? Egy 73 éves öregúr kiment a mocsárhoz – amit ott talált, az örökre megváltoztatta az életét! Másnap az egész falu AZT BESZÉLTE, amit a házából hallottak…
Kata mindig korábban kelt a kakasnál is. A házban még éjszakai sötétség uralkodott, mintha maga az éjjel sem akarta volna átadni a helyét a hajnalnak. /De a falusi asszony megszokta már, hogy a legelső fényre ébredjen, még ha csak derengő pára is szűrődött át a függöny résein\./
Ám aznap valami nyugtalanította. Mintha az ébredés csöndjében valaki – vagy valami – figyelné minden mozdulatát. Kata kinézett az ablakon.
Odakint a falu még aludt, sűrű ezüstös köd takarta be, mint egy lepel. A házak ablaka – akár némán bámuló szemek – semmibe meredtek. Csak egy távoli kutyaugatás emlékeztetett arra, hogy az élet nem állt meg.
Kata automatikusan nyúlt kedvenc kosara után – hű társa volt minden gombás kirándulás során. Ilyenkor ősszel az erdők bőségesen jutalmazták azokat, akik ismerték a titkos ösvényeket. Kata pedig jól ismerte őket – mintha maga az erdő súgta volna fülébe, hol teremnek a legszebb vargányák.
Ahogy kilépett a házból, arcon csapta a csípős hajnali levegő. A világ visszatartotta lélegzetét. Még a szél is elcsendesedett az udvarok fölött.
„Nem tetszik nekem ez a nap” – mormolta, miközben szorosabbra húzta gyapjú kendőjét. „De hát ki más, ha nem én? A gomba nem szedi le magát.” Lépésről lépésre elindult a falu széle felé.
Ott az öreg házak úgy sorakoztak, mint meggörnyedt öregasszonyok, megfáradva az évektől és szelektől. A ferde tetejük úgy nézett ki, mint félrebillent kalapok, ablakaik pedig – túl sokat látott szemek. Az egyik ilyen tornácon ült Gábor.
A görnyedt alakja beleolvadt a hajnali félhomályba. Mintha ő maga is a falu része lett volna – örök, mozdíthatatlan.
– Kata, hova ilyen korán? Csak nem udvarol valaki újra? – rikkantotta rekedten, mint egy nyikorgó ajtózár. Kata összerezzent.
Bár tudta, hogy Gábor gyakran üldögél ott, mégis meglepte a hangja.
– Gombáért megyek, Gábor. Hová udvarolna már nekem valaki? Sanyival ötven évig éltünk lélekben összeforrva. Mióta ő elment… a férfiak nem érdekelnek. Én már nagymama vagyok – felelte csendesen.
– És te, Gábor, miért nem nősültél meg Marina után? – kérdezte hirtelen, a hangja részvéttel, de szemrehányással is telt meg. – Akkoriban még negyven sem voltál, mikor magadra maradtál. Emlékszem, a faluból a nők úgy kergettek, mint kacsák a friss kukoricát.
Kata nem vette észre, hogy halvány árnyék suhant át a férfi arcán. Gábor elfordította a tekintetét, mintha valami túlságosan személyeset rejtegetne.
– Katám, nem a gombákhoz siettél? – mormolta, és intett az erdő felé. – Na, menj csak, mielőtt a szomszéd faluból ideérnek. Aki korán kel, azé a vargánya.
– Ugyan, mindig ilyen vagy – morogta Kata, és felemelte kosarát. – Te állítasz meg, aztán te panaszkodsz. Nem akarsz beszélni? Ne beszélj. Nekem mennem kell. Szervusz, Gábor!
Elindult az erdő felé, hátra se nézve. Gábor sokáig nézett utána, majd megrázta fejét, és mormogott valamit az orra alatt:
– Pletykás vénség… Mindent tudni akar.
Ő soha nem mesélte el senkinek az életét. Nem is tudott volna. Meg minek? A falusiak úgyis kitalálták a saját verziójukat.
Valaha boldog volt. Úgy szerette Marinát, ahogy csak egy férfi tud szeretni – mintha az asszony lenne a világ közepe. Csak gyerekük nem született.
De akkoriban még nem beszéltek mesterséges megtermékenyítésről vagy kezelésekről.
És a csoda megtörtént – végre teherbe esett. Gábor úgy hordozta a feleségét, mintha üvegből volna. Minden mozdulatát őrizte. Már elképzelte, milyen lesz az a kisbaba – mennyi örömet hoz majd az otthonukba.
