Így szabadítottam ki egy medvét a hálóból – és ekkor történt a csoda

Hajnal a hegyoldalban

A hajnali köd úgy ült rá a Bükk vállaira, mint egy vastag, gyapjúból szőtt kendő. /Az út mentén a fák csöndben álltak, a kéreg sötét csíkjai közt páracseppek gyűltek, és a kanyargó aszfalt a Répáshuta felől ereszkedett Eger irányába, mintha maga is álmosan ásítana\./

A kocsi fényszórója sárga háromszögeket hasított a tejfehér homályba, s a rókák, ha voltak, már régen eloldalogtak a bokrok közé.

Bordás Áron egy kézzel fogta a kormányt, a másikkal a termoszt nyitogatta. A kávé fanyarsága azonnal a nyelvére ült, s a mellkasában valami furcsa kihagyásra késztette a szívet – néhány hete aludt így: se rendesen, se nyugodtan. Nem volt rá oka, mégis ébren tartotta valami megnevezhetetlen sürgetés. Talán az autószerviz gondjai Egerben, talán az a nehéz telefonhívás a bátyjától, amelyben közöttük megint elcsúszott valami. Vagy csak a hegyek csendje, melynek az ember néha nem tud ellenállni, de ha nincs hozzászokva, úgy feszíti a lelkét, mint rosszul gombolt kabát a mellkast.

A rádió halkan recsegett. A műsorvezető időjárásról beszélt: eső lehet délután, a fennsíkon hűvös marad a levegő. Áron elmosolyodott. „Jó. Az eső lemossa a zajt” – gondolta. Szerette az ősz előszelét, a Bükkszentkereszt felől leheletfinoman lesuhanó hideget; úgy képzelte, hogy a fák a magasban suttognak valami régi imát, melyben minden útszéli kőnév, minden patakcsobbanás benne van.

A kanyar után hirtelen árnyék villant az út szélén.

– Mi a…? – mordult fel, és ösztönösen a fékpedálra taposott.

A gumikkal rajzolt rövid csík kihallatszott a nyirkos levegőben, a kocsi orra előrebiccentett, a termosz a lábtérbe gurult. Áron markolta a kormányt, és oldalra sandított: a ködön túl valami nagy, mozdulatlan folt feküdt a fehér csík mögött a kavicsos padkán.

„Szarvas? Vaddisznó?” – futott át az agyán, de ahogy a fényszóró elcsípte a kontúrokat, a sötétbarna hát íve, a méretes vállak, az erősen szuszogó tüdők – mind ellentmondtak az első gondolatnak.

Medve.

A Bükk láncai közt egyre gyakoribb vendég, mégis minden alkalommal mellbe vágja az embert. Áron torka kiszáradt. Az állat oldala rángott, mint akit láthatatlan kéz tépáz. De nem ez kötötte gúzsba a tekintetét, hanem a bal váll körül rátekeredő sötét damilháló, mint valami óriási, görcsösen összehúzott pókfonal. A medve lába körül csomók, a bundába vegyülő szürke zsinór. Az állat ide-oda rándult, és mordult egyet – nem haragból, inkább úgy, mint aki fél, és már túl fáradt a meneküléshez.

Áron ökölbe szorította a tenyerét. „Poén… nem poén, csapda.” A gyomra görcsbe húzódott a hirtelen felismeréstől. A damilos háló nem a véletlen ajándéka; valaki ide rakta, valaki, aki remélte, hogy nem rókát szed ki belőle az erdő. A halkan csöpögő hajnalban hirtelen nagyon hangosnak tűnt az a szó: orvvadász.

Gyorsan leállította a motort. A csend még vastagabb lett.

– Nyugi… – szaladt ki a száján. – Nyugi, barátom. Nem bántalak.

Ugyan kinek beszélt? Magának? A medvének? Vagy a ködnek, amely az ember gondolatát is elnyeli, mielőtt a szája elhagyhatná? Nem volt ideje töprengeni. Kiszállt. A csípős levegő azonnal a bőre alá rágta magát, a pára lecsapódott a szempilláján. A csomagtartóból előrángatta a fényvisszaverő mellényt, a kesztyűt és egy ütött-kopott, de megbízható kés-fogót – az a fajta bicska, amelyiknél a penge tövében kis fogazás segít, ha zsineget kell vágni.

Felállított egy fényvisszaverő háromszöget az út szélére, majd lassan, oldalazva közelített a medvéhez.

A medve feje megmozdult, a szeme borostyánfényű volt, s valami kimondhatatlan, meleg csillogás villant benne, amiről a mesékben azt mondják: „esze van”.

– Hallod, pajtás? – motyogta Áron. – Én is félek. Te is félsz. Nézzünk egymás szemébe, és tegyünk úgy, mintha egyikünk sem lenne itt. Csak az a pár kötél… azt vágjuk el, jó?

