? Mindenki kinevette a robotfiúnak csúfolt kisfiút – de amikor egy nagymama meglátta a lábát, elszabadult a pokol!
A robotfiú a Dunaparton.
A pécsi Árpád Gimnázium udvarán hűvösen hullt az őszi reggel fénye a kövekre. /A levegőben friss avar illata keveredett a diáksereg zsibongásával, amely minden nap ugyanazzal a harsány energiával töltötte meg a díszudvart\./
– Nézzétek már, itt jön a fémsrác! – rikkantotta el magát Gellért, a hetedikesek félelmetes nagyhangúja.
A diákok egyből felnevettek.
Az ugratás középpontjában egy vékony, komoly arcú tizenkét éves fiú állt, akinek minden lépésénél halk katt hang csendült fel.
Kristóf megfeszült. Tudta, hogy megint ő lesz a célpont.
A jobb lába helyén kifinomult, titánból készült protézis volt – korszerű, drága, mégis mindenki csak a furcsaságot látta benne. Ő maga pedig egyre inkább úgy érezte, hogy csak egy kívülálló darab vasdarab az élő emberek között.
– Hé, robot! – kiáltotta már megint valaki.
– Elakadt a rendszer? Más hangkártyát is tudsz? – hahotázott egy másik.
Kristóf lehajtott fejjel haladt tovább. A pécsi építőipari nagyvállalkozó, Farkas Balázs fiaként a legtöbb diáktól tiszteletet kellett volna kapnia – de a gyerekek világában a pénz nem véd meg attól, ha más vagy.
A fiú zsebre dugta a kezét, hogy ne látszódjon, mennyire remeg.
Aztán történt valami, amihez hasonlót még sosem tapasztalt.
Egy hang, halk, de szilárd, megtörte a gúnyolódást:
– Hagyjátok már abba. Nem vicces.
A tömeg elcsendesedett.
Egy lány lépett előre a háttérből.
Sötétbarna bőre meleg árnyékot vetett az arcára, haja két copfban tekeredett a vállára, tornacipője oldala pedig repedezett volt – látszott, hogy nem új darab. Ő volt Tasi Zita, aki pár hónapja költözött a városba.
– Te… mit szólsz bele? – kérdezte gyanakodva Gellért. – Még nem is ismered ezt a… ezt a…
– Kristófot – vágta rá Zita. – És de, ismerem. Barátom.
Csend.
Kristóf úgy érezte, mintha megállt volna körülötte a levegő.
Barátom.
Ezt a szót még senkitől sem hallotta itt.
Gellért felhorkantott.
– Barátod? A robotfiú? Biztos megtaláltad a Bekapcsolás gombot rajta?
A csúfolódók ismét nevetni kezdtek, de Zita nem mozdult.
Szeme dacosan csillogott.
– Menjünk – fordult Kristóf felé. – Nem kell velük foglalkozni.
A fiú csak bólintani tudott. A torokszorító megalázottság mellé valami új érzés keveredett: hála, megkönnyebbülés, és egy halvány remény, hogy talán mégsem teljesen egyedül van.
Zita otthona – a félelem kezdete.
Aznap délután Zita meghívta Kristófot magukhoz, hogy együtt készüljenek a történelem dolgozatra.
A Kertváros egyik régi, zöldre festett társasházához értek. A folyosón terjengő ételszag, a kopott kavicsos lépcső és a távolból hallatszó rádiózene olyan ismerős, otthonos hangulatot árasztott, amilyet Kristóf már rég nem érzett.
Becsöngettek.
Az ajtó kinyílt, és egy hatvan körüli asszony nézett rájuk.
Tasi Julianna, Zita nagymamája.
– Jöttök már, drágáim? – mosolygott a lányára, aztán amikor meglátta Kristófot és a fémlábat, a mosoly megremegett, majd teljesen eltűnt.
A nő arca elfehéredett.
Mintha egyszerre fagyna meg benne minden mozdulat.
– Jól… jól van? – suttogta alig hallhatóan.
– Igen, mama – mondta Zita. – Ő Kristóf, a barátom. Vele tanulok.
A nagymama azonban nem vette le a szemét a protézisről.
Közelebb lépett, óvatosan, mintha valami veszélyes tárgyat vizsgálna.
