Nem menekült, csak hazament – és ott találta meg önmagát
A kapu nyikorgása.
A busz úgy tett ki Rékát a falu szélén, mintha szégyellné magát, hogy egyáltalán megállt. /Egyetlen fémes szisszenés, aztán már záródott is az ajtó, és a jármű elgurult a poros úton, be a dombok közé, ahol a nap már sárgás narancsban ült a fák tetején\./
Réka ott maradt a vállára csúszott táskával, a kezében egy gyűrött papírszatyorral, amibe anyja szerint „csak a legszükségesebb” kell. A „legszükségesebb” azonban valahogy mindig túl sok volt: egy városi kabát, amit itt sose vesz fel; egy cipő, amit itt két perc alatt sárosra taposna; meg egy könyv, amit biztosan nem fog kinyitni, mert a fejében úgyis hangosabbak a mondatok.
A falu meg nem kérdezett semmit. Csak volt. A diófa az árokparton, a villanypózna, amin a gólyafészek már megint félrebillent; a kerítés mögött a kutya, amelyik ugyanazt a „ki vagy te” ugatást hozta, mint gyerekkorában. A levegőnek szalma- és friss vízszaga volt, és valami egészen halvány füsté is, amitől Réka torka összeszorult, mintha egyszerre lenne honvágya és bűntudata.
„Hát persze” – gondolta. – „A falunak mindig igaza van.”
Az anyja háza a patakhoz vezető út előtt állt, nem messze a kicsi templomtól, aminek a harangja vasárnaponként úgy szólt, mintha magából a kőből jönne. A kapu ugyanúgy nyikorogott, mint húsz éve. Réka már attól is összerezzent, hogy megfogta.
A tornácon Marika néni állt, kötényben, a kezében valami tejesvödörrel, amit úgy tartott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a lánya visszajön, és nem kérdezi, miért.
– Na végre – mondta csak ennyit. A hangja egyszerre volt szigorú és puha, mint amikor az ember a frissen sült kenyér héjához ér, és mégis félti, hogy megégeti magát. – Azt hittem, megint eltévedtél abban a nagyvárosban.
Réka elnevette magát, de a nevetés rövidre sikerült. Olyan volt, mintha egy ajtót nyitna, ami mögött valami üres szoba kong.
– Szia, anya.
Marika néni letette a vödröt, és odalépett. Nem kérdezte, hogy „mi történt”, nem mondta, hogy „én megmondtam”. Csak megfogta Réka arcát két tenyérrel, és úgy nézte, mintha a lámpafény alá emelné.
– Sovány vagy – jegyezte meg. – Meg… valahogy… mintha nem lenne szemedben… na, mindegy. Gyere be, főztem levest.
Réka bólintott. És ahogy belépett a konyhába, megcsapta a sparhelt melege, a fokhagyma, a zeller, a pirított tészta illata. A falon a régi naptár még tavalyi volt, a hűtő tetején a gyógyszeres dobozok sorakoztak, és az asztalon ugyanaz a viaszosvászon terítő feszült, amin gyerekként a matematika háziját írta.
Leültek. Marika néni merített, Réka pedig evett. A leves forró volt, de jólesett, mert legalább valami tényleg melegítette belülről.
– Hány napra jöttél? – kérdezte végül az anyja, miközben kenyeret szeletelt.
Réka a kanalat nézte. A kanalát, ahogy megcsillan rajta a lámpafény.
– Párra – felelte óvatosan. – Szabi… meg minden.
– „Meg minden” – ismételte az anyja. – Azt a „meg mindent” ismerem. Abból szokott lenni a baj.
Réka felkapta a fejét.
– Anya…
– Jól van, nem mondok semmit – emelte fel Marika néni a kezét. – Csak… örülök, hogy itt vagy.
Csend lett. Olyan csend, amiben hallani lehetett, ahogy kint a diófa levele megmozdul, meg ahogy a szomszédban csörög egy lánc.
Aztán, mintha a falu direkt rendezte volna, a kapu megint nyikorgott odakint.
Réka ösztönösen az ablak felé pillantott. És akkor meglátta.
A kerítésnél egy férfi állt, kissé féloldalt, a kezében egy kötél. A haja sötét volt, a tekintete meg… ismerős. Nem az a fajta „ismerős”, amitől az ember zavarba jön, hanem az, amitől egyszerre könnyebb a levegő.
Bence.
A gyerekkori szomszéd fiú, aki régen a pataknál gilisztát ásott, és amikor Réka elsírta magát valami nevetségesen kicsi bajon, ő csak annyit mondott: „Ne bőgj, na.