De a sors másként akarta. A nyolcadik hónapban Marina rosszul lett. Kórházba vitték, másnap sürgősségi műtétet végeztek.
A szülés nehéz volt. Marina nem élte túl.
A baba sem. Még az első lélegzetvétel sem jött el. Gábor aznap úgy ordított, mint egy sebesült vadállat.
A kórház falai visszhangozták a fájdalmát, míg végül össze nem esett a hideg linóleumon. Az orvosok csak széttárták a karjukat: „Sajnáljuk, nincs mit tenni. Néha így történik.”
A temetés után Gábor teljesen bezárkózott. Nem értette, miért ennyire kegyetlen az élet.
Az évek múltával a fájdalom csak mélyült. Végül Gábor elköltözött Marina szülőfalujába. A régi ház, ahol az asszony született, menedék lett számára.
Itt remeteként élt, kerülte a társaságot. A falu népe is kerülte őt. Idegen volt, zárkózott.
Csak Kata próbálta időnként megszólítani, de többnyire csak találgatott, és hozzáadott történeteket, amiket Gábor sosem mondott. Mégis – a férfi így élt: egyedül, csendben, úgy, ahogy megszokta.
Kata lassan haladt az erdőben. Bár a megszokott ösvényeken járt, ma valami furcsa érzés kísérte. A köd, mint egy sűrű takaró, betakarta a tájat, a fák árnyai óriásként tornyosultak fölé, mintha a természet maga is rejtegetne valamit.
„Nem szabad félni” – mondta magának. – „Az erdő nem szereti a gyávát.” Kosarát egyre több bimbós kalapú gomba töltötte meg, a szíve is lassan megnyugodott… egészen addig, míg meg nem hallotta azt a hangot.
Egy alig hallható, fájdalmas nyögés… valahonnan a régi mocsár felől.
Kata megdermedt. A kosár füle belevágott az ujjába, úgy szorította. – „Ki van ott?” – kiáltotta. A hang válaszul most már határozottabb volt, női, szenvedő.
„Te jó ég!” – suttogta, és lépett egyet előre… aztán még egyet. A fák ága úgy kapaszkodott a ruhájába, mintha visszatartanák. De valami – talán kötelességérzet vagy puszta emberség – hajtotta tovább.
Ahogy a mocsár széléhez ért, megpillantotta.
Egy fiatal nő feküdt egy sáros szigetszerű kiemelkedésen, a körülötte lévő víz mocskos és sűrű volt, mint a szurok. A nő teste ernyedt volt, az arca sárfoltos, haja vizesen tapadt a homlokához.
– „Hé! Hall engem?” – kiáltott Kata.
A nő megmozdult. Él. Kata ledobta a kosarat, felkapott egy hosszú ágat, és óvatosan elindult felé. A lába alatt a föld cuppogva engedett, mintha őt is el akarná nyelni a láp.
– „Tartson ki, jövök!” – lihegte, miközben küzdött minden egyes lépésért.
Mire odaért, látta, hogy a nő retteg. Az arca sápatag, szemei tágra nyíltak.
– „Fogja meg a bot végét!” – Kata kinyújtotta felé. A nő remegő kézzel megfogta, és Kata teljes erejét összeszedve húzta ki őt a sárból.
Mire ketten a szárazabb részre jutottak, a nő szinte elájult. Kata letérdelt mellé, a saját kendőjét a vállára terítette.
– „Mi a neve? Hogy került ide?” – kérdezte, de a nő csak remegett.
– „Nem emlékszem…” – nyögte, alig hallhatóan. – „A mocsárban tértem magamhoz…”
Kata megborzongott. Ez nem volt szokványos dolog. De nem volt idő kételkedésre. A nő nehezen járt, a háta fájt, a könnyei végigcsorogtak sáros arcán. Kata a saját vállára vette a súlyt – szó szerint is.
A faluhoz közeli ösvényen, már csak néhány lépésre a biztonságtól, a nő összeesett.
Kata gyorsan letérdelt, és leültette az út szélére. – „Ne aludjon el, hallja? Itt hagyom egy pillanatra, hozok segítséget!”
Futni kezdett. A ködből ekkor robogott elő egy szekér: Gábor volt az.
– „Kata? Mi történt?” – kérdezte a férfi, miközben megállította a lovat.
– „Egy nő a mocsárban! Épphogy ki tudtam hozni! Túl gyenge, nem tud járni. Gábor, kérlek, segíts!”
