődik csak igazán.

 Amit a papírok elmondanak.

Másnap a körzeti rendőrőrsön ültem, egy kopott székben. Az iroda sarkában dossziék tornyosultak, a falon egy elferdült térkép lógott, rajta piros gombostűkkel. Tiszakürt, a szomszéd falvak, a főút. Kis világ, nagy bajokkal.

Pálfi egy papírlapot tartott a kezében, amit az imént nyomtatott. A szemüvegét fel-le tolta az orrán, jellegzetes mozdulattal, amit az évek alatt százszor láttam már.

„Megvan a férfi neve” — mondta végül. — „Ő volt az, akit tegnap este láttál. A rendszám alapján azonosítottuk.”

„Ki az?” — kérdeztem.

„Tóth Gergely. Vállalkozó. Hivatalosan építőiparban utazik Szolnokon és környékén. Nem hivatalosan… hát, finoman szólva bántalmazásos ügyekben már felmerült a neve. De eddig semmit sem tudtak rábizonyítani.”

„És Rékához mi köze volt?”

Pálfi sóhajtott.

„A naplóban benne volt, nem? Hogy a lányod egy férfitól menekült. Hogy a gyerek azé a férfié. A leírás passzol. A másik nyom… nos, az, amit ma reggel kaptam.”

Kinyitott egy dossziét, és elém tolt egy fekete-fehér fényképet.

A képen egy nő feküdt egy árokparton, takaróval letakarva. Csak az arca látszott ki, a jobb oldalt egy kis vágás a halántékánál, és a haja kontyban fogva. A fényképen már halott volt, de a vonásai… a vonásai az én lányoméi voltak.

Nem volt kérdés.

„Hol…?” — nyögtem.

„Egy alföldi országút mellett. A rendszám alapján először nem tudtuk hova tenni az ügyet, de aztán a naplóban említett településeket, neveket összevetettem a központ nyilvántartásával. A haláleset pontosan egy nappal azelőtt történt, hogy Viktória — a lány, aki a kocsmába vitte hozzád Marcit — megjelent.”

Nem tudtam, hogyan lehet úgy sírni, hogy közben az ember egyetlen hangot sem ad ki. Csak ültem, a képet bámultam, és éreztem, ahogy a mellkasomban valami régi, végre kimondhatatlanul is kimondott fájdalom széthasad.

„Biztosan ő az” — mondtam.

„Tudom” — felelte Pálfi halkan. — „És sajnálom, Ábel. Tényleg sajnálom.”

A csend olyan sűrű volt, hogy szinte vágtam volna.

„Viktóriát előállítottuk” — folytatta óvatosan. — „Nem gyanúsítottként, tanúként. Most a szomszéd szobában van. Szeretnél beszélni vele?”

Nem akartam. És mégis muszáj volt.

Bólintottam.

A kihallgató szoba egyáltalán nem hasonlított ahhoz, amit a filmekben mutatnak. Nem volt tükör az egyik falon, se fémasztal. Egy sima, fehérre meszelt kis helyiség volt, két székkel, egy kis asztallal, és egy pohár vízzel.

Viktória törékenynek tűnt, miközben ott ült. A szeme alatt sötét karikák, a kezén friss karmolásnyomok. Amikor meglátott, felállt.

„Maga… maga Ábel úr?” — kérdezte.

Bólintottam. Leültem vele szemben.

„Először is” — kezdtem, és az hangom rekedtebb volt, mint szerettem volna — „megköszönöm, hogy elhozta hozzám a… az unokámat.”

Viktória szeme megtelt könnyel.

„Nem tudtam mást tenni” — mondta. — „Réka ezt kérte. Ezt könyörögte. Azt mondta, ha bármi történik vele, vigyem a fiát a maga házához. Napokon át mondogatta: Ábel. Tiszakürt. Apám biztos befogadja. Tudtam, ha nem teszem meg, soha nem bocsátanám meg magamnak.”

Elakadt a hangja, de folytatta:

„Amikor… amikor meghallottam a lövéseket… a benzinkút mögötti földútról… Réka visszafordult. Azt mondta: Fuss, Viki! Vidd a fiát! Nekem rendezni kell ezt. És már rohant is. Én… gyáva voltam. Nem mentem utána. Fogtam Marcit, és fújtattam előre, csak minél messzebb. Utána napokig kerülőutakon mentünk. Aztán végre eljutottunk a megyéig. Onnan meg… magáig.”

