Ma töltöttem be a 70-et, és nincs egyetlen gyerekem sem. De mielőtt sajnálni kezdenél… hadd mondjam el, miért vagyok teljesen boldog! ???

Ma töltöttem be a 70-et, és nincs egyetlen gyerekem sem. De mielőtt sajnálni kezdenél… hadd mondjam el, miért vagyok teljesen boldog! ???

Egy szürke, kissé nyirkos hétköznap délután elmentem a bőrgyógyászhoz. /Semmi komoly – csak egy visszatérő kiütés a karomon, amit már régóta halogattam megnézetni\./

Az időpontot két héttel korábban kértem, de ahogy az lenni szokott, a váróterem zsúfolásig tele volt. A rendelő előtti folyosó hosszú volt és steril – világos csempék, pasztellszínű falak, a levegőben enyhe fertőtlenítőszag. Valahogy az az érzésem támadt, hogy ma mindenki épp ehhez az egyetlen orvoshoz jött.

Leültem az egyik kemény padra, és próbáltam lekötni magam a hirdetőtáblán kiakasztott szórólapokkal. Új kezelések, bőrgyógyászati tanácsok, ismeretterjesztő brosúrák. A tekintetem mégis hamarosan valaki másra tévedt.

A folyosó végén, a pad másik oldalán egy nő ült. Talán hatvanöt körülinek tűnt, de az öltözéke, a testtartása és az arckifejezése alapján egészen más benyomást keltett. Elegáns sötétkék kosztümöt viselt, a nyakában halvány rózsaszín sál. A haja hullámosan omlott a vállára, gondosan beállítva, de nem túl mereven. Arca finoman sminkelt, diszkrét rúzs, halvány pirosító – természetes szépség sugárzott belőle.

Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Ő is észrevette, hogy figyelem, és egy idő után rám mosolygott. Visszamosolyogtam, majd gondoltam egy merészet, és odébbcsúsztam hozzá közelebb.

– Ne haragudjon, megkérdezhetem, hogy Ön is bőrgyógyászatra vár? – szólítottam meg.

– Igen, kedvesem, már jó ideje járok ehhez az orvoshoz – válaszolta kellemes, kissé mély hangon. – Visszatérő ekcéma a kezemen, főként a hideg évszakokban. Semmi vész, de elég idegesítő.

– Ugyanez a gond nálam is – bólintottam, és elmosolyodtam. – Furcsa, de valahogy mindig megnyugtató, ha valaki más is hasonlóan szenved apróbb „nyavalyáktól”.

– Ugye? – nevetett fel. – Az ilyen kis betegségek remek beszédtémák, különösen a váróban. Egyébként Sárának hívnak. Illetve mindenki csak Saci néninek szólít.

– Örülök, hogy megismerhetem, Saci néni. Én Veronika vagyok.

Elkezdtünk beszélgetni. Először csak a bőrproblémákról, de nagyon gyorsan átterelődött a szó a személyes életünkre. Kiderült, hogy Saci néni hetvenéves. Ezen annyira meglepődtem, hogy hirtelen ki is csúszott a számon:

– Hetven?! Elnézést, de alig néz ki hatvanötnek!

– Ez kedves tőled, Veronika.

De a titok nem annyira a krémekben rejlik – mondta mosolyogva. – Inkább a nyugalomban. Lelki nyugalomban.

Éreztem, hogy most egy mélyebb történet következik. És nem is tévedtem.

– Kétszer voltam férjnél – mesélte. – Az első házasságom fiatalon köttetett, de hamar kiderült, hogy nem működik. A második viszont csodálatos volt, de sajnos rövid életű. Egy súlyos betegség elvitte a férjemet tíz év után.

– És… gyerekeik vannak? – kérdeztem óvatosan.

– Nem. Soha nem akartam gyereket – mondta teljes természetességgel.

Meglepődtem. A legtöbb nő, akit ismertem ebből a korosztályból, több unokáról áradozott. Saci néni viszont másképp gondolkodott.

– Már a húszas éveimben tudtam, hogy nem érzem a hívást. Mondtam is az első férjemnek: „Én nem akarok gyereket. Ne haragudj, ez nem ellened szól. Egyszerűen így érzem.” Akkor még elfogadta. De később… nos, jöttek a kérdések. „Nem gondoltad meg magad? Mi lesz, ha megbánod?” És én mindig ugyanazt válaszoltam: „Ez az én döntésem.”

