Marcit megint kirakták. Harmadszor.

Marcit megint kirakták. Harmadszor.

Marci, a vörös kandúr, alig múlt egyéves, de már három család dobta ki – utoljára május elején, amikor a szokatlan hideg majdnem végzett vele. /Már lemondott mindenről… De akkor egy kislány meglátta a fényt a szemében\./

És ami ezután történt, az egész háztömb sorsát megváltoztatta.

Budapest, Újpest. Egy szeles, hideg májusi koraeste.

Az emberek összehúzott kabátban siettek haza a piac felől, sapkát húztak, kesztyűt kerestek elő. Senki sem értette, mi ez az áprilisi visszatérés – de Marcinak nem volt hol melegednie.

A nagy zöld kuka mellett kuporgott. Reszketett. Egy kartondarabot próbált takarónak használni, de a huzat mindig alábújt. Nem értette, miért történik ez megint. Nem csinált semmit rosszat – legalábbis nem direkt.

Egy héttel korábban még bent aludt a fűtéscsövek mellett, egy új építésű lakásban, a Törökszegfű utcában. A harmadik emeleten, ahol Virág Réka és a barátja, Laci laktak. Ők voltak a harmadik gazdik.

– „Nem bírjuk tovább, Réka! Már megint kikaparta a virágföldet!” – csattant fel Laci.

– „De hát csak unatkozik! Vegyünk neki játékot!”

– „Egy játékos oroszlánt hoztál ide, nem cicát.

Én ezt nem bírom! Ma kidobjuk, és kész.”

És Réka, bár megsimogatta még egyszer utoljára, végül nem tiltakozott. Marci egy műanyag hordozóban végezte. Nem állatorvoshoz vitték. Hanem a ház mögé, a konténerekhez.

Laci szétnézett, senki se látta. Letette a hordozót, kinyitotta, és csak ennyit mondott:

– „Na, sok szerencsét, haver.”

Aztán elment. A lépteit nem is hallotta Marci. Csak a kukák mögül a szelektív konténer nyikorgott a huzattól. És akkor megértette.

Vége. Már megint.

Nem próbált futni utána. Nem nyávogott. Csak kijött a hordozóból, és leült. Nézte a házak teteje fölött kavargó, ólomszürke eget.

Egy idős néni épp akkor húzta maga után a bevásárlókocsiját, amikor meglátta a kandúrt a kuka tövében.

– „Jaj, szegény kis jószág…” – mondta félhangosan, de továbbment. „Fene se szedi össze a bolhát.”

Marci próbált visszabújni a hordozóba, de azt Laci már becsapta. Az ajtó beragadt, nem nyílt ki. Így hát csak keresett néhány száraz levelet, egy darab újságpapírt, és azok alá kuporodott. A májusi szél vágott, mint a penge. A kandúr vacogott.

– „Miért mindig én?” – gondolta.

Visszaemlékezett, amikor még kiscica volt, és az első gazdija, a tízéves Gergő ölében aludt.

Akkor még minden rendben volt. Csak aztán jött az allergia, meg a köhögés, és Marcinak mennie kellett. Gergő sírt. Marci is sírt. Csak halkabban.

Aztán jött Irén néni, egyedül lakott. Jó volt nála, sokat beszélt hozzá. De egy nap elvitték mentővel, és Marci két napig egyedül volt a lakásban. Aztán egy rokon vitte el a macskát – és ő lett Réka cicája.

Most meg itt volt. Megint utcán. Megint hideg volt. Megint egyedül.

Marci összegömbölyödött a levélkupacban. Próbálta kizárni a valóságot. Aztán valami furcsa történt.

Mintha belül egy hang azt suttogta volna:

– „Csukd be a szemed, pihenj… csak egy kicsit… csak egy kicsit… minden jobb lesz…”

A kandúr melegséget érzett. Nem kívül. Belül. Aztán fura fényesség jött. A szemhéja mögül is érzékelte. A tudata már sodródott volna el… de akkor egy vékony hang élesen átvágott a szél zúgásán.

– „Apa! Ott! Nézd! Valami van a levelek között!”

– „Menj már, Hanna, fázom! Ott biztos csak egy nejlonzacskó!”

– „Nem! Mozgott! Komolyan mondom!”

