Megtudta, hogy a menyasszonya nem várta meg, míg leszerel a sereg után… De amikor leszállt a vonatról, AZT LÁTTA, amitől földbe gyökerezett a lába…

A kisvárosi vasútállomás peronja zsúfolásig megtelt emberekkel

A kisvárosi vasútállomás peronja zsúfolásig tele volt. Bőröndös emberek néztek egy zajos társaság felé, amely nyüzsgött a sínek mellett. /Valakit búcsúztattak a katonaságba\./

Egy férfi harmonikázott, egy másik énekelt, páran táncoltak, mások sírtak. És mindannyian egyetlen emberre figyeltek: a főszereplőre, egy fiatal fiúra. Magas volt, erős testalkatú, nagy hátizsák volt a vállán, mindenkinek válaszolt, bólintott, ígérgetett valamit, miközben az egyik karjával egy törékeny lányt szorított magához, aki halkan sírt a mellkasán.

Másik karjával középkorú asszonyt ölelt meg, aki próbálta tartani magát, de a könnyek áruló módon csorogtak a szeméből. Egy férfi állt még mellettük, időnként megveregette a fiú vállát. Az induló katona édesanyja, apja és szerelme szerették volna megállítani az időt.

De ekkor megszólalt az elektromos mozdony kürtje. A társaság megmerevedett, a harmonika elhallgatott. Amikor a vonat beért az állomásra, minden szem a vagonok számolására koncentrált.

– „Ez az! Itt a miénk!” – kiáltott fel az egyik fiú. – „Gábor, pont mint az eligazításon!” A megfelelő vagon valóban a társaság előtt állt meg. Mindenki Gáborhoz rohant, ölelgették, puszilgatták.

– „Szolgálj becsülettel, fiam!” – mondta az apja. Az anyja zokogva ölelte magához, a lány pedig görcsösen kapaszkodott belé.

– „Elég volt, drágáim!” – mondta remegő hangon Gábor.

– „Anya, Kata, minden rendben lesz. Indulnom kell!” – Azzal megcsókolta az anyját és Katát, integetett a többieknek, és felszállt a kocsiba.

A vonat lassan kigördült, a társaság még mindig integetett. Gábor kinézett az ablakon és visszaintegetett.

A mozdony egy utolsó, diadalmas sípolással eltűnt a távolban. Kata, a lány, még mindig ott állt és nézte a vonat után. És a nő, aki korábban Gábor vállán sírt, szintén.

Ekkor találkozott a tekintetük.

– „Miért állsz itt?” – kérdezte halkan az asszony.

– „Menj már! De csak ne hidd, hogy Gábor visszajön hozzád!”

– „Tessék? Mit mond, Ilona néni?” – kérdezte Kata éppoly halkan.

– „Szeretem a fiát, és meg fogom várni!”

– „Őt várja majd!” – horkant fel Ilona néni dühösen. – „Pont olyan lotyó vagy, mint az anyád volt! Takarodj innen, riszáld máshol a csípőd, de felejtsd el a fiamat!”

Még mondott volna valamit, sértőt, bántót, de a férje, Lajos bácsi rátette a kezét a vállára, és elvezette a peronról.

Ilona engedelmesen indult el, újabb könnyet törölve le.

– „Lajos, látod, milyen ez a lány? Hogy néz ránk!”

– „De hát mit tegyünk, ha a fiunk őt választotta…” – válaszolta Lajos bűntudatosan.

– „Ti férfiak mind ugyanolyanok vagytok! Nem az agyatokat használjátok, hanem azt a másikat!” – sziszegte Ilona.

Kata hallotta a szavaikat, és mélyen megbántódott. Nem értette, miért utálják őt Gábor szülei, hiszen soha nem adott okot semmiféle pletykára vagy rosszindulatú szóbeszédre.

Gáborral ugyanabba az osztályba jártak. A tizedikben szövődtek az első érzések – tiszták, naivak. Gábor iskola után mindig hazakísérte, esténként sétáltak a városka utcáin. Boldogok voltak.

Még a csók is csak két hónappal a randizás kezdete után csattant el. Gábor gyakran felkapta a törékeny Katát, megforgatta a levegőben, a lány kacagott, tele volt boldogsággal. Igen, ők tényleg boldogok voltak.

