Ötvenhat évesen olyan hírt kapott, amit senki sem hitt volna el: gyermeket várt...

Az utolsó remény

Márta ötvenhat éves volt, amikor újra hinni kezdett a csodákban.

/Egy esős novemberi reggelen, mikor a kis pécsi lakásában a kávéillat lassan összekeveredett a frissen mosott ruhák párájával, furcsa émelygést érzett\./

Először legyintett: „Biztos csak a gyomrom.” De amikor a szédülés és a különös melegség napok múltán sem múlt el, valami halvány, rég elfeledett érzés kezdett mocorogni benne.

– Nem lehet… – suttogta a tükörbe nézve. – Ennyi idősen? Ugyan már…

De a gondolat nem hagyta nyugodni.Másnap vett egy terhességi tesztet a patikában, kissé szégyenkezve, mint egy kamaszlány. A gyógyszerész nő csak rámosolygott, mintha azt mondta volna: „Ugyan, hölgyem, miért is ne?”

Otthon, mikor a két rózsaszín csík megjelent a kis műanyag ablakban, Mártát elöntötte a forróság. Szíve hevesen vert, és a könnyei megindultak.– Istenem… hát mégis lehetséges…

Negyvenévesen már lemondott róla, hogy valaha anya legyen.

Férje, László, tizenöt éve hunyt el, gyermektelenül. Ő pedig beletörődött, hogy az életnek más tervei vannak vele. De most, valami lehetetlennek tűnő csoda történt.

Mikor elmondta a hírt a húgának, Ilonának, a nő csak tátott szájjal nézte.– Márta, te teljesen megőrültél? Ötvenhat éves vagy!– Tudom. De a teszt… pozitív.– Az nem lehet pontos. El kell menned orvoshoz!– Nem akarom, hogy bárki elvegye tőlem ezt az érzést – mondta halkan Márta, és megsimította a hasát. – Annyi évet vártam erre.

Mégis elment az orvoshoz, ha csak azért is, hogy megbizonyosodjon. A rendelőben egy fiatal nőgyógyász fogadta, dr. Kovács Áron, aki kissé hitetlenül nézte a beutalót.– Asszonyom, ön… ötvenhat éves, ugye?– Igen.– Hát, előfordult már, de nagyon ritka. Meg kell vizsgálnunk alaposan.

Márta csak bólintott, és közben a plafont nézte, amíg a vizsgálat tartott.

A doktor arca azonban semmit nem árult el.– A vérvétel hormonváltozásokat mutat, és valóban lehet terhesség… bár ultrahang nélkül nehéz biztosat mondani.– Nem szeretnék gépeket. Régen is szültek gépek nélkül – mondta határozottan. – Isten adta, majd Isten is vigyáz rá.

Az orvos elhallgatott, de érezhetően nem értett egyet.– Rendben, de ha bármilyen fájdalmat vagy vérzést tapasztal, azonnal jöjjön vissza.– Nem lesz semmi baj – mosolygott Márta. – Ez most az én ajándékom.

Kilenc hónap hit és remény

Ahogy teltek a hónapok, Márta hasa nőni kezdett. A szomszédok susmorogtak, a boltban a pénztárosnő hitetlenkedve nézett utána.– Láttad? A Márta néni… állítólag gyereket vár!– Ugyan már, az biztos valami betegség.– Én meg azt mondom, csoda történt. Isten útjai kifürkészhetetlenek – szólt közbe az idős Terka néni a házból.

Márta mindezt hallotta, de nem bánta. Minden reggel énekelt egy dalt, amit még az édesanyjától tanult: „Aludj, kicsi angyalom, álmodj szépeket…”– Hallod, kicsikém? – suttogta a hasának. – Annyira várunk téged.

Naponta írt naplót is, egy régi bőrkötéses füzetbe.„Ma megmozdult. Legalábbis úgy éreztem. Mintha egy kis pillangó rebbenne bennem. László, bárcsak itt lennél, és láthatnád.”

Ahogy telt az idő, fáradékonyabb lett. Néha fájt a háta, a gyomra is feszült, de a hit, hogy életet hord a szíve alatt, minden kellemetlenségen átsegítette.

Húga próbálta rávenni, hogy menjen el újra orvoshoz.– Márta, könyörgöm, ez nem játék. Lehet, hogy valami baj van.– Nincs baj, Ilona. Csak másképp működik a testem, mint a fiataloké.– De legalább egy ultrahangot! –– Nem. Nem akarom, hogy bárki beleszóljon.

Ilona tehetetlenül nézte, ahogy nővére egyre sápadtabb és gyengébb lesz.

