A kis harcos és a csoda, ami otthon történt
Egy lépésnyi csoda – 1. rész
A Duna-parti kisváros felett már sötétedett, amikor Bálint leült a nappali kanapéjának szélére.
/A kinti utcai lámpák tompán világítottak be az ablakon, sárgás fényükben a bútorok árnyai hosszúra nyúltak, mint a fáradt emlékek\./
A házban nevetés hallatszott.
Nem tévénézés, nem színlelt jókedv – valódi, felszabadult gyermeki kacagás.
Bálint megdermedt.
Nem is emlékezett, mikor hallotta utoljára a fia, Zsombor ilyen hangját.
Az elmúlt évek alatt a ház lassan kiüresedett. A falakon még ott lógtak a régi fotók, amikor minden rendben volt: Zsombor nevetett a homokozóban, Bálint a felesége, Dóra vállát ölelte. Aztán jött a baleset – egy elhúzódó, kegyetlen kór, amely előbb a mozgást vitte el, aztán a reményt.
És most, mintha egy pillanatra valaki kinyitotta volna az ablakot, és beengedte volna a régi fényt.
Bálint lassan felállt, a nappali ajtóhoz lépett, és benézett.
A kanapé előtt egy fiatal nő ült a földön.
Világoskék póló, haját kontyba tűzte, szemében koncentráció és derű. Mellette Zsombor, vékony, tizenegy éves kisfiú, kezében egy puha labda, amivel próbált egyensúlyozni.
– Ez az, Zsombi! – nevetett a nő. – Még egyet, lassan!
A kisfiú nevetve próbálta újra.
Bálint torka elszorult.
Már hónapok óta csak azt a némaságot hallotta tőle, amit a kórházi folyosók és a gyógyszeres napok hoztak.
– Dóra, ezt hallod? – súgta volna reflexből, de az asszony nem volt otthon.
Már hetek óta nem volt. „Konferencián” – mondta, de Bálint tudta, ez csak ürügy.
A fiát figyelte tovább, és végül megszólalt:
– Nóri… mit is csinálnak most pontosan?
A nő megpördült, kissé zavarba jött.
– Jó estét, dr. Szilágyi. Én… csak egy kis gyakorlás. Kicsit átmozgatom Zsombit, hogy ne zsibbadjon be a lába.
– A kezelőorvos írta elő ezt? – kérdezte Bálint csendesen, nem bántón, inkább félve attól, hogy remélni kezd.
Nóri tétován elmosolyodott.
– Nem egészen. Én csak… láttam, hogy unatkozik. És tudja, tanultam gyógytornát, mielőtt befejeztem volna az iskolát. Gondoltam, megpróbálhatnánk pár apró dolgot.
Bálint bólintott, de tekintete rajta maradt.
– Folytassa.
– Először csak ülve gyakoroltunk. Most már pár percig képes állni. De nem a teste volt a legnehezebb… hanem az, hogy elhitte: úgysem sikerül. Azt hiszem, néha nem kell orvos, csak valaki, aki hisz benne.
A férfi nem szólt. Csak leült, a tenyerébe temette az arcát.
Mikor is veszítette el ő maga a hitét? Mikor vált a diagnózisok rabjává?
Akkor Zsombor felnevetett, és mankóval odasántikált hozzá.
– Apa, ha Nóri néni mindig itt maradna, akkor én soha nem adnám fel. Jó?
Bálint a torkában lévő gombóccal küzdve bólintott.
– Jó, kisfiam… jó lesz úgy.
Aznap éjjel nem jött álom a szemére.
A dolgozószobában ült, és a számítógép képernyőjét bámulta.
A kórházi jelentések ott sorakoztak előtte: „Javuló izomtónus”, „Részleges egyensúly-visszatérés”, „Növekvő önbizalom”.
A szavak szárazak voltak, mégis… valóságosak.
És a háttérben – ott volt Nóri keze munkája.
Másnap reggel, amikor a nő belépett a házba, Bálint már várta.
– Jó reggelt, doktor úr – mondta óvatosan Nóri, kezében kávéillatú termosz.