Az érettségi estéjén elbújtak mindenki elől, és a folyóparton virrasztottak, ölelkezve beszélgettek, terveket szőttek, együtt fogadták első felnőtt hajnalukat.

Nem érdekelte őket, mit suttognak a hátuk mögött – tudták, hogy semmi szégyenleteset nem tettek. Gábor kincsként tekintett Katára.

Az iskola után azonnal házasodni akartak, de ekkor Gábor szülei közbeléptek. Korábban is lenézték a kapcsolatukat, de most már komoly veszélyt láttak benne. Ilona néni mindent elkövetett, hogy lebeszélje a fiát. Azt hajtogatta, hogy Katához „egy nagy teherautó is kevés, nemhogy egy babakocsi.”

Lajos bácsi bólogatott. Mindig alárendelte magát a feleségének, aki a városi önkormányzatnál dolgozott, építési osztályvezetőként. Lajos meg sofőr volt – csendes ember, aki soha nem mondott ellent.

Ilona néni soha nem tudta megbocsátani, hogy a fia egy egyszerű lányt választott, akinek az anyja, Éva, egyedül nevelte őt. Éva sok éve egy nagyvárosból költözött a kisvárosba, már várandós volt Katával, de senki sem tudta, kitől. Ruhakészítőként dolgozott a művelődési házban, esténként varrást vállalt otthon. Ilona szerint ez nem volt „rendes család”.

Ő már kinézett egy „megfelelőbb” menyet: a polgármester lánya, Petra. Igaz, Petra nem volt különösebben szép vagy okos, de milyen lehetőségek álltak mögötte!

Hiába próbálta Ilona Petra felé terelni Gábort, a fiú hajthatatlan volt.

Aztán amikor közölte, hogy nem egyetemre megy, hanem katonának áll, Ilona majdnem elájult. Sírva könyörgött neki, hogy menjen inkább tanulni. Még a hadkiegészítő parancsnokságra is elment könyörögni, de ott csak azt mondták:

– „Hölgyem, örüljön, hogy ilyen becsületes fia van! Nem sunnyog, nem akar kibújni, hanem szolgálni akar.”

Gábor végül bevonult. Ilona egy év után beletörődött, sőt, látszólag elfogadta Katát is. De amikor Gábor elment, azt remélte, hogy a fiú visszatérte után már nem fogja a lányt keresni.

De Gábor biztos volt Katában. Az indulása előtti éjszakát ismét a folyóparton töltötték, némán összebújva.

– „Szeretlek, Gábor” – suttogta Kata. – „Ha akarod, most lehet minden.”

– „Nagyon akarom” – vallotta be Gábor. – „De nem, Kata, annyira szeretlek, hogy nem akarok hibázni. Várjuk meg az esküvőt. Akkor minden rendben lesz.”

Kata hálásan mosolygott.

Hat hónap telt el.

Gábor a légideszant alakulatnál szolgált, és nagyon élvezte a katonai életet. Kata gyakran írt neki leveleket, néha még telefonon is tudtak beszélni. A szülőkkel is tartotta a kapcsolatot.

Aztán hirtelen… Kata eltűnt. Nem jött több levél, nem érkezett üzenet, a telefonja elérhetetlen lett. Gábor eleinte türelmesen várt, aztán rákérdezett a legjobb barátjánál, Lehinél, aki a városban maradt, és hegesztőként tanult.

– „Nem láttam őt régóta” – válaszolta Lehi. – „Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.”

Aztán Ilona néni hívta fel a fiát.

– „Nem akarlak bántani, fiam…” – sóhajtotta. – „De igazam volt.

Az a Kata… már nem is vár rád. Egy másik fiúval van. És hamarosan… hát, hamarosan nyilvánvaló lesz, hogy gyereket vár.”

– „Anya, nem hiszek neked!” – kiáltotta Gábor. – „Hazudsz! Kata ilyenre nem lenne képes!”

– „Márpedig így van, fiam. Láttam a saját szememmel. Gömbölyödik a hasa, és egyedül sétál a városban, lehajtott fejjel. Szégyent hozott ránk.”

Gábor nem akarta elhinni. De ha tényleg gyermeket várt, és ő nem nyúlt hozzá… akkor vajon kitől volt a gyerek?

A beszélgetés után Gábor napokig nem volt önmaga. Lázba esett, kórházba került, az orvosok nem értették, mi baja. De a valódi ok nem testi volt: a szívébe fúródott a gyanú, a fájdalom, a csalódás.

