Így tette helyre a menyasszony a fehér ruhás anyóst és családját élőben a templomban

A szegedi esküvő.

A hajnali fény épp csak beszűrődött a Klauzál tér sarkán álló, régimódi fodrászüzlet ablakán, ahol Luca egy fehér köntösben ült a tükör előtt. /A haja félig feltűzve, a kávéja félig kihűlve, az arca pedig a reggeli izgalomtól kipirulva\./

Esküvője napján volt. A nagy nap. Mögötte a barátnője, Zsófi épp az utolsó hullámcsatot tűzte a frizurájába, amikor Luca telefonja rezdült egy aprót az ölében.

– Anyósod? – kérdezte Zsófi félhangosan, miközben rápillantott a kijelzőre.

– Igen. Már harmadszor hív ma reggel – sóhajtott Luca, és lehalkította a készüléket. – Elég volt a tegnapi vitából a torta díszéről...

Zsófi elmosolyodott, de a szeme komoly maradt.

– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

Luca visszanézett rá a tükörből. A szemében ott volt a válasz. Már nem volt visszaút. Szerette Ádámot, mindennél jobban. Az, hogy a fiú anyja – Szabóné dr. Gábor Terézia, a nyugalmazott bírónő – rideg, kritikus és örökké elégedetlen volt, nem változtatott ezen.

A baj nem Ádámmal volt. Hanem az anyjával.

A szegedi Fogadalmi templom lassan megtelt. A vendégek sorra foglalták el a helyüket, halk moraj és parfümfelhők kavarogtak a padsorok között. Az oltár előtt Ádám állt, feszülten, mégis ragyogva, ahogy legjobb barátja, Péter a vállára tette a kezét.

– Nem nézheted így végig, öregem, mintha temetés lenne – súgta neki Péter.

Ádám csak bólintott, de közben a szemét az ajtón tartotta. A fényes, faragott templomajtón, ahol hamarosan megjelenik majd Luca hófehér ruhájában.

Aztán a templomajtó kinyílt.

De nem Luca lépett be rajta.

Hanem az anyja.

És nem volt egyedül.

Szabóné Terézia belépett két nővérével – Gizellával és Irmával – valamint három felnőtt unokahúgával: Dórával, Rékával és Lillával. Hat nő. Fejét magasra tartva, lépteik kimértek, mint valami családi opera fináléjában. És mind a hatan hófehér ruhában voltak. Nem krémszínűben. Nem pezsgőszínben. Hanem vakító, menyasszonyi fehérben. Padlót söprő szoknyákban, csipkés ujjakban, uszályos eleganciában.

A templomban megfagyott a levegő. A vendégek egymásra néztek. A zene halkabbra váltott.

Ádám arca vörös lett, mint egy nyári cseresznye. Péter egy szót sem szólt, csak erősebben szorította barátja vállát.

Szabóné végigsétált a padsorok közt, mintha semmi nem történt volna. Egy pillanatra megállt, és Ádámra nézett.

– Olyan szép nap ez, nem igaz? – suttogta mosolyogva. – A fehér mindig is jól állt a családunknak.

Ádám kinyitotta a száját, de Luca belépett.

És mindenki elnémult.

– Ne – mondta Luca csendesen, miközben Zsófi egy lépéssel mögötte megállt. – Engedd, hogy én intézzem.

A mikrofon mögött.

Luca egyenesen végigsétált a templomhajón, minden lépésével egyre nagyobb csendet parancsolva. A padsorokban ülők mozdulatlanul figyelték. A hófehér ruhák gyűrűjében, mint egy színpadra lépő színésznő, megállt a mikrofon előtt.

– Jó reggelt mindenkinek – szólalt meg, hangja nyugodt volt, de csendesen vibrált benne valami mélyebb.

– Mielőtt elkezdjük ezt a szép szertartást, szeretnék néhány vendéget külön megköszönni.

Szabóné arca derűs maradt, de a szemében valami megrezdült. A mellette ülő nővérek feszülten figyeltek. A három unokahúg mintha egy pillanatra egyszerre húzta volna össze a vállát.

– Kérem, tapsoljuk meg Ádám édesanyját, Teréziát, a két nagynénit, Gizellát és Irmát, valamint Dórát, Rékát és Lillát, akik ma úgy döntöttek, hogy ők is menyasszonyi fehérben jelennek meg. Igazán bátor és figyelemfelkeltő választás.

Néhány vendég zavartan köhintett. Aztán valaki hátul tapsolni kezdett. Először halkan, majd a templom megtelt ritmustalan, de őszinte tapssal. Terézia arcáról eltűnt a mosoly, mint amikor a nyári zápor elmos egy poros járdát.