Gábor bólintott, és elindult. Kata hazaszaladt, hogy megnyugtassa a fiait, akik már fél napja keresték. Gábor pedig elvitte a nőt.
Amikor a férfi a mocsárhoz ért, látta a fehér kendőt a nő vállán. Lassan, óvatosan közelített.
– „Hé… jól van?” – kérdezte.
A nő felemelte fejét. Arcán könnyek, szemei riadtak. – „Kérem… segítsen.”
Gábor lehajolt, felnyalábolta, és óvatosan vezette a szekérhez. Minden lépés fájt neki, de nem szólt. Gábor csendesen, de határozottan vezette a lovat hazáig.
Otthon egy tál meleg víz és tiszta ruha várta. A nő habozott, mikor belépett, mintha félne átlépni egy új élet küszöbét. Gábor elővett egy régi ruhát Marina ládájából. – „Tessék, ez az egyetlen, ami jó lehet magára” – mondta, és elvonult.
Később forró krumpli, kenyér és tej került az asztalra. A nő keveset evett, de a tekintete hálás volt.
– „Köszönöm… nagyon köszönöm…”
– „Nem kell köszönni. Pihenjen. Holnap majd kitaláljuk, mi legyen.”
A nő hálószobába vonult, Kata pedig később visszajött megnézni, mi lett a titokzatos vendéggel.
– „Jobban van?” – kérdezte.
– „Pihen… ettem, lefeküdt. Holnap kiderül, ki is ő valójában” – felelte Gábor.
Másnap hajnalban Gábor már készítette a reggelit.
– „Reggelt…” – szólalt meg fáradtan.
– „Hol fáj?” – kérdezte Gábor.
– „A hátam… a karjaim… nem bírok mozogni…”
Gábor bólintott.
– „Rendben. Akkor feküdjön vissza, derékig vetkőzzön le, és feküdjön hasra.”
A nő ijedten nézett rá.
– „Miért… mit akar…?”
– „Nyugalom – mondta halkan Gábor. – Kézzel gyógyítok. Régi családi mesterség. Ha engedi, helyrehozom a csontokat.”
A nő vonakodva, de bólintott. Gábor elővett néhány fadarabot és egy kis kalapácsot. Mikor belépett a szobába, a nő már feküdt, takaróval eltakarva. Gábor a fájós pontokra helyezte a fát, és óvatosan ütni kezdte. A nő felsikoltott a fájdalomtól.
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó – Kata állt ott döbbenten.
– „Gábor! Mit művelsz?!”
A férfi nyugodt maradt. – „Kata, ez kezelés. Kézzel igazítom a csontjait. Apámtól tanultam.”
Kata tátogott, mint hal a parton. – „De a sikolyok… mindig hallani a házad felől… azt hittük, valami borzalom…”
– „Az emberek mindig kitalálnak valamit. De akik itt jártak, utána járni tudtak – és hálásak voltak.”
Kata zavartan nézett körbe, majd bólintott.
– „Jól van… segítsek vacsorát főzni?” – kérdezte halkan.
– „Az jó lenne – felelte Gábor. – És ne mondd el senkinek. Aki bajban van, úgyis megtalál.”
Másnap reggel Marina – mert ekkor már tudta, hogy így hívják – fájdalmasan, de magabiztosabban lépett ki a szobából. Gábor a sparhelt mellett állt, fát tett a tűzre.
– Jó reggelt – mondta a lány halkan, kissé rekedten.
– Hogy érzi magát? – kérdezte Gábor, anélkül hogy megfordult volna.
– Jobban… azt hiszem. Mintha… mintha már nem lenne minden darabja külön életet élő fájdalom.
Gábor elmosolyodott. – Az első kezelés mindig ilyen. Ma még egyszer megnézlek, utána meglátjuk.
Marina bólintott, és leült az asztalhoz. Kata közben betoppant, hozta a friss tejet.
– Na, hát csak élsz – mondta mosolyogva. – Már azt hittem, elszállt belőled a lélek is.
– Nem… de az emlékeim csak lassan térnek vissza. A nevem… Marina Oroszi. Tegnap este, amikor Gábor azt mondta, „Marina”, valami felvillant bennem. Mintha egy zár kinyílt volna.
Kata letette a tejesüveget, és kíváncsian nézett rá. – És most már tudod, ki vagy? Hol laksz?
Marina megrázta a fejét. – Nem teljesen. De… egyre több apró kép, érzés, szag… szinte érzem, ahogy visszaszivárog minden.
Ebben a pillanatban kopogtak.
