Igaz történet: Én vagy a feleséged? Választanod kell!

A negyvenedik születésnapomig töretlenül hittem abban, hogy egyszer megtalálom a páromat. /Akkor már nyolc éve nem volt tartós kapcsolatom, csak pár hónapig tartó futó románcok\./

A születésnapom után azonban úgy döntöttem, új életet kezdek. Kapóra jött egy új állásajánlat, úgy gondoltam, új hely, új emberek, biztosan nem véletlen, hogy éppen most kerestek meg.

A csapat, amibe kerültem, nem volt éppen biztató ismerkedés szempontjából. Volt egy fiatal, elvált nő, két gyerekkel, kicsattanó életkedvvel, és két igazi családapa. Legalábbis ez volt az első benyomásom. Szemmel láthatóan jól megvoltak ők hárman, de hamar elfogadtak, megszerettek.

Teltek a hetek, és számomra egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Kristóf, az egyik kollégánk szerelmes Vikibe, de a nő mindig visszaverte a rohamot.
Közben az együtt eltöltött ebédek, munkahelyi bulik során kiderült, hogy sok közös témánk van Kristóffal. Kedves volt, de semmi több.

Randira hívott

Egy forró, szombati napon aztán megcsörrent a telefonom.
– Andi, lesz egy koncert este… – kezdte iszonyú zavartan, aztán elhallgatott.

– Igen? – tetszett a zavara, olyan kisfiús volt.
– Szóval, azt szeretném kérdezni, hogy eljössz velem?
– A feleséged? – kérdeztem.
– Ó, a hétvégére elváltam... Megint elutazott – tette hozzá magyarázólag.
– Akkor nem bánom, menjünk! – válaszoltam hirtelen, még mielőtt meggondolhattam volna magam.

A koncert nagyon jó volt, és én kimondottan élveztem, hogy egy férfival vagyok, végre nem egyedül vagy a barátnőimmel. Hazafelé a taxiban megsimogatta a kezemet, és én nem húztam el, hagytam, hiszen jólesett az érintése. Amikor aztán hajnalban megköszönte a szép estét egy SMS-ben, boldogan aludtam el. A reggeli ébresztő telefon után pedig úgy éreztem, mégis nő vagyok és nincs veszve semmi sem.

Ha ló nincs, számár is jó?

Hétfőn aztán jött a keserű felismerés: azért hívott engem, mert Viki nemet mondott. Ezt Viki mondta el, minden hátsó szándék nélkül, sőt kicsit bosszúsan is.
– De most már megértette, azt hiszem. Megmondtam neki, hogy én vele soha nem megyek el sehová, nem kell bonyolítani az életemet, így is van elég bajom – tette hozzá.

– Mi a baj? – kérdezte Kristóf, amikor egy percre kettesben maradtunk.
– Ha ló nincs, a szamár is jó? – kérdeztem sértetten.
Azonnal tudta, mire gondolok.

– Ne haragudj, olyan hülyén jött ki ez az egész…
– Igen, szerintem is. De nem baj. Én jól éreztem magam, és köszönöm.
Legszívesebben sírva fakadtam volna, de nem tettem. Megbántott, de túlélem – határoztam el. A következő napokban aztán enyhült a sértettségem, ezért amikor egyik vasárnapra kirándulni hívott, igent mondtam.
– Hová utazik a te tökéletes feleséged ilyen sokat? – kérdeztem tőle.
– Egy dán cégnél dolgozik, gyakran utaznak ki a telephelyre. De miért mondod mindig, hogy tökéletes?
Megcsóváltam a fejemet.

– Nem én mondom, hanem te. „Az Emi csodálatosan főz, remekül neveli a gyereket, okos, több nyelven beszél…”
– Ez igaz. De mégis veled vagyok most itt…
– Csodálkozom is. És nem értem.
Megállt, rám nézett, tekintetéből szomorúság áradt.
– Még én sem értem.

Csak azt tudom, hogy egy ideje nem találom a helyemet. Húsz év nagy idő egy házasságban, megváltozik minden.
– És neked hiányzik valami – jegyeztem meg halkan. – Egy kis kaland…
Két kezébe fogta az arcomat, kényszerített, hogy ránézzek.
– Soha életemben nem volt egy kalandom sem. Még csak meg sem néztem komolyabban senkit.

Rádöbbentettél, hogy lehetek még szerelmes

Kiszabadítottam magam.
– Hát Viki?
– Viki rádöbbentett arra, hogy férfi vagyok. Hogy vannak még törékeny, gyámolításra szoruló nők, nem csak olyanok, mint Emi.
– És én?
– Te pedig rádöbbentettél arra, hogy érezhetek még valamit. Hogy lehetek még szerelmes…
Megcsókolt, finoman, puhatolózva. Nem volt határozott, sőt inkább bizonytalan, mint aki először csókolózik.
– Elszoktam már – mosolygott zavartan, és én nem tudtam, hogy ennek örülnöm kell, vagy inkább szomorkodni rajta.

Szó nélkül mentünk vissza az autóhoz, és elindultunk hozzám. Akartam, hogy feljöjjön, és mégis megrettentem.

Egy nős férfi nem megoldás semmire, csak könnyeket és fájdalmat fog okozni, ebben biztos voltam.
Kristóf zavartan állt a nappalim közepén, mint aki nem tudja, mit tegyen.

Először sután, ügyetlenül...

Elé álltam, lassan kigomboltam az ingét. Elkapta a csuklómat, alig hallottam, amikor mély hangján megszólalt:
– Vigyázz, mert innét nincs visszaút! Én nem olyan vagyok…
– Én sem olyan vagyok – kaptam fel a fejemet. – Lehet, hogy inkább neked kellene vigyázni! Nem húszéves csitri vagyok, akit megszédített az ősz halántékod…
– Akkor vigyázzunk együtt – súgta a fülembe, és a karjába kapott.