– Kisfiam… – kezdte, rekedt hangon. – Ki állította be neked ezt a lábat?
Kristóf zavarban lesütötte a tekintetét.
– A… mostohaanyám. Ő intézett mindent.
Zita nagymama ajkai összeszorultak.
Ekkor már nem csupán félelem volt a szemében – hanem felismerés.
– Ez így nem jó – jelentette ki, és a hangja olyan határozott volt, hogy Kristóf összerezzent. – Ez a szerkezet rosszul van beállítva. Nagyon. Így csak árt.
A fiú szíve összeszorult.
– Tudom, néha fáj… de azt mondták, ez normális.
– Nem, ez nem normális – rázta a fejét Julianna. – Most azonnal felhívjuk az apádat.
Kristóf köhintett, és halkan hozzátette:
– Anya… már nincs. Balázs apu új felesége, Ágnes intézi a kezeléseimet. Ő mondta, hogy így kell lennie.
A nagymama szeme megvillant.
Valami sötét gyanú suhant át rajta.
– Add ide az apád számát – mondta. – MOST.
A fiú remegő hangon lediktálta.
A milliárdos apa érkezése.
Nem telt bele tíz perc, az ajtón kopogás dördült.
Belépett Farkas Balázs, Pécs egyik leggazdagabb üzletembere. Magas volt, elegáns, mégis megviselt az arca – mintha az élet csak a munkához adott volna erőt, a családhoz már nem.
– Jó napot kívánok – mondta feszülten. – Mi történt? Azt mondta telefonban, sürgős.
Julianna nem kertelt.
– A fia szenved. Nem a sérülése miatt, hanem azért, mert valaki direkten akadályozza a gyógyulását.
Balázs felkapta a fejét.
– Ezt hogy érti?
Az asszony mutatóujja Kristóf lábára siklott.
– Ez a protézis rosszul van beállítva. Azt inkább mondanám, hogy szándékosan van elrontva. Így a gyerek izmai folyamatosan károsodnak. Mintha valaki azt akarná, hogy mindennap gyengébb legyen.
Kristóf érezte, ahogy a világ megszédül alatta.
Az apja arca eltorzult – értetlenségből dühbe, majd valami mélyebb, hidegebb felismerésbe csapott át.
– Az orvos? – kérdezte rekedt hangon.
– Nem – felelte a nagymama. – Aki beállította… az ő mostohaanyja.
Balázs öklei megfeszültek.
Egy pillanatig senki sem szólt. A levegő súlyos volt, mint egy viharfelhő, amely bármelyik másodpercben lecsaphat.
Végül az apa megszólalt.
– Mindent ki fogok deríteni. Ha igaz, amit mond… akkor felelni fog érte.
És a tekintetéből látszott: ez nem fenyegetés.
Ez ígéret.
A hazugságok háza.
Aznap este Pécs felett nehéz, felhős ég borult, mintha az egész város együtt lélegezne Kristóffal. A családi villa a Mecsek oldalában állt, üvegkorlátos terasszal, gondosan nyírt sövénnyel, mintha egy magazinból vágták volna ki.
De belül… valami mindig hideg volt.
Kristóf a hátsó ülésen ült, ahogy az apja hazafelé vezetett. A kocsi belső világítása tompán világította meg az arcát. Az izmai még mindig emlékeztek Julianna néni szavaira: „szándékosan van elrontva".
– Apa… – szólalt meg óvatosan. – Te szerinted is… tényleg így van?
Balázs nem válaszolt azonnal. A szeme előre szegeződött, a keze erősen fogta a kormányt.
– Nem akarok úgy hinni el valamit, hogy ne ellenőrizzem – mondta végül. – De Tasi Julianna nővérként dolgozott harminc évig a sebészeten. Nem beszél a levegőbe.
– Lehet, hogy csak… téved? – reménykedett a fiú.
Az apja keserűen elmosolyodott.
– Remélem, Kristóf. Istenemre mondom, jobban remélem, mint bármit az elmúlt években.
Kristóf tudta, hogy nem csak a lábáról van szó. Hanem arról is, kiben hitt eddig.
Ágnes… amikor az édesanyja meghalt, ő jött a házba, illatos parfümmel, meleg mosollyal. Eleinte igyekezett „kedves mostoha” lenni, sütött neki brownie-t, segített a tanulásban, azt mondta, ő lesz a „második anyukája”.
