Újszülött volt, és látszólag „csak hasfájása"– aztán az apja észrevett valamit a lábán…

Éjfél után….

– Már megint sír… – sóhajtott fáradtan Anikó, miközben a babamonitor halk, de egyre erősödő sírást sugárzott ki az éjjeli szekrényen.

– Megyek – mondta halkan Tamás, és felült az ágy szélére.

/A hálószoba félhomályában csak a digitális óra piros számai világítottak\: 2\:42\./

Már a harmadik ilyen éjszaka volt zsinórban. Zente, a hétéves házasságuk gyümölcse, másfél hónapos kisfiuk, az utóbbi három napban szinte semmit nem aludt, és olyan keservesen sírt, hogy a fiatal szülőkben lassan mindent szétfeszített a tehetetlenség.

– Cseréltünk pelust. Evett is. Nem lehet éhes. És nem lázas – motyogta Tamás, miközben bebotorkált a babaszobába. Az apró test a kiságyban úgy vonaglott, mintha valami fájna, de az orvosok tegnap este is azt mondták a Szent Imrében, hogy „tipikus kólika”, vagyis hasfájás. Felírtak egy cseppet, meg javasoltak melegvizes borogatást.

Semmi nem használt.

– Gyere, apánál jobb – mondta Tamás halkan, és óvatos mozdulattal felemelte Zentét. A kisfiú még egy pillanatra belesírt a mellkasába, aztán kis lélegzetvételnyi szünet után újra felzokogott. – Hogy lehet, hogy eddig olyan nyugodt voltál…?

Anikó az ajtófélfának dőlve figyelte őket. Kócos haját csattal fogta hátra, de az is félig már lecsúszott. A szemei alatt sötét karikák, az arcán aggódó ráncok.

– Hívjuk vissza az orvost reggel – mondta rekedten.

– Ez már nem normális, Tomi. Már három napja egyfolytában sír. És most már én is hallom, hogy másképp sír, mint régen. Nem panaszkodik, hanem… szenved.

– Ma megint csak azt mondták, hogy túlreagáljuk – vonta meg a vállát Tamás keserűen. – De igazad van. Holnap nem megyek be dolgozni. Valamit ki kell derítenünk. Ez így nem mehet tovább.

–

Másnap délelőtt kimerülten ültek a nappaliban. A kis Zente az apja mellkasán szuszogott pár percet, de csak addig, míg nem mozdultak. A legkisebb neszre is sírva ébredt. Anikó újra felhívta a gyermekorvosi rendelőt. Kaptak délutánra időpontot a kerületi rendelőintézetbe. Addig is váltogatva tartották ölben a gyereket, próbáltak vele sétálni, énekelni, de semmi nem segített.

A vizsgálaton az orvos – egy idősebb, kissé fásult doktornő – rutinos mozdulatokkal tapogatta végig a kis testet, nyomkodta a pocakját, mérte a lázát, hallgatta a tüdejét.

– Hasfájás. Nagyon gyakori ilyen korban. Különösen, ha már az édesanya teje mellett tápszer is van. Az emésztőrendszerük még éretlen. Próbáljanak meleg borogatást, cseppet, és sok-sok szeretetet. Ez el fog múlni.

Anikó szólni akart valamit, de Tamás rászorította a kezére a sajátját. Megköszönték, és hazamentek.

Otthon a nap alig telt el. A gyerek egész délután sírt, sem hason, sem háton, sem ölben nem nyugodott meg.

A pár nappal korábban még derűs lakás lassan egy kimerültségtől és félelemtől feszülő várkastéllyá vált.

Éjjel megint Tamás kelt fel. Anikó már aludni sem bírt rendesen – fekszik ugyan, de az izmai görcsben, a szemei nyitva. A férfi elővette a hordozókendőt, és a mellkasára csomózta a babát. Óvatosan járkálni kezdett a sötét lakásban.

A konyhaajtónál megállt, kinézett az ablakon. Lent a Bartók Béla úton egy taxi húzott el. Egy részeg fiatal futott utána.

A gyerek sírása most már nem volt olyan éles, inkább valami halk, görcsös nyöszörgés. A pici teste lüktetett az apja szívverésére válaszul.

– Haver… mit csináljunk még? – súgta Tamás, és végigsimított a kicsi hátán. – Apád nem Superman. De nem hagyom, hogy bajod legyen. Ez ígéret.

Ebben a pillanatban valami furcsa érzés villant át benne. Mintha a bal láb kicsit nehezebb lenne. Megállt, és óvatosan kihámozta a babát a kendőből. A pelenkázóra fektette, és lekapcsolta a nagy fényt.