– Én csak segíteni akarok.– Tudom, drága – felelte Márta lágyan. – De ezt az utat egyedül kell végigjárnom.

A hetedik hónapban különös fájdalmak jelentkeztek. Néha éjjel is felriadt, hideg verejtékben úszva.– Talán csak a baba mozog – nyugtatta magát. – Erős fiú lesz.

Mégis, valami mélyen legbelül suttogott: valami nincs rendben.De Márta nem akarta hallani. Nem, most nem vehetik el tőle ezt a csodát.

Egyik este, mikor a város fölött sötét fellegek gyülekeztek, Márta a tükör előtt állt, és a hasát simogatta.– Tudod, kicsim, holnap bemegyek a kórházba. Azt mondják, eljött az idő. Remélem, nem fogsz haragudni, ha egy kicsit félek.

A felismerés

Másnap reggel Ilona kísérte be a Megyei Kórházba. Márta izgatottan mosolygott.– Képzeld, álmodtam, hogy kisfiú vagy. És László ott állt mellettem, és nevetett.– Csak maradj erős, jó? – suttogta Ilona, miközben megfogta a kezét.

A szülészeten dr. Kovács is ott volt, meglepődve látta viszont a nőt.– Asszonyom, jól tette, hogy bejött. Megvizsgáljuk, rendben?

Márta bólintott, és felült a vizsgálóasztalra. A doktor homloka hamar ráncba szaladt.– Hozzátok be az ultrahangot – mondta az asszisztensnek, kissé feszült hangon.

– Mi történt, doktor úr? – kérdezte Márta, érezve, hogy valami nincs rendben.A férfi nem válaszolt azonnal. A monitorra nézett, majd a nőre.– Márta… kérem, nyugodjon meg, de amit látok, az nem terhesség.

A szoba elnémult.– Tessék?– Nincs magzat. A méhében egy nagy, körülbelül húsz centiméteres daganat van.

Márta arca elfehéredett.– Az nem lehet… A tesztek… a jelek…– Előfordul, hogy bizonyos daganatok hormonokat termelnek, amik a terhesség tüneteit utánozzák. Ezért is hittük el mi is részben a lehetőséget.

Ilona odaugrott a nővéréhez.– Jaj, te szegény…Márta csak bámult maga elé, üres tekintettel.– Én… beszéltem hozzá. Nevet adtam neki. – Hangja remegett. – Hogy lehet, hogy semmi sincs ott?

A doktor lehajtotta a fejét.– Tudom, ez nagyon nehéz. De azonnal műteni kell. Ha nem távolítjuk el, veszélyben van az élete.

A műtét és az újjászületés

A következő órákból Márta csak foszlányokra emlékezett. A hideg műtő, a fények, a maszkos arcok, a gépek halk pittyegése. Mikor felébredt, már túl volt mindenen.

A nővér mosolygott rá.– Minden rendben van. A daganat jóindulatú volt. Megmenekült.

Márta nem szólt semmit. Csak az ablakon túl nézte, ahogy a hópelyhek lassan hullanak a városra.– Jóindulatú – ismételte magában. – De közben elvette tőlem mindazt, amiben hittem.

Napokig nem beszélt senkivel. A test lassan gyógyult, de a lélek… az még sebet se kapott, csak végtelen ürességet.

Egyik délután dr. Kovács beült mellé.– Sokat gondolkodtam magán – mondta csendesen. – Tudja, a legtöbben összeomlanának. De magában van valami… különös erő.– Erő? – mosolyodott el keserűen. – Én csak elveszítettem valamit, ami sosem létezett.– Talán. De lehet, hogy épp ez volt a csoda. Hogy életben maradt, és most újrakezdheti.

A nő elnézett a távolba. A kórház udvarán egy fiatal anyuka tologatta a babakocsit. A gyerek kacagása beszűrődött az ablakon.– Lehet, hogy igaza van, doktor úr – mondta halkan. – Talán nem anyának szánt az élet, hanem… valakinek, aki másokat segít túlélni a saját veszteségüket.

Amikor néhány héttel később elhagyta a kórházat, Ilona ott várta a kapuban.– Készen állsz?– Igen – felelte Márta, és megfogta a húga kezét. – Most már tudom, mit jelent az, hogy második esély.

És ahogy kilépett a téli napfénybe, úgy érezte, mintha valaki finoman megsimítaná a vállát. Talán csak a szél volt, talán valaki más. De a szívében béke született.

„A csoda nem mindig az, amit vártunk” – gondolta. – „Néha csak annyi, hogy még itt vagyunk, és tovább tudunk szeretni.”

2025. november 08. (szombat), 14:18