A medve lassan fújt. Nem morgott. Inkább olyan hangot adott, mint a sóhaj: a tüdeje telt meg levegővel, majd engedte ki, óvatosan, résnyire nyitott pofával.

– Ügyes vagy. Szép vagy. – Áron mosolyogni próbált, bár úgy érezte, a szája széle ráng, és a mosoly inkább fogvicsorgásra hasonlít. – Csak egy kicsit közelebb megyek.

Féltérdre ereszkedett, és a bicska fogazott élét óvatosan a damilhoz illesztette. A háló feszesen vágódott a medve bundájába; a szürkés műanyag sávok a szőrben gyűrődtek, és a bőr tetején vörösen kékes karcolások futottak. „Nem mély” – állapította meg Áron. – „De ha rángatja, szétvágja.”

Az első vágásnál a damil pendült egyet, mint egy túlfeszített gitárhúr, aztán engedett. A medve hátra akart kapni, de Áron suttogott:

– Hé-hé! Nézd rám. – És tényleg: a medve pillantása egy villanásra az ő szemét kereste. – Jól van. Ügyes vagy.

Két újabb csomó. A damil olcsó szaga – a műanyagé, amely kinézésre örök, mégis semmi köze nincs a hegyekhez – felszökött az orrába. A térde belefájdult a kavicsba, de nem moccanhatott. A medve hátán kis, sötétzöld levelek ragadtak a szőrbe, illatuk – nyír és fenyő – átjárta a levegőt.

Egy autó rángatva, túl gyorsan érkezett a kanyarban. A sofőr későn vette észre a háromszöget, a fék nyikorgott, a dudája hisztérikusan reccsent. Áron hátra sem nézett. A zaj úgy futott át rajta, mint a menetelő hangyák – idegesítően, de ártalmatlanul. A medve felmordult, a feje oldalra rántott, és a háló még jobban belemart a lábába.

– El innen! – kiáltott hátra Áron, hangja furcsán csattant a ködben. – Tűnés! – A sofőr – talán félve, talán dühösen – gázt adott és elzúgott, a köd pedig visszahúzta a hangja rongyos szélét.

– Látod? – susogta megint Áron. – Bolond világ. De most csak mi ketten vagyunk.

A medve szeme pislogott. A damil már nem feszített annyira; az egyik láb szabadult, a vállnál még tartotta egy kegyetlen csomó. Áron közelebb hajolt, és közben észrevette a bundában megbújó apró, gyantás darabokat, mintha valahol korábban egy fiatal fenyő törzsét dörzsölhette volna. „Nem vad, csak vadon élő” – futott át az agyán. A különbség mérhetetlen.

Az utolsó csomót nehéz volt elérni. A damil a hónalj hajlatába ugrott, és veszélyesen közel húzódott a hús puha részéhez. Áron megpróbált a hát felől alálátni, de a medve rándult egyet. Nem támadás volt – reflex.

– Jól van, jól van, jól van – mormolta Áron, és ekkor valami, talán a saját hangja, talán a köd, visszhangozta: „jól van”.

A penge végül belemart a csomóba, mely recsegve engedett, a háló egyetlen puha, de súlyos mozdulattal csúszott le az állatról, és mint a fölöslegessé vált bőr, összecuppant a kavicsos földön.

A medve megállt. Nem futott. A domború mellkas emelkedett-süllyedt, és a tekintet – az a bizonyos borostyánragyogás – egy pillanatra egészen emberinek tűnt, olyan tisztának, hogy Áron szégyellte a saját csíkos, olajfoltos kabátját, a kezében toporgó, nyiszogó bicskát, meg mindent, ami városias, ügyeskedő, zajos.

– Menj – mondta halkan.

– Szaladj, mielőtt bolondok jönnek.

A medve felemelte a fejét, mintha meg akarná jegyezni az arcot. Aztán a vállai hullámzó ritmusban mozdultak, és elhátrált az út mellől a fák közé. A köd úgy nyelte el, mintha sose lett volna.

Áron sóhajtott. A mellkasából távozó levegő valószerűtlenül hosszúra nyúlt. Összeszedte a hálót – nem hagyhatta ott; bizonyíték, vagy legalább jel, hogy valaki itt nem tiszteli a hegy szabályait. Visszalépett az autóhoz, a háromszöget még nem szedte fel. A kezében csúszósan tapadt a damil.

Ekkor meghallotta.

Nem a szél volt, nem is a patak. Inkább valami óvatos, mégis határozott suhogás a bokrok közt. Roppant egy száraz ág. A zsigerekben megfeszülő, ősi félelem – az, amelyik mesél a barlangokról, a tűz fényéről, a fák közé húzódó szemekről – feléledt benne. Lassan megfordult.