– Kérem, üljön le egy percre – szólt Bálint halkan.
A nő megállt, arcán riadalom suhant át.
– Ha baj van, megértem, elmegyek. Nem akartam átlépni semmilyen határt…
– Nem ezért. – Bálint mélyet sóhajtott. – Csak szeretném tudni, miért csinálja. Nem mint alkalmazott, hanem mint ember.
Nóri egy pillanatig nem szólt. Aztán lassan, mintha a múltjából hívná elő a szavakat, megszólalt:
– Mert tudom, milyen, amikor senki sem hisz benned.
A férfi felkapta a fejét.
– Én is beteg voltam gyerekkoromban – folytatta halkan a nő. – Egy autóbaleset után fél évig nem tudtam lábra állni. Apám nem bírta elviselni, elment, anyám meg egyedül maradt velem. Egy idős gyógytornász néni járt hozzám. Nem pénzért – csak mert azt mondta, „a hit is terápia”. Ő tanított meg újra járni.
– És sikerült – mondta Bálint halkan, inkább kijelentésként, mint kérdésként.
– Igen – mosolyodott el Nóri. – De csak azért, mert valaki hitt bennem, amikor én már nem tudtam.
Csend telepedett közéjük.
Bálint bólintott.
– Értem. És ha ezért elküldtem volna?
– Akkor is tudnám, hogy legalább megpróbáltam – felelte csendesen.
Egy lépésnyi csoda – 2. rész
Hetek teltek el, a tél színhúsból kifehéredett, majd lassan, észrevétlenül megroppant a dér. A kertben jéghártyás levelek recsegtek Bálint cipője alatt, amikor reggelente kikísérte Nórát a kapuig. Zsombor ablakból integetett, a párán mosolygós arcot rajzolt az ujjával, és minden reggel ugyanazt kiáltotta:
– Nóri néni, ma mennyi lesz a rekord?
– Annyi, amennyihez mosoly kell! – felelte a nő nevetve, és a gyerek ugyanolyan szélesen mosolygott vissza, mint ahogy egykor – a kórházak, kontrollok és mérlegek előtt – szokott.
Bálint először távolról figyelte őket. A nappali szőnyegén színes ragasztószalaggal jelölték ki az apró célokat: az első csíkig csak az egyensúly gyakorlása, a másodikig három lassú légzés, a harmadiknál egy korty víz. Nóri türelme kimeríthetetlen volt. Nem izzadságszagú erőfeszítésre biztatott, hanem játékra: apró kártyákon mesés állatkák bújtak meg, s minden megtett mozdulatnál új lapot fordíthattak.
– Nézd, itt a sün – mondta. – A sün nem siet. Minden tüskéje azt mondja: „lassan, de biztosan”.
Zsombor bólintott, és úgy emelte a lábát, mint aki egy képzeletbeli pocsolyát lép át. Bálint ekkor már gyakran leült a szőnyeg szélére, sokszor csak a jelenlétét adta. A szívverése hol a torkában dobolt, hol a fülében. Amikor a fiú megbillent, reflexből nyúlt volna felé, de Nóri finoman felemelte a kezét:
– Hadd keresse meg. Az esés is tanulás.
A fiú el is kapta a saját egyensúlyát, és amikor sikerült, egyszerű, falusi templomharangot idéző kacajjal nevetett fel. Bálint remegve lélegzett ki. Valahányszor ez megtörtént, úgy érezte, valami megmozdul odabent, egy régi, beszögelt ajtó zsanérja végre enged.
Egy péntek este Dóra váratlanul megérkezett. A bőröndje kék volt és új, a kabátja fekete és makulátlan, arcán az a finom smink, amelyet Bálint valaha rajongva figyelt: az a kicsit ködösített tekintet, amiben világvárosok fényei tükröződnek.
– Szia – mondta a küszöbön, mintha meglepetésbuliba érkezett volna, ahol mindenki rá vár. – Gondoltam, hazaesem egy-két napra.
– Zsombi éppen pihen – felelte Bálint, és félreállt. – Gyere be.