„Ki lőtt?” — kérdeztem halkan.

„Nem láttam.” — rázta a fejét.

— „Réka csak annyit mondott, hogy Gergő nem fogja annyiban hagyni, hogy elhozta tőle a gyereket. Hogy már régebb óta fenyegeti. Hogy ha nem úgy táncol, ahogy ő fütyül, akkor mindent elvesz tőle. És… szerintem nem csak a gyerekről volt szó. Pénz, kapcsolatok, üzlet. Nekem rémálom volt az egész. De Réka… mindig azt hajtogatta: Viki, nekem már mindegy. Csak Marcinak nem.”

Lehunytam a szemem.

A lányom, akit annyiszor temettem már el magamban, most végleg eltűnt a világból. De az, ahogy elment, valahogy mégis róla szólt: makacsságáról, ösztönös önfeláldozásáról.

„Mit akar most tenni?” — kérdeztem.

Viktória vállat vont.

„Fogalmam sincs. A rendőrök azt mondták, valószínűleg tanúvédelmi programba tesznek, ha Gergő ellen eljárás indul. De ahhoz kell maga is. Meg… a gyerek is. Bizonyíték, hogy a férfi fenyegette, kereste, üldözte őket.”

Felpillantottam rá.

„Engedi… hogy Marcival maradjak?” — bukott ki belőlem, mielőtt még rendesen átgondolhattam volna a kérdést.

„Én?” — lepődött meg a lány. — „Én félig-meddig csak addig voltam az élete része, míg Rékával együtt szöktünk. Maga az apja. Ha Réka itt lenne, ő is ezt akarná. Tudja, mit mondott egyszer? A benzinkútnál ülve, amikor a kisfiú aludt az ölében? Azt mondta: Ha egyszer eljutunk apámig, végre normális gyerekkora lehet. Apa mindig mindent megjavított otthon. Kár, hogy engem már nem tudott.”

Nem bírtam megszólalni.

Csak ültem, és azt éreztem, hogy a múlt, amit szerettem volna elfelejteni, most visszajön, beül mellém egy székre, és azt mondja:

„Na, akkor kezdjük elölről.”

A döntés.

A következő hetek úgy teltek, mint egy hosszú, ideges várakozás az orvosi rendelőben. Az ember sejti, hogy valami baj van, de még nem mondja senki ki hangosan, és közben a falióra minden kattanása azt üzeni: fogy az idő.

A gyermekvédelem embere eljött, beszélgetett velem, körbejárta a házat. Megnézte, van-e külön szoba, biztonságos-e a környék, elbírom-e még magam fizikailag a gyerek körüli teendőket.

„Hatvanegy éves” — jegyezte meg a papírjára pillantva. — „Nem túl késő ez… újrakezdeni?”

„A lányom tizenkét éve tűnt el” — válaszoltam. — „Azóta minden nap úgy keltem fel, hogy már nem lesz nekem semmilyen új. Most először nem így érzem.”

A nő ezt hallva elmosolyodott. Nem szélesen, inkább úgy, mint aki valami olyat hallott, amit később is idézni fog majd.

„És mit szólna hozzá, ha ideiglenes nevelőszülői státuszt adna önnek a gyámhivatal?” — kérdezte. — „Jogilag ez az első lépés. Aztán, ha minden rendben… lehetne szó végleges gyámságról.”

„A szó mindegy” — feleltem. — „A lényeg, hogy ne vigyék el innen a gyereket valami idegen családhoz, miközben én még élek.”

Marci közben a szobája közepén autókat tologatott a padlón. Réka régi íróasztalán már nem a tinilánykori rajzok és jegyzetek hevertek, hanem filctollak és zsírkréták. A gyerek otthon érezte magát. Ahogy néztem, beugrott, milyen volt, amikor Réka volt ennyi idős — ahogy a macis pulóverében rohangált a kertben az első hóban, és mindenáron hóembernek akarta öltöztetni a kutyánkat.

Az emlék elmosódott, de az érzés, ami hozzá tartozott, élesen szúrt.

A döntés végül hivatalosan is megszületett: ideiglenes nevelőszülő lettem. Papíron. A valóságban csak egy öregember voltam, aki újra megtanulta, hogyan kell hajnali háromkor felkelni, ha egy kisfiú rosszat álmodik, és hogyan kell kakaót főzni úgy, hogy ne legyen csomós.