Aztán baleset történt.
Egy esős novemberi este, egy csúszós zebrán, egy figyelmetlen sofőrrel. Az édesanyja nem élte túl, ő pedig kómában feküdt, majd a jobb lábát már csak műszaki rajzokon láthatta viszont, mint egy régi, elavult modellt.
És Ágnes lett a minden.
Legalábbis úgy tűnt.
A villa csendje.
A kocsi begördült a felhajtóra. A házban alig pislákolt fény – csak a nappaliban égett a hatalmas állólámpa. Az üvegfal mögül látszott Ágnes sziluettje, ahogy a kanapén ül, keresztbe tett lábbal, egy kristálypohár borral a kezében.
Balázs mély levegőt vett.
– Menj fel a szobádba, kisfiam – mondta halkan. – Én beszélek vele.
Kristóf bólintott, de a gyomra görcsbe rándult. Részben mert félt attól, mi derül ki… részben meg attól, hogy semmi sem fog.
Amikor beléptek, Ágnes arcán mosoly jelent meg.
– Drágám, aggódtam! Mi ez a nagy sürgős hívás? – fordult Balázs felé, majd Kristófra pillantott. – Szia, kincsem. Fájt ma a lábad? Felhívtalak volna az orvost, ha…
– Hagyd – szakította félbe Balázs, szokatlanul kemény hangon. – Beszélnünk kell. Most.
A mosoly egy pillanatra megakadt a nő arcán, mint amikor egy lemez megugrik.
– Jól van… – tette le a poharat az asztalra. – Mi történt?
Balázs mély levegőt vett.
– Ma egy szakember – egy régi, tapasztalt nővér – megvizsgálta Kristóf lábát. Azt mondta, a protézis rosszul van beállítva. Nem véletlenül. Olyan módon, ami hosszú távon tönkreteszi az izmait.
Ágnes arca elsápadt, de Kristóf nem tudta eldönteni, igazi félelem-e, vagy jól játszott döbbenet.
– Micsoda? – emelte fel a hangját. – Ez képtelenség! A legjobb orvosokhoz hordom! Minden papírt átnéztem!
– Pont ez az – vágta rá Balázs. – Minden papír nálad van. Te beszélsz az orvossal. Te intézed a gyógyszereket. Még az ütemezést is te ellenőrzöd.
– Mert te soha nem érsz rá! – csattant fel a nő. – Valakinek gondoskodnia kellett róla!
Kristóf a lépcsőn állt, félúton a nappali és az emelet között. Úgy érezte, mintha két világ között lebegne. A szíve a torkában dobogott.
– A gyógyszerek… – szólalt meg halkan Balázs. – Amit naponta szedsz, Kristóf. Mondd el, hogy érzed magad tőlük.
A fiú habozott.
– Fáradt vagyok. Gyakran. Néha mintha a lábam… még gyengébb lenne. De azt mondták, ez így normális a gyógyulásnál.
– Ki mondta? – Balázs tekintete villámként csapott Ágnesre.
A nő széttárta a karját.
– Az orvos, Balázs! Ki más mondaná?! Hát szerinted én kitalálom a gyógyszereket a netről?
Kristóf hallotta a hangján, hogy remeg kicsit. Apró, alig észrevehető repedés volt a gondosan felépített szerep falán.
– Holnap elmegyünk egy másik orvoshoz – mondta Balázs. – Egy olyanhoz, akit én választok, és akivel én beszélek. Minden leletet, papírt, receptet hozni fogsz magaddal.
Ágnes arca eltorzult.
– Te most azt sugallod, hogy én… ártani akarnék neki? – sziszegte. – Annak a gyereknek, akit éveken át gondoztam, amikor te tárgyalásról tárgyalásra jártál, és a saját fiad alig látott?!
Balázs szemében fájdalom villant. A vád nem volt teljesen alaptalan.
– Ha bármi kiderül, ami nem stimmel – folytatta csendesen – akkor mindegy, mennyi süteményt sütöttél. A fiam az első. És meg fogom védeni.
A csend trillaként feszült a levegőben.
Kristóf érezte, hogy valami eltört. Valami, amit már régóta repesztett a kimondatlanság, most végre megadta magát.
