Nevetve tagadták meg tőle az örökséget – de amit a képeslap rejtett, romba döntötte az egész életüket”
A novemberi hideg dermesztően szorította össze a levegőt az ügyvédi iroda belső helyiségében. Viktor Fekete özvegye, Márta Fekete gyászruhát viselt ugyan, de annak szabása inkább egy estélyi ruhára emlékeztetett. /A nő elegánsan pihentette kezét az „örök családi barát”, Domonkos Áron térdén, miközben a közjegyző komor hangon olvasta fel a végrendeletet\./
A terem másik végében a negyvenes éveiben járó, sápadt arcú férfi, Varga Gergely, szótlanul ült. Az állkapcsát összeszorította, ujjai görcsösen markolták a karfa szélét. Gergely tizenöt évet dolgozott Viktor vállalatánál, a FeketeÉp-nél, és most, három nappal azután, hogy apjának tekintett nevelőapját hivatalosan is halottnak nyilvánították, meg kellett hallgatnia annak utolsó szavait.
– Varga Gergely, a nevelt fiam, egy üdvözlőlapot örököl, amely mellékelve van e végrendelethez – mondta a közjegyző.
A szoba elcsendesedett. Gergely lélegzete kihagyott. Mindenről lemondott a vállalatért, építészmérnöki karrierjét is hátrahagyta Viktor szívrohama után, hogy segítsen felépíteni a cég birodalmát.
Márta elfordította a fejét, ám Gergely így is észrevette az ajkán megremegő mosolyt. Domonkos nem tudta visszafojtani a kuncogást, és lopva összenézett Mártával, aki visszatartott nevetéssel bólintott felé.
– Sajnálom, Gergő – szólalt meg Márta színpadias együttérzéssel. – De most végre szabad vagy, élheted a saját életed.
Gergely összeszorított ajkakkal vette kézbe az üdvözlőlapot.
Gergely szíve hevesebben kezdett verni. A gyerekkorából elfeledett emlékek, az utolsó beszélgetések Viktorral – új értelmet nyertek.
Gergely az albérletében ült, az üdvözlőlapot bámulva. Próbálta megfejteni az üzenetet: „A világítótorony mutatja az utat.” A hátsó sorban apró betűkkel: „Napsugár-öböl, 1990.”
Ez volt az a tengerparti kisváros, ahová Viktor gyakran vitte őt gyerekként nyaralni.
Másnap reggel két súlyos hír is érte. Az egyik egy banki levél: céges számlája zárolva – a felügyelőbizottság döntése alapján, vizsgálat céljából. A másik hír Katalintól, a menyasszonyától jött, egy rideg telefonhívás formájában.
– Nem is szóltál, hogy kirúgtak! – csattant fel a nő. – Mártától tudtam meg! Mi lesz most velünk?
– Kati… – kezdte csendesen Gergely. – Engem szeretsz vagy a pozíciómat?
A csend a vonal másik végén hosszú volt. Túl hosszú.
– Gergely, három éve várok arra, hogy te is minket válassz, ne csak Viktort! Álmodoztam utazásról, közös jövőről. De te mindig neki adtál mindent. Mint egy kisfiú, aki az apjának akar megfelelni!
A vonal megszakadt. Gergely sokáig csak nézte a fekete kijelzőt. Majd elővette a térképet, és megkereste Napsugár-öblöt.
Három nap múlva, autóját eladva és a maradék pénzből útra kelve, megérkezett a szeles, sós illatú tengerparti kisvárosba. A világítótorony ma is ott magasodott, mint gyerekkora nyarain.
A toronynál fiatal nő állt. Hosszú, gesztenyebarna haja kibomlott a szélben.
– Beregi Aliz vagyok – mutatkozott be, amikor Gergely megszólította.
A férfi elnémult egy pillanatra. A nőben volt valami ismerős. A szemei, a mozdulatai. Mintha egy régi álom elevenedett volna meg előtte.
– Viktor Fekete… a nevelőapám volt. Egy képeslap vezetett ide.
Aliz arcáról lehervadt a mosoly. Hangja fagyos lett.
– Most zárva vagyunk. Jöjjön vissza holnap.
Ahogy Gergely távozott, látta, hogy a nő elővette a telefonját, és gyorsan gépelni kezdett. A szívében valami megmozdult – egy furcsa kapcsolat érzése ezzel az idegennel, akit mégis úgy érzett, mintha régóta ismerne.
A kisváros szállójában a recepciós hölgy bőbeszédűbb volt.
– Viktor Fekete? Hát persze, emlékszem rá! A kilencvenes évek elején négy fiatal férfi kezdett itt vállalkozásba. Fekete Viktor, Domonkos Áron, és még ketten: Beregi Mihály és Sámuel András.
– Ismerte őket?
