Mindenki bolondnak hitte a hegyi doktort – Aztán megmentett egy nőt, aki már lemondott az életről
A menekülés.
A Bükk-fennsík peremén, valahol Répáshuta és Bánkút között, a fenyőerdők közé szorult egy régi vadászösvény. Aznap estére a vihar úgy csapott le a tájra, mintha az egész világot el akarná söpörni. /Az ágak recsegtek, a hóvihar sírt és marni próbálta azt, aki élni mert benne\./
Egy nő botladozott a széllel szemben. Harminc körüli lehetett, de a fagy meg a félelem éveket tépett le az arcáról. Nedves, megcsavart hajába tapadt a jég, arca fakó volt, szeme sarkaiban könny és hó keveredett.
— Csak még egy kanyar… csak legyen igaz, hogy van ott egy kunyhó… — suttogta rekedten.
Kerekes Anett volt a neve, de ez akkor már alig számított. A múltja, a neve, a ruhája, a teste — mind csak súly volt a hátán, miközben a túlélés egyetlen gondolata vitte előre.
Mögötte ott maradt a borsodi kisfalu, ahol nevelőapja, Szőke Zoltán, előbb eladta őt egy rokkantnyugdíjas ismerősének, majd ököllel próbálta belé verni, hogy „ez így természetes, az asszonynak az a dolga”. Tizennyolc éves korától húsz kiló adósságért „árulta”, hol egy rokon, hol egy idegen férfi karjába.
De azon az estén Anett nem engedelmeskedett többé. A konyha padlóján vér és egy eltört bögrerészlet maradt hátra, mikor felkapta a kabátját, és kiszaladt a jeges sötétségbe.
A combjáig érő hó minden lépésnél visszarántotta. Néha négykézláb kúszott. A bakancsát már rég átnedvesítette a latyak, a kesztyűje elveszett valahol az első kilométernél.
Végül, amikor már nem emlékezett, hol jár, a hó hirtelen elcsendesedett. Mintha valami hatalmas tömeg közeledne, aztán megállna. Előtte egy sötét folt rajzolódott ki a hófalból: ajtó, gerendák, egy kémény. Kunyhó.
Megbotlott, térdre esett, majd arccal előrebukott a hóba.
Nem érzett fájdalmat.
Nem érzett semmit.
És éppen ez volt a legijesztőbb.
Egy férfi lépett elő a félhomályból. Széles vállú, magas, szakállas ember, haja ezüstös és hosszú, mintha a hegyek nevelték volna, nem az emberek.
A kezében olajos mécses, a vállán egy báránybőr kabát.
Máté Levente volt a neve — akit a környéken csak úgy emlegettek: „a barlangdoktor”.
Tíz éve élt egyedül ebben a vadászkunyhóban. Voltak, akik szerint bolond, mások szerint megszállott remete. Az igazság az volt, hogy nem akart már többé emberek közé menni. Egy orvosi műhiba és a felesége halála után feladott mindent. Itt gyűjtött gyógynövényt, itt írta naplóját, itt hallgatta a szelet, ahogy az a fák között mesélt.
És most egy nő hevert az ajtaja előtt, félig halottan.
— A Jóisten küldött ide téged… vagy az ördög, hogy próbára tegyen… — morogta, miközben felkapta a testet.
A nő nem volt nehéz. Csak csont, jég, és egy valaha volt lélek maradéka.
— Az ágyamba, most azonnal, te makacs… — kezdte ingerülten, de aztán félbehagyta a mondatot, és suttogásba váltott. — …különben nem éled meg a reggelt.
Nem kívánt ő semmit tőle. Csak az életet akarta benne megtartani.
A tűz már égett, mikor visszaért a házba.
Letette a nőt a pokróccal borított ágyra, és az ajtót lábával becsukta.
A nő ajkai mozdultak, de hang nem jött.
— Figyelj rám — mondta Máté halkan, de határozottan. — Átázott rajtad minden. Ki kell bújnod a ruhákból. Egy takaró mögött vagy. Nem nézek oda. De meg kell tenned.
A nő gyengén bólintott.
Azután a mozdulatok csendje következett. Egy ruha a padlón. Egy zokni a szék lábánál. Egy remegő kéz, ahogy elkapja a takarót, és maga köré csavarja.
— Kész — jött a halk szó.
Máté bólintott. Odalépett egy csuporral.
— Idd meg. Méz, kakukkfű és citromfű. Belülről melegít.
Anett remegve kortyolt, minden egyes csepp leforrázta a száját, de érezte, ahogy a torkán lecsorogva egy másik melegséget ébreszt benne: a reményt.
Két seb, amely egymásban talál menedéket.
