A varjúházi kastély régi tölgyfakapui tompán döndültek, amikor Kalmár Zsolt belépett a hűvös előtérbe. /A hópelyhek a kabátjáról a márványra hullottak, és lassan elolvadtak a csöndben, amelyben csak a fűtés távoli morajlása zengett\./
Épp akkor csattant fel odafentről egy éles, metsző hang:
— Tűnj innen! Hagyjál békén! Nem hallod?!
Zsolt megtorpant. Letette a táskáját, és becsukta a szemét. Lánya, a tizenkét éves Réká volt az. A hangja olyan volt mostanában, mint egy félig elfojtott vihar, ami bármikor kitör.
A felesége, Anna, három éve halt meg rákban. Szép lassan, fájdalommal, amelyet Réka gyerekszíve nem értett, Zsolt pedig képtelen volt feldolgozni. A temetés óta az életük valahogy megállt. A fények kihunytak a házban, a szobákban hideg huzat lapult, és Réka minden nappal egyre dühösebb lett a világra.
És egy hónap alatt hat házvezetőnő ment el. Némelyik sírva. Mások némán, de remegő ujjakkal adták vissza a kulcsot.
Amikor aznap reggel megérkezett az új alkalmazott, Varga Ilona, Zsolt már alig remélt bármit is. A nő hatvan körül lehetett, vékony, fonott kontyba tűzött őszes hajjal, olyan mosollyal, amit csak az ismer, aki már sok életet látott, és sok sebet is.
— A gyerek nem rossz, — mondta csendesen, miközben letette a kabátját.— Csak valami bántja. Majd megtaláljuk a kulcsot, uram.
Zsolt akkor csak bólintott. Nem hitt benne igazán, hogyan is hihetett volna? Hat ember próbálta már „megtalálni a kulcsot”. Hiába.
Most azonban, ahogy újra meghallotta a csattanást az emeletről, valami mégis felszakadt benne. Felkapta a fejét, és rohanni kezdett.
A lépcsők recsegtek a lába alatt, ő pedig két lépcsőfokot lépett egyszerre, mint régen, amikor Anna még élt, és Réka kacagva szaladt elé minden délután. Zsolt mellkasa összeszorult a gondolattól.
A kiabálás elhalt.
Ez sokkal rosszabb volt, mint amikor tartott.
A csend olyan volt, mint valami láthatatlan köd, amely meghúzódik az ajtó réseiben.
Zsolt megállt Réka szobájánál. A kilincs hűvös volt a kezében. Benyitott.
A szobában fény alig égett, csak az íróasztali kislámpa világított halvány sárgán. A padlón egy összetört kerámia dísz hevert – Anna kedvenc mécsestartója volt.
Rékára pillantott: a lány arca piros, a szemei könnytől csillogtak. Ilona mellette állt, megdöbbentően nyugodtan, olyan mozdulatlansággal, mint aki pontosan tudja, mit csinál.
Ahogy Zsolt belépett, Réka felmutatott Ilonára, és remegő hangon rászólt:
— Megütött! Apa, megütött!
Zsolt szíve kihagyott egy ütemet.Ilonára nézett. A nő nem védekezett, nem hátrált.
Csak ennyit mondott:
— Nem igaz, uram. De… mondott valamit. Olyasmit, amit egy gyermeknek nem kellene hordoznia.
Zsolt megdöbbent.
— Mit mondott?
Ilona megrázta a fejét.
— Nem tőlem kell hallania.
Zsolt letérdelt a lánya mellé. A keze remegett, de megpróbálta nem megérinteni Rékát, tudva, hogy a lány olyankor eltolja magától.
— Rékám… nézz rám.— Nagyon kérlek, mondd el az igazat.
A lány torka összeszorult. Szipogott egyet, majd halkan kinyögte:
— Csak azt mondtam… hogy úgyis el fog menni. Mert mindenki elmegy. És anya is elment. És mindenki…
A hangja ekkor elcsuklott.
Zsoltnak pedig olyan érzése támadt, mintha valaki pengevékonyra reszelte volna a csontjait belülről.
Aznap este hármasban ültek le vacsorázni. Ez addig ritka volt: Zsolt többnyire a dolgozószobájában evett, Réka hozott magának valamit a konyhából és visszaszaladt a szobájába. De Ilona ragaszkodott hozzá:
— Az étel akkor ér valamit, ha együtt eszik a család.A hangja csendes volt, nem erőszakos, de ahhoz elég szilárd, hogy Zsolt ne mondjon ellent.
Az asztalon pogácsa illatozott, tartalmas gulyás rotyogott a tálban, és egy olyan édeskés, régi hangulat lengte be a konyhát, amit Zsolt utoljára Anna idejében érzett.
Rékát még mindig feszélyezte a helyzet. A vállai megemelkedve, mint egy riadt kis őz, az evőeszközt bizonytalanul fogta.
Ilona lassan, szinte mesélő hangon szólalt meg:
— Tudjátok, hogy régen a faluban hét gyertya volt a templom előtt karácsonykor? Mindegyik egy-egy család örömét és bánatát őrizte. Amelyik kialudt, azt valaki újra meggyújtotta. Így tartották életben egymást az emberek.
Réka óvatosan felpillantott rá.
— És ha senki nem gyújtotta meg újra?
Ilona gyengéden rámosolygott.
