Miután a felesége és a legjobb barátja elárulta, Márk hazatért a szülővárosába… A temetőben olyan dologgal szembesült, amire sosem számított! ?

A kislány vette át a szót, csicsergett, mintha meg se állna. Alig telt el öt perc, és Márk már mindent tudott. /Tudta, hogy a kislány – Lilla – megtiltotta az édesanyjának, hogy hideg vizet igyon a kánikulában, de az anya persze nem hallgatott rá, és most beteg lett\./

Lilla a nagymamája sírjához jött, aki egy évvel ezelőtt halt meg. Azt mondta, ha a nagymama még élne, bizonyosan leszidta volna az anyát, és akkor nem lett volna most beteg. A kislány már egy éve járt iskolába, és arról álmodott, hogy aranyéremmel végzi majd.

Márk szinte fellélegzett, mintha egy kő gördült volna le a szívéről. Milyen őszinték tudnak lenni a gyerekek! Akkor és ott megértette: boldog lehetett volna, ha normális, szerető felesége és gyereke van. Valaki, aki várja haza munka után. De az ő Ildikója nem ilyen volt. Úgy viselkedett, mint egy porcelánbaba, és hallani sem akart gyerekről.

„Csak egy bolond adná fel az alakját és fiatalságát egy sikoltozó csecsemőért” – ezt mondta mindig. Öt évig voltak házasok. Most, amikor visszagondolt, Márk rájött: nem maradt egyetlen meleg emlék sem a házasságukból.

A kis vödröt letette a kerítés mögé, Lilla pedig óvatosan kezdte locsolni a virágokat. Márk a sírkőre pillantott – és megdermedt. A képen a szomszédasszony volt, akivel még évekkel ezelőtt megegyezett, hogy gondoskodik az üresen maradt házról. A nő, akit ismert, nem volt más, mint Réka, a régi ismerős – és Lilla édesanyja.

A tekintetét visszafordította a kislányra:

– Réka néni volt a nagymamád?

– Igen. Te is ismerted őt? – kérdezte Lilla.

– Hát persze, hogy ismertem – válaszolta Márk elmosolyodva. – De tulajdonképpen miért is kérdezem? Épp most láttalak a sírjánál.

– Anyával mindig együtt jövünk ide. Virágot hozunk, letakarítjuk a sírt.

– Te és az anyukád? – kérdezte Márk, kissé összezavarodva.

– Igen, mondtam már, hogy anyu nem engedi, hogy egyedül jöjjek a temetőbe.

A kislány felvette a vödröt, körbenézett, majd megszólalt:

– Most már mennem kell, különben anya aggódni fog. És sok kérdést fog feltenni. Én meg nem tudok jól hazudni.

– Várj, elviszlek kocsival – ajánlotta Márk.

Lilla megrázta a fejét.

– Anyu mindig azt mondja, hogy nem szabad idegenek autójába beszállni. És most beteg is, nem akarom, hogy elkeseredjen.

Gyorsan elköszönt, és elszaladt. Márk visszament az édesanyja sírjához. Leült a padra és hosszasan gondolkodott. Furcsa érzés kerítette hatalmába… Mintha Réka nem csak látogatóba jött volna haza, hanem újra itt élne. És az a kislány… Lilla. Vajon hány éves lehet?

Talán Réka férjhez ment időközben, és született egy gyereke. Lehetséges… Márk felállt. Azt is kezdte sejteni, hogy Réka talán most már személyesen gondoskodik a házról, és ő, Márk, hónapról hónapra neki fizet, anélkül, hogy tudott volna róla.

De mit számított, ki kapta a pénzt?

Márk megállt a régi családi ház kapujában. A szíve összeszorult.

A ház pontosan ugyanúgy nézett ki, mint régen. Olyan érzése volt, hogy bármelyik pillanatban kiléphet az édesanyja a verandára, megtörli a könnyeit a kötény sarkával, és átöleli.

Sokáig csak ült az autóban. De anyja nem jött ki. Végül kiszállt, bement az udvarra. Ámulva nézett körül: a virágok el voltak ültetve, a kert rendezett, minden tiszta és rendben volt. Jó munkát végzett Réka. Meg kellene jutalmaznia érte.

A házban is frissesség és tisztaság uralkodott, mintha valaki csak nemrég hagyta volna el pár napra. Márk leült az asztalhoz, de nem sokáig maradt. Úgy döntött, hogy átmegy a szomszédba – Rékához –, hogy tisztázzák a dolgokat. A szívében már nem volt harag, csak kíváncsiság és egy különös, belső melegség.

Lilla nyitott ajtót.

– Ó, te vagy az! – mosolygott huncutul, és az ujját az ajkára tette. – Ne mondd el anyának, hogy a temetőben találkoztunk!

Márk úgy tett, mintha kulccsal zárná be a száját. Lilla felkacagott.

– Gyere be! – hallatszott a szobából. – Már jobban érzem magam, de ne gyere túl közel, mert még mindig fertőző lehetek!

Réka rémülten nézett rá, amikor felismerte:

– Te…?