A tűz pattogott a kandallóban, tompa fényt vetve a gerendákra és a melegítő gyógynövényes üst fölé. A levegőben füst, hárs és egy különös, megmagyarázhatatlan nyugalom illata keveredett. Máté csendesen figyelte a nőt, ahogy a takaró alá burkolózva a bögrét tartotta két remegő kézzel.
— Honnan jöttél? — kérdezte, miközben egy újabb hasáb fát tolt a tűzre.
A nő nem válaszolt azonnal. Csak ült, és hallgatta a lángokat, mintha azok szavakat suttognának helyette.
— Rózsaszentmártonból… — szólalt meg végül halkan. — Onnan menekültem. Egy udvar végéről. Egy istálló mellől.
Máté szemöldöke rándult.
— Miért?
A nő nagy levegőt vett, de nem a válasz kedvéért — csak hogy el ne törjön belül.
— Mert senkinek nem voltam több egy eszköznél. Egy cseretárgynál. Apám… vagyis… az, aki annak vallotta magát… odaadott volna egy hetvenéves vénembernek. „Van pénze, és rendes ember” — ezt mondta. De az istenért se akarták meghallani, hogy félek. Hogy undorodom. Hogy még élek. Így hát… elszöktem.
Máté nem kérdezett többet. Az a néhány mondat bőven elég volt. Évek óta nem volt nő a házban, de még egy ilyen törékeny, sérült lélek sem. És most először nem érezte magát egyedül.
Odament a szögön lógó vastag inghez, levette, és odanyújtotta neki.
— Szárítottam. Vedd fel, amíg el nem készül a vacsora.
Anett bólintott, a takaró alatt mozdult, majd felöltötte az inget. A ruha bő volt rá, de mégis védelmet adott. Amikor Máté visszafordult, akaratlanul is észrevette a nő vállán húzódó sápadt, hosszú heget.
Megszólalni is alig mert.
— Ezt… ki okozta? — kérdezte végül suttogva.
A nő egy pillanatra megmerevedett, majd lehajtotta a fejét.
— Már mindegy. Nem számít. Csak az, hogy most már nem kell újra átélnem.
Később, vacsora közben — egy tányér forró leves, frissen sült kenyérrel és főtt burgonyával — megint csendes lett a világ. A kunyhó melegében a nő arca lassan kezdett visszanyerni valamit abból, amit a fagy elvett.
— Te miért vagy itt, Máté? — kérdezte egyszer csak.
A férfi felnézett. Tekintete mély volt, fáradt, mégis eleven.
— Orvos voltam. Miskolcon. Addig segítettem másokon, míg a saját feleségem bele nem halt egy tüdőgyulladásba. Egy egyszerű fertőzés… amihez már túl fáradt voltam odafigyelni. Vagy csak túl arrogáns.
Anett szeme megtelt könnyel, de nem szólt. Csak nézte a férfit, ahogy az a kandalló tüzét bámulva beszélt tovább.
— A temetés után csak egy dolgot vittem magammal. Egy üveget a gyógynövényes szekrényből, és ezt a kabátot. Fent akartam maradni egy hetet. Azóta eltelt nyolc év.
— És mi tartott itt?
— A hallgatás — mondta egyszerűen. — Meg az, hogy már nem kellett senkit megmentenem. Egészen eddig.
Csend lett.
A tűz pattogása közé csak a nő rekedt lélegzete vegyült, majd egyszer, nagyon halkan megszólalt:
— Lehet, hogy nem véletlenül jöttem ide.
Máté odapillantott, és most először, nagyon lassan elmosolyodott.
Éjjel a vihar újra feltámadt. A szél úgy rázta a kunyhót, mint egy vénember a rázkódó botját. Máté a földre terített pokrócon aludt, Anett pedig az ágyon feküdt, nyakáig húzva a meleg takarót.
De nem jött álom.
— Máté… — szólalt meg rekedten. — Félek a csendtől.
A férfi felült, a hátát a falnak vetette.
— A csend csak addig ijesztő, amíg meg nem tanulsz belehallgatni. Utána… békesség.
— És te nem félsz? A haláltól, a magánytól?
— Mindegyiktől féltem.
A nő elmosolyodott. A könnyei végigfolytak az arcán, de most először nem a fájdalomtól — hanem attól, hogy valaki végre érti.
— Ha holnapra megjavul az idő… akkor sem fogok visszamenni — mondta. — Nem tudnék. És nem is akarok.
— Akkor maradj.
A szoba melegében, a vihar üvöltése ellenére, a kunyhóban most először nem volt hideg. A lélek sem fázott.
Epilógus: A hegyek nem felejtenek.
A tavasz lassan, de biztosan kúszott fel a Bükk hegyoldalaira. A fenyőágakról olvadó hó vízcseppekben hullott le, a völgyeket már nem a dermesztő csend uralta, hanem a madarak első, bátortalan éneke. A világ lélegzett — nem harsányan, nem követelőzőn, csak úgy, ahogy egy hosszú, átvészelt tél után illik.
