Mit tegyünk most, Morzsi? Hogyan fogunk enni adni magunknak? Koldulnunk kell? – töprengett a nagymama, hogyan éljenek meg a hét végéig

Mit tegyünk most, Morzsi? Hogyan fogunk enni adni magunknak? Koldulnunk kell? – töprengett a nagymama, hogyan éljenek meg a hét végéig

/Kovács Valéria minden áldott reggel hajnalban ébredt, nem kellett ehhez sem vekker, sem napsütés\./

A megszokás erősebb volt bármilyen modern technikánál – és az éhség is. Mert bár az idő járt, a gyomor nem vár. Felült az ágyban, és egy pillanatra csak bámult maga elé. A szoba csendes volt. A fűtés már napok óta nem ment, csak egy elektromos hősugárzó próbálta tartani a frontot – mérsékelt sikerrel.

Az apró lakás, ahol élt, még mindig őrizte az emlékeket: a rózsás tapéták, bár mára megfakultak, a régi könyvespolc, amit még az ura kalapált össze negyven éve, és a kopottas, barna kanapé, aminek rugói már úgy nyikorgottak, mint az ő dereka.

A sarokban, egy kispárnán összegömbölyödve aludt Morzsi, a keverék kutya, akit Valéria még a férje halála után vitt magához.

– Jó reggelt, kiskutyám – szólalt meg halkan, mire Morzsi azonnal felkapta a fejét, és csóválni kezdte farkát, mintha csak azt mondaná: „Végre, itt vagy!”

– Na, most mondd meg, mit csináljunk, Morzsi? Még egy hét van a nyugdíjig, és már csak fél kiló liszt, pár szem krumpli meg egy fél zacskó zab van itthon.

Meg egy kis kutyatáp… – felsóhajtott. – Kolduljunk? Vagy kérjek kölcsön megint Klárától? De hát múltkor is mondta, hogy már nem tud segíteni…

Morzsi csak nézett rá, barna szemeiben melegség és bizalom tükröződött. Ő nem értette a pénz fogalmát. Csak azt tudta: Valéria az ő embere, és ha ő szomorú, akkor a világ is az.

A nő nagy nehezen feltápászkodott. Minden ízülete fájt, de már hozzászokott. A konyhába csoszogott, és hosszan nézte a kis kosarat, amiben a maradék kenyércsücsök lapult.

– Egyél te, Morzsi – mondta, miközben kettétörte a száraz darabot, és a nagyobbik felét a kutyának adta. – Neked muszáj enni, nekem elég egy kis víz is…

Valéria csészébe forró vizet öntött, mintha tea lenne. Megszokta már a színlelést. A kortyolgatás legalább melegítette belülről.

– Elmegyünk ma valahova. Talán a piacra. Hátha találok valami kis munkát. Segíteni cipekedni, vagy árulni valakinek… csak ne kelljen kérnem. Nem akarok könyöradományt.

Morzsi halkan nyöszörgött, mintha csak azt mondaná: „Menjünk, bárhová is.

”

A nő magára vette a régi, elnyűtt kabátját, fejére kötötte a virágos kendőt, amit még fiatal lányként vett vidéki búcsúban, majd kinyitotta az ajtót. Kint hideg, szeles idő fogadta őket. A járdák szélén olvadozó hókupacok, latyak, és siető emberek – mind-mind eltűntek a saját gondjaikban. Senki sem figyelt fel egy idős asszonyra és kutyájára.

Valéria a város szélén lévő piac felé vette az irányt. A piacon a szokásos sürgés-forgás: almás bácsik, sajtárus nénik, kofák, halk duruzsolás és néha kiabálás. Az egyik árus – egy idős, kedves külsejű nő – hóvirágot árult celofánban.

Valéria odalépett.

– Ne haragudjon, asszonyom, nem kell segítő kéz egy kicsit? Vigyázni az árura, eladni, ilyesmi?

A nő végigmérte Valériát, majd elmosolyodott.

– Hát, egy órácskára el kéne mennem a közértbe. Ha vigyázna a virágokra, elad, amit tud, a hasznon meg osztozunk.

– Áldja meg a jó Isten – sóhajtott Valéria.

Leült a kis sámlira, maga elé rakta a három hóvirágcsokrot, Morzsi pedig a lába mellé heveredett, mint valami komoly testőr.

Az idő lassan telt. Egy-két ember megállt, megkérdezte, honnan a virág, mennyibe kerül, de csak egy csokrot vittek el.

– Az anyámnak veszem – mondta egy fiatal férfi, miközben pénzt adott. – Olyan, mint maga. Jól áll magának ez a kendő.

Valéria elpirult. Rég mondott neki bárki ilyet.

Délre a három hóvirágból kettőt eladott, a harmadik megmaradt.

A virágárus visszatért, és megnézte az aprót.

– Ügyes volt, Valikám! Na, itt a magáé – és a tenyerébe csúsztatott egy marék aprót.

– Nem sok, de legalább kenyérre elég lesz – mondta a nő mosolyogva, és zsebre vágta a pénzt. – Köszönöm, hogy megbízott bennem.

– Ha holnap is ráér, jöjjön nyugodtan. Hóvirág még akad.

Hazafelé Valéria fáradtan, de könnyebb szívvel lépkedett. A kabát zsebében csörgött az apró. Elég volt egy kis tejre, néhány kiflire, és talán egy kis kutyakonzervre is Morzsinak.

Otthon a vacsora egyszerű volt: zabpehely meleg vízzel, pár kocka krumplival megfőzve. Morzsi is kapott egy keveset, és boldogan nyalta ki a tálját.