– Azt hiszem, sokáig próbáltam megfelelni elvárásoknak – folytatta Luca –, mosolyogtam, mikor nem akartam, hallgattam, mikor védekeznem kellett volna. Azt hittem, ha elég kedves vagyok, idővel befogadnak.

Ránézett Ádámra, aki állva figyelte őt az oltár előtt.

A férfi arcán megrendült büszkeség ült.

– De ma... ma nem akarok kicsire húzódni, hogy másnak kényelmesebb legyen. Mert én vagyok a menyasszony. Nem az a ruha, amit hordok, tesz azzá. Hanem az, amit érzek, és az ember, aki rám vár ott elöl.

Egy lélegzetvételnyi csönd következett.

– És bármennyire is próbál bárki elhomályosítani, egy dolgot nem lehet elvenni tőlem: ma én vagyok az, akihez Ádám hűséget fogad. És ez minden jelenlévőnek világos. Még ha hat másik fehér ruha is van a templomban.

Nevetés tört ki, felszabadult, igazi. Luca meghajolt, és visszament Ádámhoz. A férfi könnyes szemmel ölelte át.

– Ezért szeretlek – súgta a fülébe. – Ezért mindent újra csinálnék.

Az utóhatás.

A szertartás csodálatos volt. A templom megtelt nevetéssel, könnyekkel, melegséggel. Luca és Ádám fogadalmai őszinték, egyszerűek és szívből jövők voltak. Miközben kimondták az „igen”-t, mintha a világ is egy pillanatra megállt volna.

Aztán a násznép állva tapsolt. Még azok is, akik néhány perccel korábban még feszengtek a padokban.

A vacsora már egy hangulatos, belvárosi étteremben zajlott, ahol Luca egykori osztálytársa, Zolika volt a séf. A roston sült kecskesajttal indított előétel után megjött a poharak csilingelése, a koccintások sora és a tánc. Ádám felkérte Lucát az első táncra, és ahogy lassan köröztek a parketten, a világ újra csak kettejükből állt.

A fehérbe öltözött hatos asztalt kaptak az ablaknál. Terézia és a nőrokonai mereven ültek, szinte mozdulatlanul, mint díszbábuk egy elrontott kirakatban. A ruha már nem hangsúly, csak emlék volt – kínos, fényes emlék.

Zsófi egy pohár borral a kezében Luca mellé lépett.

– Ezt elraktuk emlékbe – mutatott egy fényképet a telefonján, amin a hat nő ül, míg a háttérben Luca és Ádám táncolnak. – Képzeld, az unokahúgok közül kettő elnézést kért a mosdóban. Azt mondták, ők ezt nem így tervezték.

Luca elmosolyodott, de nem válaszolt. Már nem akarta boncolgatni. Ami megtörtént, megtörtént. Aznap este nem a sérelmeké volt a főszerep, hanem a szereteté.

Három hónappal később, egy hideg, októberi reggelen Luca egyedül ült a Dóm téri Frei kávézó teraszán. Egy vékony sálat tekert a nyaka köré, kezében forró tejeskávéval. A levelek zörögtek a térkövön. A templom árnyéka rávetült a tér szélére.

Aztán megérkezett Terézia.

Elegánsan, ahogy mindig. De most nem volt benne semmi fellengzős. Leült Luca elé, és anélkül, hogy bármit mondott volna, levette a kesztyűjét és keresztbe tette a kezét.

– Nem akarom sokáig feltartani – szólalt meg halkan. – Nem tudom, jóvá lehet-e tenni, amit tettem.

Luca nem szólt. A nő folytatta.

– Azt hittem, védem a fiamat. Azt hittem, tudom, mire van szüksége. De... – Elakadt a szava. – Az a nap... amikor kiálltál... Nos, akkor először éreztem, hogy talán te jobban ismered őt, mint én.

Csend.

– Nem kérek megbocsátást. Csak azt szerettem volna, ha tudod: sajnálom. Őszintén.

Luca bólintott. Lassan, óvatosan.

– Köszönöm, hogy elmondtad.

Nem fogtak kezet. Nem ölelték meg egymást. Nem született belőle hirtelen szoros kötelék. De valami megmozdult kettejük között. Egy repedés a falban. Egy kis fény a résen át.

Azóta eltelt másfél év. Luca és Ádám egy kis házba költöztek a Tisza-part közelébe. Minden héten vasárnap közösen főznek, és bár Terézia ritkán jön át, amikor igen, már nem hoz kritikát a zsebében.

Nem lettek barátnők. De lett közöttük egy újfajta kapcsolat: óvatos, de őszinte tisztelet.

És ez Lucának éppen elég.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek. A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2026. február 02. (hétfő), 18:02