Másnap a klinikán.
A pécsi klinika folyosója hosszú volt és visszhangos. A fehér csempék, a fertőtlenítőszag és a lépteik kopogása valahogy mind felerősítette Kristóf félelmét.
A gyerekrehabilitációs központban várakoztak. Egy magas, középkorú férfi lépett hozzájuk, fehér köpenyben, szemüveggel. Arcán fáradt, de őszinte érdeklődés.
– Jó napot, Farkas úr. – kezet fogott Balázzsal. – Dr. Sándor Bence vagyok. Beszéltünk telefonon. Ő lenne Kristóf?
– Igen – bólintott az apa. – A fiam.
Dr. Sándor lehajolt a fiúhoz.
– Szervusz, Kristóf. Ma egy kicsit megnézzük, hogy érzi magát a lábad. Fáj most?
– Néha – felelte a fiú. – De ma… csak olyan fura. Nehéz.
– Rendben. Akkor menjünk be a vizsgálóba.
Ágnes a sarokban állt, összekulcsolt kézzel, mintha ő aggódna a legjobban. A szemében időnként megvillant valami ideges.
A vizsgálat hosszú volt. Dr. Sándor megmozgatta a lábát, megnyomkodta a combizmát, megkérte, hogy álljon rá, majd gépekkel mérte az izomerőt. Egy másik helységben röntgent csináltak, majd egy számítógépes elemzést futtatott a protézis beállításairól.
A végén visszaültek egy kicsi, de barátságos szobában, ahol az orvos monitoron nézte az adatokat.
A szemöldöke lassan összehúzódott.
– Tudom, hogy sokszor mondják ezt a szülőknek – szólalt meg végül –, de most kivételesen tényleg így van: jó, hogy eljöttek. Méghozzá sürgősen.
Balázs torka kiszáradt.
– Miért? – kérdezte.
Dr. Sándor a monitorra bökött.
– A protézis beállításai több ponton is kifejezetten rosszak. Nem csak kényelmetlenek – hosszú távon izomsorvadást okoznak. Lassan gyengítik a lábát. Ha így folytatódik, egy idő után még a jelenlegi állapotánál is rosszabb lesz a mozgása.
Kristóf gyomra összerándult, mintha belülről rúgták volna meg.
– Ez… véletlen? – kérdezte halkan Balázs, bár a hangján érződött, hogy fél a választól.
– Nézze – sóhajtott az orvos. – Hibázni mindenki tud. De itt olyan paraméterek vannak elállítva, amiket laikus alig tud megérteni. Valakinek nagyon is tudnia kellett, mit csinál. Ez nem tűnik véletlennek.
A csendben csak az óraketyegés hallatszott.
– A gyógyszerek? – kérdezte Balázs rekedt hangon.
– Ezeket szedi? – Dr. Sándor felemelte a mappát, amit Ágnes hozott.
– Igen – vágta rá a nő.
Az orvos összeráncolta a homlokát, végigfuttatta a szemét az adagokon.
– Némelyik indokolt. De… vannak köztük olyan izomlazítók és nyugtatók, amelyek ebben a dózisban feleslegesek, sőt… – ránézett Kristófra. – gyengítik az izmokat, és fáradékonnyá teszik.
Balázs arcából kifutott a vér.
– Ki írta fel ezeket? – kérdezte.
Ágnes tétován felelt.
– Hát… a kezelőorvos. A múltkori kontrollon…
– Melyik kezelőorvos? – vágott közbe Balázs, most már jeges hangon. – Nevet kérek, nem mesét.
A nő előkotort egy receptet.
Dr. Sándor rápillantott, és lassan a széke támlájának dőlt.
– Ez… – elhallgatott, mielőtt kimondta volna a nevet. – Ezt én alá sem írtam volna. És őszintén kétlem, hogy a kollégáim bármelyike ilyen kombinációt javasolt volna.
Felnézett.
– Farkas úr… nagyon komolyan mondom: itt vizsgálat lesz. Nemcsak orvosi, hanem… valószínűleg jogi is.
Ágnes elvörösödött.
– Tehát most azt állítja, hogy hamis a recept? – kiabálta. – Hogy én magam írtam rá az orvos nevét?! Ez nevetséges!
Balázs felállt.
