NEM LEHET MEGÉLNI 41.850 FT-BÓL MÉG SAJÁT OTTHONBAN SEM!A rokkant anyukámtól megvonta a kormány azt a kis rokkant nyugdíját. A magyarázattól felment bennem a pumpa .Nem segítségkérés okából íródtak ezek a sorok. Csak szeretném ha eljutna egy-két illetékeshez.
A rokkant anyukámtól megvonta a kormány azt a kis rokkant nyugdíját. A magyarázattól felment bennem a pumpa
Édesanyám rokkantnyugdíjas. Az állapota „C2” kategóriás, az egészségi állapota 31% a megállapítás szerint. /Volt egy autóbalesete, a gerince sérült\./
Anyu egyedül él és abban a „szerencsés” helyzetben van, hogy nem albérletben kell élnie, hanem saját otthonnal rendelkezik. Szóval anyunak, aki dolgozni képtelen, de magát ellátni még igen – igen... én vásárolok be neki minden nap, segítek a fürdésben, mert csak zuhanyozni tud, de a fájdalmai miatt az állás nem megy neki néhány percnél tovább, én takarítok nála, mert azon kívül, amit megtud maga körül csinálni, teszem azt evés után elpakolni, beágyazni, ahol a papok táncolnak felseperni, egy komolyabb nagytakarításra képtelen, a teregetéshez is segítség kell neki – ennyiből kellene megélnie.
Villany: 3.500 FtGáz: 4.500 Ft
Hideg víz: 1.500 FtMeleg víz: 2.000 FtTelefon, internet, tv: 5.500 Ft (IGEN VAN INTERNET!, és nem, nem luxuscikk, mert külön lebontva 1.500 Ft, viszont a nap nagy részében fekvő édesanyámnak ez a kikapcsolódás, a kapcsolattartás, az ÉLET. Mivel járni egyedül nem tud, csak ha hozzuk visszük – mivel dolgozom ez csak hétvégén lehetséges – így beszél az ismerőseivel napi szinten.)Gyógyszerek: 18.500 Ft minden egyes hónapban.
Ez 35.500 Ft.
Ebben nincs benne a benzinköltség, mivel havonta kétszer orvoshoz kell hordanom, ami oda-vissza 600 kilométer.
Nincs benne az étel és semmiféle háztartási eszköz sem.
Én dolgozom. A párommal egy garzonban élünk, albérletben. Anyu otthona 39 nm. Ha szeretnénk sem tudnánk hozzá költözni, mivel egy szobája van, nem férnénk el. Drágább albérletet, hogy ő költözhessen hozzánk, nem tudunk megfizetni. Édesanyám 46 éves. 22 évesen ott tartok, hogy dolgozom, levelezőn tanulok és megpróbálok helytállni mindenben, hogy a segítségére legyek.
Nem segítségkérés okából íródtak ezek a sorok.
2017. október 03. (kedd), 09:50
Kapcsolódó cikkünk
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
A megtört öreg és a hó alatt szunnyadó remény
Sándor lassú léptekkel haladt végig az...