Egy hét után magához tért. Dühét, keserűségét lenyelte. Kata elárulta – gondolta. Hát élje az életét. Ő pedig a maradék szolgálatot tisztességgel letölti, és aláírja a hosszabbítást.

Négy év telt el.

Gábor nem tért haza egyszer sem, hiába kapott szabadságot. Nem a vágy hiányzott – rettegett attól, hogy újra látná Katát. Félt, mit tenne, ha szembekerülne vele. Harag, fájdalom, csalódás forrt benne.

A szülei könyörögtek neki, jöjjön haza legalább egy hétre.

– „A főnökeim nem engednek el” – hárította mindig.

Egyszer azonban az egységparancsnoka hívatta:

– „Megkeresett a katonai hivatal a szülővárosodból. Anyád panaszt tett, hogy négy éve nem kapsz szabadságot. Ez igaz?”

– „Nem, csak nem mentem haza.”

– „Miért nem?”

– „Nem akarok” – válaszolta Gábor röviden.

A parancsnok ránézett.

– „Szerelmi ügy, igaz?”

Gábor csak némán bólintott.

– „Fiam, köpj rá arra a lányra, aki nem várt meg. De a szüleid nem tehetnek semmiről. Menj haza. Legalább miattuk.”

Gábor beadta a derekát. Három nap vonatozás után már a hazai vasútállomáshoz közeledett. Átszállásnál, egy nagyobb állomáson fél óra megállót írtak ki. Leszállt, hogy vegyen valami harapnivalót.

Ahogy az egyik bódéhoz ért, meglátta őt.

Egy fiatal nő, szakadt, de tiszta ruhában, régi cipőben, egy hároméves forma kisfiú kezét szorítva haladt az emberek között. Időről időre megállt, megszólított valakit. Nem hallotta, mit mond, de látta: alamizsnát kér.

Gábor ledermedt. Az a nő… Kata volt.

A tekintetük találkozott. Kata is felismerte őt, egy pillanatra megrezzent, majd a gyereket a karjába kapta, és rohanni kezdett az ellenkező irányba.

Gábor utána vetette magát, maga sem tudta, miért. Csak azt érezte: beszélnie kell vele.

– „Kata! Állj meg!” – kiáltotta.

A lány megtorpant. Az arca fájdalmat és kétségbeesést tükrözött, könnyek csorogtak az arcán, miközben magához szorította a gyereket, aki szintén sírni kezdett.

– „Csendesen, kicsim…” – próbálta nyugtatni Gábor, miközben megragadta Kata karját.

– „Fáj… ne szoríts!” – suttogta a lány.

– „Bocsánat…” – engedte el Gábor. – „Csak kérlek, ne szaladj el! Beszélnünk kell! Tudom, hogy már nem vártál, tudom, hogy elfelejtettél… haragudtam rád, de most, hogy itt vagy, legalább hadd tudjam meg, mi történt.”

– „Miért vagy így öltözve? Mi ez az egész? Ki ez a kisfiú?”

Kata csak hallgatott, és a fejét rázta.

– „Katonatárs! Indulás!” – kiáltott a jegyvizsgáló.

Gábor az elinduló vonatra, majd Katára nézett.

– „Nem, most nem mehetek el!” – kiáltotta. – „Kérem, a táskáimat vegyék le!”

A kalauz nagyot nézett, de bólintott, és visszasietett a kocsiba.

Gábor megfordult – Kata még mindig ott állt. A kisfiú már elaludt az ölében.

Leültek egy padra. Hosszú csend után Gábor megszólalt:

– „Anyám azt mondta, hogy te… terhes voltál. Miért nem magyaráztad el nekem? Mi történt?”

Kata keserűen elmosolyodott.

– „Anyád mondta? És te hittél neki?”

– „Hát mit tehettem volna? Nem írtál, nem hívtál… és ott van az a kisfiú…”

– „Ő az én fiam – suttogta Kata. – De semmit sem tudsz. Elmesélem, és te majd eldöntöd, mit gondolsz rólam.”

Ezután mindenre fény derült.

Egy héttel Gábor elutazása után Kata beadta a papírjait az egészségügyi főiskolára. Jó eséllyel fel is veszik. Vidáman sétált hazafelé, amikor beleütközött Gábor régi osztálytársába – Lehi barátjába, Alexbe.