– Látod, kicsikém? Még élünk. És holnap újra megyünk.

Aznap este Valéria kivett egy kis papírdarabot, és ezt írta rá:

„A jóság nem pénz kérdése. Hanem szívé.”

A cetlit letette a könyvespolcra, közvetlenül a férje régi, bekeretezett fényképe mellé. Morzsi a földről figyelte, szemeiben csendes, meleg tekintettel.

Valéria végigsimított a kutya fején.

– Te vagy a mindenem, Morzsi. Te vagy az, ami még összetart.

Másnap reggel Valéria korábban kelt, mint szokott. Alig aludt valamit, izgatott volt – hiszen ritka volt az utóbbi években, hogy másnapra terve volt. Gyorsan összekészítette magát, aztán megsimogatta Morzsi fejét.

– Megint megyünk, te kis ördögfióka. Ma talán virágot is kapunk cserébe – nevetett halkan, és Morzsi válaszul nagyot csóvált.

A piacon már ismerősként üdvözölte őket a hóvirágos néni.

– Jöjjön csak, Valikám! Ma többen lesznek, itt a nőnap a nyakunkon. Ma jobban fog menni az üzlet, majd meglátja!

És valóban – a délelőtt szinte elsuhant. Egyik virágcsokor a másik után fogyott.

Morzsi némán őrködött a gazdája mellett, de néha-néha odament hozzá egy gyerek, megsimogatta, vagy egy-két apró falatot is kapott. A piac egyik sarkából halkan szólt egy harmonika, valaki valami régi magyar nótát játszott, amitől Valéria szíve elszorult. „Ez volt az esküvőnkön is...” – gondolta.

Ebédidő körül egy jól öltözött férfi lépett oda hozzá. Ősz halánték, fekete kabát, halk lépések.

– Jó napot kívánok. Láttam, tegnap is itt volt… ha nem tolakodás: öné ez a kutya?

– Igen. Morzsi. A legjobb barátom – válaszolta Valéria mosolyogva.

– Látom, jól nevelt. Ritkán látni ilyen türelmes ebet. És… bocsásson meg a kíváncsiságomért… Ön mindig virágot árul?

Valéria habozott. Aztán csak megvonta a vállát.

– Csak amikor nincs más lehetőség. Tudja, nyugdíj előtt vagyok, az unokám messze él, segíteni nem tud. A kutyám miatt nem akarok menhelyre kerülni. Ez az egyetlen megoldás, hogy éljünk valahogy.

A férfi bólintott, néhány másodpercig hallgatott.

Aztán előhúzott egy névjegykártyát.

– Nem ígérek semmit, de a feleségemnek van egy kis kézműves boltja a sarkon. Virágot is árulnak, és néha szükségük van megbízható segítőre. Menjen el holnap, hivatkozzon rám. Talán tudnak segíteni.

Valéria meglepetten nézte a kártyát.

– Hát... ez igazán kedves Öntől. Nagyon köszönöm.

– Ne nekem köszönje – mondta a férfi, és Morzsira mutatott. – Neki köszönje. Az ilyen kutyák összekötnek minket. Jó napot kívánok, Valikám.

A bolt, ahová másnap elment, kicsi volt, de illatokkal teli. A bolt tulajdonosa, egy középkorú, kedves asszony – Ilona – végighallgatta Valéria történetét, aztán mosolyogva így szólt:

– Nézze, van egy kis asztalom kint a bolt előtt. Virágmagokat árulok rajta, meg pár tavaszi palántát. Jöjjön ki minden nap, őrizze, beszélgessen a vevőkkel. Amit elad, annak egy része az Öné.

– Én ezt... nem is tudom… megérdemlem?

– Valéria néni – mondta Ilona határozottan –, amiért nem adta fel, már megérdemli.

Így indult új fejezet Valéria és Morzsi életében. Minden reggel elmentek a kis bolt elé. Az emberek megszerették őket. A gyerekek Morzsival fotózkodtak, az idősek Valériával beszélgettek. A bolt lassan virágzott – és Valéria is.

Egyik este Ilona halkan félrehívta.

– Tudja, Valéria néni… a raktárban rendet kellene tenni. És az üvegház mögött is… ha lenne kedve, egy kis kerti munkát is vállalhatna. Fizetést ugyan nem tudok sokat adni, de lenne egy kis állandó jövedelme. És étel. És egy meleg teát mindig kap.

Valéria hosszan nézett rá, a szeme megtelt könnyel.

– Évek óta nem kérdeztek meg így. Hogy „lenne-e kedvem”… mintha még számítanék.

– Számít – válaszolta Ilona. – Nem is tudja, mennyire.

Tavasz lett. A piac melletti bolt elé új kis pad került. Rajta egy felirat:„Valéria néni és Morzsi helye – itt mindig találsz egy mosolyt.”

Az emberek már nemcsak virágmagot vettek, hanem barátságot is. Valéria elmondhatta a történetét, a régi életét, a veszteségeit, a reményeit. Morzsi pedig csodával határos módon egyre vidámabb lett – mintha érezte volna, hogy a gazdája újra talajt érez a lába alatt.

Valéria néha még mindig reggelente megkérdezte:

– Na, mit tegyünk ma, Morzsi?

De most már nem keserűség volt benne, hanem derűs kíváncsiság. És a válasz mindig ugyanaz volt, Morzsi farkcsóválásával kísérve:

– Éljünk. Mosolyogjunk. És ne adjuk fel.

2025. május 20. (kedd), 07:16