Apránként vetkőztette le Zentét. Body, rugdalózó, zokni.

És akkor megtorpant.

Tamásnak egy pillanatig meg kellett kapaszkodnia a pelenkázóasztal szélében. A szíve nagyot dobbant, de a következő már mintha kimaradt volna.

Zente bal lábfeje feltűnően piros volt. Melegebb is, mint a másik. A bokájánál, épp a kisujj környékén, mintha valami vékony, sötétebb vonal húzódott volna.

Közelebb hajolt. A lámpa sárgás fénye alatt nem volt egyértelmű, mi az.

Megfogta a gyerek apró ujjacskáit, és akkor már biztos volt benne: egy hajszál. Egy hosszú, vékony, világosbarna hajszál, aminek egyik vége be volt akadva Zente lábujjai közé, a másik spirálban tekeredett a kis boka köré. Annyira szorosan, hogy a bőr már megdagadt, és a hajszál belesüllyedt a húsba. A duzzanat miatt a környező bőr sötétvörösre váltott, és mintha a vérkeringés sem lenne rendben – az ujjak a hajszál alatt egészen elfehéredtek.

– Anikó! – kiáltotta halkan, de határozottan. – Gyertek gyorsan!

A nő álmosan, még félálomban bukkant fel a folyosón, de amikor meglátta férje arcát, azonnal felébredt benne a félelem.

– Mi történt?

– Nézd meg a lábát – mondta Tamás, és félreállt.

Anikó ráhajolt a kisfiúra, majd egy másodperccel később döbbenten felsikoltott.

– Jézusom… ez az én hajam!

Tamás bólintott.

– Nem vetted észre, hogy kiszakadt egy csomó a hajadból?

– Napok óta alig fésülködtem… csak feltűztem valahogy… nem gondoltam, hogy baj lehet belőle…

– Hívd a gyerekorvost – mondta Tamás remegő hangon. – Most azonnal. Én felöltöztetem.

De a gyerekorvosi rendelő nem vette fel. Éjjel 1:11 volt. Anikó a sürgősségi számot hívta, ahol azt mondták, azonnal menjenek be az Uzsoki Gyermekügyeletre.

Tamás óvatosan felöltöztette Zentét, aki már csak halk, szinte fátyolos hangon sírt.

Anikó a kabátját próbálta felkapni remegő kézzel.

–

Az Uzsoki kórház sürgősségi bejáratánál nem volt sor. A recepciós nő, ahogy meglátta a kicsi, nyöszörgő babát, azonnal szólt a hátsó rendelőbe.

Egy fiatal orvos jött ki, épp zöld műtősruhában. Mikor Tamás felmutatta a gyerek lábát, az orvos szeme elkerekedett.

– Ezt mikor vették észre?

– Most – felelte Tamás. – Három napja sír. Azt mondták, hasfájás. De ma éjjel már valahogy más volt… és akkor… láttam, hogy nem mozgatja a bal lábát.

Az orvos nem válaszolt, már vitte is be a babát.

Anikó ott maradt az ajtóban, a kezét a szájára szorítva. Tamás utána akart menni, de egy ápolónő gyengéden megállította.

– Várjanak itt, szólni fogunk.

– De… nem kell amputálni, ugye? – kérdezte Anikó halkan, miközben egyre könnyesebb lett a tekintete.

Az ápolónő nem válaszolt.

–

Harminc perc telt el, de olyan volt, mintha órák óta ültek volna egymás mellett mozdulatlanul a kemény padon. Anikó a férje vállára hajtotta a fejét, néha hangtalanul suttogott valamit – talán imádkozott. Tamás csak maga elé nézett, a bal tenyerében még mindig ott érezte a gyerek meleg kis testét.

Aztán végre kinyílt az ajtó.

A fiatal orvos jött ki, de most már fehér köpeny volt rajta. A maszkját levette.

– A baba jól van – mondta, és ezzel a mondattal hirtelen kioldódott belőlük a görcs, amit napok óta cipeltek.

Anikó felzokogott. Tamás csak bólintott, nem mert megszólalni.

– Sikerült eltávolítanunk a hajszálat. Kicsit belenőtt már a bőrbe, de időben jöttek. Még egy nap, és a keringési zavar miatt maradandó károsodás is kialakulhatott volna.

– Amputáció? – kérdezte Tamás halkan.

– Előfordulhatott volna. De most nem lesz rá szükség. Marad még éjjelre megfigyelésen. De minden rendben lesz.