A kunyhó előtti kis tisztáson gyenge, de zöld fű bukkant elő. A farakás újra magasodott, az ajtó alá egy új lábtörlőt raktak. Az ablakpárkányra kerámiaedények kerültek, bennük szárított fűszerek, bogyók. A kunyhó már nem csak egy rejtekhely volt: otthon lett belőle.
Bent, az asztalnál, Anett almát szeletelt egy fából faragott deszkán. Arca nyugodt volt, a szeme alatt még ott húzódtak a finom sötét karikák, de a tekintete már nem bujkált a sarokban. Máté épp teát szűrt le, közben fél szemmel figyelte őt — nem tolakodón, inkább olyan csendes, mély figyelemmel, amit csak az tud, aki már látott valakit széthullani, és most csodálja, ahogy újra felépül.
— Képzeld, az egyik őz ma nem szaladt el előlem — mondta Anett halkan. — Csak nézett. Azt hiszem… már nem félek tőle.
— A hegy megérzi, ha valaki már nem akar elbújni előle — felelte Máté. — Mint az emberek. Vagy az állatok.
— És te? Máté, te még mindig el vagy rejtve?
A férfi megállt, a kanalat letette, majd az ablakhoz lépett. Kinézett az ébredező tájra, aztán visszafordult.
— Azt hiszem… már nem. Te visszahoztál belőlem valamit, amit rég eltemettem. A kíváncsiságot. A gondoskodást. Azt, hogy egyáltalán akarjam, hogy valaki itt legyen. A szívem nem zárt ajtó többé.
Csend lett köztük. Nem a kínos fajta — inkább az a fajta, ami megerősíti, hogy a szavakon túl is megértik egymást.
Késő délután vendég érkezett a kunyhóhoz.
Egy középkorú férfi, hátán vászontáskával, arcán zavarodottság és megkönnyebbülés keverékével. A falu egyik tanítója volt, és a helyiek küldték, miután a hó elolvadt. Csak annyit akart tudni: jól van-e Anett.
Máté kitessékelte az ajtó elé. Nem durván — csak úgy, ahogy az ember védi azt, amit meg kellett tanulnia féltve őrizni.
— Aki idejön, nem kérdez. És nem visz el senkit, aki nem akar menni — mondta egyszerűen. — Ha Anett úgy dönt, visszamegy, majd mondja.
A férfi bólintott, és sietve távozott.
Odabent Anett az ajtófélfának dőlve állt, és egy könnycseppet törölt le az arcáról.
— Már nem érzem magam üldözöttnek — suttogta. — Csak embernek. És ez több, mint amit eddig bárhol kaptam.
A hegyek lassan új színekbe öltöztek. A kunyhó mellett zöldségágyás nőtt ki a földből, Anett pedig megtanulta, hogyan készítsen teát tüdőfűből vagy árnikából, hogyan kössön sebet, és hogyan hallgasson türelmesen, amikor Máté éjszaka néha még mindig a múlt árnyaival küzdött.
Egy este, mikor a szél újra feltámadt, Anett kilépett a verandára. A haját most is megmozdította a levegő, de a tekintetében már nem volt félelem. A tájat nézte, a csúcsokat, és csak ennyit mondott:
— Tudod… ha valaki azt mondaná nekem, hogy mindez egy büntetés volt, nem hinnék neki. Ez megváltás. Nem kellett volna megélnem, amit ott lent kaptam… de ha nem történik meg, nem jövök ide. Nem találkozunk. Nem élek.
Máté mögé lépett, vállára tette a kabátját.
— Ezek a hegyek megtartják, amit egyszer befogadtak. Nem engednek el. És én sem.
A nő hátrafordult, tenyerét a férfi mellkasára tette.
— Maradok. Nem a félelem miatt. Hanem azért, mert most már tudom, milyen az, ha valaki nem csak néz… hanem lát is.
A faluban lent, a kocsma mellett álló öreg bácsi időnként felmutatott a hegyre, mikor az újak megkérdezték, ki lakik fent a vadászkunyhóban.
— Ketten vannak ott már. Az asszony gyógynövényes lett, a férfi meg újra emberré vált. A szél? Néha dalol onnan. Mintha hegedű szólna. De az csak a szív — ha begyógyul, néha hangja is lesz.
A kunyhóban hajnalban új kenyér sült, és Anett halkan dúdolt.
A hegyek pedig válaszul megtartották a csendet.
De már nem a halál csendje volt az.
Hanem az életé.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. január 01. (csütörtök), 15:11
Kapcsolódó cikkünk
Amikor ez a pár színpadra lépett, sokan már leírták őket — aztán megszólalt a rock’n’roll, és 10 másodperc alatt mindenki tátott szájjal nézte, mire képesek… ??
