Rájöttem, hogy a férjem megcsal… de az igazság a szeretőjéről még ennél is botrányosabb volt ??

Egy átlagos szerda estének kellett volna lennie. Azt terveztem, hogy befejezek egy könyvet, iszom egy bögre kamillateát, és korán lefekszem. De minden megváltozott abban a pillanatban, amikor felvettem a férjem telefonját.

/Ádám mindig is furcsán védte a telefonját\./

Soha nem hagyta csak úgy elöl, mindig zsebre vágta, még akkor is, ha csak a fürdőbe ment. De soha nem voltam az a típus, aki kutakodik. A bizalom alap, nem?

Legalábbis ezt hittem egészen mostanáig.

A nappaliban ültem, egy régi, megsárgult könyvet lapozgattam, miközben Ádám zuhanyozni ment. A telefonját kivételesen a dohányzóasztalon felejtette, és a képernyő épp felvillant. Ránéztem. Nem akartam semmit, csak megnézni, hány óra. De valami furcsa érzés kerített hatalmába, és a kezem magától nyúlt érte.

A képernyőn egy új üzenet jelent meg: „Alig várom, hogy ma este újra lássalak ?”A küldő neve: Erzsébet.

Először csak meglepődtem. Erzsébet? Melyik Erzsébet? Aztán kinyitottam a beszélgetést, és amit találtam, az gyomorszájon ütött. Az üzenetek között ott volt minden: flörtölés, csókokról, titkos találkozókról szóló tervek.

„Tegnap éjjel fantasztikus voltál…”„Remélem, ez köztünk több lesz, mint egy kaland.”„Már nem tudok aludni nélküled.”

Kábán ültem a kanapén.

A levegő nehézzé vált. A szívem zakatolt. Minden sor egy újabb kés volt a mellkasomban.

Amikor Ádám kilépett a fürdőszobából, törölközőbe csavarva, ott ültem a kanapén, kezemben a telefonjával, az arcom fehér volt, mint a fal.

– Ádám… ki az az Erzsébet? – kérdeztem remegő hangon.

Megdermedt. Lassan letette a törölközőt, és leült velem szemben.

– Nóra… én… nem akartam, hogy így tudd meg.

– A francba, Ádám! – csattantam fel. – Hát mi a pokol folyik itt?! Megcsalsz?! És te csak… „nem akartam, hogy így tudd meg”?

– Ne kiabálj, kérlek – szólalt meg csendesen. – Nem így kellett volna megtudnod. Hiba volt. De… de nem akartam bántani téged.

– Nem akartál bántani? – nevettem keserűen. – Tehát lefekszel valakivel a hátam mögött, nap mint nap hazudsz nekem, és most azt mondod, nem akartál bántani?

– Nem így kezdődött – rázta meg a fejét. – Eleinte csak beszélgettünk. Olyan jó volt, hogy valaki meghallgatott. Te… te annyira elfoglalt voltál az utóbbi időben.

– Te komolyan a munkámra fogod ezt?! – üvöltöttem. – És ki az az Erzsébet? Ki ez a nő?

Ádám tétovázott. Azt hittem, nem válaszol. Aztán végül, mintha maga is rosszul lenne attól, amit mondani fog, kimondta:

– Ő… ő a te nagynénéd.

Megmerevedtem.

– Tessék? Melyik nagynéném?

– Erzsébet néni. Anyukád húga.

– Mi? – suttogtam. – Lefeküdtél Erzsébet nénivel?

Ádám elfordította a fejét. Nem bírt rám nézni.

– Nóra, hidd el, nem terveztem. Egyszerűen… megtörtént.

Olyan érzésem volt, mintha a padló kicsúszna a lábam alól. A saját nagynéném? Az a nő, akit gyerekkorom óta ismertem, aki ott volt az esküvőnkön, aki együtt sírt velünk, amikor elveszítettük az első babánkat?

– Miért? – kérdeztem rekedt hangon. – Miért pont ő?

– Nem tudom – felelte halkan. – Sok időt töltöttünk együtt, amikor te dolgoztál. Volt benne valami… megértő. Közös pontot találtunk. Nem akartam, hogy idáig fajuljon.

– Megértő? – sziszegtem. – És én nem vagyok az? A feleséged vagyok! Az a nő, akivel mindent megosztottál!

– Tudom – suttogta. – És ezért fáj ennyire.

Sokáig csak ültem, és néztem rá. A harag és a fájdalom örvénye húzott le. Egy ponton azt hittem, megütöm. De végül csak felálltam.