Dóra belépett, körbenézett. A szőnyegen színes csíkok, a kanapé mellett gyógylabdák, az asztalon jegyzetek Nóri kézírásával. Az asszony ajka alig észrevehetően megrándult.
– Új dekoráció? – kérdezte, s lehuppant a kanapéra, a kabátját sem vette le. – Vagy ez most valami terápiás játszótér?
– Ez Zsombi „útvonala” – válaszolta Bálint halkan. – Segít neki összpontosítani.
– Ki rakta ki? – Dóra tekintete a papírpoharakra, a füzetre, a női kéznyomokra siklott. – A kis… segítő?
– A neve Nóra – mondta Bálint. – És igen, ő javasolta.
– Persze – horkant fel Dóra. – Mindenki ért mindenhez, aki egyszer elvégzett valami esti kurzust.
Bálint lenyelte a dühét.
– Zsombi nevet. Régóta először. Ezt látod?
Dóra állkapcsa megfeszült.
– A gyereknek terápia kell, nem érzelgés.
– A terápia is érzelmekből áll – vágta rá Bálint. – A test a lelken át érkezik meg a mozdulatba.
A vita ott lebegett közöttük, mint lecsapni készülő darázs. Ekkor nyílt a hálószoba ajtaja: Zsombor álmos szeme kibújt a párnakupac mögül, majd kibotorkált, s a falnak támaszkodva megállt.
– Anya… – suttogta. – Megnézed a sünös-kártyáimat?
Dóra hirtelen elnémult, kelletlen, zavart mosoly torzította el a száját. Olyan mosoly volt, amely nem talált kapaszkodót a valóságban.
– Majd reggel – felelte, s megigazította a kabátját. – Fáradt vagyok.
Zsombor bólintott, és visszafordult.
– Megvan – suttogta a fiú, és ismét nevetett.
Másnap reggel Bálint a konyhában várta Nórát. Dóra már nem volt otthon; a hűtőre sietve felragasztott cetlin azt írta: „Délután visszajövök – beszélnünk kell.”
– Dr. Szilágyi… – kezdte Nóra óvatosan, de Bálint intett.
– Bálint. Itthon Bálint. És maradjon, kérem. Ahogy eddig.
– A felesége… – kezdte a nő.
– A feleségem döntéseit ő hozza meg. Az enyéimet én. – A férfi szeme nem volt kemény, inkább fáradtan elszánt. – Nekem most Zsombi hangja a törvény.
Nóra elhallgatott, majd bólintott.
A rákövetkező hetek új ritmust vertek a házba. Reggelente meleg kakaó és zabkása illata keveredett a kávééval, délutánonként csikorgott a görgős faállvány, amelyre Nóra szerelt kapaszkodókat. Este csendes beszélgetések suttogtak a konyha sarkában: hol a gyerekről, hol az életről, amely valami furcsa makacssággal mégis vissza-visszalopózott a falak közé.
Egy szombaton Nóra azt javasolta, próbálják ki a „kertkört”.
– Ez micsoda? – kérdezte Bálint mosolyogva.
– Körbe sétáljuk a kertet. Nem kezdettől a járással: előbb csak nézni fogjuk a fát, aztán a kerítést, aztán a macskát. A láb csak akkor indul, ha a szem már megtette az utat.
A tavasz első igazi napja volt. A palánkjuk mögötti szomszéd, Juli néni, aki a fél utcát ismerte és a másik felét hallgatólagosan irányította, átkiáltott a kerítésen:
– Na, Szilágyiék, nálatok megint vidámabb a levegő! Micsoda kacagás!
– Gyakorlunk, Julika néni! – felelt Nóra. – A kacagás is része az edzésnek.
– Helyes! – jött a válasz. – A kacagás a legolcsóbb gyógyszer!
Zsombor akkor tette meg az első kerti lépést. Bal láb – levegő, le. Jobb láb – levegő, le. Mint aki a Duna kövér, lassú csónakhullámaira tanul ráérezni. A harmadik lépésnél megbillent, de nem zuhant. Keze a levegőben kalimpált, aztán visszaállt.