Alex felajánlotta, hogy hazaviszi apja régi kocsijával. Kata elfogadta. Útközben kávét kínált neki – amit állítása szerint automatából vett. Kata mit sem sejtve megitta… és csak este, Alex ágyában ébredt.

Nem emlékezett semmire. Alex közölte vele, hogy mindenről videót készített.

– „Hagyd békén Gábort!” – mondta cinikusan. – „Ez a videó meg fogja győzni róla, hogy nem vagy olyan ártatlan, mint hiszed.”

Kata sírva rohant haza. Elmondta mindent az édesanyjának, Évának. Az asszony arra kérte, menjenek a rendőrségre. De Kata nem akarta. Nem bírta volna elviselni a megaláztatást. Megígérte, hogy ha Gábor visszajön, akkor elmond neki mindent.

Egy darabig még tartották a kapcsolatot – amíg Ilona néni meg nem tudta, hogy a fiúval még mindig beszélnek. Megfenyegette Katát: ha nem hagyja békén a fiát, elküldi neki a videót.

Ekkor Kata rájött, hogy az egész szörnyűség mögött nem más áll, mint Gábor anyja.

Rövid idő múlva kiderült, hogy várandós.

El akarta vetetni a babát, de az orvos figyelmeztette: a vércsoportja és Rh-negativitása miatt lehet, hogy többé nem eshet teherbe. Éva sírva kérte, hogy tartsa meg a gyereket. És Kata hallgatott rá.

Amikor már hét hónapos terhes volt, a kis házukban rövidzárlat miatt tűz ütött ki. Csak az életüket sikerült kimenteniük. Hajléktalanokká váltak, és Ilona néni elintézte, hogy semmilyen segítséget ne kapjanak.

Egy idős néni fogadta be őket egy másik kerület szélén, egy kis házba, nem messze a vasútállomástól. Itt született meg a kisfiú – Sándorka. Kata csak őérte élt.

Aztán a néni meghalt, Éva agyvérzést kapott. Kata egyedül gondoskodott róla és a kisfiúról. Pénzük alig volt. Ma reggel jött el a pillanat, amikor nem volt miből vacsorát főzni. Ezért ment ki a peronra, alamizsnát kérni. És ekkor… megjelent Gábor.

Gábor ökölbe szorított kézzel hallgatta végig. Könnyei az arcán folytak.

– „Kata… te akkor is Kata maradtál. Tiszta, őszinte, jó. Csak összetört a sors. De nem hagylak így.”

A lány némán nézett rá, szemében könnyek csillogtak. Aztán Sándorkára nézett. Gábor megsimogatta a kisfiú fejét.

– „Nem hagylak magatokra” – suttogta.

Kata sírva borult a vállára.

A szabadság alatt Gábor rendbe hozta a kis házat, Natáliát bejuttatta egy szanatóriumba, ételt, ruhát, bútort hozott. Egy héttel az indulása előtt összeházasodtak – csendben, nagy felhajtás nélkül. És Gábor örökbe fogadta Sándorkát.

Hazalátogatott a szüleihez, és elmondta nekik az igazságot.

Ilona néni sírt, kiabált, hogy „mindent a fiáért tett”. Lajos bácsi csendben bólogatott, ahogy mindig.

– „Anya, te bűnt követtél el – csak ennyit mondott. – Én Katával együtt vagyok. És innentől soha többé nem jövök ide vissza.”

Ilona próbált tiltakozni.

– „Miért kell neked egy más gyereke?”

– „Sándorka az enyém. És Kata is. Többet nem akarlak látni.”

És Gábor becsapta mögöttük az ajtót.

Később megtalálta Alexet is. A fiú, amikor rájött, hogy Gábor mindent tud, elsápadt, letérdelt, könyörgött.

– „Meg akarlak ütni – mondta Gábor. – De nem mocskolom be a kezem. Te majd megkapod, amit érdemelsz.”

Egy év múlva, amikor Éva jobban lett, Kata és Sándorka a katonai lakótelepre költöztek. Gábor szolgálati lakást kapott. Egy kis kápolnában megesküdtek – immár hivatalosan is.

És onnantól kezdve senki sem tudta elválasztani őket.

Ők már védettek voltak. Védve a sorstól. Védve egymás által.

2025. április 01. (kedd), 20:47