Tóth Gergely közben eltűnt. Legalábbis nem mutatkozott se a faluban, se a közelben. A rendőrség szerint külföldre is mehetett, de a határokat figyelték.

„Ne bízz benne, hogy feladta” — mondta Pálfi egyik este, amikor megállt nálam kávéra. — „Az ilyen ember ritkán engedi el, amit birtokolni akar. Legfeljebb kivár.”

„Én is kivárok” — feleltem, és elfordultam az ablaktól, nehogy meglássa, mennyire nem vagyok biztos ebben.

 Réka levele.

Egy délután csomagot hozott a postás. Nem számítottam rá. A boríték gyűrött volt, több pecséttel, mintha sok helyen vándorolt volna, mire idetalált.

A feladó helyén csak ennyi állt: „Szegedi Női Menedékotthon”.

Kinyitottam. Egy kísérőlevél hullott ki, benne magyarázat: „Az ön lányával, Rékával egy ideig kapcsolatban álltunk. A holmijai között ezt találtuk. A rendőrség engedélyezte, hogy elküldjük önnek.

”

A kísérőpapír mögött egy másik boríték volt. Az én címemre, az én kézírásomra emlékeztető módon felírva, mégis idegen vonásokkal. A sarkán egyetlen szó: „Apa”.

A szoba összeszűkült körülöttem.

Leültem az asztalhoz, és lassan, reszkető ujjakkal felbontottam.

„Apa,

ha ez a levél eljut hozzád, az azt jelenti, hogy valami félresiklott. De valami már rég félresiklott közöttünk, nem? Elmentem, mielőtt még igazán el tudtunk volna beszélgetni. Mindig rohantam. Nem hallgattalak meg. Azt hittem, jobban tudom, mi kell nekem, mint te. Aztán találkoztam Gergővel, és rájöttem: vannak nálam is nagyobb bolondok.”

Még mindig nevetve írom le a nevét, pedig nincs benne semmi nevetnivaló. A fia ott alszik mellettem, miközben ezt írom. Marci. Ha látnád, rögtön tudnád, hogy a véred. Ugyanúgy ráncolja a homlokát, amikor álmodik, mint te. Amikor először észrevettem a nyakán azt a kis vörös anyajegyet, ugyanott, mint rajtam, egyszerre voltam boldog és iszonyúan megijedve. Boldog, mert olyan, mintha egy darab belőled is itt lenne. És megijedve, mert rájöttem: ha nem lépek, pontosan olyan életet szánnak neki, mint amilyet én hagytam magamnak élni éveken át: félelemből, parancsszóra.

Emlékszel, mennyit veszekedtünk azon, hogy szerintem te irányítani akarsz? Hogy mindent jobban tudsz? Most már látom: csak féltél. És joggal. Olyan emberekkel kezdtem, akiknél a pofon csak a mondatvége. Gergő először csodálatos volt. Aztán, amikor már biztos volt benne, hogy nem megyek sehova, előjött az igazi arca. Az az arc, amit nem akarok, hogy a fiunk valaha is magára vegyen.”

Apa, azt kérem tőled, amitől a legjobban féltem, amíg gyerek voltam: hogy vedd magadhoz a fiamat. Féltem tőle, mert azt hittem, elveszítem a szabadságomat, ha azt teszem, amit te mondasz. Most meg csak abban bízom, hogy a fiam pont azt a szabadságot kapja tőled, amit én nem tudtam felismerni.

Nem biztos, hogy mellettem biztonságban lesz. Lehet, hogy mire ezt olvasod, már nem is leszek mellette. Lehet, hogy messziről kell majd vigyáznod rá, papírokkal, tárgyalásokkal, hatóságokkal, minden nyűggel, amit te mindig utáltál. Kérlek, tarts ki. Miattam nem kell. Rám már ne pazarolj több könnyet. De rá igen. Mert ő nem tehet semmiről.

Ha egyszer valahogy mégis hazajutok, és belépek az ajtódon, tudom, hogy haragudni fogsz. És megérdemlem. De bízom benne, hogy egyszer, ha Marci az öledben ül, és úgy nevet, mint én kicsiként, eszedbe jut: nem volt minden teljesen rossz. Volt bennem is valami, ami érdemes a folytatásra.

Szeretlek, apa. Akkor is, ha sosem mondtam elégszer. És bocsánatot kérek. Akkor is, ha már csak papíron keresztül tehetem meg.