Most is így állt. Mintha csak a tegnapi napból lépett volna át.
– Hé – szólalt meg a tornác alól. – Itthon vagy?
Réka kiment. A nap már alacsonyan volt, és a férfi arcán árnyékot vetett a kerítés.
– Itthon – mondta Réka. A torkában valami különös remegés. – Te… te hogy…
Bence vállat vont.
– A faluban? Mindenről tudni – mosolygott. – Láttam a buszt.
Réka megpróbált úgy mosolyogni, ahogy a városban szokott: udvariasan, távolságtartóan. De az arca nem engedelmeskedett. Itt valahogy minden őszintébb volt.
– Hogy vagy? – kérdezte Bence, és a „hogy vagy”-ban benne volt az is: „mi lett belőled, Réka?”
Réka a kapuvasat markolta.
– Megvagyok.
Bence nem nevette ki.
– Aha – biccentett. – És… úgy megvagy, hogy közben belül szétesel, vagy úgy megvagy, hogy tényleg?
Réka a földre nézett. A porban egy hangya küzdött egy morzsával.
– Miért kérdezed?
– Mert a hangod nem olyan – mondta Bence csendesen. – Régen csattogott, mint a cséplőgép. Most meg… mintha óvatosan lépnél, nehogy valaki rád szóljon.
Réka mellkasa összeszorult.
– Ne csináld ezt – suttogta.
– Mit?
– Hogy… egyből belém látsz.
Bence közelebb lépett a kapuhoz, de nem tolta rá a testét, nem erőszakoskodott a jelenlétével. Csak ott volt.
– Nem beléd látok – mondta. – Csak emlékszem, ki voltál.
A ház ajtajában Marika néni jelent meg, kezét megtörölte a kötényben.
– Bencuskám! – kiáltotta. – Ha már itt vagy, gyere, segíts már holnap a kertben, mert ez a lány úgy néz ki, mintha a szél is elfújná!
Bence elmosolyodott.
– Jövök én, Marika néni – felelte. – Rékának meg… jó, hogy hazajött.
Réka csak bólintott. És amikor Bence elindult a poros utcán, a lány hirtelen észrevette: nem kapkod levegő után. Mintha a mellkasában egy kis rés nyílt volna.
A telefon hangja.
Másnap reggel Réka a kertben kezdett. Marika néni úgy adta a munkát, mintha receptet mondana:
Réka csak „jó”-kat mondott, és közben dolgozott. A föld nedves volt, sötét, morzsalékos. A körme alá beszorult a sár, a haját összefogta, és izzadt. És furcsa módon ez nem zavarta. A városban a tükör előtt állva mindig azt érezte, hogy valami nem elég: nem elég sima a bőr, nem elég jó a ruha, nem elég „rendezett” a kép.
Itt meg a föld nem kért semmit. Csak azt, hogy tedd bele a kezed.
Bence dél körül érkezett. A vállán ásó, a kezében egy csomó madzag.
– Na – mondta, mintha semmi se történt volna tegnap. – Mutasd, mit kell megmenteni.
– Anyám szerint mindent – felelte Réka, és a hangjában már volt valami régi csengés.
Bence felnevetett, aztán beállt dolgozni. Nem kérdezősködött. Csak néha szólt:
– Fogd meg ezt a karót… na, így. Jó. Látod? Nem bonyolult.
A mondatok egyszerűek voltak, de Réka úgy érezte, mintha valaki visszaadna neki valamit, amit rég elvettek tőle: a jogot, hogy ne tökéletes legyen, csak jelen.
Késő délután, amikor már a kert végében árnyékot vetett a szilvafa, Réka leült a kút peremére. Bence a vizet húzta fel, és csorgatta a vödörből az öntözőkannába.
– Emlékszel, amikor itt estél bele majdnem? – kérdezte.
Réka felhorkant.
– Nem „majdnem”. Beleestem. Te meg röhögtél.
– Azért röhögtem, mert utána úgy szidtad a világot, mint egy kocsis – vigyorgott Bence. – Aztán meg anyád a sparheltnél szárított.
Réka a kútvizet nézte. A felszínén remegett a fény.
– Jó volt akkor – mondta halkan.
Bence nem válaszolt rögtön. Aztán letette a kannát.
– Most is lehet jó – mondta egyszerűen.
Réka felnézett rá.
– Itt?
– Itt is – felelte. – Meg bárhol, ahol nem kell szerepet játszanod.
Réka ajka megremegett, de mielőtt bármit mondhatott volna, a zsebében megszólalt a telefon.
A kijelzőn: Márk.
