KÉT KICSILÁNY EGYEDÜLI APJA VAGYOK. EGY REGGEL FELKELTEM, HOGY REGGELIT KÉSZÍTSEK NEKIK – ÉS MÁR OTT VOLT AZ ASZTALON...

Az utóbbi tizenhat évben Szikszai Iván a magyar autópályák hűséges vándora volt. Kamionjával rótta az országutakat: a Zempléni kanyarokon át a Dunántúlig, hóban, szélben, hajnalban. /Látott ő már mindent – vadregényes napfelkeltéket a kihalt útszéleken, mennydörgő zivatarokat, és stopposokat, akiket egyedül a remény vitt előre\./

Ő maga is volt stoppos – fiatalabb korában. De arra, ami azon a dermesztően hideg téli éjszakán történt, semmi sem készíthette fel.

A jeges szél úgy csapódott kamionja oldalának, mint egy láthatatlan pöröly. A hó sűrűn, nehéz pehelyként hullott, és vastag fehér leplet borított az aszfaltra. Iván még szorosabban markolta a kormányt, ujjpercei kifehéredtek a feszültségtől.

A rádió csak sercegett – az időjárás miatt gyakorlatilag hallgathatatlan volt. Az Országos Meteorológiai Szolgálat vészjelzést adott ki: „Senki ne induljon útnak!” – de neki már késő volt. Egy késői rakodás miatt még mindig úton volt, huszonkét órája egyfolytában. Már alig várta, hogy hazatérjen szűk kis albérletébe Miskolcon, és végre ledőlhessen a foteljébe egy forró teával.

Egy elhagyatott, kanyargós szakaszhoz ért valahol Nyíregyháza és Debrecen között, mikor a reflektorai valami szokatlant világítottak meg az út szélén. Először azt hitte, csak egy kidőlt tábla vagy egy elhagyott kabát az. De aztán összeszorult a gyomra – egy ember volt az.

Azonnal fékezett, felkapcsolta a vészvillogót, és leparkolt.

Vastag dzsekijébe burkolózva kiugrott a fülkéből, csizmája ropogott a friss hóban, ahogy odasietett.

Ott feküdt előtte egy fiatal nő. Összegömbölyödve, félig betemette a hó. Egy vékony kabátban, sötétkék ruhában. A haja csapzottan terült szét a hóban.

Iván letérdelt mellé. – „Hé, hallasz engem?” – kérdezte, miközben a vállát finoman megrázta.

A lány nem reagált. Arca jéghideg volt, ajkai elkékültek. Iván ujja a nyakához ért – gyenge pulzus, de még élt.

– „Istenem…” – motyogta, majd felemelte a testét. Olyan könnyű volt, mint egy gyerek. Mintha alig lett volna súlya. A lány feje a mellkasára hanyatlott.

Berohant vele a fülkébe, feltekerte a fűtést, betakarta őt a takaróval, amit a hátsó ülésről kapott elő. A termoszából teát töltött egy kupakba, és próbálta a lány ajkaihoz érinteni.

– „Gyerünk, igyál egy kortyot… csak egyet…” – könyörgött.

A lány megremegett, szempillái megrebbentek, de nem ébredt fel. Iván káromkodott egy halkat.

– „Kórházba kell vinnem, azonnal…”

Felkapcsolta a világítást, beindította a motort, és újra elindult a hóviharban. Az út nehezen járható volt, de szerencsére tudta, hogy harminc kilométerrel odébb, Hajdúnánás mellett van egy kis kamionos pihenő, egy 0-24-es étkezdével, ahol legalább lehet telefonálni segítségért.

Útközben újra lenézett a lányra. Arca hófehér volt, de lélegzett.

A homályos fényben mintha azt suttogta volna:
– „Ne hagyd, hogy… hogy megtaláljon…”

Iván ledermedt. – „Ki? Ki ne találjon meg?” – kérdezte, de a lány ismét elájult.

Ahogy a fülkében matatott a takaróval, valami kipottyant a kabátja zsebéből – egy bőrtok, benne egy irattartó. Habozott, de aztán felnyitotta. A személyi igazolványtól megfagyott benne a vér.

Kovács Anasztázia.

Ez a név ismerősen csengett. Túlságosan is. Kovács Sándor lánya – annak a férfinak, aki évtizedekig irányította a magyar alvilágot. Aki elintézett embereket egy kézfogással. Akitől Iván tíz évvel ezelőtt elmenekült, miután véletlenül tanúja lett valaminek, amit soha nem lett volna szabad látnia.

Ha ez a lány most itt van, félholt állapotban, akkor biztos, hogy bajban van. És ha Kovács Sándor rájön, hogy a lánya Ivánnál van… akkor ő is célponttá válik.

De Iván nem volt az a fajta, aki hátrahagy valakit az út szélén.

A hajdúnánási kamionos pihenő éjjel is világított a sűrű hóesésben. A villódzó neonreklámok hideg fénye megvilágította a kis étkezde homályos ablakait. Iván begurult a kamionnal az üres parkolóba, leállította a motort, és pillanatra csak ült a volán mögött. A fülkében lévő lány, Anasztázia, reszketve szuszogott a takaró alatt.