– Most hazamegyünk – mondta halkan, de olyan hangon, ami nem tűrt ellentmondást. – És ne gondold, hogy ez el van intézve. Mindenre választ fogok kapni.
Kristóf szíve zakatolt. Félt. De valami, valami egészen kicsi és törékeny dolog a mellkasában… reménykedni kezdett.
Zita és a bátorság íze.
Aznap késő délután, amikor a szürkület ráereszkedett a városra, Kristóf a telefonnal a kezében ült az ágy szélén. Percek óta egyetlen név fölött állt a kijelző: „Zita”.
Végül rányomott a hívás gombra.
– Halló? – Zita hangja olyan volt, mint egy meleg takaró. – Mi történt? Mesélj!
Kristóf vett egy mély levegőt, és elmondott mindent: a vitát a nappaliban, a klinikán történteket, az orvos szavait.
– Szóval… – fejezte be bizonytalanul – lehet, hogy tényleg… direkt… – nem tudta végigmondani.
A telefon túloldalán csönd lett. Aztán Zita halkan, de határozottan szólalt meg:
– Kristóf… most figyelj rám. Nem te vagy a hibás. Nem te tehetsz róla, hogy milyen döntéseket hoznak körülötted. De nagyon bátor vagy, hogy mertél szólni, és hogy elmentél egy másik orvoshoz.
– Apa vitt – tiltakozott. – Én csak… sodródtam.
– Nem – rázta a fejét Zita, bár ezt Kristóf nem látta, csak hallotta a hangjából. – Te mertél beszélni. És mertél segítséget elfogadni. Ez sok felnőttnek sem megy.
A fiú torka elszorult.
– Félek, Zita – suttogta. – Ha igaz, amit mondanak, az azt jelenti, hogy Ágnes… egész idő alatt… Nem értem. Miért akarna ártani nekem? Nem tettem semmit. Csak… léteztem.
Zita sóhajtott.
– Sokszor nem azok bántanak a legjobban, akik gyűlölnek – mondta komoran. – Hanem akik félnek. Lehet, hogy ő valamiből fél. Lehet, hogy pénztől, hatalomtól, attól, hogy te felnősz, és több leszel, mint amennyit ő irányítani tud.
– Én csak járni szeretnék – vallotta be Kristóf. – Futni. Nem gyorsabban másoknál… csak úgy… szabadon.
Egy pillanatnyi csönd után Zita felnevetett, de a nevetés most kedves volt, nem gúnyos.
– Akkor tessék! – mondta. – Először is: meg fogjuk javíttatni a lábad. Másodszor: ha egyszer futhatsz, akkor a pécsi sétatéren úgy fogsz végigszáguldani, hogy még a galambok is tapsolni fognak.
Kristóf akaratlanul is elmosolyodott.
– Te teljesen őrült vagy.
– Tudom – felelte a lány. – De barátod is. Ez sajnos együtt jár.
Valahol odakint kutya ugatott, a távolban villamos csilingelt. Az élet ment tovább.
Repedések a máz alatt.
Az elkövetkező napokban a házban feszültség ült. Balázs ügyvéddel beszélt, orvosokat hívott, utánajárt a recepteknek, a kórházi papíroknak. Kristóf érezte, hogy a villa falai mintha suttognának: régi hazugságok verik vissza a hangokat.
Egy este, amikor a fiú a lépcsőn haladt lefelé, meghallotta, hogy az apja és Ágnes a konyhában vitatkoznak. Megállt az ajtófélfa mögött, bár tudta, hogy nem szép hallgatózni. De most úgy érezte, a saját életéről van szó.
– Nem tagadhatod tovább – mondta Balázs. – A klinikán egyértelműen kimondták: a beállítások nem véletlenek. A recept, ami nálad volt, hamis aláírással szerepel a rendszerben. A kórház visszaigazolta.
– Fogalmam sincs, hogy történhetett! – csattant fel Ágnes. – Lehet, hogy a patikában rontották el!
– Egy patika nem talál ki új gyógyszerkombinációt – felelte halkan, de jéghidegen az apa. – Nem vagy hülye, Ágnes. És én sem.