– Megvan! – kiáltotta, és olyan fényt csiholt a szemében, amitől Bálint úgy érezte, mindegy, mennyi papírja, diplomája, publikációja volt addig: a világ minden bizonyítéka itt, ebben a három lépésben sűrűsödött össze.
Aznap este Dóra visszajött, és vitát hozott magával.
– Nem bírom nézni ezt a dilettáns játékot – sziszegte a nappaliban. – Egy bejárónővel akarod megoldani a gyerek rehabilitációját?
– Nóra nem „bejárónő” – mondta Bálint. – Ha meg akarod érteni, maradj holnap egész nap, és nézd végig, hogyan dolgoznak.
– Nem vagyok rá kíváncsi – vágta rá Dóra. – Fogalmad sincs, mibe kevered a gyereket. És engem mikor kérdezel meg?
– Amikor itt vagy – felelte Bálint csendesen, és ez a csend most jobban fájt Dórának, mint bármilyen kiabálás.
Az asszony tekintete végigsiklott Nórán, aki a konyhaajtóban állt. Voltak szavak, amelyeket nem mondott ki; de a hallgatásuk megülte a levegőt.
– Jól van – mondta végül, és felkapta a bőröndjét. – Szólok, ha lesz időm.
Az ajtó becsukódott. Nem csattant, inkább véglegesen záródott be.
Aznap éjjel Bálint sokáig ült a konyhaasztalnál, és azt érezte, mintha a ház még mindig gurulna az országúton, valami messzi, ködös város felé, miközben ő a fékre lép, és nem történik semmi. Nóra vizet tett fel, majd elé ült, két tenyerével körbefogta a bögrét, mint valami aprócska kandallót.
– Néha a legnagyobb döntések nem a hangos szavakban születnek – mondta. – Hanem abban, kinek a kezét tartjuk meg.
Bálint bólintott, de nem nézett fel. A bögre fölött gomolygó pára mintha új betűkkel írta volna felül az életét.
Másnap reggel Zsombor új rekordot állított. És amikor Nóra azt mondta, „most már a lilakertig is elmehetünk egyszer”, a gyerek ujjongott:
– A templom mellett van az a nagy orgonabokor! Oda szeretnék eljutni!
– El fogunk – mondta Nóra. – De nem ma. Nem holnap. Hanem amikor a szíved és a lábad is odaér.
Bálint akkor először érezte, hogy nem csak a megfelelni akarásból él. Hanem abból, amit a fia mosolya kér: jelenlétből.
Egy lépésnyi csoda – 3. rész
A tavasz végül kipattintotta a rügyeket a Szentendre felé kanyargó országút mentén. A plébánia kertjéből gyerekzsivaj szűrődött ki, a főtéren kürtőskalács illata szállt, és a Duna felszíne, mint egy lustán forduló hatalmas hal, időnként felvillantotta ezüstös hátát.
Zsombor a „kertkört” már végig tudta járni. Nóra új játékot talált ki: a „városkört”. A háztól a sarki pékségig, a pékségtől a parkig, a parktól vissza. Nem nagy távok, mégis kontinenseknek tűntek – és minden kontinensnél új zászló: egy mákos kifli, egy fapad a nap alatt, egy barátságos kóbor macska dorombolása.
– A láb megszokja, ami öröm – magyarázta Nóra. – Minden lépés mögé teszünk valami jó emléket.
Egy délután Bálint azt vette észre, hogy a ház már nem „váróterem”. A falióra nem a kontrollidőpontokat ütötte, hanem a vacsora idejét jelezte, a székek nem kórházi ülések voltak, hanem a történetek helyei. Zsombor újra elkezdte gyűjteni az apró csodákat: kavicsokat a Duna-partjáról, préselt leveleket, Nóra régi képeslapjait.