Márk elmosolyodott:

– Szia, Réka.

Körülnézett, majd megkérdezte:

– Hol van a férjed?

A kérdés valójában felesleges volt. Érezte. A házban nincs más férfi. Talán soha nem is volt.

– Márk… Sajnálom, hogy nem értesítettelek az édesanyád haláláról.

Olyan gyorsan történt minden… És a munkám is nehéz a városban. Ezért gondoskodtam a házról.

– Köszönöm, Réka. Tényleg. Mikor beléptem, olyan érzésem volt, mintha csak egy percre ment volna el az anyám. Minden annyira… otthonos volt. Meddig maradsz?

– Nem sokáig. Néhány nap, aztán visszamegyek a városba.

– És mit tervezel a házzal? Eladod?

Márk megvonta a vállát:

– Még nem döntöttem. Figyelj csak…

Elővett egy borítékot, és letette az asztalra.

– Ez a tiéd. Bónusz a gondoskodásért.

– Márk, nem kellett volna…

– Köszönöm, Márk bácsi! – mosolygott Lilla. – Anya már régóta szeretne egy új ruhát, én meg biciklit!

Márk nevetett:

– Szép munka, Lilla!

Este Márk rosszul lett. Úgy érezte, mintha láz gyötörné, forróság perzselte a homlokát. Tudta, hol tartotta az édesanyja a hőmérőt – még mindig ugyanott volt. Megmérte a lázát: 39,1. El kell kezdenie valamit, de mit?

Tanácstalanul SMS-t küldött Rékának:

„Mit vegyek be magas lázra?”

Tíz perc sem telt el, már kopogtak is az ajtaján. Réka és Lilla álltak ott, egyikük gyógyszeres zacskóval, másikuk teásbögrével.

– Uramisten, miért mentél be a házba? – kérdezte Réka kétségbeesetten. – Én beteg vagyok, te meg még rosszabb állapotban!

– Ne aggódj, én is úgy érzem magam, mint akit elcsapott egy traktor.

– Ne légy már ilyen komikus, feküdj le, adok lázcsillapítót – morogta, de a hangja puhább volt, mint régen.

Lilla odasietett az asztalhoz.

– Főztem neked teát! De vigyázz, forró!

– Ki? Te, Lilla?

– Nem, a teáskanna! – csipkelődött, aztán elmosolyodott. – Én mindenhez értek.

Márk elmosolyodott. Mintha kattanást hallott volna valahol mélyen, valahol nagyon-nagyon régen. Olyan volt, mintha hirtelen valami a helyére került volna.

Aztán csend lett. Kivéve a gondolatokat.

– Réka?

– Igen?

– Mikor született Lilla?

A nő megtorpant. A teáskanál megállt a kezében, az arcáról minden szín leolvadt.

– Márk… miért kérdezed?

– Réka.

A nő megdermedt, majd a lányára nézett.

– Lillácska, szaladj át a boltba. Kérlek, hozz citromot meg valami üdítőt.

– Rendben, anya.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, Réka lassan leült. Hosszú csend után így szólt:

– Először is, egy dolgot tisztázzunk. Lillának semmi köze hozzád.

– Micsoda? – szisszent fel Márk, de Réka felemelte a kezét.

– Nem akarunk tőled semmit. Nincs szükségünk pénzre, nincs szükségünk figyelemre. Mindenünk megvan. Kérlek… csak felejtsd el.

– Várj csak… szóval igaz? Ő… az én lányom?

– Márk! – kiáltott fel Réka.

– Ne kezd el ezt! Akkor, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok… egyedül voltam. Már elmentél. A saját döntésem volt. Nem akartalak belerángatni valamibe, amiről azt gondoltam, hogy nem érdekelne.

– Dehogyisnem érdekelt volna! – Márk felugrott. – Miért nem szóltál?

– Mert akkor még nem tudtam, mit jelentesz nekem. Azt hittem, egyszerű fellángolás voltál. Egy régi emlék.

– És most?

– Most? Most Lilla az életem. És te… te csak egy visszatérő árny vagy a múltból.

Márk némán nézett rá. A szeme fátyolos lett.

– Azt hiszem… megbántottalak. Akkoriban.

Réka csak vállat vont.

– Túléltem. Nézz körül. Látod, hogy boldogok vagyunk.

Márk bólintott. A gondolatai cikáztak. Hány évet is veszített el? Tizenkettőt? Talán tizenhármat? Egy másik élet lehetett volna az övé. Egy igazi. Ehelyett üldözte a karriert, az üzletet, a külföldi utakat, miközben otthon… otthon történt a valódi élet.

– Réka – szólalt meg újra. – Mit fogsz mondani neki… Lillának?

– Semmit. Nem akarom, hogy összezavarodjon. Ha elmész, és ő azt hiszi, hogy… hogy az apja vagy, aztán soha többé nem lát, az összetörné. Nem tehetem ki ennek.

– Nem fogom cserbenhagyni. És téged sem.

– Ezt könnyű mondani.

