Nemrég a reptéren felfigyeltem egy anya és lánya búcsúzásának utolsó perceire, amint a hangosbemondóban beszállásra szólítottak fel.

„Szeretlek és kívánok neked mindenből elegendőt.”

/„Anya, a mi életünk több volt, mint elég”\- válaszolt a lány\./

A te szereteted minden, amire valaha szükségem volt. Én is ugyanezt kívánom neked. ” Megcsókolták egymást és a lány elment.

Az anya odajött az ablakhoz, ahol ültem. Ahogy ott állt, látszott, hogy sírás szorongatja a torkát.

Próbáltam nem megzavarni őt, de ő megszólított: „Búcsúzott már valaha is valakitől úgy, hogy tudta, örökre szól?” „Igen.”- válaszoltam. „Elnézést, hogy megkérdezem, de miért örökre szóló búcsú ez?”

„Idős vagyok már és ő olyan messze él.

Nehézségek várnak rám és reálisan nézve a következő hazaútja már a temetésemre fog vezetni.”- mondta.

Amikor elköszönt, hallottam, hogy ezt mondta neki: „Kívánok neked elegendőt.” Megkérdezhetem, hogy értette ezt?

Elmosolyodott. „Ez egy jókívánság, amit generációk adtak át egymásnak. Szüleim ezt mondták mindenkinek.” Egy pillanatra elhallgatott, mintha még jobban próbálna emlékezni, és egyre inkább mosolygott.

Amikor azt mondtuk „kívánok neked elegendőt”, csupa jó dologgal teli életet kívántunk a másik személynek.
Aztán felém fordulva felsorolta nekem ezeket:

„Kívánok neked annyi napfényt, hogy ragyogónak lásd az életet.

Annyi esőt, hogy megbecsüld a napsütést.

Annyi boldogságot, hogy lelked viruljon.

Annyi fájdalmat, hogy az élet apró örömei is nagyobbnak tűnjenek.

Annyi nyereséget, hogy megelégedj a vágyaiddal.

Annyi veszteséget, hogy értékelni tudd, amid van.

Annyi üdvözlést, melyek átsegítenek a végső búcsún.”

Aztán sírni kezdett, és elsétált.

Azt mondják, egy percig tart, hogy észrevegyél valakit, aki különleges, egy óra, hogy komolyan vedd, egy nap, hogy megszeresd és egy egész élet kell ahhoz, hogy elfelejtsd.