– Neked csak ürügy kell, hogy rám fogj mindent! – csattogtak a nő léptei a konyhakövön. – Mert bűntudatod van! Mert sosem voltál jelen! Mert hagytad, hogy én legyek a „rossz zsaru”, miközben te nagyvonalúan megvetted a legdrágább protézist, és azt hitted, ezzel letudtad az apaságot!
A szavak Balázs arcába vágtak, mint egy pofon. Kristóf is összerezzent, mintha őt találták volna el.
– Lehet – mondta végül Balázs halkan. – Lehet, hogy hibáztam. Sőt, biztos. De egy dolgot sosem tettem volna: szándékosan bántani a fiamat. Ezt nem tudom elmondani rólad.
Pillanatnyi csönd. Aztán egy törés hangja: egy pohár csapódott a mosogatóba vagy a pulthoz.
– Mit akarsz? – sziszegte Ágnes. – Hogy valljam be, hogy egy szörnyeteg vagyok? Hogy alig bírtam látni azt a gyereket, aki a szemeidben mindig fontosabb volt nálam? Hogy minden döntésednél ő volt az első, és én csak… dekoráció?
A hangja elcsuklott. Düh és kétségbeesés keveredett benne.
– Ki kérte tőled, hogy szeresd? – kérdezte Balázs fáradtan. – Én azt kértem, hogy ne bántsd.
Kristóf szíve a torkában dobogott.
„…alig bírtam látni azt a gyereket…”
Most már nem volt kétsége: amit eddig csak suttogó sejtésnek érzett, az most kimondott valósággá vált.
A döntés éjszakája.
Aznap éjjel Kristóf alig aludt. Az ágyán feküdt, a mennyezet apró repedéseit számolta, mintha azok közt keresné a választ arra, hogyan lehet tovább élni úgy, hogy akiben megbízott, elárulta.
Hajnali három körül halk kopogás hallatszott az ajtaján.
– Gyere be – mondta halkan.
Az apja lépett be, pizsamában, de a tekintete éber volt.
– Nem alszol? – kérdezte.
– Nem nagyon megy – vont vállat Kristóf.
Balázs leült az ágya szélére. Ritkán tette ezt. Mintha most jutott volna eszébe, milyen kicsi is az ágy, mennyire gyerek még az, aki benne fekszik.
– Szeretném, ha tudnád – kezdte lassan –, hogy bármi történjen is, mostantól én fogom intézni a kezeléseidet. Az orvosokkal közvetlenül beszélek. És… Ágnes egy ideig nem fog itt lakni.
Kristóf megdermedt.
– Elköltözik? – kérdezte.
– Ideiglenesen biztosan – bólintott az apja.
A fiú egyszerre érzett megkönnyebbülést és szomorúságot. Akármit is tett Ágnes, jó pillanatai is voltak. Esték, amikor együtt néztek filmet, és ő tényleg nevetett. Reggelik, amikor palacsintát sütött. Pillanatok, amikor úgy tűnt, komolyan félti őt.
Lehet, hogy az egész csak szerep volt? Vagy valahol mélyen tényleg volt benne szeretet, csak elnyomta valami más: félelem, irigység, hatalomvágy?
– Apa… – szólalt meg. – Miért nem mondtad el, ha gyanakodtál?
Balázs elnézett mellette.
– Mert azt hittem, csak túl aggódom. Mert könnyebb volt munkába menekülni. Mert gyenge voltam – vallotta meg. – De ez most véget ért. Vissza kell szereznem a jogot, hogy az apádnak nevezzenek.
Kristóf torka elszorult.
Az apja, a mindig magabiztos, most úgy ült mellette, mint egy bocsánatot kérő, eltévedt ember.
Felült és közelebb húzódott hozzá.
– Te már az vagy – mondta halkan. – Csak… ne tűnj el megint.
Balázs szeme sarkában könny csillant.
Nem sírt, de közel volt hozzá.
– Nem fogok.
Odakint lassan világosodni kezdett.
Egy új nap indult, és vele együtt egy új élet is – amelyben talán nem „robotfiúként” tekintenek majd Kristófra, hanem olyan valakire, aki túlélte, hogy még azok is bántották, akiknek vigyázniuk kellett volna rá.
A szabadság ára.
Az elkövetkező hetekben a villa csendje már nem volt ugyanaz.
Nem nyomasztó, hanem… üres.
