Nő otthagyja tolószékes apját az utcán, azt ígérve, hogy hamarosan visszatér – és csak 12 év múlva jön vissza
Nő otthagyja tolószékes apját az utcán, azt ígérve, hogy hamarosan visszatér – és csak 12 év múlva jön vissza
Írta: Roshanak Hannani2022. április 7.15:00
/Bence meglátott egy idősebb férfit tolószékben ülni az utcán, mintha valakit várna\./
Bence leparkolta az autóját, és az utca éttermeit vizsgálta. Ez egy forgalmas üzleti utca volt valahol Budapesten, és készen állt arra, hogy egy jó ételt elfogyasszon. De valami megállította, mielőtt belépett volna az egyik helyre.
Egy férfi ült egy tolószékben, és bánatosan figyelte az elhaladó autókat. Ápolatlan volt, és a szomorúság áradt az arcáról.
– Jó napot, uram – kezdte. – Éhes?
Az idős férfi felnézett.– Igen, az vagyok. De várom a lányomat. Hamarosan itt kell lennie.
– Ó, ez remek hír, uram – válaszolta Bence, majd bement az étterembe, ahol vásárolt valamit az idősebb férfinak is.
Amíg evett, alig figyelt az ételére, mert folyamatosan az idős férfi járt a fejében. Úgy érezte, valami nincs rendben. Tényleg jön érte a lánya? Bence nem volt biztos benne, ezért az étterem dolgozóinál érdeklődött.
Az egyik kedves pincérnő, aki korábban kiszolgálta, válaszolt neki.– A neve György bácsi. Már 15 éve dolgozom itt, és ez az ember 12 éve várja a lányát ezen a sarkon, uram.
– Micsoda? Ez hogy lehetséges?
– Akkoriban láttam, hogy egy nő segít neki kiszállni az autójából, és betette a tolószékbe.
– Hogy képes valaki így elhagyni az édesapját? És miért nem segített neki senki? Évek óta az utcán van? – kérdezte Bence, dühösen az idős férfi helyzetéért.
– Természetesen próbáltunk segíteni. Az utca összes étterme hoz neki ételt, és hívtunk szociális otthonokat is. De mindig visszajön, vagy nagyon ingerültté válik. Ez rossz hatással volt az egészségére, ezért a közeli szociális otthon gondozója reggelente kihozza ide, és este visszaviszi – folytatta a pincérnő.
– Hát ez azért valami.
– Mit mondhatnék? Az emberek kegyetlenek tudnak lenni – zárta a beszélgetést a pincérnő, majd visszatért a munkájához.
Bencének a megérzése azt súgta, hogy tennie kell valamit. Nem hagyhatta, hogy az idős férfi így élje az életét. Visszament, hogy elköszönjön György bácsitól, és készített róla egy képet a telefonjával – csak a biztonság kedvéért.
Aznap éjjel Bence alig tudott aludni a hotel szobájában. György bácsi szomorú arca folyamatosan megjelent az elméjében. Bár tudta, hogy néhány ember törődik vele, úgy érezte, többet is tehetne érte. Felkelt, elővette a laptopját, és posztolt a Facebookon György bácsi történetéről, mellékelve a képét is.
Másnap reggel Bence arra ébredt, hogy a posztját ezrek osztották meg a Facebookon. Alig hitte el, amit látott. Rengeteg üzenet érkezett az inboxába olyan emberektől, akik felismerni vélték György bácsit, vagy azt állították, hogy ismerik őt. Az egyik üzenet különösen felkeltette a figyelmét.
„Kedves Bence!
A nevem András, és úgy hiszem, az a férfi az apósom. Évekkel ezelőtt a feleségem, Júlia, valahol otthagyta az édesapját, mert vissza kellett sietnie, hogy otthon felejtett pénztárcáját elhozza.
Sajnos balesetet szenvedett, és elvesztette az emlékezetét.
Terapeutáknál is jártunk, hogy helyreállítsuk az emlékeit, de nem jártunk sikerrel. Most viszont a te posztod véget vetett a keresésnek. Nem tudok eléggé köszönetet mondani! Azonnal útra kelünk, és néhány órán belül megérkezünk. Remélem, találkozunk! Üdvözlettel, András.”**
Bence ismét megdöbbent. Nem gondolta volna, hogy ilyesmi is történhetett. Hogyan nem sikerült eddig senkinek sem megoldania ezt a helyzetet? Miért nem segítettek a rendőrök Júliának? Nem volt más családtag, aki közbeléphetett volna? Ez az egész helyzet abszurdnak tűnt.
Később aznap...
Egy hangos, kétségbeesett kiáltás szakította meg az utca zaját.– APA! – hallotta Bence, ahogy egy nő kiszállt egy autóból, és szinte életveszélyesen átvágott az úton, hogy elérje az idősebb férfit.
György bácsi felnézett, és elmosolyodott.– Kislányom! – kiáltotta, és mintha ki akart volna szállni a székéből, de a nő már odaért, és szorosan átölelte. Mindketten sírni kezdtek. Ez csak Júlia lehetett.
Ekkor egy férfi lépett oda Bencéhez, és kezet nyújtott neki.– Ön Bence, igaz? – kérdezte András, arcán az érzelmek kavalkádjával. A boldogság és a megkönnyebbülés uralta a vonásait.
– Igen, András? Köszönöm, hogy eljöttek – felelte Bence, miközben kezet rázott vele.
– Alig hiszem el, hogy végre megtaláltuk őt – mondta András, miközben figyelte, ahogy a felesége az édesapját öleli. – Ez hihetetlen. De hadd kérdezzek valamit: mi késztette önt arra, hogy feltöltse azt a posztot?
Bence mély levegőt vett, mielőtt válaszolt volna.– Tegnap láttam őt először, és most már értem, miért érintett meg annyira az ő története. Az én nagymamám Alzheimer-kórban szenvedett, és egy nap egyszerűen eltűnt a házunkból. Keresésére indultunk, de semmit sem találtunk. A rendőrség azt mondta, adjuk fel. Ez összetörte az édesanyám szívét.
András elérzékenyült, és megveregette Bence vállát.– Köszönöm – mondta halkan, majd segített a tolószéket az autóhoz tolni.
György bácsit hazavitték Szegedre, ahol Júlia és András új életet kezdett vele. Bence gondoskodott arról, hogy a szociális otthon elérhetőségét megkapják, hogy minden hivatalos ügyet elintézhessenek.
Mit tanulhatunk a történetből?
Oszd meg ezt a történetet a barátaiddal, hogy ők is tanulhassanak belőle!
2025. január 07. (kedd), 07:01