Réka”

Nem tudtam, mennyi ideig ültem ott mozdulatlanul. A papír gyűrődött az ujjaim alatt, de nem tudtam elengedni.

Marci közben észrevétlenül besétált a konyhába. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ott áll mellettem, és a levelet nézi.

„Az… anya írása?” — kérdezte.

„Igen” — feleltem rekedten. — „Anyád sok mindent keveset mondott ki életében, de most… most mindent leírt.”

Marci nem értette a szavak súlyát, de érezhette, hogy valami fontos történt. Felkapaszkodott az ölembe, és a fejét a mellkasomra hajtotta.

„Apa… apa haragszik?” — kérdezte.

Tudtam, kit ért „apán” most. Nem Tóth Gergelyre gondolt. Nem arra, akitől félt. Hanem rám.

„Én?” — sóhajtottam. — „Én csak… örülök, hogy itt vagy. Ha haragszom is, már csak magamra. Hogy nem kerestem eléggé anyádat, amikor még lehetett.”

„De hát… idejöttem” — mondta egyszerű logikával, amit csak a gyerekek tudnak. — „Most már jó, nem?”

Átöleltem.

„Most már… még lehet jó. Ha hagyjuk.”

Újrakezdés fából és sárból.

Tavasz végére a Tisza partja egészen más arcát mutatta. A kopasz ágak helyén friss zöld lomb zizzent a szélben, a víz szaga már nem a belefagyott jégé volt, hanem valami eleven, hal- és iszap-szagú, amitől az ember hirtelen kedvet kapott a csónakázáshoz.

Marci az udvaron kavicsokat pakolt egyik vödörből a másikba. Ha úgy néztem, mintha csak játszana. Ha jobban megfigyeltem, rájöttem, hogy valami szigorú rendet követ: nagy kavicsok az egyik vödörbe, kicsik a másikba, laposak a harmadikba. Rendszerezett. Akárcsak én fiatalkoromban, amikor a szerszámokat rendeztem a műhely falán.

„Gyere, segítesz?” — kiáltottam rá az udvar túlsó feléből.

Kíváncsian odaszaladt.

Az öreg pajtában addigra félig elbontottam a roskadozó polcokat, és a közepén már állt valami: négy vastag gerenda, összefogva, mint egy kezdetleges torony.

„Mi ez?” — kérdezte nagy szemekkel.

„Majd meglátod” — feleltem. — „De csak akkor, ha segítesz.”

„Segítek!” — vágta rá hezitálás nélkül.

Megmutattam neki, hogyan kell két kézzel megfogni a kis gumikalapácsot, amit vettem neki a barkácsboltban. Közben elmeséltem, mi a különbség a csavar és a szög között, miért nem mindegy, mit hova használunk.

„A szög olyan, mint amikor valamit odacövekelsz. Onnan már nem nagyon mozdul. A csavar inkább olyan, mint egy megállapodás. Ha nagyon muszáj, vissza lehet csavarni, és máshogy csinálni.”

Marci elgondolkodva nézett rám.

„Akkor apa szög volt?” — kérdezte tétován. — „Nem lehetett… kicsavarni?”

Megakadt a kezemben a mozdulat.

„Nem tudom, fiam” — mondtam végül. A szó — fiam — olyan volt a számban, mint egy idegen falat, amit még nem tudni, lenyel-e az ember vagy kiköpi. De nem akartam többé kiköpni. „Lehet, hogy inkább kalapács. Vannak emberek, akik csak ütni tudnak. Hogy miért, azt ők se értik igazán.”

„Te… micsoda vagy?” — nézett rám kíváncsian.

„Én?” — mosolyodtam el. — „Én már igyekszem inkább csavar lenni. Vagy talán inkább az, aki fogja a csavarbehajtót. Hogy ne szoruljon túl semmi, de ne is essen szét.”

Marci erre nagyot nevetett. A hangja betöltötte a pajtát, kiszaladt az udvarra, sőt talán még a szomszéd házakig is elhallatszott. Jó volt hallani. Minden nevetése egy kicsit odébb tolta a gyász sötét kövét bennem.

A következő hetekben építettünk. Nem várat, nem kastélyt. Réka gyerekkori rajzai között egyszer találtam egyet: egy fa tetejére képzelt, kis házikó, ahova létrán lehet felmászni. Alá nagy betűkkel odaírta: „Itt nem ér el senki.”

