Idős koromra a gyerekeim teljesen " elfelejtettek " egészen addig, míg nem halt meg az apjuk, és a hihetetlen vagyonát...
Idős koromra a gyerekeim teljesen " elfelejtettek " egészen addig, míg nem halt meg az apjuk, és a hihetetlen vagyonát...
/Idős koromra a gyerekeim eszükbe jutott, hogy van anyjuk, de én soha nem felejtem el, hogyan bántak velem\./
Évek teltek el, és úgy éreztem magam, mintha a világ végén lennék elveszve. A gyerekeim idegenként kezeltek, mintha teljesen más nyelvet beszélnénk.
Amikor elváltam a férjemtől, az volt az utolsó csapás a kapcsolatunkra. A gyerekek az ő oldalára álltak – végül is egy fontos ember volt, egy nagy cég tisztelt igazgatója.
És őszintén szólva, vele jobban jártak. Én? Egyedül maradtam. Elhagyott feleség, elhagyott anya.
A gyerekeim gyorsan elfelejtettek, én pedig csak közös ismerősökön keresztül hallottam róluk – arról, hogyan szórakoznak az apjukkal és annak fiatal feleségével. Együtt utaztak meleg országokba, drága éttermekben ettek, a jövőt tervezték.
Én pedig maradtam az üres lakásomban. Minden egyes ilyen hír úgy fájt, mintha éles üvegszilánkokat szórtak volna a szívembe.
Egy ponton rájöttem: magamért kell élnem. Külföldre mentem dolgozni. Életemben először éreztem szabadságot.
Idős koromra a gyerekeim eszükbe jutott, hogy van anyjuk, de én soha nem felejtem el, hogyan bántak velem.
Pályafutásom végére elegendő pénzt kerestem ahhoz, hogy megváltoztassam az életem. Hazatérve felújítottam a lakásom, új bútorokat és háztartási gépeket vettem, és félretettem egy kis pénzt az öregkoromra.
Közben a gyerekeim családot alapítottak. Hallottam, hogy jól mennek a dolgaik: nagy esküvők, gyerekek, ünnepek. Aztán váratlan hír érkezett – a volt férjem szívrohamban meghalt. Minden vagyonát a fiatal feleségére hagyta.
A fiam és a lányom semmit sem örökölt. Keserűségük gyorsan meleg emlékekké változott rólam.
Először apró ajándékokkal kezdtek látogatni. Hoztak cukorkát, gyümölcsöt, megkérdezték, hogy vagyok. Mosolyogva fogadtam őket, de mélyen belül tudtam, hogy mindegyiküknek megvan a maga célja.
Ma 72 éves vagyok. Egészséges vagyok, tele energiával és elégedett az életemmel. Nemrég azonban a lányom célzásokkal kezdett élni: „Ideje lenne a jövőre gondolni, a végrendeletre.” Pár héttel később meglátogatott az unokám – az, aki alig egy éve ment férjhez.
— Nagymama, nem vagy itt egyedül? — kérdezte őszinte érdeklődéssel.
— Nem, nagyon jól érzem magam itt, — válaszoltam.
Idős koromra a gyerekeim eszükbe jutott, hogy van anyjuk, de én soha nem felejtem el, hogyan bántak velem.
— De a lakás olyan nagy, — folytatta. — Biztos nehéz takarítani? Talán mi a férjemmel beköltözhetnénk hozzád? Neked vidámabb lenne, nekünk pedig könnyebb – nem kellene lakbért fizetnünk.
Elmosolyodtam. Az ő számításaik teljesen világosak voltak.
— És ki mondta, hogy nem kellene fizetnetek? — válaszoltam nyugodtan. — Adok nektek egy kedvező árat.
Az unokám elnémult. Természetesen arra számított, hogy kitárom az ajtót, és azt mondom: „Vigyetek mindent, örülök,” de nekem más tervem volt.
Néhány évvel ezelőtt végrendeletet írtam, amelyben világosan meghatároztam, hogy a lakásomat halálom után eladják, és a pénzt egy beteg gyerekeket segítő alapítványnak adományozzák.
Amikor a lányom ezt megtudta, dührohamot kapott. Telefonált, kiabált, hogy igazságtalan vagyok, hogy megfosztom az unokáimat a jövőtől. Aztán megjelent a fiam is, finoman utalva arra, hogy készen áll rám vigyázni. De ez a hirtelen támadt „szeretet” nem hatott meg.
És ti mit tennétek a helyemben? Megengednétek az unokátoknak, hogy beköltözzön a lakásotokba?
2025. február 27. (csütörtök), 19:54