–

A kórteremben, ahol végül elhelyezték Zentét, már csak egy másik anyuka szundított a sarokban egy kiságy mellett. Tamás és Anikó egymás kezét fogták, miközben a kisfiuk – először három nap után – nyugodtan, egyenletes légzéssel aludt.

A lábán apró kötés, és egy kicsike krémes fedőkötés volt, de már nem volt duzzadt.

– Úgy érzem magam, mint egy… mintha megúsztunk volna egy autóbalesetet – súgta Anikó, miközben a gyerek ágyára nézett.

– Most már nem sír – suttogta Tamás, és próbálta elhinni, hogy tényleg vége.

– Soha többé nem veszem félvállról, ha nem nyugszik meg – mondta Anikó, és az ujjai remegve végigsimítottak a gyermek arcán. – És mindig ellenőrzöm a lábujjait. Mindig.

– Más szülőknek is tudniuk kéne erről – mondta Tamás halkan.

– Igen – válaszolta Anikó. – Le kéne írni valahová, egy bejegyzést, vagy cikket… valamit. Mert ez bárkivel megtörténhet. Egyetlen hajszál. És majdnem elveszítettük őt.

Hajnalodott, amikor Anikó végre elszundított a kórházi ágy szélén ülve, a fejét a mellkasára húzott sálon pihentetve. Tamás ott állt a kiságy mellett, és nézte a fiát. A kicsi, most már nyugodt arccal feküdt, hosszú, egyenletes lélegzetvételekkel. Még volt egy halvány nyoma a könnyeinek, de a homlokáról eltűnt a feszültség. A sápadt arcocska most újra békés volt, mint azokban a szép hetekben, amikor még minden rendben volt.

A férfi kiment a folyosóra. A reggeli napfény már átsütött az ablakon. A mobilját elővette, de először nem is a szülőknek vagy a barátainak írt.

Egy közösségi csoportot nyitott meg, ahol sok fiatal szülő osztotta meg a gondjait.

„Ne hagyd figyelmen kívül, ha a babád másképp sír” – kezdte a bejegyzést, és leírta a történteket. Nem azért, hogy sajnálatot keltsen, hanem hogy figyelmeztessen.

„Egyetlen hajszál, ami lesodródott a feleségem hajából, és a kisfiunk lábára tekeredett. Három napig sírt, mi meg azt hittük, csak hasfájás. A hajszál már belenőtt a bőrébe. Ha nem vesszük észre időben, ma reggel lehet, hogy másképp ébredünk. Kérlek benneteket, figyeljetek oda. Minden pelenkázásnál, minden öltöztetésnél nézzétek meg a kezeket, a lábakat. Ez nem rémtörténet. Ez megtörtént.”

Miután elküldte, csak állt ott némán, amíg a folyosón el nem haladt mellette egy orvos, biccentve egyet. Tamás visszabiccentett. Most először tudott nyugodtan venni egy mély levegőt három nap után.

–

Aznap este, amikor végre hazamentek a kórházból, Zente csendesen aludt a bölcsőjében. Tamás és Anikó a kanapén ültek. Fáradtak voltak, megtörtek is, de mégis ott volt bennük valami új – valami, ami túl volt a pánikon, a bizonytalanságon. Egy tapasztalat, amit nem kértek, de most már örökre velük marad.

– Tudod, a legrosszabb az volt – mondta Anikó –, hogy annyira hittünk abban, hogy jól csinálunk mindent. Mintha a felkészültség védőpajzs lenne. De a valóság nem ilyen egyszerű.

– Nem az – felelte Tamás. – De most már tudjuk, mit keresünk. Megtanultunk valamit, amit se tanfolyamon, se könyvből nem lehet. És ha egyetlen szülő emiatt hamarabb észrevesz egy hajszálat, már megérte megosztani.

Anikó bólintott.

– Azt hiszem, ezután minden zoknit külön ki fogok fordítani, mielőtt ráadom – mondta félmosollyal. – És új hajgumit veszek.

Tamás elmosolyodott.

– Vagy levágom a hajad.

– Meg se próbáld – horkant fel nevetve Anikó, és hirtelen könny csordult a szemébe, de most már nem a félelemtől, hanem a megkönnyebbüléstől.

–

Két héttel később egy anyuka kommentelt Tamás bejegyzése alá:

„Köszönöm, hogy megosztottad. Tegnap a kislányom lábán én is találtam egy hajszálat. Még nem volt elszorulva, de már kezdett belevágni a bőrébe. Megmentetted.”

Tamás csak ült a képernyő előtt, sokáig nem írt vissza. Aztán mégis bepötyögött pár szót.

„Ezért írtam le. Mert az élet néha egy hajszálon múlik.”

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2026. február 08. (vasárnap), 16:31