Nem mondtam el senkinek, hogy ez az ötlet honnan jött. Csak megcsináltam. Marci segítségével.

Létrát szereltünk, deszkákat csavaroztunk, a végén kis ablakot is vágtam a falba, hogy kilásson rajta a gyerek a Tiszáig.

„Ez lesz… a mi erődünk” — jelentettem ki, amikor elkészült.

„Erőd?” — csillant fel a szeme.

„Olyan hely, ahol biztonságban vagy. Ahol elbújhatsz, ha bánt valami. Vagy, ha csak gondolkodni akarsz. De egy feltétellel: soha nem zárhatod be előlem. Ha fel akarsz menni, szólsz. Én meg, ha fel akarok menni, bekopogok. Megállapodás, jó?”

Elgondolkodva nézett rám.

„Mint a csavar” — mondta. — „Nem végleges. De… biztos.”

„Pontosan.”

Felment először félve a létrán, aztán egyre magabiztosabban. A kis házikóban leterítettük a régi pokrócokat, amik eddig a padláson porosodtak. Bevittem egy lámpát is, amit ki-be lehetett kapcsolni egy zsinórral.

„Ez lesz a világítótorony” — magyaráztam. — „Ha egyszer rossz napod lesz, csak felkapcsolod. Én meg tudni fogom, hogy fel kell mennem hozzád.”

„És ha neked rossz napod van?” — kérdezte.

Elmosolyodtam.

„Akkor én kapcsolom fel. És feljössz te.”

A szemében valami olyan tükröződött, amitől meleg lett bennem valami: bizalom. Még kicsi volt, még sok mindent nem értett, de már most tudta, hogy ebben a házban a dolgok máshogy működnek, mint eddig az életében.

Az erőd lassan a mindennapjaink részévé vált. Ha valami bántotta, felmászott, leült, néha csak bámulta a Tisza felé a fák koronáit. Olyankor nem zavartam. Ha felkapcsolta a lámpát, mentem.

Egyik este én kapcsoltam fel. A kezemben Réka levele volt, amit már vagy húszszor elolvastam. Még mindig ugyanúgy összeszorult tőle a torkom.

Marci feljött. Letérdelt velem szemben.

„Megint… anya?” — kérdezte óvatosan.

Bólintottam.

„Hiányzik?” — folytatta.

„Nagyon” — feleltem. — „De amikor rád nézek, egy kicsit olyan, mintha… mégis itt lenne valahol.”

„Bennem?” — kérdezte, és a mellkasára ütögetett kis kezével.

„Ott is” — mosolyodtam el. — „Meg itt.” A homlokára böktem. „Meg itt.” A nyakán lévő kis anyajegyre. „Meg az emlékeinkben. Tudod, az emberek addig vannak igazán halottak, amíg senki nem gondol rájuk. Mi minden nap gondolunk rá. Szóval… sokáig nem lesz igazán halott.”

Marci elgondolkodott ezen.

„Ha… ha nagy leszek, elmondhatom neki, hogy nem vagyok félek?” — kérdezte.

„Biztos vagy benne, hogy már most nem félsz?” — kérdeztem vissza.

Elmosolyodott, de a tekintete komoly maradt.

„Néha nagyon. De akkor felkapcsolom a lámpát. És akkor már nem annyira. Lehet, hogy… ilyen a nemfélés. Hogy félsz, de mégis mész tovább.”

Olyan bölcsesség volt ezekben a szavakban, amit felnőttek sem mindig értenek meg. Én is csak bólintani tudtam.

„Akkor… azt hiszem, anyád büszke lenne rád” — mondtam halkan.

Gergely azóta sem jelent meg. Lehet, hogy messzebb menekült, mint gondoltuk. Lehet, hogy most valami más tervét szövögeti valahol, olyan falak között, ahol az én nevem már nem számít. Nem tudom. És őszintén szólva, egyre kevésbé érdekel.

Ami érdekel, az az, hogy minden reggel, amikor felkelek, nem a csend üti meg először a fülemet, hanem Marci halk dúdolása a fürdőszobából, vagy ahogy a konyhában a bögréket csörgeti, mert „ő akarja megteríteni az asztalt”.