– Elmegyek hozzá. Beszélni akarok vele.

– Nóra, kérlek, ne…

– Ne mondj semmit! – vágtam rá, és a cipőmet kezdtem felvenni. – Jogom van tudni, mi a fene történt.

– Nem lesz könnyű. Ő is... bánja.

– Engem nem érdekel, mit bán! – ordítottam. – Elvette tőlem a férjemet! A bizalmamat! A családomat!

A kocsi motorja alig hallhatóan duruzsolt, miközben a megszokott utcán haladtam.

Erzsébet néni háza mindig is egyfajta menedék volt számomra – gyerekként, tiniként, sőt még felnőttként is. Most pedig úgy éreztem, mintha a pokol kapujához közelednék.

A kezem izzadt, ahogy a kormányt szorítottam. Végig azon járt az eszem, mit fogok mondani. Vajon tagadni fog? Vagy mentegetőzni? Esetleg támad majd?

Megálltam a háza előtt, kiszálltam, és a járdára léptem. Lassan, szinte ólomsúlyú léptekkel közelítettem az ajtóhoz. A szívem a torkomban dobogott. A kezem ökölbe szorult, amikor kopogtam.

A zár kattanása után ajtó résnyire nyílt, majd megjelent Erzsébet néni ismerős arca.

– Nóra? – kérdezte meglepetten, de a tekintete árulkodott. Ő már tudta.

Nem vártam meghívást. Beléptem.

– Beszélnünk kell – mondtam halkan, de határozottan.

Ő becsukta az ajtót mögöttem, és lesütötte a szemét. A nappaliban leült, én pedig szemben vele álltam meg. Egy örökkévalóságnak tűnő csend következett. Aztán megszólaltam:

– Mindent tudok. Ádám… és te.

Erzsébet arca elfehéredett, szeme megtelt könnyel.

– Nóra, én… nagyon sajnálom. Nem így kellett volna megtudnod. Esküszöm, nem akartam, hogy…

– Ne hazudj – vágtam a szavába. – Nem akarom a hazugságokat. Csak az igazat.

Mióta tart?

Erzsébet nyelt egyet, majd rekedt hangon válaszolt:

– Körülbelül három hónapja kezdődött. Először csak beszélgettünk. Olyan… ártatlan volt. De aztán…

– „Aztán”? – ismételtem. – Aztán lefeküdtél a férjemmel?

– Nem így volt… – próbálkozott, de felemeltem a kezem.

– Pontosan így volt. Ne próbáld elkenni.

Ő sírni kezdett. Az arca összerándult, a vállai megremegtek.

– Tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit tettem – zokogta. – De annyira egyedül voltam… A magány… néha az ember olyat tesz, amit később nem tud megmagyarázni.

– Egyedül voltál? – kérdeztem, hitetlenül felnevetve. – És ez jó ok arra, hogy elcsábítsd a férjemet?

– Nem csábítottam el – suttogta. – Ő keresett meg. Ő kezdte.

Ez a mondat valahogy még jobban fájt, mint minden eddigi.

– Te vagy a felnőtt. A családtag. Az, akiben megbíztam! Mindig is úgy néztem rád, mint második anyára! És te ezt tetted velem?!

Erzsébet feje lehorgadt. A könnyei patakokban folytak.

– Nóra, hidd el, minden nap ezzel kelek és fekszem. Minden áldott nap. Bűntudattal. Undorral. Én is gyűlölöm magam érte.

– Nem érdekel, hogyan érzed magad – feleltem ridegen. – Ez nem rólad szól. Ez rólam. Rólunk. Amit tönkretettél.

– Ha visszafordíthatnám az időt…

– De nem tudod – vágtam rá.

– Ádám… ő azt mondta, hogy ti már távol vagytok egymástól. Hogy nem szereted úgy, mint régen. Azt hittem, talán... van remény nekünk.

– Remény? – kérdeztem, és ezúttal már nem tudtam visszafogni magam. – Te tényleg azt hitted, hogy miután tönkretettél mindent, amit jelentettél számomra, Ádám majd a te oldaladon boldog lesz?

– Nem tudom, mit hittem… – zokogta. – Csak… elveszett voltam.

Sokáig némán álltam. A düh lassan helyet adott valami másnak: a fájdalom mély, gyötrő formájának. A veszteségnek.

– Soha többé nem akarlak látni – mondtam végül. – Ne keresd a családot. Ne próbálj magyarázkodni. Amit tettél, az megbocsáthatatlan.

Felálltam, de még utoljára visszanéztem rá.