A kislány kirántotta a kezét az apja fogásából, és odarohant a levélkupachoz. Térdre vetette magát, és túrni kezdte.

– „Nézd, mondtam! Itt van! Ez egy cica! És… és… világít a szeme!”

Az apa, egy meglett, harmincas éveiben járó férfi, fáradtan sóhajtott.

Előző nap is túlórázott a pizzázóban, most csak melegre vágyott. De odalépett.

– „Hanna, szívem, az egy halott macska. Hideg van, nem él az már…”

– „Nem! Nézd meg! Lélegzik. Láttam, esküszöm, villant egyet a szeme!”

Az apa letérdelt, és óvatosan megemelte a kis testet. Hideg volt, merev, de… nagyon halványan… tényleg… mintha…

– „Jézusom… lehet, hogy még él…”

– „Menjünk haza, gyorsan!” – szólt Hanna könyörgő hangon. – „Fázik! Meg fog halni, ha nem visszük be!”

Az apa, akit Hannának mindenki csak Peti bácsiként ismert a házban, gondterhelten nézett körbe. A kuka mögötti sötét udvarban csak egy hajléktalan matatott az üveges konténereknél. Senki más nem figyelt.

– „Jó… legyen. De anyád nem fog örülni.”

– „Majd én beszélek vele!” – kiáltotta Hanna, miközben már vette is le a sálját, és betekerte vele a kandúrt.

Felmentek a lépcsőn – az öreg lift már harmadik napja nem működött. Peti lihegve cipelte a fagyos macskát az ötödikre.

– „Nyisd az ajtót, gyorsan!” – szólt Peti.

Hanna már kereste a kulcsát. Beugrottak, és a meleg lakásban hirtelen megszűnt a külvilág.

A fűtés fel volt tekerve, és az előszobából fahéjas tea illata szállt.

– „Márti!” – szólt Peti. – „Hozd a törölközőt, meg a macskatálat. Azonnal!”

– „Minek?” – jött ki az anyuka, Márti, egy edényel a kezében. – „Mi történt? Ez meg mi?”

– „Egy macska. A kuka mögött volt. Hanna találta. Még él. Alig, de él…”

Márti azonnal komolyra váltott.

– „Fürdővíz. Kicsit meleg. Ne túl forró. Én hozom a tejport.”

Marci nem mozdult. A törölközőn feküdt, mozdulatlanul, csukott szemmel. De Hanna hitte, hogy még ott van benne az élet.

– „Kérlek…” – suttogta Hanna, miközben simogatta a feje búbját. – „Ne halj meg, Marci. Most már nem vagy egyedül.”

Ez volt az első alkalom, hogy kimondta ezt a nevet – Marci. Fogalma sem volt, miért, de illett rá. Valahogy… olyan „Marcisan” nézett.

Peti közben a fürdőkádban meglangyosította a vizet, majd Márti megkezdte az óvatos fürdetést.

– „Olyan, mint egy kisgyerek” – mondta.

– „Nem, annál is törékenyebb” – válaszolta Peti.

Amint a víz elérte a bundáját, Marci összerándult. Az egyik hátsó lába megmozdult. Márti felsikított:

– „Mozdult!”

– „Tényleg!” – Hanna odaugrott. – „Láttátok? Él!”

– „Hozd a hajszárítót!” – szólt Peti. – „Épp csak kicsit. Nem közelről.”

Negyed óra múlva Marci száraz volt. Be volt takarva egy vastag törölközőbe, alatta egy melegvizes palack. A macskatálban langyos tej, mellette apróra vágott virsli.

Márti letérdelt mellé, és suttogva kérdezte:

– „Mi történt veled, kisöreg?”

Hanna válaszolt helyette:

– „Kidobták. Hideg volt. Egyedül volt. És várt valakire, aki látja a fényt a szemében.”

Peti szótlanul ült a kanapén, a kezében egy régi gyerektakaróval. Odanyújtotta Hannának.

– „Tedd alá. Ez a tiéd volt… mikor még nem aludtál el magadtól.”

Az éjszaka lassan beborította a várost. A panelház ablakai tompa fénnyel világítottak, az ötödiken egy ablak különösen meleg sárgán ragyogott. Odabent Marci feküdt, a kis piros takarón, és nagyon-nagyon halkan dorombolt.

