Ne hívd az orvost. Csak el akarok aludni, a kezedet fogva.” – Egy házaspár szívszorító búcsúja, ahol a szeretet mindent legyőzött

„Ne hívd az orvost. Csak el akarok aludni, a kezedet fogva.” – Egy házaspár szívszorító búcsúja, ahol a szeretet mindent legyőzött

/Egy évvel ezelőtt kaptuk meg az orvosi diagnózist\: a feleségem, Anna, gyógyíthatatlan rákos beteg\./

Az orvos egyértelműen közölte, hogy semmilyen kezelés nem segíthet rajta. Az a pillanat összetörte a szívemet, de Annáé nem. Ő mindig is erősebb volt nálam, és aznap is ő tartotta bennem a lelket.

– Nézd, Péter – mondta, miközben a kezét az enyémre helyezte –, nem az a kérdés, mennyi időnk van még hátra, hanem hogy mit kezdünk vele.

Nem fogom hagyni, hogy a betegség határozza meg, hogyan élünk.

Abban a pillanatban eldöntöttük, hogy minden pillanatot megélünk, ami még megadatott. Tudtuk, hogy az időnk véges, de nem hagytuk, hogy a fájdalom vagy a kétségbeesés eluralkodjon rajtunk. Anna mindig is így élt, tele erővel és szeretettel. Ő volt az én fényem, az iránytűm, a legjobb barátom – és most azt néztem, ahogy lassan elhalványul.

A vég kezdete

Az utolsó héten Anna állapota rohamosan romlott. Már nem tudott járni, az étvágya eltűnt, és alig volt ereje beszélni.

De még akkor is, amikor fájdalmai voltak, mosolygott rám.

– Ne aggódj, Péter. Én nem félek – mondta egyszer, amikor a szemébe könnyek gyűltek. – Nem az a fontos, hogy meddig élek, hanem hogy hogyan éltem. És én boldogan éltem. Veled.

Egy reggelen, amikor felébredtem, éreztem, hogy valami más. Anna szemei tiszták voltak, de a tekintetében ott volt a búcsú csendes elfogadása.

– Péter – suttogta halkan –, ma elmegyek. Tudom.

Összeszorult a szívem.

Leültem mellé az ágyra, és megfogtam a kezét.– Ne mondj ilyet, Anna. Még nincs itt az idő. Itt vagyok melletted, és nem engedlek el.

Ő csak mosolygott.– Nem te engedsz el, Péter. Én engedem el ezt a világot. De ne szomorkodj. Nem lesz fájdalom, nem lesz félelem. Csak szeretet.

Az utolsó beszélgetés

Anna rám nézett, és azt mondta:– Ígérd meg, hogy nem hívsz orvost. Nem akarok kórházi ágyon elmenni. Csak aludni akarok el, a kezedet fogva.

Szinte képtelen voltam szavakat találni.– Anna... hogyan tudnám elengedni a kezed? Hogyan tudnék nélküled élni?

– Nem kell elengedned, Péter. Én mindig itt leszek veled. Minden mosolyodban, minden emlékedben. Nem veszítesz el. Csak most máshol leszek. De soha nem hagylak el.

Próbáltam elrejteni a könnyeimet, de a szavaim remegtek.– Én is mindig szeretni foglak, Anna. Örökké.

– Tudom – suttogta. – Mesélj nekem még egyszer arról a napról, amikor először találkoztunk.

Elmosolyodtam a kérésére.– Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. A kávézóban ültél, egy könyv fölé hajolva. A napfény a hajadra esett, és én nem tudtam levenni rólad a szemem.

– És mit csináltál? – kérdezte, mosolyogva, de alig hallhatóan.

– Kávét rendeltem, aztán szándékosan a te asztalodhoz mentem. Azt mondtam, hogy elfoglalták az összes többi helyet.

Anna halkan nevetett.– Pedig az egész kávézó üres volt.

– Igen, de ez volt az egyetlen módja, hogy beszéljek veled – feleltem, és megszorítottam a kezét.

– És aztán megcsókoltalak a harmadik találkozónkon. Ez volt életem legjobb döntése.

A végső búcsú

Anna szemei lassan lecsukódtak, de még egyszer rám nézett.– Hé, fiú... Tudod, igaz? Örökké szeretlek.

– Tudom, Anna. És én is örökké szeretlek – mondtam, miközben megcsókoltam.

A keze még mindig az enyémben volt, amikor behunyta a szemét. A légzése elcsendesedett, és örökre elaludt. Az utolsó pillanatáig velem volt, és a kezét szorítva tartottam.

A szeretet, ami mindent legyőz

Anna elment, de a szeretete itt maradt velem. Nem az emlékezet fájdalmát hagyta maga után, hanem a hálát mindazért, amit együtt átéltünk. Az élet rövid, és egyszer mindannyian elmegyünk. De amit itt hagyunk – a szeretetünk, a nevetéseink, az öleléseink –, az örökké tart.

Ahogy Anna mondta:„A szeretet az egyetlen, ami igazán számít.” ?

2025. január 07. (kedd), 07:20