Ez idő alatt Dóra ritkán jött. Előbb üzenetekben próbált irányítani – „Vigyétek el ezt az orvost is megkeresni”, „Az új terápiát olvastátok?”, „Hétvégén nem érek rá” – aztán az üzenetek is ritkultak. Végül egy kora esti órában, amikor a nap olyan meredek aranynyilakkal lőtte be az ablakot, hogy a por is ünnepnek látszott, Dóra csendesen belépett és még csendesebben közölte:
– Időre van szükségem. Magamra.
Bálint bólintott. Nem állt ellen. Nem vádolt és nem könyörgött. A fiát nézte, aki épp a kártyáit rendezgette az asztalon, és azt gondolta: „a ház most tanul lélegezni.”
Az idősebb kollégák a kórházban megjegyzéseket tettek:
– Szilágyi, nyár előtt befejezünk néhány cikket, ugye?
– Lehet, hogy át kell osztani a műtéti rendet, ha mostanában kevesebbet vállalsz.
Bálint bólintott, és elrendezte a beosztást. Őszintén nézett saját hiúsága szemébe, aztán becsukta az ajtót előtte. Mert most minden cikk, minden műtői lámpafény – bármennyire szerette is –, kevesebbet nyomott annál az egyetlen lépésnél, amit Zsombor a nappali végén tett meg, mosollyal az arcán.
Egy vasárnap hajnalon, amikor még a kakas is csak álmodott a kukorékolásról, Bálint felriadt. Valami furcsa csönd volt. Olyan csönd, amiben a szíved hallatszik. Kiment a nappaliba, és megállt. Zsombor az ablakhoz támaszkodva állt, és az udvart nézte.
– Nem tudok visszaaludni – súgta. – A lilák megígérték, hogy ma kinyílnak.
Bálint mosolygott.
– Akkor megvárjuk őket.
Leültek a szőnyegre. A fiú karját a térdén pihentette, úgy dőlt apja vállának. A hajnali fény lassan megszületett; olyan volt, mint amikor valaki először mondja ki a saját nevét.
– Apa – szólalt meg Zsombor – szerinted az, aki sokáig nem ment, másképp tanul meg járni?
– Szerintem igen – felelte Bálint. – Aki sokáig nem ment, tudja, mit jelent egyetlen lépés.
– És te… te sokáig nem mentél velem – mondta a gyerek, és ebben nem volt vád. Csak tény.
Bálint torka elszorult.
– Igazad van. Most megyek. Veled.
A nap aznap gyorsabban ért dél felé, mint máskor, vagy csak ők várták nagyon. Amikor Nóra megérkezett, Zsombor már cipőben állt az ajtóban.
– Ma a lilákig – jelentette ki ünnepélyesen.
– A lilákig – ismételte Nóra, mintha esküt tenne. – De csak ha közben mesélsz nekem arról, hogy milyen színűek szerinted a felhők.
– Ma? – gondolkodott a gyerek. – Ma olyan színűek, mint a meleg tej.
Kimentek a kapun. A járda egyenetlen kockáit a fák árnyéka kockás terítőként takarta be. Három háznyira a templom kertjétől már érezték az orgona illatát; az a semmi máshoz nem hasonlítható, mélyen magyar tavaszillat, amiben egyszerre van benne az elmúlt évek minden hiánya és a jövő ígérete.
– Lassabban – mondta Nóra, amikor Zsombor ösztönösen sietett. – Az út is szeretné, ha megismernéd.
A fiú bólintott, aztán lépett. Egy, kettő, három… tíz. A tizenkettediknél megingott, megfogta Bálint kezét, de csak egy pillanatra. Aztán elengedte, mert érezte, hogy ez most az ő története.
A templom melletti lilabokor hatalmas volt, mint egy jól őrzött titok. Zsombor megállt előtte, szinte orrával érintette a virágkezdeményeket, majd visszanézett.
– Megjöttünk – suttogta.
– Igen – mondta Bálint. – Megjöttünk.
Nóra elfordult, hogy ne lássák a könnyeit, de a hangja elárulta.
– A felhők ma tényleg meleg tej színűek.