– A férjem dolgozott náluk a halüzemben. Aztán jött az a vihar… Mihály eltűnt, bár jó úszó volt. Egy év múlva András is eltűnt – azt mondták, külföldre ment a feleségével. Aztán Viktor és Áron is feladták az itteni üzletet és elmentek Budapestre.
– És Mihály lánya?
– Alizka? Ő tanult, jogász lett, de visszatért ide. Azt mondja, a tenger nem engedi el.
Gergely másnap visszatért a világítótoronyhoz. A padló egy repedezett kövén furcsa karcolásokat vett észre – gyerekkori emlékei szerint itt rejtegették a rajzait Viktorral.
Felemelt egy követ – alatta egy csomag volt. Sárga papírba csomagolva ott hevert egy régi kulcs, mellé tűzve egy napfényes rajz, amit valaha ő készített. A nap és a tenger – a gyermeki boldogság lenyomata.
Aznap este, hazafelé tartva Gergely észrevette, hogy figyelik. Két alak ugrott elő a sötét sikátorból.
– Add vissza, amit a toronynál találtál! – förmedt rá az egyik.
A másik hátulról leütötte. Gergely megtántorodott, de ösztönösen visszavágott. A küzdelem után vérző szemöldökkel sikerült elmenekülnie. Egy kerítésen átmászva egy régi ház udvarába zuhant.
A verandán Aliz állt.
– Az emberei… meg akartak ölni – zihált Gergely.
Aliz azonnal odasietett, fertőtlenítőt vett elő, és óvatosan letisztította a sebet.
– Áron emberei követnek – mondta halkan. – Félnek, hogy megtalálod az igazságot.
– Miféle igazságot?
Aliz sóhajtott. A szeme fájdalmat tükrözött.
– Viktor segített nekünk apám eltűnése után. Titokban fizette a taníttatásom. De azt kérte, ne beszéljünk róla. Három hónappal az expedíciója előtt felhívott és azt mondta: ideje jóvátenni a múlt hibáit – miattad és az apáink emlékéért.
– Mi történt az apámmal?
– Nem Viktor a vér szerinti apád, Gergely. A valódi apád Sámuel András. És az édesanyád… Sámuelné Ilona volt.
Gergely hátratántorodott. A fejében szétrobbantak a kérdések.
– De… miért?
Aliz felemelte a kulcsot.
– Ez egy széf kulcsa a világítótoronyban. Viktor azt mondta, csak veled együtt nyithatom ki.
A világítótorony belsejében, egy szekrény mögött, valóban volt egy széf. A kulcs tökéletesen illeszkedett. Bent egy kazetta, egy dosszié és egy boríték feküdt: „Andrásnak” felirattal.
– A felvételt digitalizáltam – mondta Aliz. – Viktor azt akarta, hogy biztosan fennmaradjon.
A képernyőn egy fiatal férfi arca jelent meg – hasonlított Gergelyre.
– Ha ez a videó valaha előkerül, tudjátok: Domonkos Áron keze van mindenben. Mihályt megölette, most pedig a családomat fenyegeti. Viktor, kérlek, védd meg a fiamat…
A videó lejátszása után a csend feszültséggel töltötte meg a világítótorony kőfalait. Gergely – vagyis Sámuel András ifj. – csak ült, és némán bámulta az egykor életvidám férfit, aki az apja volt. Egy férfi, akitől sosem búcsúzhatott el, és akiről csak most tudta meg, hogy a vérében él tovább.
Aliz lassan mellé ült, és gyengéden megérintette a kezét.
– Viktor mindent megtett, hogy megmentsen téged – mondta halkan. – Azt mondta, ez a nap egyszer eljön.
– És ha nem találtam volna meg a világítótornyot? – kérdezte András rekedten.
– Volt tartalék terv. Ha három hónapon belül nem jelentkezel, az ügyvéd – Ignáczy Ferenc – felkutatott volna.
Aliz kinyitotta a dossziét: eredeti, aláírt cégiratok, bankszámlaadatok, titkos feljegyzések – és egy második végrendelet. Az igazi.
– Viktor mindent rád és rám hagyott – mondta Aliz. – Egyenlő arányban. A FeketeÉp teljes vagyona, a részvények, az alapítványi tőke.
– És Márta? Áron?
Aliz sötéten elmosolyodott.
– Márta tudott róla. Együtt manipulálták Viktort az utolsó hónapokban. Azt hitték, hogy az első végrendelet elég lesz.
Másnap reggel elindultak Budapestre. Egyikük sem szólt sokat. A levegő feszült volt, de tele eltökéltséggel. Gergely... azaz András tudta: az igazság pillanata közeledik.
Ám az igazság ritkán érkezik csöndben.
Valahol a főúton egy fekete SUV bukkant fel mögöttük. Egyre közeledett. Az első ütközés erős volt, a második már eltalálta az autó hátulját.