Annyira akartam, és annyira vágytam rá, mégsem sikerült az első együttlétünk.
– Mi a baj? – mondtam a legbutább mondatot, amit csak ilyenkor lehet, de egyszerűen nem tudtam mást kérdezni.
– Ne haragudj! – fordult felém – Azért történt, mert kívánlak, iszonyúan! Tudom, hogy ezt nehéz elhinni, de így van!
– Jézusom, mi lenne, ha nem kívánnál? – szipogtam. Sajnáltam magamat, és ezen az sem segített, hogy Kristóf is elsírta magát.

Próbáltam a lehető leggyorsabban eltűnni a fürdő mélyén, és elég időt hagytam, hogy Kristóf is felöltözzön.
– Sajnálom – mondta, amikor megjelentem az ajtóban.
– Hát még én… Hihetetlen, hogy ilyen hatással vagyok a pasikra. Évekig semmi, aztán pedig jössz te, és lelombozlak egy perc alatt…
– De nem a te hibád, hányszor mondjam még! – kiáltott fel. Láttam a tekintetén, hogy valami megváltozott.

Fájt, ahogy megölelt, durván tépte szét a blúzomat. Tiltakoztam, de hiába. Soha még szeretkezés nem volt olyan fájdalmasan szép, mint akkor. Kétségbeesetten kapaszkodtunk egymásba, bizonyítani akartunk valamit, amit nem kellett volna.

Mindketten boldogak voltunk

Jó érzés volt, hogy végre ismét van férfi mellettem. Ha csöpögött a csap, megszerelte, ha szervizbe kellett vinni az autómat, elkísért. Örültem, hogy van nekem és ő is boldog volt. Sokkal többet nevetett, felszabadult volt, és jókedvű.

Nem tudtam, mit hoz a jövő, egyszerűen jól éreztem magam vele. Soha nem gondoltam bele, hogy ha tőlem elmegy – ha hazamegy –, mi történik ott vele.

Gyereket akartam tőle, de csakis vele együtt. Nem akartam siettetni, hittem abban, hogy nekünk van jövőnk együtt. Vártam rá türelmesen. Karácsony közeledtével azonban kezdett minden megváltozni.

– Nem szeretnék egyedül ünnepelni – mondtam neki egy borongós decemberi napon.
– Tudom, drágám – mondta. – Nem tudom ezt megoldani, hidd el. Nem tehetem meg Emivel, hogy pont karácsony előtt jelentem be, hogy szerelmes vagyok…
– Remek védekezés, kösz. Szóval, én legyek rá tekintettel, én legyek megértő.
– Adj még időt! Az ünnepeket még otthon kell töltenem.
Zokogva rohantam ki a szobából, de tudtam, hiába minden.

Rettegve vártam a karácsonyt, még fát sem vettem magamnak

Szüleim halála óta a nővéreméknél és a barátaimnál töltöttem a szentestét, a többi napon pedig hozzám jöttek vendégek. Most lemondtam minden programot, azt mondtam, elutazom. Első nap fel sem keltem, vártam, hogy Kristóf becsönget vagy hogy legalább felhív. Amikor másnap délutánra nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog jönni, még jobban sajnáltam magam. Ott, akkor megfogadtam, hogy januártól minden más lesz. Ha nem engem választ, akkor vége…

Az ünnepek után, az első munkanap csöngettek. Már csak dagadt, karikás szemem árulkodott arról, milyen szép karácsonyom volt.
Kristóf állt az ajtóban, fáradtan, szomorúan.
– Hiányoztál.
– Ezt nem hiszem. Talán akkor megemelted volna a telefont.
– Nem tudtam telefonálni, állandóan ott volt valaki.

– Én meg itt voltam. Egyedül.
– Annyira bánt… Ne haragudj.
– Nem haragszom. De döntöttem. Január elsején vagy itt vagy mellettem, vagy soha többé nem akarlak látni. Döntened kell: vagy ő, vagy én. Ez ilyen egyszerű. Mondtam, hogy vigyázni kell velem. És most menj el!

Nem voltam biztos abban, hogy engem választ

Még láttam, ahogy a lifthez megy, aztán becsaptam az ajtót. Sírva támaszkodtam a falhoz, és csak órák múlva tértem magamhoz, a hideg padlón feküdve. Biztos voltam benne, hogy mindörökre vége.
Szilveszter délutánján csöngött a telefon. Kristóf volt.
– Tudod, hol vagyok?
– Nem, fogalmam sincs.
– Ott járok, ahol akkor szoktam, amikor hozzád indulok, és már majdnem ott vagyok – felelte. Az ablakhoz rohantam, kapcsolatunk elején ugyanis mindig a ház előtt állva hívott fel, hogy már elindult és itt is van…

Ott állt az autók között, a szállingózó hópelyhek beborították fekete haját, kabátját.
– Lejövök! – kiáltottam, és már futottam is. Szinte repültem a karjába.
– Mi történt? – kérdeztem két csók között.
– Megmondtam Eminek, hogy vége – súgta. Azt hittem, rosszul hallok.
– Iszonyú volt?
– Iszonyú. Most szeress, nagyon, kérlek!

Nem kellett kérnie, szerettem. És ő is szertett. A sok magányos, egyedül töltött éjszaka után végre mellettem aludt és mellettem ébredt. Biztos voltam benne, hogy az új év új életet is jelent.   

 

Forrás: www.kiskegyed.hu

2015. január 02. (péntek), 13:27