– És sosem bánta meg?

– Egy röpke pillanatra talán, a válás után – bólintott. – De az gyorsan el is múlt. Nem éreztem magam kevesebbnek ettől.

Sőt. Az életem sokkal szabadabb lett. Többet utazhattam, olvashattam, élhettem a magam tempójában. És amikor a második férjemmel összeházasodtunk, már volt egy lánya az előző kapcsolatából. Így nem volt kérdés, hogy nekem nem kell „bizonyítanom” semmit.

Veronika ekkor mély levegőt vett.

– Tudja, az én barátaim, szüleim… mindenki azt kérdezgeti, hogy „Mikor lesz már gyerek?” Mintha ez lenne az egyetlen út.

– Mindig lesznek, akik így gondolják – válaszolta Saci néni. – De az élet nem egyetlen séma szerint működik. Az egyik embernek a család jelenti a teljes boldogságot, a másiknak a szabadság, harmadiknak a kreativitás. Nem vagyunk egyformák, és ez így van jól.

Miután Saci néni bement a rendelőbe, Veronika ott maradt a folyosón, csendben, és próbálta feldolgozni az előbb hallottakat. Olyan mély nyomot hagytak benne Saci néni szavai, mintha egy egész élettapasztalatot kapott volna néhány perc alatt, gondosan csomagolva finom mosolyba és őszinte nyugalomba.

Később, miután ő is túlesett a rövid vizsgálaton, újra megpillantotta Saci nénit – épp a folyosó végén beszélgetett az egyik karbantartóval, könnyedén, kedvesen, mintha mindenkihez lenne egy jó szava.

Veronika nem tudta megállni, odament hozzá, és finoman megszólította:

– Elnézést, Saci néni… beszélhetnénk még egy percet?

– Természetesen, kedvesem – fordult felé, ismét azzal a barátságos, szinte anyás mosollyal. – Mi nyomja a szíved?

– Az, amit mondott… a gyerekekről, az életről. Azt hiszem, még sosem hallottam senkit ennyire őszintén beszélni erről. Főleg nem úgy, hogy ne lenne benne semmi keserűség.

– Hát nézd – vonta meg finoman a vállát –, sokáig kellett tanulnom, hogy ne akarjak mindenkinek megfelelni. Az ember húszévesen még hajlamos azt gondolni, hogy mindenki elvárása fontos. Harmincévesen már kezd küzdeni a saját álmaival. De hetvenévesen... tudod, mi történik?

– Mi?

– Már csak az számít, hogy te jól aludj éjjel. Hogy reggel úgy ébredj, nem hazudtál magadnak.

Veronika elmosolyodott. Érezte, hogy ezek a szavak úgy ülnek le benne, mint ahogy egy jó könyv utolsó mondata szokott – ami után csend lesz, és gondolkodás kezdődik.

A két nő még váltott néhány szót, majd elbúcsúztak, de Veronika már akkor tudta: ez a találkozás nem marad egyszeri.

Egy hónappal később

Veronika újra időpontot kapott a bőrgyógyászhoz – most már titkon reménykedve, hogy ismét összefut Saci nénivel.

És igen: amikor belépett a folyosóra, ott ült, ugyanazon a padon, a jól ismert sötétkék kosztümben, most egy aranyszínű brosstű díszítette a zakóját.

– Saci néni! – örült meg Veronika őszintén.

– Hát te jó ég, Veronika, de jó, hogy látlak! – pattant fel egy pillanatra a pad széléről. – Gyere csak, ülj mellém. Mesélj, mi újság?

– Annyi minden történt, mióta beszéltünk – huppant le Veronika mellé. – Azt hiszem, még most is emésztem a gondolatait. Azóta beszélgettem erről a barátnőimmel is. Egyikük, Katica, épp azon rágódik, hogy harminchárom évesen még mindig nem érzi magát anyának, de a családja egyre jobban sürgeti…

– Ismerős történet – bólintott Saci néni. – A nyomás mindig a legcsendesebb sarkakból jön. Anyuka, nagymama, kolléganők… Mindenki „csak jót akar”.