– Fogd meg! – kiáltotta Aliz, ahogy a kormányt tekerte. – Kapaszkodj!
A harmadik ütközés után lesodródtak az útról. A kocsi megpördült, a világ elsötétedett.
András fájdalomra ébredt. Benzinszag csípte az orrát. Aliz mellette feküdt, a karja természetellenesen kicsavarodva.
– Aliz! – nyögte, átnyúlva hozzá.
A bokrok közül két férfi bukkant elő. Az egyik pisztolyt fogott rájuk.
– Add ide, amit a toronynál találtatok! – üvöltötte. – Most!
András nekirontott. A pisztoly kiesett a férfi kezéből. A dulakodásban Aliz felkapta a fegyvert, és bal kezével – fájdalmas grimasz kíséretében – elsütötte.
A túlélés ösztöne vezette őket, ahogy sebesülten a közeli erdőbe menekültek.
Egy falusi rendőrőrsön András tárcsázta a számot, amit Viktor a borítékban hagyott.
– Ignáczy vagyok – szólt bele egy reszkető férfihang.
– Élünk. Megvan minden. A bizonyíték, a felvétel. Az igazi végrendelet.
– Hála az égnek – sóhajtott az ügyvéd. – Már kapcsolatban vagyok Romanov nyomozóval. Ő már évtizedek óta gyanította, hogy valami nincs rendben Mihály Beregi eltűnésével. Várjanak. Hamarosan ott lesznek.
Három órával később Romanov, egy magas, komoly arcú férfi jelent meg két civil ruhás kollégával.
– Végre – mondta halkan. – Harminc éve várom ezt a napot. Ez volt az első nagy ügyem. De ahogy beleástam magam, elmozdítottak. Azóta gyűjtöm a darabokat. Ez a kazetta az utolsó láncszem.
Amikor meghallgatta a felvételt, bólintott:
– Elég. Kiadtuk az elfogatóparancsot. Holnap reggel a vállalati tanács ülésén... meglepetésben lesz részük.
Másnap reggel, a FeketeÉp székházában a konferenciateremben Márta és Áron már ott ültek.
– Első napirendi pont... – kezdte Áron.
Az ajtók kivágódtak. Belépett András, mellette Aliz, bekötött karral, mögöttük Ignáczy és Romanov nyomozó két rendőrrel.
– Ez az igazi végrendelet – közölte Ignáczy. – A FeketeÉp teljes vagyona Sámuel András ifjút és Beregi Alizt illeti, fele-fele arányban.
Márta elfehéredett.
– Ez hamisítvány! – kiáltotta. – Perelni fogunk!
– A bíróság előtt más véleményen lesznek – felelte Romanov. – Van bizonyítékunk arra, hogy az első végrendelet kényszer hatására született, valamint... – itt egy pillanatra Márta szemébe nézett – ...számos bűncselekményről.
Áron felugrott.
– Ez nevetséges! Jogászok hada fog szétcincálni titeket!
– Az ön jogászai már kihátráltak – mondta Romanov. – Miután megmutattuk nekik a kazettát.
A rendőrök megindultak. Márta összeomlott:
– Én nem tudtam semmit! Áron kényszerített!
Romanov már olvasta is a jogokat. Amikor elvezették Áront, az még visszafordult.
– Viktor nem szeretett téged. Csak bűntudatból nevelt fel!
András higgadtan válaszolt:
– Talán. De ő adott nekem egy esélyt, hogy megtaláljam, ki vagyok. Ez több bármilyen örökségnél.
Fél év múlva, a Napsugár-öbölben András és Aliz a világítótorony előtt álltak. Egy új tábla díszítette a bejáratot:
„A Napsugár-öböl történeti múzeuma – Beregi Mihály és Sámuel András emlékére”
A part mentén már álltak az első konténerek. Megkezdődött az oktatási központ építése, a gyerekeknek szánt alapítvány első nagy projektje.
– Szerinted tudták, hová vezet mindez? – kérdezte Aliz, a tengert figyelve.
– Hogy mi egymásra találunk? – mosolygott András. – Aligha. De talán remélték.
András elővette a régi képeslapot a világítótoronyról. Megsimította az élét.
– Tudod… a valódi örökség nem pénz vagy hatalom – mondta. – Hanem az, hogy megtudhatod, ki vagy valójában.
– És hogy találkozol azzal, aki segít emlékezni erre – felelte Aliz, megszorítva a kezét.
A nap sugarai áttörtek a felhők között. A világítótorony fénye felvillant a végtelen tenger felett. András átölelte Alizt.
– A múlt fájdalmas volt – mondta. – De nélküle nem találtam volna rád.
– És nélküled én sem lennék itt – súgta vissza Aliz.
A jövő immár az ő kezükben volt. Együtt, az igazság, a bizalom, és a második esély erejével.
2025. május 01. (csütörtök), 18:29