– És ne hidd, hogy ezt valaha is elfelejtem.

Az ajtót becsaptam magam mögött. A hideg levegő az arcomba csapott, de jól esett. Tisztább volt, mint odabent.

A következő napok úgy teltek, mintha egy ködös álomban léteznék. Felébredtem, de nem éreztem magam ébren. Elindultam munkába, de alig emlékeztem az útra. Beszéltem emberekkel, de a szavaik nem értek el hozzám. Mintha egy másik világba csöppentem volna, ahol minden ismerős, de mégis idegen.

Ádám próbált beszélni velem.

Üzeneteket hagyott, egyszer még az irodám elé is eljött. De nem nyitottam ajtót. Nem volt már mit mondania.

Az egyik este végül felhívtam anyámat. Tudtam, hogy el fog jönni a pillanat, amikor el kell neki mondanom. Nem volt könnyű.

– Szia, anyu… – kezdtem.

– Szia, kicsim. Minden rendben?

– Nem igazán – feleltem, és elcsuklott a hangom.

– Mi történt?

– Ádám megcsalt… és… nem akartam elhinni, de… Erzsébettel.

A vonal másik végén csend lett. Sokáig csak a levegőt hallottam, ahogy anyám kapkodva lélegzik.

– Micsoda? – kérdezte végül.

– A saját nagynénémmel, anyu. A húgoddal. Erzsébet nénivel.

– Ez nem lehet igaz – suttogta. – Nem… Erzsébet sosem…

– De igen – vágtam közbe. – És ez már hónapok óta tartott. A szemembe néztek karácsonykor, húsvétkor, a születésnapomon. És hazudtak. Mindketten.

Anyám zokogni kezdett. És valahogy ebben a pillanatban értettem meg, hogy nem csak én vagyok az áldozat. Ez az árulás mindenkit érintett. Szétszaggatta a családot.

– Sajnálom – mondta sírva. – Nem tudom, mit mondjak. Elvesztettem a húgomat.

– És én elvesztettem a férjemet – válaszoltam halkan.

A napok múlásával lassan, de biztosan elkezdtem döntéseket hozni.

Elsőként: elköltöztem.

Nem akartam tovább abban a lakásban élni, ahol minden fal, minden szőnyeg, minden csésze egy hazugság emléke volt. Egy kisebb, világos kis albérletbe költöztem a város másik felén. Nem volt sok holmim – csak a legszükségesebbeket vittem, a többit hátrahagytam. Már nem jelentettek semmit.

Másodszor: beadattam a válókeresetet.

Ádám próbált meggyőzni.

– Megváltozom, Nóra! Meg fogom bánni ezt életem végéig!

– Már most is bánod – feleltem. – De nem azért, amit tettél, hanem azért, mert lebuktál.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk.

Harmadszor: írtam egy levelet Erzsébetnek.

Nem azért, mert megbocsátottam volna, hanem mert lezárást akartam. Azt írtam neki:

„Többé nem vagy a családom része. Amit tettél, az nem egy hiba volt. Az egy döntés volt. Tudatos, ismétlődő árulás. És ha egyszer úgy tűnik is, hogy megbocsátottam, hidd el, csak azt jelenti, hogy már nem foglalsz helyet a szívemben.”

Nem küldtem el. De leírni felszabadító érzés volt.

A következő hónapokban sok minden megváltozott.

Megtanultam egyedül élni. Először furcsa volt, aztán egyre könnyebb. Reggelente a kávém illata nem keveredett máséval. Este csend volt – de ez a csend gyógyító lett.

Elkezdtem újra írni. Naplót vezettem. És minden egyes nap, minden bejegyzés után egy kicsit kevésbé fájt.

A barátaim visszataláltak hozzám. Először csak óvatosan hívtak, aztán egyre gyakrabban. Egyikük, Bori, egy délután megfogta a kezemet:

– Tudod, Nóra… ahogy most ülsz itt, mosolyogva… először látom újra azt a nőt, aki régen voltál.

Rámosolyogtam.

– És most már tudom, hogy erősebb vagyok, mint valaha.

Az árulás mély sebeket hagyott, de ezek a sebek hegekké váltak – olyan jelekké, amik emlékeztetnek, hogy túléltem. És nem csak túléltem… hanem újjászülettem.

Ádám és Erzsébet már csak egy múltbéli fejezet. Nem keresem őket. Nem gyűlölöm őket. Egyszerűen csak nem tartoznak többé a történetemhez.

És ez így van jól.

2025. április 15. (kedd), 06:23