Ma egy szokatlanul mély és nyugtalanító beszélgetésben volt részem az egyik szomszéd ház lakójával.
Ma egy szokatlanul mély és nyugtalanító beszélgetésben volt részem az egyik szomszéd ház lakójával. /Épp az utcán etettem egy sovány, kóbor kutyát — csapzott volt, de a szemeiben ott ragyogott valami végtelen bizalom, amit csak azok tudnak adni, akik már sokat szenvedtek, mégis remélnek\./
Akkor jött oda hozzám az a nő, és minden előzmény nélkül, szinte félvállról odavetette:
– Jó lenne elaltatni ezt a kutyát…
Először azt hittem, rosszul hallottam. De a tekintete komoly volt, rideg, sőt talán már megfáradt.
– Tessék? – kérdeztem megdöbbenve.
– Mert csak szenvednek – vont vállat. – Senkinek sem kellenek. Csak kóborolnak, éheznek, fáznak. A legjobb esetben is valami lyukban végzik, valami penészes kutyaházban.
– Szóval… megölné, mert megsajnálja?
– Igen… Talán az lenne neki a legjobb.
Egy pillanatig csend lett. Csak a kutya csámcsogása hallatszott, ahogy lelkesen falatozott.
– Mondja csak… mennyi a havi jövedelme? – kérdeztem hirtelen.
– Hát… elég kevés – felelte óvatosan.
– Tehát maga is mondhatni nélkülözésben él? Nem engedhet meg magának finomságokat, luxust?
– Hát… ja. Nehezen élünk, mit szépítsem.
– És a lakása? Hány szobás?
– Egy szobás, de legalább saját – tette hozzá sietve.
– Aha… tehát egy milliomos szemszögéből maga is mondhatni egy lyukban tengődik. Talán ő is megsajnálhatná magát. Talán azt mondaná, jobb lenne elaltatni.
A nő arca elsötétült. Nem válaszolt. Éreztem, hogy érti, amit mondani akarok, mégis inkább megsértődött. Elfordult, és dühösen elsétált.
Ott maradtam egyedül a kutyával. Ő közben befejezte a vacsoráját, majd leült elém, és hálásan rám nézett. Nem tudott beszélni, de nem is kellett. A tekintetében benne volt minden. A túlélés, a remény, az a csendes, halk köszönet, amit csak az adhat, aki soha semmit nem várt — de most végre kapott valamit.
És akkor feltettem magamnak a kérdést:
Lehet, hogy ő most először életében érzi, hogy számít valakinek? És vajon mi? Mi, emberek… vajon mi hányszor érezzük ezt igazán?
A kutya fejét a térdemre hajtotta. Nem szólt, csak lélegzett. És én, ahelyett hogy elaltattam volna, inkább élni kezdtem vele.
2025. április 14. (hétfő), 21:14