A medve visszatért.

– Te meg… – kezdte Áron, de a hangja fennakadt.

Az anyamedve állkapcsai között valami apró, barna csomó lógott. Nem csomó: lélegző, vinnyogó, forró élet. Kölyök. A kölyök pofácskája nedves volt a harmattól, a fülei lapultak, a szemében az a még tanácstalan, nyers-csillogás, amelyet csak a világra mostanában csodálkozó lények tudnak. Az anyja letette a fűre. Visszahúzódott egy fél lépést, feje félrebiccent, és nézett.

– Na, ezt… – Áron elnevette magát – …ezt nem gondoltam volna.

A kicsi, mint egy ügyetlen, puha labda, Áron bakancsához kocogott, megszaglászta, majd vékony hangon csipogott egyet. A hang nevetségesen éles volt a nagy hallgatás közepén. Áron ösztönösen leguggolt, a térde sajgott, de nem bánta. A jobb kezét előrenyújtotta, tenyérrel lefelé, lassan, mintha egy kutyakölyökhöz közeledne.

– Szia, kölyök. – A tenyere a barna szőrre simult. Meleg volt, és a szagában tej és avar keveredett.

Az anyamedve nem mozdult. Ha lehet ilyet mondani, a tekintete puhább lett. Nem volt benne a városi állatkertek üvegen átfigyelt mélabúja, inkább valami régi, földszagú belátás. A tiszta megfejtés illúziója: „most béke van”.

– Köszönöm – suttogta Áron, noha nem tudta, ki is kinek mond köszönetet.

Az anyamedve odalépett, finoman a szájába vette a kölyköt, és úgy fordult a fák felé, akár az a nő, aki tudja, hogy a gyermeke előbb-utóbb úgyis kitanul a világból, de most még érzi a bőre alatt a saját szívdobbanását. Két rezzenés, három roppanás, és eltűntek.

Áron sokáig nem mozdult. A damilos háló ott hevert a kezében, és egyszerre émelyítőnek tűnt. Elővette a telefonját, és tárcsázott.

– Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, jó napot.

– Jó napot, Bordás Áron vagyok. Háló… damilos… a 25-ös út mellett, Répáshuta felett, a harmadik kirakott kanyar után. Medvét fogott. Kiszabadítottam. – Még mielőtt a vonal túlsó végén a hölgy kérdezett volna, hozzátette: – Tudom, nem ez a protokoll, de nem hagyhattam ott.

– Értem – mondta a nő, és a hangja egyszerre volt hivatali és emberi. – Küldök valakit, felvesszük a hálót, bejelentjük az esetet. Kérem, maradjon a helyszínen tíz percet.

– Maradok.

Áron bontotta a vonalat, és a fákra nézett. A köd már világosodott; valahonnan bagoly reccsent, és a kövek közé becsorgott a hajnali világ zöldes színe. A vállán lassan enyhült a feszültség, mintha a hátizsákot, amelyről rég megfeledkezett, végre lerakta volna.

– Hát ennyi – mondta félhangosan. – Ennyi, és mégse ennyi.

Az erdő őrei és a város zajai

A szolgálati Nivát vezető nő hamar megérkezett. Alacsony volt, karcsú, vörösesbarna haját lófarokba fogta, sapkáján a zöld címer finoman csillogott a pára gyöngyei alatt. A mellényén névtábla: Nemes Éva.

– Maga volt? – intett a háló felé. – Ritka dolog. A legtöbben elhajtanak, legfeljebb videóznak.

– Nem hagyhattam ott – vont vállat Áron. – A hálót meg… hát, jobb, ha maguknál van.

Éva leguggolt, megvizsgálta a csomókat, a damil vastagságát, a szögletesen összefogott kötéseket. A szemöldöke összefutott.

– Na, ez… nem hirtelen ötlet műve. Nézze, itt a feszítőcsomó. Aki ezt itt hagyta, tudta, mit csinál.

– Orvvadász? – kérdezte Áron, noha tudta a választ.

– Nem szeretem ezt a szót. A legtöbben nem vadásznak, csak lopnak. – Éva felegyenesedett. – Ha látott valamit, akár csak rendszámot…

– Senkit. Csak a saját buta arcomat a ködben.

Éva elmosolyodott. – A medve? – A szeme egy pillanatra felcsillant, mint aki valódi történetre vár.

Áron bólintott. – Anyamedve volt… és hozott egy kölyköt. Letette a lábam elé. Mintha azt mondta volna: „Nem vagy minden ember.”

Éva hajlékony, halkan csengő nevetése előbb puhán pattant a ködnek, aztán körbement a fák közt. – Néha jobb a Bükk, mint bármelyik filozófia óra.

– Maga gyakran lát ilyet?