Este néha még mindig megállok Réka szobájának ajtaja előtt. Már nem csukom be teljesen. Nyitva hagyom résnyire. A falon ott függnek a régi poszterek, az íróasztal fiókjában ott maradt pár gyűrű, karkötő, amiket sosem vitt magával.

Nemrég Marci megkérdezte:

„Ha anya itt lenne, hárman élnénk itt?”

„Úgy is mondhatjuk” — feleltem. — „Most is hárman vagyunk. Csak ő egy kicsit másképp.”

„Mint… mint szellem?”

Elnevettem magam.

„Mint emlék. De az emlék néha hangosabb, mint az élő emberek. Hidd el, tudom.”

Marci bólintott. Nem kellett mindent megértenie. Elég volt, hogy érezze: nincs egyedül. És én sem.

Egyik este, amikor már meleg volt annyira, hogy a hálószoba ablakát résnyire nyitva hagyhattam, Marci bebújt mellém az ágyba, pedig már megvolt a saját, „nagyfiús” ágya.

„Nem tudok aludni” — motyogta.

„Mi bánt?” — kérdeztem.

„Semmi. Csak… olyan jó itt. És… tudod, amikor kint ugatnak a kutyák, akkor nem félek annyira, ha hallom, hogy te… horkolsz.”

„Én nem horkolok” — tiltakoztam azonnal.

„De igen” — vigyorgott. — „De nem baj. Ez a te… világítótornyod. Én meg tudom, hogy itt vagy.”

Talán tényleg horkolok. Nem számít.

Ha az én öreg, recsegő horkolásom jelenti egy gyerek számára azt, hogy nincs egyedül a sötétben, akkor szívesen horkolok életem végéig.

Nem lettem hős. Nem lőttem le senkit, nem mentettem meg a világot. Csak egy gyereket fogtam kézen, akit mások elengedtek.

Azóta is csinálom, minden nap. Néha szorosabban, néha engedve, hogy ő menjen előre, és én csak lépjek utána.

Réka nem jött haza. Már nem is fog. De hagyott maga után valamit, ami túlmutat rajta: egy kisfiút, aki létrát mászik, kavicsokat válogat, és esténként azt kérdezi:

„Na, nagyapa, holnap mit építünk?”

És én már nem azt válaszolom, hogy „semmit”. Hanem azt:

„Majd kitaláljuk. Mert van időnk. És most már van értelme is.”

A ház, amit egykor múzeumnak éreztem, tele elrontott döntések emlékeivel, lassan megint otthonná vált. Nem tökéletessé. De élővé.

És ha néha még fáj is, ha néha még mindig a mellkasomba mar Réka hiánya, akkor felnézek az udvaron álló kis faházikóra. Az ablakában néha fény ég. Néha csak a nap süti.

De bárhogy is, tudom: odafent van az a hely, amit a lányom rajzolt le gyerekként, és amit az unokámmal együtt építettem meg.

Egy hely, ahol — bármennyi sebbel a szívünkben — mégis ki merjük mondani:

„Itt nem ér el minket az, ami egyszer majdnem elvett mindent. Itt kezdődik az, ami még hátra van.”

 

Epilógus – A folyó lassú emlékezete.

Az idő nem kérdezi meg, készen állunk-e rá, hogy továbbmenjünk. Csak sodor, mint a Tisza vizének tompa árama: néha szelíden, néha olyan erővel, hogy esélyünk sincs ellene. De néha, ha elég türelmesek vagyunk, egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem sodródunk — hanem mi irányítjuk az evezőt.

Egy év telt el azóta, hogy Marci először átlépte a küszöbömet. Egy év, ami alatt a ház régi falai új hangokkal teltek meg: futó léptek zajával, játékok koppanásával, gyereknevetéssel és néha sírással is — de még a sírás is jobb volt a régi, dermedt csendnél.

A hatósági ügyek végül lezárultak. Hosszú hónapok, rengeteg papír, tanúvallomások, szakértői vélemények. Tóth Gergely ellen eljárás indult, először családon belüli erőszak, majd emberölési kísérlet miatt. A tanúk vallomásai, különösen Viktóriáé, súlyt adtak az ügynek. A férfit letartóztatták. Azt mondták, higgye el, hosszú évekre rács mögé kerül. Én elhittem — vagy talán csak el akartam hinni.