A város. A „rendes élet”. A férfi, akinek a hangjától Réka gyomra már hónapok óta összeugrott, mégis mindig felvette, mert „így normális”.
Felvette.
– Szia – mondta, és igyekezett semleges lenni.
A vonal másik végén Márk hangja olyan volt, mint a csiszolt kő: sima, hideg, nehéz.
– Végre – mondta. – Tegnap miért nem írtál, hogy megérkeztél?
Réka a kút peremét markolta.
– Utaztam… aztán…
– Aztán mi? – vágott közbe Márk. – Réka, ezt megbeszéltük. Nem tűnhetsz el. Nekem is van dolgom, de én legalább jelzek.
Bence elfordult kicsit, mintha udvariasságból nem akarna hallgatózni, de Réka látta a vállában a feszültséget.
– Ne haragudj – mondta Réka.
– Nem „haragszom”, csak bosszant – felelte Márk. – Egyébként küldtél képet? Mit vettél fel? Ugye nem azt a… azt a falusias kabátot?
Réka érezte, ahogy valami forró fut át a mellkasán.
– Itt dolgozom a kertben – mondta. – Nem divatbemutató.
Márk felnevetett. Röviden, gúnyosan.
– Na persze. Csak tudod, nekünk van egy… imidzsünk. Főleg most, hogy jövő héten a kollégákkal találkozunk. Nem szeretném, ha úgy jelennél meg, mint aki… nem is tudom… elengedte magát.
Réka szeme előtt egy pillanatra bevillant a városi tükör: ahogy a saját arcát méregeti, és Márk a háta mögött azt mondja: „Így nem jó. Próbáld meg másképp.”
– Márk – szólalt meg Réka lassan. – Te… te szeretsz engem?
A vonal másik végén egy kis csend lett. Aztán Márk sóhajtott, mintha a kérdés fárasztaná.
– Ne kezdjük ezt. Persze, hogy… csak te olyan érzékeny vagy. Én segítek neked fejlődni. Te ezt miért nem értékeled?
Réka nyelt egyet. A torka száraz lett.
– Fejlődni… – ismételte. – És szerinted én most… ilyen vagyok? Egy feladat?
– Ne túlozz – mondta Márk türelmetlenül.
Réka lehunyta a szemét. A kert hangjai mintha eltompultak volna. Csak Márk mondatai maradtak, mint valami kalapács:
„Nélkülem…”
„Régen…”
„Hagyjuk…”
És ekkor Réka hirtelen megértette: ez nem szerelem. Ez felügyelet.
Kinyitotta a szemét. Bence ott állt pár lépésre, és nem szólt, csak nézte őt. Nem sajnálkozva. Nem ítélkezve. Csak úgy, mintha azt mondaná: „Te döntesz.”
– Márk – mondta Réka, és meglepte, milyen nyugodt a hangja. – Én nem akarok többé… megfelelni.
– Tessék? – Márk hangja élesebb lett.
– Nem akarok projekt lenni – folytatta Réka. – Nem akarom, hogy a nevetésem, a ruhám, a hajam, a szavaim… mind „javítandó” legyenek.
– Réka, ez nevetséges – csattant fel Márk. – Hát mi bajod van? Most valaki befolyásol? Anyád? Valami falusi barátnőd?
Réka halkan felnevetett. Nem vidáman. Inkább úgy, mint aki végre kimondja: „elég.”
– Nem, Márk. Senki nem befolyásol. Csak… rájöttem, hogy amikor leteszem a telefont, mindig rosszabbul érzem magam. És én ezt nem akarom.
– Ne csinálj hülyét magadból – sziszegte Márk. – Nélkülem hova mész? Ki kell neked egy olyan férfi, mint én. Ezt te is tudod.
Réka a kertet nézte. A paradicsom karóit. A földet. Az eget, ami lassan estére váltott.
– Nem kell nekem olyan férfi, mint te – mondta csendesen. – Nekem olyan élet kell, amiben levegőt kapok.
– Réka…
– Véget vetek ennek – vágta rá Réka. – Most. Ne keress.
Márk még mondott valamit, valami dühös, kapkodó mondatot, de Réka már nem hallotta. Megnyomta a piros gombot.
A keze remegett. A gyomra is. De a mellkasában… a mellkasában tényleg lett levegő.
Bence odalépett.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
Réka lenyelte a sírást, ami egyszerre akart kitörni, és mégis félt.
– Nem tudom – vallotta be. – Csak… mintha most… most kezdődne valami. Vagy most dőlne össze.
Bence bólintott, mintha ezt értené.
– Az összeomlás néha ugyanaz, mint a felszabadulás – mondta. – Csak másik oldalról nézed.