– A hálót? Sajnos egyre sűrűbben. A medvét így… – elrévedt – …ritkán látja az ember ilyen közelről. Maga szerencsés. Vagy bátor. Vagy bolond.

– Egyik se és mindegyik. – Áron vállat vont. – Nem gondolkodtam.

– Az néha életet ment – bólintott Éva. – Néha meg bajt hoz. – Letámasztotta a hálót az autó csomagtartójába. – Hol dolgozik?

– Egerben. Autószerelő műhelyem van a vasútállomás mögött, a régi téglagyárnál. Rám ragadt a vas és az olaj szaga, de a hegyhez mindig visszajövök. A nagyapám erdész volt Upponyban. Azt mondta, az erdő úgy beszél, ha nem pofázol közbe.

Éva elmosolyodott. – Helyes nagyapa. Na, én feljelentést teszek ismeretlen tettes ellen, meg rögzítek mindent. Jön esetleg tanúskodni, ha…?

– Jövök.

Cserébe Éva megígérte, hogy ha fognak valakit, szól. Aztán, mielőtt visszaszállt volna a Nivába, megállt Áron mellett, és oldalra billentett fejjel kérdezte:

– Hogy van?

Áron ránézett. – Miben?

– Általában. – Éva vállat vont. – Tudja, van az a tekintet, ami után meg kell kérdezni.

Áron nevetett, de a hangja száraz volt. – Fáradt vagyok. És az a baj, hogy a fáradtság nem a testből jön. Inkább olyan, mint amikor valaki túl sokáig fogta a lélegzetét, és most nem tudja, hogyan kell rendesen kilélegezni.

– Akkor a hegy jó hely – mondta Éva, és a pillantása egy pillanatra úgy simult a fák koronájára, mint a szél. – És az is jó, ha néha az ember elmondja valakinek. – A kezét nyújtotta. – Én meg Éva vagyok. Ha valami van, hívjon. – A hangja egyszerre volt udvarias és valahogy meleg.

Áron elfogadta a névjegykártyát, zsebébe csúsztatta. – Köszönöm. És vigyázzon magára.

– Mind vigyázunk egymásra, ha jól csináljuk. – Éva beszállt a kocsiba, a motor köhécselt, aztán kisimultan duruzsolt. – Viszlát, Bordás úr.

– Áron – javította ki mosolyogva. – Viszlát, Éva.

A Niva eltűnt a kanyarban. A köd felszállóban volt már, mint egy összehajtott sátor ponyvája. Áron még pár percig állt, aztán felkapta a háromszöget, és visszaült a saját autójába. A motor halkan beindult, a meleg levegő végigcirógatta a megfeszített hátát.

Aznap Egerben, a műhelyben a fékbetétek nyikorgása, a hidraulika szuszogása és a rádió halk hírei közt Áron fejében még mindig a medve szemének révült képe forgott. Délután, miközben egy régi, sötétkék Ladát emeltek a bakra, belépett valaki, akire nem számított: Kovács János, akit mindenki csak „Jankónak” hívott a hegyoldalban – sokat sütött-főzött a falunapokon, és túl sok története volt a vadászmúltjáról.

– Hallottam, nagy hős lettél, Bordás – röhögött Jankó, de a hangjában valami savanyú is volt. – Háló, medve, megmentett élet. Majd körbeborítékolsz minket fotóval?

– Nem csináltam fotót – felelte Áron, és a hangja tárgyilagos maradt. – Nem ezért álltam meg.

– Na ja. – Jankó körbenézett. – Kár, hogy az ilyen jólelkűséggel csak a bajt neveljük. A medve megjegyzi, hogy az ember mit csinál, és legközelebb közelebb jön. Nem biztos, hogy mindig lesz nálad bicska.

Áron felsóhajtott. – Nem akart közelebb jönni. Csapdában volt. Én meg… – vállat vont. – Elég.

– A hegy nem felejt – morogta Jankó, és a szeme sarkában felvillant valami, ami túl sötét volt viccnek. – Meg az emberek se. – Azzal kisétált, a műhelyajtó lengője csapott egyet, és a huzat magával vitte a beszélgetés maradékát.

Estére Áron úgy érezte, mintha apró kavicsokkal töltötték volna fel a lábát. Hazafelé nem kapcsolta be a rádiót; a város fényei lassan ritkultak, a házak közt az őszi füstszag megkereste a gyerekkorát, a nagymama sparheltjét, az asztalt, ahol a kockás terítőt mindig megnyomta a baracklekvár öntöttvasos csatos üvege. Amikor hazaért, kikapcsolta a villanyt, és csak ült a kanapén. A feje fölött a plafon repedése több ágra nyílt, mint egy folyó deltája.

„Miért volt ilyen erős ez az egész?” – tette fel magában a kérdést. „Hiszen csak elvágtam pár damilt.”