Mikor meghozták a végleges gyámsági határozatot, Marci ott ült az ölemben a váróban. A kezében egy kis játékautót szorongatott, amit aznap reggel kapott, mert „fontos nap lesz”. Amikor átnyújtották a papírt, a gyámhivatal munkatársa mosolyogva mondta:

„Most már hivatalosan is maga a gyerek törvényes gyámja, Ábel úr.”

Marci felnézett rám.

„Az mit jelent?” — kérdezte.

„Azt, hogy mostantól biztosan itthon vagy” — mondtam neki.

A kisautó kiesett a kezéből, ahogy átölelt. Hosszan, szorosan, gyerekmódra, ahogy azok ölelnek, akik még nem tudják, milyen súlya van a véglegességnek. Én pedig ott, abban a pillanatban rájöttem: hiába is írná le bármilyen papír, mit jelent nekem ez a gyerek, a valóság sokkal egyszerűbb. És sokkal mélyebb.

Tavasz lett újra. A fák kivirágoztak a ház körül, és a régi pajta fölött lassan új deszkák világosodtak, mert idén is építettünk valamit Marcival. Most épp egy madáretetőt, amit minden reggel tele kell tölteni, mert „a cinkék már várják”.

A faluban megszokták, hogy kézen fogva járunk. Már nem azt kérdezik, ki ez a gyerek, hanem azt: „Na, Marci, megint te nyertél a sakkban nagyapa ellen?” Mire ő büszkén felel:

„Mindig én nyerek.”

Én pedig hagyom. A nagyapák dolga ez.

A kis faházikó az udvaron még mindig áll. Mostanra már szépen beitta magát a szürkülő fába az idő. Néha felmegyünk még. Marci néha csak üldögél, néha rajzol, néha kérdez valamit, amitől belerendül a lelkem:

„Nagyapa, anya tényleg szeretett engem?”

Ilyenkor előveszem Réka levelét. Már félig szét van gyűrve, de még mindig olvasható. Marci ilyenkor mindig megkomolyodik, olyan mély tekintettel, amihez hasonlót Rékától láttam utoljára.

„Anya úgy szeretett, hogy meghalt, amikor meg kellett mentenie téged” — mondom mindig igazan. — „De azt is kérte, hogy én sose engedjelek el.”

Marci ilyenkor megfogja a kezemet, és nem engedi el percekig. Aztán újra gyerek lesz, aki fákra mászik és bogarakat gyűjt. És ez így van rendben.

Van egy hely a Tisza partján, egy kis tisztás, ahol a füvek magasra nőnek, és nyáron a levegő tele van madárszóval. Régen Rékával sokat jártunk oda — gombát szedtünk, botot dobáltunk a folyóba, és arról beszéltünk, milyen helyeken fog majd utazni, ha felnő.

Most oda vittem Marcit először, amikor végig tudtam menni anélkül, hogy a fájdalom visszarántott volna a múltba. Letérdeltünk a fűbe, és letettem egy apró, kavicsokból kirakott szívet a part szélére.

„Ez anya helye?” — kérdezte Marci.

„Ez… a mi helyünk” — válaszoltam. — „Ahol ő is velünk van.”

A fiú egy darabig csendben nézte a kavicsokat. Aztán odatett egy kagylót is mellé, amit útközben talált.

„Most már jobb neki” — mondta végül.

„Remélem, igen.”

A folyó lassan folyt tovább. A hullámok elmosták a partot, de a kavicsok maradtak.

Ahogy a gyerek kezét fogtam, rájöttem: Rékát elvesztettem, de tőle kaptam vissza mindazt, amit hosszú évek alatt eltemettem magamban.

Nem a fájdalmat. Az sosem múlik el teljesen.

A reményt.

A második esélyt.

És egy fiút, aki minden reggel azzal ébreszt:

„Nagyapa, kelj fel! Ma is van valamit építenünk!”

Ilyenkor elmosolyodom, felülök, megropog a hátam, de nem bánom. Mert van kinek felkelnem. Van kiért csinálnom. A szívem fele még mindig a múltban él, a másik fele viszont már biztosan tudja:

A történet nem ért véget. Csak átalakult. Olyanná, amit Réka is szeretett volna.
Olyanná, ahol egy kisfiú végre biztonságban nőhet fel.

Olyanná, ahol egy öreg férfi újra megtanul szeretni.

És ahol a Tisza lassú, bölcs folyása minden nap azt suttogja:

Nem számít, honnan jöttél. Az számít, hová tartasz – és kivel.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket

2025. december 10. (szerda), 16:46