– Nem, Réka. Ez nem könnyű. Ez a legnehezebb dolog, amit valaha kimondtam.

Aznap éjjel Márk az anyjáról álmodott. Ott állt a verandán, virágos kötényben, kedves mosollyal az arcán, és csak ennyit mondott:

– Mindig is arról álmodtam, hogy lesz egy unokám, mint Lilla.

Reggel Márk döntést hozott. Három nappal később elutazott.

Réka az asztalnál ült, hallgatta a szavait, amíg Márk készült a búcsúra.

– Szóval ennyi – mondta a férfi. – Intéznem kell néhány dolgot. Egy hét, talán kicsit több. De visszajövök. És nem csak látogatóba. Visszajövök értetek.

– Márk…

– Megígérem, hogy ha köztünk nem működik újra, ha csak annyit tudok adni, hogy támogatom Lillát… akkor azt is megteszem. Csak adj nekem egy esélyt.

Réka hosszan nézett rá. Egy könnycsepp gördült le az arcán, de nem törölte le.

– Nem tudom, Márk. Őszintén nem tudom.

Három hét telt el.

Réka úgy érezte, Márk nem fog visszatérni. Hiába ígérte. A férfiak jönnek és mennek – ezt az élet megtanította neki. Lilla azonban minden reggel a ház előtt állt, a kapuba kapaszkodva, és várta… hátha. Néha azt mondta, csak a szomszéd kutyát figyeli. De Réka pontosan tudta, mit keresett a kislány a távolban.

Aztán egy szerdai délután megtörtént.

Egy fekete autó gördült be az utcába, lelassított… majd megállt pont Rékáék háza előtt. Márk szállt ki belőle. Táskák, dobozok voltak a csomagtartóban – ajándékokkal tele. Lilla ott állt a bejáratnál, döbbenten nézte.

– Szia – mondta Márk, mintha csak tegnap ment volna el.

Réka épp a varrógép fölé hajolt, de a hang hallatán felnézett.

– Eljöttél?

– Megígértem.

– És…?

– Eldöntöttem. Eladtam a budapesti lakásomat. Elintéztem mindent. Már nem kell visszamennem. Itt akarok lenni.

Lilla kilépett a szobából, megállt az ajtóban. A tekintete ide-oda vándorolt a férfi és az anyja között.

– Jó napot, Márk bácsi! – mondta zavartan.

Réka lassan felállt. Két napja nem aludt rendesen. Gondolkodott, tépelődött. De most végre megszületett benne is a döntés.

– Lilla – szólalt meg halkan. – Gyere ide.

A kislány odasétált hozzá, és kíváncsian nézett fel.

– Szeretném bemutatni az édesapádat.

Márk kiejtette a kezéből a szatyrokat. A világ egy pillanatra megállt.

– Köszönöm – suttogta.

Lilla nem szólt semmit. Csak nézte. Aztán közelebb lépett, megfogta Márk kezét, és ezt mondta:

– Szóval te vagy az.

Márk leguggolt elé, könnyes szemmel:

– Igen… én vagyok. És annyira sajnálom, hogy eddig nem voltam itt.

Lilla megölelte.

Nem mondott semmit. Nem volt szükség szavakra.

Egy héttel később mindhárom együtt állt a régi ház előtt – Márk régi otthona. Eladták. Ugyanezt tették Réka házával is. Úgy döntöttek, elköltöznek. Új város, új otthon. A múltat nem akarták elfelejteni – csak nem akarták, hogy tovább határozza meg a jövőjüket.

– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet? – kérdezte Réka.

– Nem vagyok benne biztos – felelte Márk. – De tudom, hogy egy új élethez új kezdet kell. És ez… ez lehet a miénk.

Úgy döntöttek, együtt keresnek új házat egy nyugodtabb kisvárosban, ahol Lilla jó iskolába járhat, és ahol nem üldözik őket a múlt árnyai.

Lilla eleinte még kicsit félénk volt. Néha még mindig „Márk bácsinak” szólította az apját, máskor már „apu”-nak. De gyakran bújt hozzá, megölelte, nevetett vele. És ez Márknak mindennél többet jelentett.

Egyik este, lefekvés előtt Lilla ezt kérdezte:

– Apu… maradsz?

Márk elmosolyodott, megsimogatta a haját.

– Örökre.

Pár hónappal később egy parkban sétáltak hármasban. Réka egy padon ült, kötögetett. Márk labdát dobált Lillának, aki nevetve szaladgált. Ahogy elnézte a kislányt, ahogy újra meg újra visszajött hozzá, a férfi szíve megtelt hálával.

– Réka! – kiáltott, és odalépett a nőhöz.

– Igen?

– Tudod, mi a legjobb dolog, amit valaha tettem?

– Mi?

– Az, hogy visszajöttem.

Réka félmosollyal bólintott.

– Akkor már ketten vagyunk így.

Lilla visszarohant hozzájuk, két oldalról átölelte őket, és azt mondta:

– Most már minden rendben van.

És igazat mondott.

2025. május 01. (csütörtök), 15:50