A válasz nem jött azonnal. Végül mégis megfogalmazódott: valaki rábízott valamit. Nem az állat, hanem az erdő maga.

Másnap reggel üzenet érkezett: Nemes Éva írta. „Feljelentést megtettük. Háló típus: ipari damil, háztáji szedés. Valószínű helyi kezek. Vigyázzon az úton. Ja, és feltétlen menjen fel hétvégén a Felsőtárkány fölötti kilátóhoz. Ha a levegő tiszta, olyan zöldet lát, amitől megjavul az ember szíve.”

Áron mosolyogva rakta le a telefont. A hétvége még messze volt, de a gondolat, hogy megint a hegyhez megy, megemelte a mellkasát.

Aznap délután a műhelybe visszatért Jankó. A tekintete elködösödött, a vállán feszülő kabát alól bőr szaga vibrált.

– Bordás, holnap hajnalban felfelé megyek a Bükkre. Gyere. – Nem kérés volt; inkább kihívás.

– Miért? – kérdezte Áron.

– Megmutatok valamit. Ami megmagyarázza, miért ne nyúlkálj a hegy dolgaiba.

Áron érezte, hogy a gyomra gömbbé szorul. – Nem megyek – mondta lassan. – Nekem nincs dolgom veled hajnalban a hegyen.

Jankó elvigyorodott. – Pedig jól jönne a csavarhúzód. Néha a természetnek is kell egy csavarhúzó. – A szemébe valami fenyegető költözött. – Jól figyelj, Bordás. A hegy nem felejt. – Azzal megint eltűnt.

Az este nehezen csordogált. Áron az ablaknál állt, nézte, ahogy a Fedezék utca fölött lassan kihunynak a lámpák. A telefonja rezgett: bátyja, Bordás Máté írt. „Anyu évfordulója jövő héten. Jössz Egerszalókra? Tudod, apu még mindig nem bír beszélni róla. Ha kedved van, hozz pálinkát.”

Áron behunyta a szemét. Az anyja illata – almadzsem és frissen mosott ágynemű – egy pillanatra élesebben élt benne, mint a valóság.

„Megyek” – pötyögte vissza. A Bükk csendje és a családi csend különféle anyagból van, mégis ugyanúgy nehéz.

Harmadnap hajnalában – mert a hegy híre nem alszik – kopogtak. Áron ajtót nyitott. Éva állt ott civilben, farmerben, sötétzöld pulóverben, kezében termosz.

– Bocsánat, csak egy percre. A szomszédos településen, Bükkszentkereszten… csiripelnek a kocsma mellett, hogy egy Jankó nevű ember sokat kérdezősködik a háló miatt. Gondoltam, szólok. – A hangja száraz maradt, de a szeme villant, mintha azt mondaná: „ne játssz a tűzzel”.

– Tudok róla – felelte Áron. – Bejött hozzám is. Hív, hívogat. Nem megyek vele.

– Jól teszi. – Éva egy pillanatig hallgatott. – Ha szeretne, feljöhetne holnap hozzánk terepre. Nem munka, inkább séta. Megmutatok pár helyet. Olyat, amitől jobban alszik az ember.

Áron elmosolyodott. – Elmegyek.

– Akkor holnap hajnalban, Felsőtárkányi-tó parkoló. – Éva intett, és elindult. – És… – fordult vissza – …köszönöm a medvének adott időt. Néha elfelejtjük, hogy a mi időnk is kölcsön.

A köd fölé érni

A hajnali nap ezúttal narancsosra színezte a kopárabb réteket. A Peskő és a Tar-kő felé húzó párarétegek úgy úsztak, mintha egy láthatatlan óriás lassan kifújná a lelkét a völgybe. A Felsőtárkányi-tónál a víztükör átlátszó volt, a parton néhány horgász – korábbi énjük csendesebb kivonata – ült, mellszobor-szerű mozdulatlanságban. Éva már ott volt. Rámolt a hátizsákjába: kulacs, elsősegély-csomag, távcső, térkép, még egy kis csokoládé is előkerült.

– Hoztam kávét – mondta, és Áronnak nyújtotta a termoszt. – És egy útvonalat, amin kevés ember jár.

A jelzés toronymagas bükkfák között kúszott felfelé. A talaj puha, nedves, mint a frissen öntözött kert földje. Éva magyarázott: a tölgyes-bükkös határ, a madarak hajnali útja, a gombák néma robbanása a moha alatt. Áron hallgatott. Nem azért, mert nem lett volna kérdése, hanem mert a csend és a magyarázat között végre összeállt valami benne. Az erdő nem válaszolt, de jelen volt.

– Tudja – szólalt meg egy idő után Éva – sokan úgy gondolják, hogy a hegy azért van, hogy mi elcsendesedjünk. Szerintem a hegy maga is beszél. Csak meg kell hallani a hangsúlyt.