— Akkor megvárták, amíg valaki elég bátor lesz hozzányúlni a hideg kanóchoz. És újra fényt ad.
Zsolt lenyelte a gombócot a torkában.Anna mindig ilyen meséket mondott.
A következő hetekben történtek apró csodák. Nem nagyok, de észrevehetők.
Ilona minden reggel friss teát vitt Rékának az asztalára — citromfűvel, mézzel.Az udvaron madáreleséget rakott ki, mert „a mozgó élet megnyugtatja a lelket”.
Zsolt egyre korábban ért haza. Már nem menekült munkába. Sokszor hallotta, ahogy Réka olvas Ilonával a nappaliban, vagy nevet valamin.
Nevetni. Réka.
Azt hitte, sosem hallja újra.
Egy szombati délután Zsolt nővére, Noémi, megérkezett látogatóba. Kedvelte az irányítást, és kevés dolog volt, amit nem kommentált éles megjegyzésekkel.
Ahogy meglátta Ilonát, aki épp pogácsát vett ki a sütőből, összeszűkítette a szemét.
— Zsolt, beszélni akarok veled.
Félrehúzta az öccsét a folyosóba.
— Remélem, nem gondolod komolyan, hogy… így… ennyire közel engeded azt a nőt. Házvezetőnő. Nem rokon, nem barát. Az ilyenek mindig túl mélyre másznak az ember életében.
Zsolt felnézett a nővérére, és most először érezte, hogy minden szava idegen.
— Ilona az első, aki segített Rékának. És rajtam is. A helye ott van, ahol jól esik neki lenni.
Noémi ajkai megfeszültek.
— Egy napon meg fogod bánni, Zsolt.
De Zsolt ezúttal nem engedte, hogy a szavai belekapaszkodjanak a szívébe.
Egy januári este Ilona a közeli kisboltba indult. Hó szitált az utcán, a szél hidegen nyúlt a házak közé.
— Mindjárt jövök, csak tejért megyek, Réka, ígérem, — mondta mosolyogva.
De nem jött.
Tíz perc… húsz… majd egy óra múlt el.
Rékát a pánik úgy érte, mint a villám.
— Apa, valami baj van. Ilona nem menne el így… Nem menne el! — suttogta.
Zsolt telefonja hirtelen megszólalt.
— Itt a Kőszeg utcai rendelőintézet… sajnos egy baleset történt…
A világ elsötétült körülötte.
Ilona a sürgősségin feküdt. Az arca sápadt volt, a karja gipszben, és minden mozdulat fájt neki, de mosolygott, amikor meglátta őket.
— Uram… Réka… olyan butaság történt. Egy autó gyorsan jött, én meg nem néztem eléggé.A hangja még ilyenkor is bocsánatkérő volt.
Rékából kitörtek a könnyek.
— Ne csináld ezt velünk! Ne menj el! Azt ígérted, nem mész el!
Ilona lágyan magához húzta a lányt a jó karjával.
— Édesem… haza fogok menni. Nem hagylak el benneteket. Esküszöm.
Zsoltnak minden erejébe került, hogy ne sírjon ott helyben. Érezte, hogy Ilona nem csupán segítség volt. Nem alkalmazott. Nem idegen.
Hanem valaki, aki helyet kapott a szívükben — mindkettejükében.
A következő hetekben, miközben otthon lábadozott, Ilona lassan megosztotta a történetét.
Hogy volt egy fia, Gergő, aki tizenhat évesen vesztette életét egy tűzben.Hogy a férje abban a házban halt meg, miközben visszament érte.Hogy utána nem tudott többé beteg gyerekek közelében dolgozni, ezért hagyta ott az ápolói munkát.
— A gyász néha olyan, mintha valaki belülről gyújtaná fel az embert. Önmagától perzselődik tovább.
Zsolt szinte nem mert levegőt venni.
— És amikor beléptem ebbe a házba… — folytatta Ilona — …láttam, hogy itt két lélek is pernyévé vált. Gondoltam, talán… talán tudok segíteni visszagyújtani valamit.
Rékának ekkor már könny csorgott az arcán, és Ilona kezébe kapaszkodott.
Zsolt egyetlen pillanat alatt értette meg:
Ilona nem vendég volt.Nem alkalmazott.Hanem az a hetedik gyertya, amelyet valaki elég bátor volt újra meggyújtani.
Három hónappal később Ilona bejelentette, hogy felmond.
Rékából rémült sóhaj szakadt fel.
Zsolt szíve is összerándult, de Ilonára nézve megértette, hogy valami más áll a háttérben.
A nő mosolygott.
— Azért mondok fel… mert nem akarok többé alkalmazott lenni. Ha megengeditek, inkább szeretnék a családotok része lenni. Úgy, ahogy ti is a szívembe költöztetek.
Rékából boldog sírás szakadt ki.
Zsolt pedig soha életében nem örült még jobban egy mondatnak.
—
A varjúházi kastély már nem volt hideg.Nem volt üres.Nem volt gyászba fagyva.
A konyhából friss kenyér illata áradt, a nappaliban Réka kacagása csengett, és esténként három gyertya égett a kandalló felett:
Anna emlékéért,Ilona szívéért,és azért a fényért, amit mindhárman újra megtanultak meggyújtani.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek. A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 26. (szerda), 09:11