A patak felé.
Este Marika néni nem kérdezett. Csak tett Réka elé egy bögre teát, és mellé egy szelet kalácsot.
– Ettél? – kérdezte.
– Igen – felelte Réka.
Marika néni nézte a lányát. Sokáig. Aztán csak ennyit mondott:
– A szemed… mintha visszajött volna egy kicsit.
Réka elmosolyodott, és ebben a mosolyban benne volt minden: a félelem, a megkönnyebbülés, a bizonytalanság.
– Nem tudom, mi lesz – mondta.
– Senki nem tudja – felelte az anyja. – De ha már lélegzel, az jó jel.
Később Réka kiment a tornácra. A faluban ilyenkor másképp szóltak a hangok: valahol kutya ugatott, valahol edényt csörgettek, és a távolból hallatszott a patak tompa zúgása. A levegőben füst és frissen vágott fa szaga ült.
A kapunál Bence állt. Mintha csak megérezte volna, hogy Réka ki fog jönni.
– Nem akartam zavarni – mondta, miközben a kerítésnek támaszkodott. – Csak… gondoltam, ránézek, megvagy-e.
Réka halkan felnevetett.
– Még megvagyok.
– Az már valami – bólintott Bence. – Figyelj… holnap reggel lemegyek a patakhoz. Van ott egy régi csónak, tudod… rendbe raktam. Nem nagy szám, de… el lehet vele lenni a vízen. Ha van kedved, gyere.
Réka ránézett. Bence arca fáradt volt, a keze munkás kéz, nem „városi” simaság. És mégis: valami nyugalom volt benne, amit Réka már rég nem érzett senki közelében.
– Miért hívsz? – kérdezte.
Bence megvonta a vállát.
– Mert régen is mindig te voltál az, aki elfelejtett levegőt venni, amikor túl sok volt a fejedben – mondta. – És mert most… hát, most is olyan vagy.
Réka lenézett a cipőjére. Poros volt. És ez most valahogy nem bántotta.
– Félek – mondta ki végül. – Attól, hogy holnap felébredek, és megbánom. Hogy visszajön a régi gondolat: hogy nélküle semmit sem érek.
Bence közelebb lépett egy fél lépést.
– Akkor holnap is félsz majd – mondta egyszerűen. – Csak közben ott lesz a víz, meg a csönd. És az ember a csöndben néha meghallja, mi az, ami tényleg az övé.
Réka érezte, ahogy a szeme csípni kezd.
– Te mindig ilyen… okos voltál? – kérdezte remegő mosollyal.
– Nem – vigyorgott Bence. – Csak sokat hallgattam, amikor az élet pofon vágott.
Réka elnevette magát, aztán a nevetés sírásba fordult. Nem hangosan, nem színpadiasan, csak úgy, ahogy az ember végre megengedi magának: a vállai megrándultak, a szeme megtelt.
Bence nem ölelte meg rögtön. Nem rohant rá, nem „javította meg” a pillanatot. Csak megvárta, míg Réka ránéz.
– Holnap jövök – mondta Réka.
Bence bólintott.
– Jó. Akkor holnap.
És elindult az utcán lefelé. Réka még sokáig nézett utána, míg a sötét el nem nyelte az alakját.
A falu körülötte csendben lélegzett. A tornác faoszlopa hűvös volt a tenyerének. A házból kiszűrődött a konyha melege. Réka pedig ott állt, és érezte, hogy a szabadság nem olyan, mint a filmekben.
Nem nagy zene, nem drámai fények.
Hanem egy egyszerű mondat, amit végre ki tudsz mondani: „Elég.”
És utána egy másik, amitől megijedsz, de ami mégis igaz:
„Most már én jövök.”
Zárás.
Másnap reggel a pataknál a víz lassan vitte a csónakot, mintha tudná, hogy nincs hova sietni. Réka lehajolt, belemártotta az ujjait a hideg vízbe, és felnevetett.
– Hideg – mondta.
– De tiszta – válaszolta Bence.
Réka felnézett az égre, majd körbenézett a falun, a dombokon, azon az életen, amit egyszer már maga mögött hagyott, de ami most újra helyet csinált neki. Nem volt benne nagy fogadalom, csak egy csendes bizonyosság.
– Maradok még – mondta. – Talán… tovább is.
Bence nem kérdezett semmit. Csak elmosolyodott.
A nap felkúszott a fák fölé, a víz megcsillant, és Réka végre úgy érezte: nem menekül, nem bizonyít, nem alkalmazkodik. Csak él.
És ez most elég volt.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 17. (szerda), 14:07