Ágnes elköltözött a nővéréhez, „átmenetileg”, de mindannyian tudták, hogy ez az átmenet örökké tart majd.
Balázs minden szabad percét Kristófra fordította. Reggelente együtt reggeliztek, délutánonként kezelésekre jártak, esténként ellenőrizte vele a házi feladatot. Kristóf pedig lassan kezdte elhinni, hogy az apja nemcsak pénzzel, hanem jelenléttel is tud szeretni.
A város fölött tavaszi fény hullámzott végig, mintha valami új kezdődne.
A vizsgálat.
Egy csütörtöki napon behívták őket a klinikára. Dr. Sándor régóta dolgozott már szakértőként bírósági ügyekben, és a vizsgálat megállapításai alapján kötelező lett a hivatalos kivizsgálás.
A kórház egy tágas tárgyalótermében ültek: Balázs, Kristóf és Zita nagymamája, Julianna. Zita nem jöhetett be, de kint várakozott, hogy együtt menjenek haza.
A szakértők beszámoltak:
a protézis beállításai olyan mértékben tértek el a sztenderdektől, hogy azt csak tudatos manipuláció okozhatta. A gyógyszerek között pedig valóban voltak hamis receptek — nem sok, de épp elég ahhoz, hogy valaki gyengítse Kristófot, és lassítsa a felépülését.
A kórház vezetője egy köteg dokumentumot csúsztatott Balázs felé.
– Farkas úr – mondta halkan –, minden jel arra mutat, hogy valaki szándékosan avatkozott a fia gyógykezelésébe. Az ügyet át kell adnunk a rendőrségnek is.
Balázs ökölbe szorította a kezét.
Kristóf érezte, hogy kiszárad a szája.
– És most… mi lesz? – kérdezte halkan.
Dr. Sándor lágyan elmosolyodott.
– Most? Most helyrehozzuk, ami helyrehozható. Új protézist kap, személyre szabottat, megfelelő beállításokkal. És elkezdjük az intenzív rehabilitációt. Nem lesz könnyű, Kristóf… de ha akarod, újra fogsz futni.
A fiú szemébe könny szökött.
Nem kimondott ígéret volt ez — hanem valóság.
A titok, ami kiderült.
Másnap reggel az ügyvéd is megjelent a villában.
Balázs és Kristóf az étkezőasztalnál ültek, amikor a férfi letett eléjük néhány dokumentumot.
– Átvilágítottuk Ágnes pénzügyeit – mondta. – A megdöbbentő az, hogy hónapok óta rendszeresen vásárolt bizonyos gyógyszereket, amelyek egyáltalán nem szerepelnek Kristóf előírt kezelési tervében.
– Mire valók? – kérdezte Balázs.
– Idegrendszeri nyugtatók. Fokozatosan gyengítik az izomtónust. Olyanokat, amiket hosszú távon nagyon veszélyes szedni.
Kristóf szíve megdobbant.
– De… miért? – kérdezte.
A válasz lassan, fájdalmasan érkezett.
– Valószínűleg pénzügyi motiváció áll a háttérben – felelte az ügyvéd. – Ágnes néhány hónapja átiratott egy alapítványi számlát a nevére, amely az önök cégcsoportjának egyik ágához kapcsolódik. Ha önnel bármi történne… vagy ha a céget át kéne venni… Kristóf túl gyenge lett volna, hogy harcoljon érte.
Balázs elkomorult, arca megfeszült.
– Tehát a saját fiam rovására akart hatalmat.
Az ügyvéd bólintott.
– Sajnos úgy tűnik.
Kristóf lehajtotta a fejét.
A fájdalom, amit érzett, már nem a lábában volt — hanem belül, mélyen, ahol olyan seb keletkezik, amit nehéz begyógyítani.
A bíróság előtt.
Néhány héttel később a pécsi bíróság tárgyalótermében ültek.
Ágnes a vádlottak padján ült, elegánsan, finoman sminkelve, mintha egy üzleti találkozóra érkezett volna.
Amikor meglátta Kristófot, szeme egy pillanatra megremegett. Talán sajnálat volt benne, talán félelem — talán semmi.
A bíró felolvasta a vádiratot:
okirathamisítás, gondatlanságból elkövetett testi sértés, veszélyeztetés.
