— Hozzátok el nekem, kérlek, Círmit. Búcsúzni szeretnék tőle... De ne tegyétek be erőszakkal a táskába, beszéljetek hozzá. Ő mindent megért. A fia, Balázs, bólintott, és elindult, hogy elhozza a cicát. Amikor visszaértek, István bácsinak már nem volt ereje mozogni. Csak halványan bólintott a fejével, és ajkait alig észrevehetően mozgatta. Balázs óvatosan az ágyra tette Círmit: — Búcsúzz el, Círmi... Megmutassam neked, hol van apu? – kérdezte halkan a vak cicától. De Círmi... Círmi úgy viselkedett, mintha tökéletesen látna. Odabotorkált szeretett gazdája arcához, és gyengéden hozzábújt. — Círmi... Az én drága, egyetlen Círmim... — suttogta elhaló hangon István bácsi ajkain keresztül. A cica szorosan odafészkelte magát a férfi arcához, és a vak szemeiből – igen, a vak szemeiből – könnyek kezdtek el folyni. Aztán hirtelen felpattant, megfordult, és odament az éjjeliszekrényhez a betegágy mellett. Mintha mindent tökéletesen látna, óvatosan felkapott a szájával egy kis darab kenyeret a tányérról. Visszasétált az ágyhoz, és megpróbálta a kenyérdarabot a szeretett ember szájába tenni. De István bácsinak már nem volt ereje összezárni sem az ajkait, sem a fogait. És ekkor...
– Kérlek... hozzátok el nekem Círmit. El kell búcsúznom tőle… Ne tegyétek erőszakkal a táskába, szóljatok hozzá. Mindent ért. – suttogta gyengén István bácsi, a kórházi ágyon.
A fia, Balázs, bólintott. /A torka elszorult, de indult is, hogy hazahozza az öreg cicát\./
István mindig is különleges, mély gyengédséggel viseltetett az állatok iránt. Ez nem csupán múló szeszély volt, hanem lénye legmélyebb szöveteibe szőtt alaptulajdonság, olyan, mint a légzés vagy a szívverés. Már kisfiúként vonzódott minden élőlényhez – legyen az kóbor macska a hátsó udvarban, félénk mezei egér a kert végében vagy tüskés sün, aki egy bokor alatt gombóccá húzta össze magát.
Mindegyiknek helyet talált a hatalmas szívében — és amikor csak tudta, a házában is. Így az élete sosem volt üres vagy unalmas. Mindig volt valaki, aki dorombolt az ölében, valaki, aki mancsával kérte a simogatást, vagy kíváncsi szempár kukucskált ki egy ketrecből vagy akváriumból.
A sors, amely sosem dolgozik véletlenszerűen, még fiatalon hozzásegítette egy társra: Évára. Egy nőre, aki nemcsak elfogadta István furcsa szenvedélyét, hanem ugyanazzal a szívvel rajongott minden apró teremtményért. Így vált közös otthonuk valóságos kis élővilággá: cicák, kutyák, teknősök, papagájok, sőt néha békák és sündisznók is színesítették a család életét.
A három gyermekük – Balázs, Katalin és Dávid – ebben a különös, csodálatos közegben nőtt fel. Az udvar mindig élettel és hangokkal volt tele: vidám ugatásokkal, dorombolással, csicsergéssel és a víz csobogásával.
Sosem unatkozott senki. Mindig volt valaki, aki egy kis figyelmet, egy tál ételt vagy egy meleg szót igényelt. Minden élőlény külön kis világgal, történettel jött, és István meg Éva türelemmel és szeretettel lettek mindegyikük csendes, gondoskodó őrzői.
Az évek teltek, mint madarak a kék égbolton: gyorsan, szinte észrevétlen. A gyerekek felnőttek, családot alapítottak, szétszóródtak a nagyvilágban, mint a pitypang bóbitái. És akkor... eljött az elkerülhetetlen: Éva, élete társa, eltávozott. Csendesen, de végérvényesen.
István egyedül maradt az emlékekkel – és az állatokkal. Nem szűnt meg befogadni a kóborló, beteg, sántikáló kis lényeket. A háza tele volt velük, és ők lettek az új családja.
Az egyetlen dolog, amit a gyermekeitől kért, egyetlen dolgot kért tőlük újra és újra, szinte könyörgő hangon:
– Ígérjétek meg, hogy nem hagyjátok el őket, ha én már nem leszek. Nem hagyjátok őket az utcán!
A gyerekek nevetgélve próbálták elütni a szomorú beszélgetéseket:
– Ugyan, apa! Miért beszélsz ilyeneket? Fiatal vagy még, tele élettel! Ezt most ne hozzuk fel...
