Különös háztető mentette meg az idős nőt – Így készült fel a télre

A változás nyara.

Somoskőalja, egy apró, palócok lakta falu a Bükealján, ahol a legnagyobb hírverést a falunap, egy készülő kaláka vagy a templomtorony javítása szokta kiváltani. /De abban az évben, amikor Márk bácsi meghalt, valami egészen más történt\./

Valami, amiről még a bodzás pálinkával is koccintottak a kocsma hátsó asztalánál: a felesége, Ilonka néni minden nap felmászott a tetőre.

Nem locsolni, nem gereblyézni, hanem karózni. Fadarabokat, hosszú, kihegyezett nyárfaoszlopokat vitt fel, egyenként. Egyik nap csak hármat, másik nap többet. Kicsi, sovány asszony volt, ráncokba merevedett tekintettel, de olyan biztosan lépett a palára, mintha annak idején nem is fazekas feleség, hanem kéményes lenne.

A faluban az emberek először csak megrázták a fejüket. De amikor augusztusra már az egész tető egy kihegyezett tüskeházhoz hasonlított, megindult a mormolás.

— Ilonka megkattant. Márk halála tette. — mondta komoran Szép Zsigmond, a nyugdíjas postás.

— Vagy boszorkányságot űz. Az a sok karó... Nem normális. — tette hozzá a boltosnő, Irma, miközben közértes zacskóba csomagolta a zsemlét.

Csak a legfiatalabbak, mint Jancsi, a patikus tanonca, mértek némi csodálatot mutatni.

— Azért ha belegondolsz, bátor dolog ez egy hölgytől nyolcvanon túl. —

A válasz rendre lesöprő kacaj volt.

Ilonka néni viszont nem törődött velük. Felmért, kimért, fűrészelt, csiszolt, kalapált. Esténke felé, amikor a nap pirosra színezte a Karancs gerincét, csendben leereszkedett a tetőről, letörölte homlokáról a port, s becsukta maga mögött a kiskaput.

 A néma válasz.

A szeptember elhozta a sárguló leveleket, a kerti műhely csukott ablakán át kiszűrődő kalapácshangokat, majd csendet. Október második hetére elkészült a tető. Ilonka néni nem mászott fel többé. De a karók ott meredeztek: hosszú sorokban, különböző szögekben, mintha egy ismeretlen nyelven beszélnének.

A pap, Karcsi atya, egy alkalommal megkockáztatta:

— Ilonka néni, bocsásson meg, de elmondaná, mire jó ez a... tetőtüskésdi?

Az asszony ránézett. Szeme tétován villant, de hangja tiszta volt:

— Nem mindig tudja az ember, mikor ér el a vihar. De ha már ott van, jobb, ha felkészül.

Karcsi atya csak bólintott. Úc volt benne valami, amit nem lehetett megkérdezéssel kibillenteni.

Aztán eljött a tél.

Amikor elcsendesült a világ.

Először csak lassan szitált a hó. A gyerekek örültek, szánkóztak, csúszkáltak a lejtőkön. A férfiak a kocsmában melegedtek, a nők a kályha mellett fonták a fonalat vagy bablevest kavargattak. A falu téli álomba merült.

Aztán december végén jött a szél. Először csak zúgott a fák közt. Majd bömbölni kezdett. Az emberek ablaka reszketett, a tetők nyögtek, a kerítések csikorgatták szögleteiket.

Egyik hajnalon a falu lakói egymás után jöttek ki a házukból, mintha valami közös álomból ébredtek volna. A szél levitte a szomszéd Józsi tetőcserepeinek felét, a távolabbi utcákban kidőlt egy akácfa, s rázuhant a libaólra.

A kerítéslécek úgy hevertek a hóban, mint kifacsart gyufaszálak.

De Ilonka néni házát nem érte semmi.

A karók, amelyek annyi gúnyt kaptak, most pajzsként álltak a széllel szemben. A vihar beleakadt a kihegyezett végükbe, megtört, felfelé terelődött, ahogy a széláramlások megváltoztak. A tetőn egyetlen pala sem mozdult meg.

Januárban, amikor az utak már járhatatlanok voltak, Irma néni, aki addig mindig csak rosszallóan nézett Ilonkára, átment hozzá egy tállal:

— Hoztam egy kis lencsefőzeléket. Gondoltam, egyedül biztos nehéz...

Ilonka csak bólintott. Nem mondott sokat. De leült vele az asztalhoz.

A faluban onnantól más szemmel nézték a tetőt.

Nem bolondságnak, hanem emléknek. Mert kiderült: Márk bácsi még életében mesélt Ilonkának egy régi palóc védelmi módszerről, amit az ő nagyapja is használt. Akkor, amikor még nem volt szigetelés, de volt ész, fa, és türelem.

Ilonka csak emlékezett.

És túlélte.

A tető pedig azóta is áll. Akár egy emlékmű, de élő, szélcsiszolt emlékmű. A falu csendes hőse, karókkal írt üzenet az időnek: hogy az ember nem akkor őrült, ha másképp cselekszik. Hanem akkor bölcs, ha tudja, mikor kell előre gondolkodni.

Epilógus.

Tavasszal, amikor az orgonabokrok illata újra belengte Somoskőalja utcáit, Ilonka néni a padon ült. Térdén egy kopott fotóalbum hevert, benne sárgult képek: Márk bácsi, egy régi szüret, karácsony az unokákkal, s egy kép, ahol ketten álltak a ház előtt, háttérben a régi tető, még a karók előtt.

Egy iskolás kislány, Emese, odament hozzá.

— Néni, miért néz mindig ilyen sokat a háztetőre?

Ilonka elmosolyodott.

— Mert ott van minden, amit megtartottam abból, aki voltam. És abból is, aki szeretett engem.

A kislány bólintott, bár nem értette teljesen. De megfogta az öregasszony kezét, és együtt nézték tovább a csendes tetőt, mely már nem furcsaság, hanem emlékezet lett.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek. A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2026. február 08. (vasárnap), 16:11