– „Tarts ki… már csak egy kicsit…” – suttogta Iván, majd kiugrott a járműből.

Az ajtót feltépte a szél, mintha az is sürgette volna, hogy siessen. Körbefutott a jármű mögött, kinyitotta a másik ajtót, és óvatosan felkapta a lányt. Az étkezde ajtaját kinyitotta, mire egy ötvenes pincérnő, Marika, aki épp egy keresztrejtvényt töltögetett a pult mögött, rémülten felpattant.

– „Jaj szent Isten! Mi történt ezzel a lánnyal?”

– „Megfagyott majdnem – mondta Iván, levegő után kapkodva. – Hívja a mentőket, kérem!”

Marika már nyúlt is a falon lógó vezetékes telefonhoz, de megrázta a fejét.

– „Nem működik… az időjárás megint leverte a vonalat. És ha hiszi, ha nem, a mobilnetem is halott.”

Iván arca megfeszült.

– „Na persze… hát mi más hiányzott volna?”

Letelepedtek egy sarokba. Iván óvatosan letette Anasztáziát a padra, a vállára terített egy pokrócot, amit Marika adott.

– „Hoztam neki teát. Van termoszom – mondta. – De mentő kéne. Most!”

Marika bólintott. – „Van itt egy másik kamionos is. Ő tudna talán segíteni. Jánosnak hívják. De… ő már a második kávéját issza. Valamit szimatol.”

Iván odapillantott a sötét sarokban ülő férfira. Egy nagydarab, borostás alak volt, fekete kabátban, sötét tekintettel. Úgy nézett körbe, mintha nem kávét keresne, hanem célpontokat.

– „Ez nem János… ez probléma” – mondta halkan Iván. – „A baj már ideért.”

Ekkor megcsörrent az ajtócsengő. Egy másik férfi lépett be. Magas volt, elegáns, az arca simára borotvált, haja hátrafésülve.

Egyenesen Marikához lépett.

– „Elnézést… nem látott véletlenül egy sötét hajú fiatal nőt, kabátban? Egy kicsit zavart lehet.”

Marika, akinek hála Istennek volt esze és ösztöne is, megrázta a fejét. – „Nem, uram. Csak ő” – mutatott Ivánra, „és… a barátnője.”

A férfi odapillantott Iván felé. Szemei megálltak a fülkében pihenő Anasztázián, bár a takaró alig engedett láttatni belőle valamit. Tekintete jeges volt, arca rezzenéstelen.

Iván finoman felemelte a vállát, mint aki semmiről sem tud. A férfi biccentett.

– „Ha mégis eszébe jut valami… itt a számom” – nyújtott át egy névjegykártyát.

Miután kilépett az ajtón, Iván odasúgta Marikának:

– „A mentők úgyse fognak jönni időben. Kell egy telefon. Vagy valaki, aki tud segíteni.”

Marika elővett egy régi nyomógombos mobilt a táskájából. – „Ez még működhet. De csak SMS. A fiam hacker – tud pár trükköt.”

Iván elvette a készüléket, és bepötyögött egy számot.

Alex Róbert. Egykori katonai hírszerző, most a semmiből él, titkos helyeken bujkál. Egyszer már segített Ivánnak eltűnni. Talán most is.

Röviden írt: „S.O.S. – Kovalenszky lánya nálam. Üldözik. Kell segítség. H. Nánás, kamionos pihenő.”

Vártak.

Hosszú percek után jött a válasz: „30 perc. Ne mozduljatok.”

Iván mély levegőt vett.

– „Jön valaki. Reméljük, jókor.”

Anasztázia hirtelen nyöszörgött, majd lassan kinyitotta a szemét.

– „Hol vagyok?” – suttogta.

– „Biztonságban. A nevem Iván. Én hoztalak ide. Te… megfagytál majdnem.”

A lány pislogott. – „A férfi… fekete kabátban… látta?”

Iván bólintott. – „Láttam. Kint volt. Nem jött rá, hogy itt vagy.”

A lány megremegett. – „Nem csak ő jön. Apám… apám küldte őket.”

Iván összeszorította az állkapcsát.

– „Kovács Sándor? Aki… akitől én is elmenekültem tíz éve?”

A lány csak bólintott.

– „Miért üldöz?” – kérdezte Iván.

Anasztázia remegő kézzel nyúlt a kabátzsebébe, és elővett egy pendrive-ot.

– „Mert ezt elhoztam. Titkos listák. Nevek, pénzek, ügyletek. Ha ez kikerül… ő végleg bukik.”

Iván lassan elvette a pendrive-ot, és megnézte.

– „Ez… ez háborút jelent.”

Anasztázia elmosolyodott keserűen.

– „Én csak igazságot akartam. Az anyám… őt is elhallgattatta. Én vagyok a következő.”

Iván visszatette a pendrive-ot a zsebébe.

– „Akkor vigyázok rád. Jön egy emberem. Segítünk. Nem fognak elvinni. Se téged, se ezt a pendrive-ot.”