A következő napok olyanok voltak, mint amikor a kisvárosi mozi egyszer csak régi filmeket kezd vetíteni; az ember rájön, hogy a régi történetekben mennyi új részlet van, ha türelemmel nézi. Zsombor néha elesett – nem a földre, csak a mozdulat közepén – és olyankor Nóra megtanította neki, hogyan kell „szépen esni”, hogy az ijedtség ne sértse fel a bőrét belül. Bálint pedig megtanult nem odakapni azonnal, hanem előbb a fiú szemébe nézni, és azt kérdezni: „Mit tanultál ebből?”
Egy délután levelet hozott a posta. A boríték visszafogott, hivatalos. Dóra ügyvédje írt. Nem volt benne semmi meglepő, mégis, amikor Bálint elolvasta, a levegő egy pillanatra megakadt a tüdejében. Aztán letette a levelet, kiment az udvarra, és leült a régi diófa alá.
Nóra követte. Nem kérdezett. Leült mellé.
– Nem dől össze a ház – mondta Bálint halkan. – Sőt. Először érzem, hogy áll.
– A ház attól áll – felelte Nóra – hogy valaki kinyitja az ablakokat.
Bálint ekkor a nőre nézett. És ebben a pillantásban nem volt munkaadó és alkalmazott, nem volt orvos és „kis segítő”. Volt két ember, akiknek épp ugyanott fájt, és ugyanott gyógyult a világ.
– Köszönöm – mondta a férfi. – Nem a gyakorlatokért. Azért, ahogyan nézel rá. Ahogyan ránk.
– Én csak megtartom a tükröt – mosolygott Nóra. – Ti vagytok benne szépek.
A nyár közeledtével Zsombor új célt tűzött ki: eljutni a Duna-partig. Nem volt messze, mégis, a gondolat is nagy hullámot vert benne. Minden délután gyakorolták a „kövessük a hangot” feladatot: lehunyt szemmel hallgatták a távolból érkező víz morajlását, a fák levelének susogását, a kisváros esti edénycsörrenéseit.
A napon, amikor elindultak, Nóra az ajtóban megállította őket.
– Ma nem rekordot döntünk – mondta. – Ma emléket készítünk.
– Olyat, amit nem tud elvenni tőlem senki? – kérdezte Zsombor.
– Pontosan olyat – bólintott Nóra.
A Duna-parton a kövek szelíden melegedtek a naptól. A víz barna-zöld hátát lassan ringatta, a túlpartról gyerekek zsivaja szállt át. Zsombor leült, megérintette a követ, aztán felnézett apjára.
– Elmondok valamit – mondta. – Amikor a kórházban voltam, azt álmodtam, hogy a vízen megyek. Nem süllyedek el. De mindig felébredtem, mielőtt partot értem volna.
– És most? – kérdezte Bálint.
– Most érzem a köveket a talpam alatt – felelte a fiú. – És ez jobb, mint álmodni.
Bálint akkor, ott, a Duna illatában értette meg végképp, mennyire egyszerűek és mégis megrendítőek az igaz mondatok. A világ egy ideje távolinak tűnt, mintha vastag üvegen át nézte volna; most ez az üveg elpattant.
Hazafelé Zsombor nem fogta meg senki kezét. Lassan lépdelt, mint aki tudja: minden lépésének jelentése van. A kapunál megállt, visszanézett, és halkan, de teljes bizonyossággal kimondta:
– Tudok menni.
Nóra letörölte a szemét.
– Én csak mellette voltam.
– Nem „csak” – rázta a fejét Bálint. – Megtanítottál minket várni, észrevenni, bízni. És ez több, mint járni.
Csendes estéjük lett. Az asztalon friss kenyér, paradicsom és egy kancsó citromfűtea. A konyhaablakban a függöny játszott a széllel, és a padlón a színes ragasztócsíkok még ott csillogtak a lemenő nap fényében.
Bálint ekkor a nő kezét kereste. Nem tolakodóan, nem ígéreteket sürgetve. Úgy, ahogy az ember megfog egy kézmeleg bögrét: óvatosan, hálával, odafigyeléssel.
– Maradj – mondta. – Ne azért, mert szükségem van rád, hanem mert jó, hogy itt vagy.