– Tegnap este a bátyám írt – mondta Áron. – Anyám. Évforduló. Néha úgy érzem, bennem valahol megakadt egy zokogás, ami nem találja a hangját.

– A Bükk nagy levegőt ad – felelte Éva. – Ha elég sokáig mászik az ember, végül talál egy pontot, ahol ki tudja fújni, ami bent rekedt. – A tekintete puha volt, közben célirányos. – Menjünk feljebb.

A kilátóhoz érve – nem is igazi kilátó, inkább egy perem, ahonnan az erdő lépcsőzetesen hanyatlott a falvak felé – a köd lent maradt. Fölöttük a nap fehérre polírozta a tájat. A fák csúcsai olyan zöldet hordoztak, amilyet a városban lehetetlen elmagyarázni. Áron csak állt, és azt hitte, ha bárki most megszólal, elromlik valami. De Éva nem szólt.

Sokáig nem is történt semmi, leszámítva a természet ezer apró történését: a harkály kopogását, a távolból felszálló varjak károgását, egy mókus sértett futását az ágak közt. Aztán egyszer csak – mintha a Bükk maga döntött volna úgy, hogy folytatja a pár nappal korábbi mondatot – a bal oldali bozótosnál rezdült a levegő. Áron ösztönösen hátrébb lépett. Éva felemelte a kezét, mintha karmester volna a világ legcsendesebb zenekara előtt.

– Nyugalom – suttogta.

– Ha ők vannak, úgyis ők vannak.

Az anyamedve jött elő. Ugyanaz a váll, ugyanaz a borostyán – vagy csupán a képzelet ruházza fel a hasonlósággal? Nem lehetett tudni. De a kölyök biztosan ugyanaz volt: ügyetlen, mégis méltóságteljes, mint aki egész életében megtanulta a botladozásból, hogy majd egyszer biztos lábbal álljon. A kicsi meglátta Áront – vagy megérezte a szagát –, megállt egy pillanatra és megingatta a fejét, mint aki emlékezésre próbálja bírni a saját kis orrát.

– Ne mozdulj – súgta Éva. – Ha nem érzel félelmet, ők sem.

„Én érzek” – gondolta Áron, és meglepődött, mert a félelem most puha volt és tiszta. Nem csapdosott, nem hánytorgatta a végleteket. Inkább emlékeztette, hogy él.

Az anyamedve továbbment a sűrűbe. A kölyök utána. Áron hátranézett Évára; az arcán az a mosoly ült, amelyben benne van: „minden a helyén”. Valahonnan távolról motor zúgása ütötte fel a fejét. Éva tekintete összeszűkült.

– Quad – mondta halkan. – Nem kéne itt lennie.

Az utak felől egyre közelebb csattogott a gép. Az erdő – amely az imént még gyógyító szobaként ringatta őket – idegessé vált, mint amikor a csendet egy rossz tréfa kettévágja. A motor hirtelen elhallgatott. Egy káromkodás, éles és közönséges, kiszökött a csendből. Éva intett Áronnak, és futásnak eredtek az ösvényen, amely a völgybe vezetett.

A kanyarban – ott, ahol az avar vastagabban puha – két alak állt. Az egyik, alacsonyabb, kopott zöld dzsekiben, a másik, magas, nyaksálat viselt. Áronnak nem kellett sokáig néznie: Jankó volt az alacsonyabb. A kezében háló – damilfényű, ismerős. A másiknak a bakancsa mellett vastag kötéldarab.

– Na, nézzük csak – mondta Jankó, és a hangja hideg volt. – A hős szerelő, a hegy új unokaöccse. – A tekintete átsiklott Éván. – És a szokásos zöld leány.

– Az erdőben tilos motorral járni – felelte Éva, és a hangja tárgyilagos maradt, de a zsebében a kéz a rádióra tapadt. – A hálót adja ide.

– Ez? – Jankó felhúzta a szemöldökét. – Ez csak horgászfelszerelés, kisasszony. – A társa nyelt egyet, idegesen pillantott körbe.

Áron előrelépett. – Jankó, elég. Hagyjátok abba.

– Az ilyen szép beszédtől nő a lomb – gúnyolódott Jankó. – Mit tudsz te, Bordás, mi az, ami itt történt, mielőtt a városi kezed ideért? Az apám, az öregem… – a hangja megbicsaklott – …mind azt mondta, a hegy azé, aki ismeri. Na, én ismerem.

– Nem ismered – mondta halkan Éva. – Csak használod. Az ismeret nem zsákmányol.

– Nagy szavak – fújt egyet Jankó. – Holnap fedél lesz ezekből a medvékből, ha jön a tél, és éhen maradunk. – A hangjában hirtelen keserűség volt, nem csak rosszindulat. – A faluban nincs munka, a kocsma marad, meg a vad.