Marika odalépett, és halkan csak ennyit mondott:

– „Az ajtónál áll. Visszajött. Nézelődik.”

Iván felállt.

– „Itt maradsz” – súgta Anasztáziának. – „Elintézem.”

Iván kilépett a vendéglő ajtaján, és hagyta, hogy az arcába csapjon a hideg szél. A férfi, akit korábban látott – a borostás, fekete kabátos –, ott állt a parkoló szélén, és éppen cigarettát gyújtott. Mikor meglátta Ivánt, enyhén féloldalas mosoly ült ki az arcára.

– „Szóval... végre kettesben vagyunk?” – kérdezte a férfi, és beleszívott a cigibe.

– „Nem tudom, miről beszélsz.” – Iván hangja nyugodt volt, de izmai feszült állapotban várakoztak, akár egy rugó.

A férfi közelebb lépett.

– „Ne játsszuk ezt. A lány ott van bent. A kis takarítóasszony sem egy Oscar-díjas színésznő.”

– „És ha ott van? A rendőrség már úton van.”

A férfi nevetett.

– „A rendőrség? Ide? Hóviharban? Ugyan már. A rendőrség is az ő embere. Tudod te is.”

Iván bólintott lassan.

– „Igen, sajnos tudom. De nem csak a rendőrség létezik a világon. Vannak más... emberek is.”

A férfi elhajította a csikket.

– „Add ide a pendrive-ot. Most. Vagy elviszlek. Mindkettőtöket. És hidd el, nem lesz kellemes.”

Ebben a pillanatban egy kék furgon fordult be a parkolóba. Egyenesen a bejárat előtt állt meg, és egy magas, kopasz férfi ugrott ki belőle – a szemei pengeként pásztázták a terepet. Alex Róbert.

– „Sanyi küldött, vagy a pokol?” – kérdezte halkan, miközben odalépett Iván mellé.

A fekete kabátos hátrált egy lépést.

– „Ez nem a te ügyed, öreg.”

Alex elmosolyodott.

– „A baj, fiam, hogy most már de.”

Egy szempillantás alatt előkapta a kabátja alól a fegyvert. Nem lóbálta, nem fenyegetett – csak ott volt. Hidegen, csendesen. És célozva.

A férfi megmerevedett. A kezét lassan felemelte.

– „Nézd... lehet erről beszélni is. ..”

– „Nem fogunk. Tűnj el. Most. Vagy itt hagyod az utolsó lélegzeted.”

A férfi hátrált. Felugrott a saját kocsijába, gázt adott, és elporzott a hóban.

Iván fellélegzett.

– „Hát... azt hittem, több balhé lesz.”

Alex vállat vont. – „Öregségemre már előbb lőnék, mint vitatkoznék. Hol a lány?”

Iván a fejével intett.

Bent Anasztázia ült, fehér volt az arca, de a szeme már tisztán csillogott. Amikor meglátta Alexet, összerezzent.

– „Ő ki?”

– „Barát” – mondta Iván. – „Rendhagyó, de megbízható.”

Alex leült vele szemben.

– „Mit hoztál, kislány?”

Anasztázia elővette a pendrive-ot, és Alex kezébe nyomta. A férfi egy pillanatra elidőzött rajta, majd zsebre vágta.

– „Rendben. Eljuttatom, ahová kell. De most te jössz.”

– „Én?” – kérdezte a lány.

– „El kell tűnnöd. Egy időre. Nekem van egy helyem Baranyában. Egy kis ház az erdő szélén. Se net, se térerő, de van béke.”

Iván bólintott. – „Vele mész. Most. Én majd utánad megyek később.”

Anasztázia felállt.

– „És te? Mit csinálsz?”

– „Elintézem, hogy az a pendrive oda kerüljön, ahová kell. És ha kell... beszélek az apáddal is.”

A lány megrémült. – „Ő nem beszél. Ő öl.”

Iván halkan elmosolyodott.

– „Akkor majd hallgatunk egy darabig. De nem futunk többé.”

Három hónappal később

A hírek tele voltak azzal, hogy Kovács Sándort letartóztatták. Csalás, pénzmosás, vesztegetés, sőt: emberrablási kísérlet is felmerült. A pendrive adatai elsöprő erejű bizonyítékot jelentettek.

Egy újság címlapja hozta a fotót:

„Kamionos és egy fiatal nő buktatták le a milliárdos oligarchát”

Iván már nem vezetett kamiont. Egy kis vendéglőt nyitott a Mecsek szélén. Egy fatáblán az ajtón ez állt:

„Pihenj meg nálunk. A legnehezebb utak is véget érnek egyszer.”

És a vendéglő sarkában – mindig ott ült egy fiatal nő. Anasztázia. Néha írt, néha olvasott, néha csak kávét ivott. De ha valaki gyanúsan nézett rá, Iván mindig ott termett mögötte.

A világ igazságtalan volt. De néha, egészen ritkán... győzött az igazság.

 

2025. április 15. (kedd), 04:48