“Másfél évtizednyi házasság után a férjem se szó, se beszéd lelépett. 2 évvel később a gyermekeim ezzel álltak oda elém”
Hirdetés
Hirdetés
Az alábbi történetet az interneten találtuk, egy ma már idős, 80-on felül járó hölgy írta meg történetét fiatalabb korából:.
/“Közel másfél évtizedig éltem együtt a férjemmel, míg egy nap aztán otthagyott minket, és magamra maradtam az öt éves kisfiammal és a négy éves kislányommal\./
Hirdetés
Tele voltam aggodalmakkal, nem tudtam mit tegyek, és hogyan fogom ellátni a gyermekeimet egyedül.
Tudtam, hogy ha odateszem magam, meg fogok birkózni ezzel is, de még nem tudtam, hogy hogyan is fogom csinálni. Rám hárult a feladat, hogy megkeresem a kenyérre valót, és elvégezzem otthon az összes házimunkát, valamint emellett iskolába vigyem a gyerekeket, ellenőrizzem a házi feladatukat.
Hirdetés
Eleinte szinte egyáltalán nem jutott időm magamra.
Két év telt el, és kezdtem hozzászokni az új helyzethez, egyre könnyebben megbirkóztam a mindennapok nehézségeivel. Egy nap aztán anyák napi misén vettünk részt a templomban a kicsikkel.
A kép illusztráció, forrása a tudasfaja.com oldal
A pap köszöntötte az Édesanyákat, méltatta mindazokat az erőfeszítéseket, amelyet a Gyermekeinkért teszünk, és arra kérte a kicsiket, hogy az oltárnál válasszanak egy szál virágot az anyukájuknak.
Hirdetés
A gyerekeim kézen fogva előre mentek az oltárhoz, és mind a ketten olyan kicsi virágot választottak, amelyen látszott, hogy megtörte az élet, nem teljesen egészséges.
Nagy mosollyal nyújtották át, én pedig nagy mosollyal az arcomon vettem át tőlük. Úgy gondoltam, értem, hogy miért ezekre a virágokra esett a választásuk.
Ám azért furdalt a kíváncsiság, végül megkérdeztem tőlük, hogy miért. A fiam félszeg mosollyal csak ennyit mondott: “anyu amiatt, mert ezeknek a kis virágoknak rád van szüksége”.
Hirdetés
Eleredtek a könnyeim, a gyerekek pedig átöleltek. Soha nem kaptam ennél szebb anyák napi ajándékot!”
Te mit gondolsz?
2022. július 11. (hétfő), 09:14
Segítsd a munkánkat egy Facebook megosztással! Megosztáshoz kattints az alábbi gombra:
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