– Nem kell ölni, hogy élni lehessen – felelte Áron. – Én is kulccsal kerestem kenyeret, nem késsel.

– Kulccsal? – Jankó elvigyorodott. – A kulcsod itt nem nyit semmit.

Éva ekkor előrelépett, és a rádiójába halkan bemondta a koordinátákat. – Igazgatósági járőr a Kőbérc alatt, két személy, szabálysértés és orv… – Elharapta a szót, mintha a levegő is tudná, hogy a béke és a szóhasználat közti feszítés néha kést szül. – …illegális hálóval. Intézkedés kérése.

A két férfi összenézett. A magasabb megmozdult, mintha elfutna, de Jankó a karjába mart.

– Maradsz. – A hangja hirtelen ijesztően nyugodt lett. – Bordás – fordult Áronhoz –, ezt a kört még lezárjuk. A hegy nem felejt. – A szemében rövid ideig valami fájdalmas villant, olyan, amelyben benne volt a faluban évtizedek óta gyűlő harag, a leépült munkahelyek átka, és az, hogy a hegy egyszerre ad és vesz.

A járőrök gyorsabban értek oda, mint várták. Éva hivatalos maradt, korrekt, és minden szót úgy forgatott, mint aki tudja, hogy a papír súlya néha nagyobb, mint a kő. A quadot elszámolták, a hálót lefoglalták, jegyzőkönyv született. Jankó a végén csak annyit mondott:

– Rendben. Legközelebb óvatosabb leszek. – Aztán a tekintetét Áronra szegezte. – És te is.

Amikor elmentek, a fák, mintha megkönnyebbülne, finoman zizegtek a szélben. Éva és Áron a lejtőn pár percig némán állt. Aztán Éva mondta ki azt, amit mindketten gondoltak:

– Ez nem rólad szólt. Se rólam. Hanem arról, ami itt van. – A terep felé intett. – Az erdő most is itt lesz holnap. És Jankó is. Velük kell együtt lélegezni.

– Megpróbálok – felelte Áron. – De most… – megköszörülte a torkát – …most szeretnék hazamenni. A bátyámhoz. Anyámhoz a temetőbe. És aztán visszajönni. – A hangja egyszerre volt szilárd és bizonytalan, mintha a hegy peremén egyszerre állna két lábbal és lebegne is.

– Menj – bólintott Éva. – Holnap is itt lesz a Bükk. És ha egyszer úgy érzi, megint túl sok levegőt tart bent a tüdeje, jöjjön fel. – Nyújtott egy kis fémdobozt. – Ez csokoládé. Kevesen hiszik, mennyi a közös a csokoládé és az erdő közt: mindkettő képes visszaadni, ami hiányzik az emberből.

Áron elnevette magát – először igazán azóta, hogy a damil a markába vájt. – Köszönöm.

Aznap délután Egerszalókon állt a sírok közt. A kavicsok fehér alapon csillogtak, a gyertyák kormot rajzoltak az üveg falára. A szél finoman suttogott a tuják között. Máté mellé állt, a férfi megfogta a vállát. Nem kellett sok szó.

– Hallottam – mondta végül Máté. – A medvét.

– Nem az a fontos – rázta a fejét Áron. – Az a fontos, hogy valamit végre elengedtem. – Megérintette a fejfát. – Lesz levegő – mondta ki halkan. – Mindkettőnknek.

Este, amikor hazaért, az ablak előtt megállt, és megint nem kapcsolta fel a villanyt. A Bükk sziluettje a távolban sötét volt, de nem komor. Inkább szülői. Zsebében megcsörrent a telefon: üzenet Évától. „Mára elcsendesedett a terep. Köszönöm a segítséget. És… ha legközelebb találkozik vele – bármelyikkel is –, csak ugyanúgy nézzen a szemébe.”

Áron ujjai felette lebegtek a billentyűzeten. „Köszönöm” – írta. „Megtanulok nézni. Magamra is.”

Másnap hajnalban ismét útra kelt. Nem volt terv, csak a hegy felé húzó, csendes szándék. A köd már nem volt olyan sűrű. A fák ünneplőben álltak, látszólag ok nélkül – de ki mondja meg, mi az ok egy erdő ünnepéhez? A régi kanyar után, ugyanott, ahol minden elkezdődött, megállt. A kövek között még mindig látszott a damil nyoma – vagy csak képzelte? Letérdelt, megsimította a kavicsokat. A levegő frissen ütött eső szagát hozta a völgyből.

– Itt vagyok – mondta a semminek. – És nem megyek sehová. – A hangja elhalt, de nem tűnt el. Benn maradt.

