Két nyakig kisminkelt úrihölgy sugdolózva szánakozott a Down-szindrómás kislányon és édesanyján: egy férfi az asztalhoz lépett és ezt tette:

Sophia Down szindrómával született és pár ember bizony nem rejti véka alá kíváncsiságát, ha édesanyjával Pammel sétálni indulnak. Sajnos ez a kíváncsiság legtöbbször egy kósza fintorban és lesajnáló tekintetben kimerül. Ha pedig beszélgetésre kerül a sor, abban sincs sok köszönet. Egyszer valaki még azt is megkérdezte, hogy örökbefogadta-e a kislányt, annyira nem hasonlít rá.

Érthetően, mikor az édesanya még a terhessége alatt először tudomást szerzett lánya betegségéről, őt is felzaklatta, de hamar erősebbnek bizonyult az anyai szeretet mindenfajta kételynél, és egyértelművé vált számára: kislánya értékes és gyönyörű! Persze csak reménykedhetett, hogy majd mások is meglátják Sophiában mindezt.

Ám reménye minden egyes fintorral, és kényelmetlen kérdéssel egyre halványabb és halványabb lett.

Ezért érezte úgy, hogy muszáj megosztania azt, ami a minap az egyik kávézóban történt velük!

“Ott ültem a kávézóban Sophiával, ahogy máskor is. Két hölgy a mellettünk lévő asztalnál minket bámult és sugdolózott. Ehhez már hozzászoktam, mivel a lányom Down-szindómája csak úgy vonzza az előítélettel vegyes tekinteteket és a fülekbe súgott megjegzéseket… A két “hölgy” még ki is hajolt az asztaltól, hogy jobb rálátásuk legyen a lányomra, mintha bazári majmot néznének… Az sem zavarta őket, hogy én állom a tekintetüket. Zavart. Annyiszor megtörtént már, mégis akkor a szokásosnál is jobban felzaklatott.

“Ekkor kezdett el közeledni felénk a házaspár, és nekem az jutott eszembe: nagyszerű, még több bámészkodó, már csak ti hiányoztok!”

“A férfi gyengéd kézrázással üdvözölte Sophiát, aki mosolygott és integetett neki. Ekkor ért az igazi meglepetés, ugyanis mikor rámnézett láttam, hogy a szeme könnyekkel teli. Így szólt: szeretnék önnel megosztani egy történetet, ha nem gond, csak az a baj, hogy nem fogom kibírni anélkül, hogy el ne csuklana a hangom…” 

Kíváncsi lettem és bátorítottam, hogy mesélje csak el. Hát erre egyáltalán nem számítottam!

“Elmondta, hogy előző nap nézte a híreket, és volt egy interjú egy édesanyával, aki nemrég adott életet súlyosan fogyatékos gyermekének. Azért kérték fel, mert kíváncsiak voltak miért döntött úgy, hogy megtartja a gyermeket. Annak ellenére, hogy orvosai azt mondták neki, nem kellene, mert egész életében hozzá lesz majd láncolva… Amit válaszként adott szíven ütött és ezért mesélem mindezt most önnek is:

A lényeg az, hogy soha nem tudhatod mekkora befolyással lesz az ember a világra. Nem tudodhatod, hogy mik a rejtett képességei, vagy azt, élete hogyan változtathatja meg másokét. Addig legalábbis nem, amíg nem adsz neki esélyt.

Ezután rámnézett és mielőtt továbbsétált volna így szólt a lányomhoz: Csodálatos vagy! Nekem pedig őszintén gratulált.”

Azonnal sírni kezdtem. Egy idegen meglátta mennyire értékes a kislányom! Nem akartam hinni a fülemnek!”

“Egy világban, ahol a lányomat bámulják, ahol összesúgnak a háta mögött ez a férfi megmutatta mennyire fontos, és ezért örökké hálás leszek neki”

Megható, és egyben tanulságos is. Sosem tudhatjuk ki, mekkora befolyássqal lehet a világra. És Paméké ettől az egy beszélgetéstől biztosan jobb lett!

Oszd meg, hogy a hasonló sorsú szülők és gyermekeik napját feldobd!

Forrás: Facebook