De István nem tágított.
Ez a biztosíték kis békességet hozott az idős férfi szívébe.
A sok állat között volt egy, aki különösen közel állt a szívéhez: Círmi.Egy kicsi, szánalomra méltó, csatakos vörös kölyökmacska volt valaha. Úgy találta meg az utcán: a kiscica szinte teljesen össze volt csukódva, szemét gennyes varas réteg borította, sírni sem tudott, csak halk, remegő nyüszítést hallatott.
István azonnal felkapta, hazavitte, és hónapokon át ápolta: törölgette a szemét, fecskendővel etette, melegítette. Végül Círmi életben maradt – de vak maradt.
Ám Círmi nem szenvedett emiatt. A hangokra, illatokra, rezgésekre hagyatkozott, és tökéletesen eligazodott a világban.
A házban mindenki érezte, hogy ő különleges. Még a többi állat is óvatosabb volt vele, nehogy fellökjék, bántsák véletlenül.
De Círmi számára a világ egyetlen biztos pontja egyvalaki volt: István. Ő volt az anyja, a családja, a fénye. A kapcsolatuk szavak nélküli volt – láthatatlan, mégis erősebb bármely láncnál.
És hogy még szebbé tegyük a képet: István csodásan harmonikázott.
Az utolsó nyolc hónapban István bácsi szinte mindennap kivitte a parkba a harmonikáját — és persze Círmit is.A cicát egy puha, kényelmes táskában szállította, amelyet kifejezetten neki alakított ki, hogy kényelmes legyen.
Megvolt a kedvenc padjuk az öreg hársfák alatt. Oda ültek: István kivette a harmonikát, Círmit pedig maga mellé helyezte a padra. A park megtelt zenével – vidám, szomorkás dallamokkal, amelyek valahogy mindig a lelkekhez szóltak.
És Círmi? Bár vak volt, mégis mindig a gazdája felé fordította a kis pofiját, kinyújtotta az egyik mancsát, és gyengéden megérintette a férfi kezét, ahogy az játszott.Mintha azt mondta volna:„Itt vagyok. Érzem a zenédet. Érzem a szívedet.”
Sok járókelő megállt. Némelyek pénzt dobtak a harmonika tokjába, azt gondolva, István bácsi kéreget. De ő mindig kedvesen megmosolyogta őket és csendesen megjegyezte:
– Nem pénzért játszom. A lelkemért játszom.
Egyik délután – olyan délután, mint a többi – egy különös idegen ült le mellé.Idős volt, magas, hajlott hátú, fa botjára támaszkodott. Régi kabátot viselt, ami furcsának tűnt a meleg tavaszi napon.Nem szólt egy szót sem, csak hallgatta a zenét.Az idegen nem tapsolt, nem bólogatott – csak hallgatott. Mélyen. Elmerülten.
Amikor István befejezte a játékot, óvatosan megkérdezte:
– Tetszett?– Nagyon is — válaszolta az idegen mély, különös, szomorú hangon.– Nem láttam még itt magát — tette hozzá István.– Mindig jövök — felelte az idegen sejtelmesen, majd felállt és lassan elballagott, a botja koppanásai visszhangoztak a macskaköveken.
István egy pillanatig nézte az öreg hátát, és valami megmagyarázhatatlan szorongás költözött a szívébe.Összecsomagolta a harmonikát, óvatosan a táskába helyezte Círmit — és hazafelé indult.
Aznap este, a szokásosnál csendesebb lett a ház.
És amikor már sötét volt, amikor a csillagok fénye pislákolt az ablakon túl, István bácsi telefonált a gyerekeinek:
– Gyerekek… gyertek el… – suttogta fáradt hangon.
Nem kérdeztek semmit. Tudták, hogy baj van.
Amikor megérkeztek a kórházba, István már az ágyán feküdt, oxigénmaszkkal, de mosollyal az arcán.
– Gyerekek… Ne felejtsétek… Círmit... a többieket… ne hagyjátok őket magukra...
Balázs, Katalin és Dávid, a három testvér, egymás kezét szorítva bólintottak. A könnyeiket nyelték, de mindannyian tudták: ez volt az egyetlen ígéret, ami most számított.
Aztán István suttogva kérte:
– Hozzátok el nekem Círmit... Kérlek...– Mindjárt, apa. Mindjárt! – mondta Balázs, és rohant.
Otthon, a régi házban a vak cica az ablak alatt feküdt.Balázs óvatosan vette kézbe, megsimogatta a kis fejét:
– Gyere, kicsi Círmi. Apához megyünk.
A kórházban mindenki félrehúzódott, amikor Balázs belépett a cicával.István bácsi már alig lélegzett. De amikor megérezte a cica ismerős illatát, az ajkain halvány mosoly jelent meg.