– De közben meg lehetetlen tőlük saját tempóban élni – sóhajtott Veronika. – És tudod, amit mondott, az a „csak a saját lelkiismeretednek felelj meg”… Nos, azóta úgy érzem, mintha valami kattanás történt volna bennem.

– Helyes. Ez az első lépés a belső szabadság felé.

– Saci néni… el tudná mondani, hogy milyen volt az a tíz év, amit a második férjével töltött?

A kérdés őszinte volt, Veronika szinte szégyellte is a kíváncsiságát, de Saci néni mosolygott.

– Tibi volt az egyetlen férfi, akivel tényleg biztonságban éreztem magam – kezdte el mesélni. – Nem azért, mert mindig rózsát hozott, vagy mert állandóan dicsért. Hanem mert figyelt. Mert ha azt mondtam: „Ma csöndre van szükségem”, akkor csendben mellém ült, könyvet vett a kezébe, és nem kérdezett semmit. Tudta, mikor kell beszélni, és mikor hallgatni. Nem akart „megmenteni”, nem akart „megnevelni”. Egyszerűen csak... ott volt.

– Ez... ritka – mondta elérzékenyülve Veronika.

– Nagyon – bólintott Saci néni. – De nem lehet kiharcolni. Az ilyen embereket nem keresni kell – meg kell találniuk egymást.

Csend lett, de nem feszültséggel teli. Inkább olyan mély, megértő csend, amit csak azok tudnak együtt átélni, akik valóban egymásra hangolódtak.

– És most, hogy egyedül él, nem hiányzik a... – Veronika nem tudta befejezni a kérdést.

– A zsivaj? A családi ünnepek? A vasárnapi húsleves öt unokával? – kérdezte nevetve Saci néni. – Néha eljátszom a gondolattal. De csak mint lehetőség. A valóságom így is szép. Van egy kutyám, tudod? Egy kis drótszőrű tacskó, úgy hívják: Zsömle. Ő is tud zsivajt csapni, ha akar.

Veronika felnevetett.

– Komolyan, ha egyszer memoárt ír, elsőként akarom megvenni.

– Már írom – kacsintott Saci néni. – Kis esszéket. Életmorzsákat. Nem mindegyiket mutatom meg másoknak, de talán majd egyszer.

A rendelő ajtaja ekkor kinyílt. Saci nénit hívták.

– Remélem, most is megvárod, míg kijövök? – kérdezte.

– Természetesen – bólintott Veronika.

Pár héttel később

Egy apró budapesti cukrászdában találkoztak. A levegőben friss vaníliás kalács illata terjengett, az ablakon beáradt a kora tavaszi napfény. Saci néni már ott ült, szokás szerint elegánsan, ezúttal világoszöld blézerben, és teát kortyolgatott.

– Jól áll neked ez a szín – mondta Veronika, miközben leült.

– Azért választottam, mert ma vidám napot akartam – válaszolta Saci néni. – És te is nagyon üde vagy. Valami történt?

– Igen – mosolygott Veronika. – Úgy érzem, kezdem jobban ismerni magam. Nem tudom még, lesz-e valaha gyerekem, de már nem pánikolok emiatt. Nem mások hangját hallom, hanem a sajátomat.

– Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz magadnak.

Később, amikor elbúcsúztak, Saci néni megölelte Veronikát.

– Emlékezz, drágám: nem az határoz meg, mit várnak tőled. Hanem hogy mit választasz te. És az sem baj, ha közben meggondolod magad. Az élet nem törvénykönyv, hanem folyó.

Utószóként

Veronika azóta is gyakran gondol Saci nénire. Ha életútját nézi, már nem érzi, hogy egyetlen „helyes” út lenne. Néha vágyik az anyaságra, máskor élvezi a szabadságot. De egy biztos: már nem fél választani.

És ha valaki egyszer megkérdezi tőle, honnan ez a higgadt bizonyosság, csak annyit mond:

– Egy nő tanította meg nekem. Egy ismeretlen a bőrgyógyászat folyosójáról. De azóta már ismerem a nevét. Úgy hívják: Saci néni.

 

2025. április 09. (szerda), 18:03