Hanna nem aludt el rögtön. Az ágya szélére ülve nézte a kosarat. A kandúr kinyitotta a szemét. Fáradtan, de benne volt az a bizonyos fény.

A kislány halkan suttogta:

– „Én is magányos voltam, tudod? Az oviban mindig csúfoltak, hogy piros a hajam. De most már van valakim. Téged is csúfoltak, ugye?”

A macska csak pislogott. De Hanna tudta, mit válaszolna.

– „De én nem hagylak el. Sosem.”

Reggel a Nap fényt küldött az ötödik emelet ablakába, ahol Marci szuszogott a pokrócon. A ház már zajlott – liftek csilingeltek, kukások zörögtek, gyerekek veszekedtek a sulibusszal, ahogy az lenni szokott egy újpesti panelrengetegben.

De ott, a Bartók Béla út 24. szám ötödik emeletének egyik lakásában, valami más is történt.

Marci élt. Mozgott. Felállt. Elbotladozott a táljáig, belekortyolt a langyos tejbe, majd lassan, kissé még bizonytalanul odasétált Hanna ágyához.

A kislány épp akkor nyitotta ki a szemét.

– „Te… te itt vagy?” – kérdezte, s a hangja olyan volt, mint egy álombéli mese végszava.

A kandúr óvatosan felugrott a takaróra, és mellé feküdt. Hanna csak nézte, és suttogta:

– „Ugye mondtam, hogy láttam a fényt?”

Peti, aki épp a kávét főzte a konyhában, kihajolt az ajtón.

– „Hogy van az éjszakai hősünk?”

– „Felállt, ivott, és… és dorombol!” – kiáltotta Hanna boldogan.

Márti is kijött a hálóból, álmosan, köntösben.

– „Hát ez nem semmi… Ez a cica erősebb, mint gondoltuk.”

– „Nem is erősebb – csak hitt benne valaki” – válaszolta Peti, miközben kiöntötte a kávét.

És Hanna bólintott. Mert tudta: ha ő akkor nem húzza meg apja kabátujját, ha nem néz oda arra a levélkupacra, Marci most már nem lenne.

Aznap Hanna rajzolt az iskolában. Egy képet, amin egy kislány térdel egy macska fölött, és a szemükből kis arany fénycsíkok kötnek össze mindent.

A tanítónő kérdezte:

– „Ez a te cicád?”

– „Igen, de csak tegnap óta” – felelte Hanna.

– „És mi az a fény a szeme körül?”

– „Az a fény, amit csak az lát, aki igazán szeret” – mondta Hanna egyszerűen, és visszarakta a ceruzát a tolltartójába.

Aznap este Marci már magától ment az alomtálcához, aztán visszafeküdt Hanna ágyára, és a lány mesét olvasott neki. A kandúr figyelte, néha hunyorgott, néha dorombolt. A szeme nemcsak visszatükrözte a fényt – most már ragyogott is benne valami.

És odakint, az ötödik emeleti ablak alatt, egy furcsa alak állt. Hosszú kabátban, kalapban, arca árnyékban. Egy ideig nézte az ablakot, aztán csak ennyit mondott, halkan:

– „Mindent, amit tudok… amit csak tudok…”

Majd lehajtotta a fejét.

– „A fényt… nem mindenki látja. És nem mindenki, aki látja, képes megőrizni. De a gyerekek… a gyerekek még tudják.”

És az alak eltűnt a sarok mögött.

Odafent Marci felkapta a fejét. Mintha érezné, hogy valaki járt ott. De nem mozdult. Már nem kellett menekülnie.

Hanna megsimogatta.

– „Most már itthon vagy. Jó helyen. Végre.”

És Marci, a vörös kandúr, lehunyta a szemét. Nem azért, mert fáradt volt. Hanem mert boldog volt.

És ha valaki arra járt volna később, amikor már elült a májusi hideg, és a fák friss zöldbe borultak, észrevehette volna, hogy az ötödik emeleti ablakban mindig világít egy meleg fény.

És mögötte… egy piros hajú kislány, és egy kandúr, akinek újra lett neve. És újra lett szíve.

2025. május 18. (vasárnap), 08:01