Ágnes ügyvédje próbált védekezni: azt mondta, félreértés, adminisztrációs hiba, véletlen rossz beállítások. De a szakértők bizonyították, hogy ilyen véletlen egyszerűen nem létezhet.
A tárgyalás végén a bíró kimondta:
– A vádlott bűnös. A bíróság két év felfüggesztett börtönbüntetésre, valamint teljes körű kárrendezésre ítéli.
Ágnes arca eltorzult, mintha valami végleg megtört volna benne.
Amikor kivezették, egy pillanatra Kristófra nézett. A tekintete most először volt őszinte — de az az őszinteség fájdalmas volt.
– Nem akartam… – suttogta, de a rendőrök már vitték tovább.
Kristóf nem szólt semmit.
Nem hitt neki többé. És ez jobban fájt, mint az ítélet maga.
A gyógyulás.
A következő hónapokban az élet lassan normalizálódott.
Kristóf új protézist kapott, könnyű, rugalmas szénszálas szerkezettel, amelyet tökéletesen hozzáigazítottak a testéhez.
A rehabilitáció kemény volt. Volt, hogy sírva esett össze a tornaterem padlóján, volt, hogy fel akarta adni. De ott volt mellette valaki, akire mindig számíthatott.
Zita.
Szinte minden délután felbukkant a klinikán.
– Állj fel! – mondta neki nevetve. – Gyerünk, robotfiú! Mutasd meg, hogy tudsz te mást is kattogni, mint az önsajnálat!
Kristóf néha csak forgatta a szemét, de legtöbbször elnevette magát.
És nevetség közben könnyebb volt a fájdalom.
A futás napja.
Június elején egy ragyogó délutánon Zita csöngetett be hozzájuk.
– Gyerünk! – kiáltotta már az ajtóból. – A sétatérre megyünk!
– Most? – pislogott a fiú.
– Most. – A lány arca csupa fény volt. – Ma van a napja.
A pécsi Király utca végén húzódó sétatéren galambok röpködtek, fagylaltillat terjengett, és emberek üldögéltek a padokon. A tér kövei úgy csillogtak, mintha valami ünnepre készültek volna.
– Na – Zita megállt. – Készen állsz?
Kristóf lenézett az új lábára.
A napfény megcsillant a szénszálas felületen.
– Azt hiszem… igen.
– Akkor fussunk – mosolyodott el Zita.
Először lassan indultak.
Kristóf minden lépést figyelt, minden rezdülést. A levegő hűsen csapódott az arcába. A mozdulatok még furcsák voltak, de nem fájtak. Egyáltalán nem fájtak.
Aztán gyorsított.
Futott.
A kövek ritmusra koppantak a lába alatt. A város elmosódott a szeme sarkában. A szíve úgy vert, mintha újra életre kelt volna. Zita mellette loholt, vörös arcát széles mosoly árnyékolta.
– Mondtam! – kiabálta nevetve. – Mondtam, hogy menni fog!
Kristóf felnevetett futás közben — először hónapok óta.
A körülöttük ülők felnéztek, néhányan mosolyogtak, egy idős bácsi tapsolt is.
Nem azért, mert robotfiút láttak.
Hanem mert egy gyerek újra futott.
Zárszó – A szabad ember.
Amikor megálltak, Kristóf zihálva rogyott le egy padra. A mellkasa hullámzott, de az arca ragyogott.
– Ez… – lihegte –, ez volt életem legjobb érzése.
Zita leült mellé, vállával finoman meglökte.
– A futás? Vagy a társaság?
Kristóf elpirult.
– Mindkettő.
Zita elvigyorodott.
– Tudtam.
A nap lassan lebukott a házak mögött. A tavasz illata körülölelte őket, és Kristóf először érezte azt, hogy az élet nemcsak túlélhető, hanem szép is lehet.
Már nem robotfiú volt.
Már nem az a gyerek, akit valaki irányítani akart.
Ő volt Farkas Kristóf, aki új lábon, új szívvel, új reménnyel állt a világ előtt.
Mellette pedig ott volt Zita — barátként, támaszként, fényként.
És tudta, hogy bár hosszú út áll még előtte, most már nem fél tőle.
Mert képes rá.
Mert szabad.
Mert futni tud.
És futni fog — egyenesen a saját jövője felé.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 27. (csütörtök), 10:57