– Na tessék – mondta Kata, és kiment ajtót nyitni. Az ajtóban az egyenruhás körzeti megbízott, Egon állt. Nagydarab, komoly arcú férfi, de meglepően barátságos tekintettel.
– Jó napot. Kata, Gábor. Ő lenne…? – bökött fejével Marina felé.
– Igen – bólintott Kata. – Ő az a nő, akit a mocsárban találtam. Semmire nem emlékezett, de most már visszatért az emlékezete, legalább részben.
Egon belépett, leült, jegyzetfüzetet húzott elő.
– Marina Oroszi… – mormolta. – Nos, örülök, hogy megtalálták. A férje, bizonyos András Oroszi tegnap tett bejelentést az eltűnéséről. Azt állította, hogy reggel elment otthonról, és többé nem tért vissza. A rendőrségen riadót fújtak, eltűnt személyként kezelik az ügyet.
Marina arcán halálos sápadtság jelent meg.
– Ő… ő volt… – suttogta. – Ő vitt ki az erdőbe. Most már emlékszem.
A három felnőtt megrökönyödve nézett rá.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Gábor.
– Kocsiban voltunk. Azt hittem, csak kirándulunk. De hirtelen elkezdett beszélni furcsán… azt mondta, nem akar már „terhet”. Aztán… megütött… a hátamat… elájultam.
– Te jó ég… – sziszegte Kata, és a szája elé kapta a kezét.
Egon bólintott, és elkezdett jegyzetelni.
– Ha ez így van, akkor itt nem csak eltűnésről van szó, hanem emberölési kísérletről. Tudnál még valamit mondani róla? Bántott korábban is?
Marina megrázta a fejét. – Verbálisan igen… de fizikailag… soha előtte. Azt hittem, csak ideges. De most már látom, hogy terv volt ez. Meg akart szabadulni tőlem.
– Meglesz – mondta Egon határozottan. – Előállítjuk. A rendőrségnek most már több van a kezében, mint egy hiányzó feleség.
**
Késő délután Egon visszatért a hírrel: András beismerő vallomást tett. Azt hitte, senki nem találja majd meg Marinát. Marina csak némán sírt a hír hallatán.
– A szüleid is jönnek – tette hozzá Egon. – Ma este megérkeznek. Már tudják, hogy élsz.
Marina elsápadt.
– Az édesanyám… az édesapám… – suttogta. – Azt hitték, meghaltam…
Kata megsimította a vállát.
– Most már minden rendbe jön, drágám. Hisz megtaláltunk. Élsz. Ez a legfontosabb.
**
Mire leszállt az este, az udvaron megállt egy autó. Két idősebb ember szállt ki belőle – egy asszony, aki azonnal sírva kiáltotta: – Marina! – és egy férfi, aki halkabban, de ugyanazzal a kétségbeesett szeretettel lépett oda.
Marina kiszaladt eléjük. Az anyja annyira szorosan ölelte át, hogy úgy tűnt, soha nem akarja elengedni.
– Kislányom! Kislányom! Te élsz!
– Élek… anya… élek… – suttogta Marina zokogva.
Az apja is megölelte, könnyeit nem szégyellve. Gábor és Kata csendben figyelték a jelenetet.
– Ilyenkor tudja az ember, miért érdemes élni – mondta Kata halkan Gábornak.
– És miért kell segíteni annak is, akit nem ismerünk – felelte Gábor.
**
A következő napok csendesebbek voltak. Marina a szüleivel volt, de minden nap átjött Gáborhoz, beszélgettek. Kata is gyakran megjelent egy-egy pogácsával vagy friss tojással.
Marina lassan újraépítette az életét. A történtek után nem akart visszamenni András házába. Inkább a szüleivel maradt, egy ideig. De Gábornál is mindig volt hely számára – és egy különös, csendes megnyugvás.
Egy este, mikor Kata már elment, és a konyhában csak Gábor és Marina ültek, a lány halkan megkérdezte:
– Gábor… te miért segítettél nekem? Anélkül, hogy tudtad volna, ki vagyok?
A férfi vállat vont.
– Az ember nem a nevéért érdemli meg a segítséget. Hanem mert ember.
Marina sokáig nézte őt. Aztán bólintott.
– Köszönöm. És… ha nem bánod… talán gyakrabban jövök még ide. Jó itt.
Gábor csak ennyit felelt:
– Amíg én itt vagyok, neked mindig lesz hely.
És a kályha mellett, a meleg fényben, mindketten elhallgattak – és nem volt szükség több szóra.
2025. április 02. (szerda), 06:04