Ekkor a fák közül halk motozás. Nem zaj, nem is hívás – inkább csak jel. Az ember, ha sokat él a városban, elfelejti észrevenni az ilyen jeleket. Áron nem felejtette el. Felállt, és nem mozdult. A bozót peremén barna árny suhant, egy pillanatra kibomlott a reggeli fényben: pofácska, kíváncsiság, rövid csipogás. A kölyök. Talán ugyanaz. Talán más. De a világ ugyanazt az ígéretet tette megint: ha egyszer elengeded a damilt, ami belül feszít, a szív nem marad hálóban.

Áron mosolygott. A mellkasában most már rendben mozgott a levegő. A kocsihoz lépett, és a csomagtartóból elővett egy kisebb zsákot: szemeteszsákot, kesztyűt, csipeszt. Ha már itt van, összeszedi, amit a mások itt felejtettek: sörös dobozt, törött üveget, gyorsan odavetett cigarettacsikket. Nem volt hőstett. Nem volt rá taps. De a hegy megőrizte az efféle mozdulatokat is, ahogy a moha megőrzi a lépések puha kontúrját.

Dél felé járt, amikor a fény már melegebbre vált. A fák árnyéka rövidült, a patak hangosabban csilingelt. Áron összekötötte a szemeteszsák száját, a vállára vetette, és elindult vissza a kocsihoz. A távolban, az ösvény másik kanyarjában egy ismerős alak tűnt fel. Sapka, zöld kabát, könnyű lépések.

– Jó napot, Áron! – intett Éva. – A völgyben jelentettek egy eldobott hálót. – A szemétre pillantott. – Úgy látom, megelőzött.

– Csak annyit tettem, amennyit a lelkiismeret kibír – mosolygott Áron.

Éva fejcsóválva nevetett. – A lelkiismeret jó hátizsák. Ha tele van, nehéz. Ha nyitjuk, már könnyebb.

– Na és maga? – kérdezte Áron. – Hogy van?

– Én? – Éva elgondolkodott. – Ma reggel a Tar-kő alatt egy túrázó, akinek kificamodott a bokája, rám mosolygott, amikor bekötöttem. Azt mondta, „mennyire furcsa, hogy a fájdalomból is lehet hálát csinálni.” – Elmosolyodott. – Úgyhogy jól.

Egy darabig csak álltak, a hegy peremén, és körülöttük a levegő olyan volt, mint egy jól hangolt hangszer húrja. A távolban varjak kőröztek, mintha tollukban a fekete is fény volna.

– Éva – szólalt meg végül Áron. – A múltkor azt mondta, a hegy beszél. Szerintem ma nekem azt mondta: „nem vagy egyedül.”

– Akkor jól értette – felelte Éva. – Mert én is pont ezt hallottam.

Elbúcsúztak. Áron beszállt az autóba, és miközben visszagurult Eger felé, már nem érezte azt a görcsöt a mellkasában, amit a városi utca minden egyes dudája, minden felkapott hír, minden ki nem mondott mondat gerjesztett benne. A hegy megtanította kilélegezni. És az erdő, a maga lassú, embernél idősebb bölcsességével még egy üzenetet küldött: ha találkozol a félelemmel, simogasd meg – lehet, hogy csak egy kölyök az anyja mögött.

Később, aznap este, mielőtt lekapcsolta volna a lámpát, Áron még egy telefonhívást indított.

– Halló? – szólt bele a bátyja.

– Máté, figyelj – mondta Áron. – Vasárnap felmegyünk a hegyre. Én, te, apa. Viszünk egy termoszt. Anyu kedvenc csokoládéját. És sétálunk egyet. Semmi nagy dolog. Csak levegő.

A vonal túlsó végén csend. Aztán egy halk sóhaj. – Menjünk – felelte Máté. – Ideje volt.

Áron letette a telefont, az ablakhoz lépett, és a feketébe nézett, amelyben már nem volt fenyegetés. Csak mélység. És valahol a mélyben, a Bükk vállán, egy barna árnyék pihegett, egy kisebb árny összegömbölyödve hozzáért, és az erdő – mint mindig – megőrizte a történetet, hogy aki képes meghallani, annak egyszer majd elmesélje.

Aznap éjjel, amikor a város fölött a felhők széle kinyílt, Áron álmában megint a kanyarban állt, kezében a damil maradékával. De már nem vágni akart. Csak nézni. És a nézésben benne volt minden: a félelem, a tisztelet, a hála és az elengedés. Reggel úgy ébredt, mintha valaki végre levette volna róla a hálót. A sajátját. És tudta, hogy ha egyszer mégis újra szorítani kezd, van hová mennie: fel, a Bükk gerincére, ahol a köd alatt és fölött is az a különös, magyaros béke feszül, amelytől az ember szíve a helyére kattan.

És ez elég volt. Legalábbis egy időre. És néha – ez a legtöbb.

2025. november 08. (szombat), 14:40