Nóra elmosolyodott, és bólintott.
– Addig maradok, amíg úgy érzed, otthon vagy.
Zsombor odafutott, és közéjük fúrta magát, két kezével átfogva mindkettejük karját.
– Mi hárman… – kezdte, és kereste a szót. – Mi hárman olyanok vagyunk, mint a kertkörön a csíkok. Egyik a másik után. Ha valamelyik hiányzik, nem tudjuk, merre kell menni.
Bálint nevetett, és a nevetése nem volt hangos, mégis betöltötte a házat.
– Igen – mondta. – Egyik a másik után. És most először úgy érzem, jó helyen vagyunk a saját utunkon.
Aznap éjjel a ház lélegzett. Nem csupán állt a helyén: élt. A szobákban nem visszhangzott többé a kimondatlan félelem; helyette meglett a rendes, hétköznapi zajok derűs zenekara: vízcsobbanás, csészezörrenés, a kertben mozduló ág reccsenése, egy fiú alvás közben elmosolyodó sóhaja.
Bálint a dolgozószobában még egyszer megnyitotta a régi fájlokat. Az orvosi jelentések sorai higgadtan, tárgyilagosan húzódtak a monitoron: „Javult az egyensúly.” „Nőtt az állóképesség.” „Csökkent a félelemérzet. ” – A szavak most már nem üresek voltak, hanem személyesek. Mindegyikhez tartozott egy mosoly, egy koccanó kiskanál, egy orgonaillatú délután, egy Nóra-mondat, amely megemelte a napot.
Bálint lehajtotta a monitort. A képernyő sötét, a ház világos. Végigsimított a fa asztallapon, aztán kiment a konyhába. Nóra a mosogatót törölte, Zsombor félig már az álom és az ébrenlét határán egy rajzon dolgozott: három botfigura kéz a kézben, fölöttük gyerekbetűk: „KERTKÖR – LILA – DUNA.”
– Szép lett – mondta Bálint. – Kérem, főművész úr, tehetem a hűtőre?
– Csak ha minden nap ránézel – felelte Zsombor, és a hangjában pajkos komolyság csengett.
– Minden nap – ígérte Bálint.
Amikor lefeküdtek, a férfi még egyszer visszanézett a folyosóról. A színes csíkok a padlón, a kis cipők rendben egymás mellé állítva, a rajz a hűtőn, a kanapén a puha takaró. És két kéz a sötétben, amelyek egymást keresték, nem kapaszkodásból, hanem azért, mert jó megérinteni azt, aki ugyanabba az irányba néz.
A sötétben Bálint halkan, szinte magának mondta ki:
– Voltak évek, amikor azt hittem, a siker, a pénz, a házak és autók jelentenek valamit. Most először érzem, hogy gazdag vagyok. Mert van, akinek a kezét foghatom – és van, aki az enyémet fogja.
Az ablakon át egy késői szél hozta be a templom kertjéből az orgona illatát. A ház, amely egykor kórtermek és ítéletek visszhangja volt, most megértette a legegyszerűbb szót: otthon.
És Bálint – aki korábban azt hitte, csak a diagnózisokban lehet hinni – rájött, hogy a legpontosabb igazolás egy gyerek nevetése. Akkor vált biztosná: nem csupán apa lett újra, hanem végre jelenlévő apa.
Másnap reggel Zsombor a kapuban állt, szandálban, kalapban.
– Ma merre? – kérdezte.
– Ahol a mosoly vezet – felelte Nóra.
– Akkor először a pékséghez – döntötte el a fiú. – Mert a kakaós csiga a legjobb iránytű.
Nevetve indultak el. A járda kövei alatt ott duruzsolt a régi félelem, de felette már a jelen széles, világos léptei kopogtak. A lilák a templomkertben még tartották magukat, a Duna ma is úgy csorgott, mint tegnap, és holnap is úgy fog. Valami mégis megváltozott: minden egyes lépésnél három árnyék simult egymásra a járdán, és ettől a város, a világ, a jövő – kézzelfogható közelségbe ért.
2025. november 10. (hétfő), 09:59