Balázs lehajolt, és Círminek odasúgta:
– Itt van. Itt vagyunk. Búcsúzz el szépen…
És Círminak nem kellettek szemek.A kis vak macska odabújt István arcához, gyengéden dörgölte hozzá a fejét, miközben halkan, szinte észrevétlenül dorombolt.
István bácsi utolsó erejével suttogta:
– Círmi... az én drága, bátor fiam...
És akkor – mindenki szeme láttára – könnyek csordultak ki Círmi vak szeméből.Valódi könnyek.
Mindenki, aki jelen volt – a gyerekek, unokák, az ápolók – zokogva nézték ezt az egyszerű, mégis szívfacsaró jelenetet.
Círmi tovább dorombolt, apró testét István bácsi arcához szorítva, míg a férfi keze lassan megpihent a cica hátán.
És akkor Círmi hirtelen felemelte a fejét, mintha egy belső hang hívta volna.Lassan lemászott az ágyra, és a földre ugrott. A kórterem egyik sarkában egy kis darab kenyér hevert egy elfelejtett éjjeliszekrényen.A vak cica szinte látóként mozgott: odament, felvette a kenyeret a szájába, majd óvatosan visszamászott az ágyra.
Mindenki döbbenten nézte, ahogy Círmi a kenyérdarabot odatolta István bácsi ajkához — mintha etetni akarná. Mintha azt mondaná:
„Tarts ki még egy kicsit. Én itt vagyok. Együtt vagyunk.”
István bácsi mosolygott. Egy utolsó, halvány mosoly, ahogy keze lecsúszott a cicáról.
A következő pillanatban… a szoba elnémult.Ő elment.
De a pillanat nem volt rideg vagy félelmetes.Valahol mélyen mindenki érezte: békében ment el.Szeretve. Megbecsülve. Teljes szívvel.
Csak egy valaki mozdult meg abban a dermedt csendben: az a magas, öregember, akit István bácsi a parkban látott. A botjára támaszkodva közelebb lépett — mintha mások nem is látnák őt.
Kinyújtotta a kezét, nem a test felé, hanem fölé – a levegőbe.És halkan, nyugodtan szólt:
– Gyerünk... Ideje indulni.
István bácsi lelke — könnyed, fájdalom nélküli — kilépett a testéből.Visszanézett még egy pillanatra: látta a gyermekeit, az unokáit, a zokogó ápolót... és látta Círminek a kis testét, ahogy szorosan az ágy mellett ül, csendesen, szinte áhítattal.
A szíve megtelt szeretettel.
Odalépett Círmi felé, lehajolt (bár a cica nem látta), és megsimogatta a kis fejét – nem fizikailag, de lélekben, tisztán, mélyen.
Suttogta:
– Szeretlek, Círmi... Sosem hagylak el. Megígérem.
Aztán felegyenesedett, és az idegennel elindult a fény felé.Ott, a távolban, a ragyogó kör alakú kapu mögött várta valaki.Éva. A felesége. Mosolyogva, kitárt karokkal.
De amikor pár lépésre volt a fénytől, István bácsi megtorpant.
– Nem mehetek még... – mondta halkan.
Az idegen megállt, és felvonta a szemöldökét:
– Miért?
– Círmi... még itt van. Neki szüksége van rám. Nem hagyhatom egyedül.
Az idegen szomorúan bólintott:
– Ha maradsz, nem léphetsz be oda.A fény elhalványul, a meleg eltűnik. Hideg lesz. Árnyékos. Nehéz. Megbánod majd?
István bácsi mosolygott:
– Egy pillanatig sem fogom megbánni. Várni fogok rá. Akármeddig.
És akkor — valami különleges történt.
Ahogy hátat fordított a fénykapunak, az hirtelen nem eltűnt — hanem körülölelte őt.Nem kívülről, hanem belülről. Melegség, szeretet, béke ömlött rá.
Egy hang, mint egy halk sóhaj, suttogta:
„Várd meg őt. Együtt léphettek majd be.”
A kórteremben Círmi még mindig ott ült. Nem sírt.Csak csendesen, méltóságteljesen őrizte gazdája emlékét.
Tudta. Tudta, hogy a szeretett ember nem hagyta el őt.És amikor eljön az ideje — amikor a kis vak cica is befejezi földi útját — újra együtt lesznek.Nem vakon, nem fájdalmasan — hanem látva, hallva, boldogan, a fényben.
Círmi, a kis vörös macska, ott maradt – a végtelen szeretet csendes örzője.
És így ért véget egy történet, amely igazából sosem ér véget.
2025. április 26. (szombat), 13:08
